„Az egész világ olyan,
mint egy szűk, mint egy keskeny híd,
amelyen/amin végig kell mennünk.”
„s az a legfontosabb, hogy soha ne féljünk ezen az úton”.
E szavakat fogalmazta
meg az 1772 és 1810 között a chászidizmus negyedik nemzedékének
egyik legreprezentatívabb, legkiválóbb egyénisége, szellemi
vezetője, a híres, s a mai napig hatalmas népszerűségnek örvendő
egykori tanítómester, rabbi Nachman Mi Breslov, más néven Nachman
Meumann. A Likuté Maharan, Tanja 48. oldalán fogalmazza meg e
zseniális jámbor tudós halandó életünk egyik kvintesszenciáját. E mű
egyike az ilyen jellegű legfontosabb összefoglaló munkáknak.
Ünnepi üzenetemben
hidakról kívánok szólni. Hidakról, amelyek összekötnek. Hidakról,
amelyek időnként elválasztanak, melyek folyókat, vagy mély völgyeket
hidalnak át. Hídról, amelyet rabbi Nachman Mi Breslov az emberi
élethez hasonlított.
Mostari híd
Nem olyan régen oktatóinkkal, munkatársainkkal, hallgatóinkkal,
mintegy autóbusznyi csoport Boszniába és Horvátországba látogattunk.
Tanulmányi kirándulásunkon végigjártuk e két gyönyörű ország
nevezetességeit, de mindenekelőtt azokat a zsidó nevezetességeket,
melyek az európai zsidóság kultúrájának, e kultúra összességének is
maradandó alkotásai. Az elpusztult emlékek nyomában jártunk, leróva
a kegyeletet azokon a helyeken, ahol egykoron őseink éltek, és
maradandót alkottak mindaddig, amíg el nem sodorta őket a történelem
áradata, a gyűlölet vihara.
Az első helyszín Mostar volt, amelynek talán leghíresebb
látványossága a magyar festőművészet kiemelkedő alkotója Csontváry
Kosztka Tivadar által is megfestett mostari híd. Egyesek azt
tartják, hogy már a római korban a gyönyörű Neretva folyó két
oldalát híd kötötte össze, de erről a különleges építészeti
csodáról, a mostari hídról 1452-ből maradt fenn az első írásos
feljegyzés. A híd mindkét oldalán évezredek óta laktak. Az egyik
oldalán az egyik hatalmas világvallás képviselői, a másik oldalán
egy másik világvallás hívei. Egyedül ez a híd kötötte össze őket. A
két oldalon élő népességet más nem nagyon fűzte egybe, inkább
ellenségeskedés, mi több gyűlölködés, villongás, időnként háború. De
e keskeny híd fizikailag mégis összekötötte őket. Nehezen járhatóan,
bizonytalanul ingatag módon, habár időtálló kőből épült. A több mint
négyszázötven esztendős híd életének kétségtelenül legtragikusabb
napja: 1993. november 9. volt, amikor a délszláv háború idején
horvát tankok pár óra alatt szétlőtték. Megsemmisítve, darabokra
bombázva azt a vékony szálat, a kőből alkotott törékeny kapcsolatot,
amely évszázadokon keresztül büszkén emelkedett a város fölé és
hirdette, hogy mégis összeköti valamilyen módon a két világot, a két
gondolkodást. A háború végét követően azonban mégis újjáépítették,
és a magyar műszaki kontingens katonái is segítették a
rekonstrukciót. A híd ma újból járható a gyalogosok számára. Tankok,
fegyverek többé nem mehetnek át rajta. Csak emberek, akik békében,
nyugalomban és szeretetben kívánnak élni.
Csontvári: Római híd Mostárban (1903)
Amikor Mostarban jártunk, láttuk az újjáépített mostari hidat.
Elhagyva a világörökséget képező csodálatos építményt, nem olyan
messze egy szinte üres telket láttunk, amelyet kerítéssel vett körül
a helyi önkormányzat. A kerítés feltűnő a maga nemében. Több helyen
mágen dáviddal és menórával ölelt díszítés borítja. Megálltunk ott.
Nagy nehezen bejutva a telekre egy picinyke panelből készített
épületre leltünk. Az oldalán ékes bosnyák nyelven és a könnyebbség
kedvéért angolul a következő felirat volt olvasható:
JEVREJSZKA SINAGOGA
JEWISH SYNAGOGUE
Investitor: GRAD MOSTAR CITY OF MOSTAR
Mostarban patinás, sok évszázados zsidó közösség volt. A II.
világháború ezt is megsemmisítette. 137 mártírja van a
genocídiumnak. Emléküket a zsidó sírkertben a szomorú fűzfák
árnyékában őrzi egy míves emlékmű. A mostari helyi hagyomány
szerint, és ebben megegyeznek mind a két világvallás helyi
reprezentánsai, ha felépül egyszer újból a zsinagóga, ha betelepszik
zsidó közösség újból e régi városba, a mostari hídon az
összekapcsolás, a kapcsolatteremtés, ma úgy is mondhatnánk a
párbeszéd hídján, e nehezen járható hídon először majd a zsidóknak
kell végigmenni, noha Mostarban jelenleg egyetlen egy zsidó sem él.
A Húrok hídja Jeruzsálemben
Az új-ősfőváros Jeruzsálem különleges földrajzi adottságait
kihasználva a többezer éves, illetve sok száz éves épületek
árnyékában építészeti királynőként magaslik ki a város új ékessége a
Húrok hídja,
. Építésze korunk egyik legnagyobb hídépítő
zsenije a spanyol születésű Santiago Calatrava Valls, aki
szobrászként is nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A
Jeruzsálemben 2000-ben elkezdett, és az ország 60. születésnapján
2008-ban felavatott új híd, a Húrok hídja eddigi munkálkodásának
koronája.
A demográfiailag erősen megnövekedett lakosságú főváros, a vallási
árnyalatok sokszínűségének helyt adó város, amelyről a zsoltáros
költő úgy ír:
, azaz az egységes főváros. Ma úgy mondanánk: Izrael
örök fővárosa Jeruzsálem. Kétség kívül mindenek előtt és mindenek
felett a hívő emberek, elsősorban a nagy monoteista vallások
képviselőinek legfontosabb zarándok helye, és nekünk, zsidóknak a
legfontosabb hely a világon. Hiszen ott van a
, a
Siratófal, ahonnan
soha nem távozott el az isteni
jelenlét.
Az ezredforduló első éveiben kezdték meg a túlzsúfolt város
közlekedési rekonstrukcióját, megreformálását, amelynek központjában
egy az egész várost átszelő villamos hálózat áll. Jelenleg majd 14
kilométer készült el, de egy-két esztendő múlva már fél Jeruzsálemet
fogja behálózni, megkönnyítendő a közlekedést, az emberek és talán
az ideológiák között is.
A
Húrok hídja Jeruzsálemben
Központjában a Geser Hámitarim, a Húrok hídja, mely 119 méter magas,
és a domináns szerkezeti elemként funkcionáló úgynevezett megtört
oszlopról 66 acélkábel, húr tartja a hidat pókháló szerkezetű
struktúrát alkotva.
Ha éjszaka nézed a kivilágított csodát a Húrok hídját, azt a
képzetet kelti, mintha a mennyekből hullana alá. Hozzátartozik a
mennyei Jeruzsálem földi valóság képéhez. A Geser Hámitarim, illetve
maga a hálózat összeköti a város sokarcú, más-más vallású és más-más
etnikumú részeit. Nem szétválaszt, hanem összeköt. Ölelő karja
gyengéden borul az egymástól időnként mégis oly távol álló részekre,
ahol más és más nyelven, más és más hitelvek alapján, de az egy
Isten szellemében fohászkodnak a Világ Alkotójához, hogy a város ne
csak
, a teljességre törekvés városa, hanem
a béke
városa is legyen örökre.
A könyvek hídja
Nem is olyan régen korunk egyik kiváló Pulitzer-díjas újságírója
könyvet jelentetett meg a XX. századi zsidóság egyik legnagyobb
tudósának Scheiber Sándor halálának huszonötödik évfordulójára. Az
emlékkötet azt a címet viseli: A könyvek hídja. Az író kötetének
bevezetőjében a következőképpen ír: „Scheiber Sándor nagyszülei
aranylakodalmán beszédét így fejezte be: Azt tartja a héber mese,
hogy az idők végén a népek tüzes szakadék felett mennek át. Mások
vashídon vonulnak, mi azonban papírhídon, melynek pillérei könyv
téglákból lesznek. S az idők végén a papírhíd erősebbnek fog
bizonyulni, mint a vashíd. Érjétek meg, hogy a papírhíd, a könyvek
hídja átvezet a könnyek tengerén, emberek, népek és országok felé,
és legyetek büszkék, hogy ti is segítettétek megépíteni egy élet
munkájával az emberiességnek az egész emberiséget összekötő nagy
hídját.”
Vajon milyen lehet a könyvek hídja?
Biztosan szent iratok, világirodalmi remekek, a tudományok sokaságát
magába ölelő kötetek és legújabban talán már a legmodernebb ún.
adathordozók képezik elemeit. A mi könyvünk hídja a T’nachon, és a
talmudi hagyományokon alapszik. Azon a zsidó tradíción, amely a
formák arany leplével védi a mindennél fontosabb tartalom lelki
üzenetét.
Ilyenkor nagy ünnepeinken a zsidó hagyományok szerint is nyitva a
Nagy Könyv. Bele íratik, majd megpecsételtetik minden ember sorsa az
Örökkévaló akarata szerint.
Elhangzott: az OR-ZSE zsinagógájában, 2011. szeptember 29-én
Schőner Alfréd
|