Brésit. Kezdetben
teremtette I-ten az eget és a földet.
A brésit szó gyöke a ros (fej), a "bet" prepozíció pedig a -ban -bent jelöli,
vagyis fejben, gondolat által, mondhatnám I-ten állandóságából csírázott ki a
kezdetben időtlen létezés, s a kezdetben szintén időtlen emberi lét.
Ebben az ősállandóságban teremtetett meg az ember, teremtődött az I-ten képmására
elsősorban lelki és nem fizikai értelemben, kapva ugyan egy külső fizikai burkot. Ártatlanságra
"ítélve" született az ember- minden bűnön kívülálló lényként-, egy ígérettel
a zsebében, az öröklétre vonatkozólag.
De vajon áhítozott-e erre az állandóságra vagy sem? Nem tisztem ezt eldönteni, de
mindenesetre tény, hogy az egyetlen tiltást-mely arra kötelezte csupán, mintegy az
alku részeként, hogy ne egyen a Gán Éden egyetlen fájáról-, az embernek sikerült
áthágnia, talán éppen azért, mert szabadulni kívánt addigi állapotából. Életük
az ártatlanság állandóságába süppedve telt, az ártatlanság pedig egyfajta
tudatlanságot feltételez. Úgy gondolom, hogy az édeni lét az emberpár számára egy
minden jó, és rossz tudatlanságával átitatott vegetálás volt, és eme ártatlanságnak
terhe alól igyekezett kibúvót találni, a tudatlanságból a tudat, a jó és rossz tudása
felé, s a kígyó volt a lámpás e sötét folyosón.
Miképpen bóher féli mesterét, az ember is félte teremtőjét, de félelménél
szorongása nagyobbnak bizonyult, s ettől az érzéstől való megszabadulási vágy késztette
az engedetlenségre. Szorongott a "tétlenség" miatt, és nem elképzelhetetlen,
hogy félelemmel töltötte el szabad akaratának hiányossága, korlátozottsága, mely
tudatlanságából fakadt. Az ember térre és időre vágyott. El akarta foglalni méltó
helyét a teremtésben, igába akarta hajtani sorsát, saját kezébe véve a gyeplőt, s
ez részben megadatott neki.
Létrejött az első bűn, s tulajdonképpen igazából ez emelte az állatvilág fölé a
teremtés koronáját, s azt gondolom, hogy a félelem, a szorongás, no meg a "földből
vétetett" által jött létre a már földi szférában értelmezhető etika szférája.
S mivel a létfakadás ősoka nem az anyag, hanem a legfelsőbb szellemi lét, a létrejött
etikai szférának is mindenekfelett állónak kell lennie. Ez az abszolút etika, mely
minden ember számára adott, és elérhető, s az embernek születésétől fogva meg van
adva a lehetőség belső mivoltában, lényében, hogy önmaga által megszentelődjék.
Tisztában kell lennünk azzal -s ez természetes-, hogy önmagát megszentelni nem
mindenki képes. Az egyén képes lehet erre, a társadalom viszont szabályozásra
szorul.
Noé az I-tennel járt, ő a környezetének erkölcstelensége felett álló lény volt,
anélkül, hogy tiltások szabályozták volna cselekedeteit. Jutalma: megmenekülés a
biztos pusztulásból. (büntetés-jutalmazás, mint pedagógiai módszer)
Nyilvánvaló, hogy I-ten az embernek újra és újra lehetőséget kínál a megújulásra,
a megtérésre, mert azért alkotta a Kádos Báruch Hu -ki igaznak és gáncstalannak
neveztetik - az embert az ő tulajdon képmására, hogy az ember is igaz és gáncstalan
tiszta legyen, miképpen Ő.
Terelni kellett tehát az emberiséget, terelni a helyes irány felé, s ekkor megszületett
Mózes a pásztor, a pedagógus, a legnagyobb próféta, hogy vezesse I-ten kiválasztott
népét.
"Így szól I-ten, az Ö-való, aki az egeket alkotta és boltozta, aki a földet
kiterjeszté minden sarjadékaival, aki lelket ad a népnek és szellemet a rajta járóknak.
Én az Ö-való hívtalak igazsággal téged és megfogtam kezedet, Izráel, és tettelek
népek szövetségéül, hogy légy nemzetek világossága!
Hogy megnyisd a világtalan szemeket, hogy kihozd börtönéből a rabot, a fogság
házából a sötétség lakóit!
Én vagyok az Ö-való, ez az én nevem és dicsőségemet másnak át nem engedem, sem
dicséretemet a faragott bálványoknak!"
Mózes világrajöttének nagyobb szerepe van, mint azt az emberiség gondolná, megszületett
egyrészt azért, hogy megfogja népe kezét, és kihozza börtönéből, Egyiptom országából,
másrészt azért, hogy I-ten kiválasztott népe betölthesse a reá háruló szent
feladatot, hogy általuk megszentelődjék a világ.
Szükség volt tehát arra, hogy ne csak lelket, hanem szellemet is kapjon az ember.
Szellemet, azaz szellemiséget, egy olyan magasabbrendű mindenekfelettálló erkölcsiséget,
ami minden ember sajátja lehet, s ez nem más, mint a monoteista erkölcs, vagy ha úgy
tetszik erkölcsi monoteizmus.
A zsidóság erkölcstana -joggal nevezhető zsidóságnak, hiszen Gósen tartományába
mindössze 600-an érkeztek, és megsokasodva, néppé duzzadva távoztak Egyiptomból - a
monoteizmus gyökeréből növi ki magát szerteágazó terebélyes fává, és nemcsak történelmileg
mutatkozik azzal teljes összeforrottságban, hanem okszerűleg fakad belőle.
Így kellett lennie, mert a monoteizmus olyan világfelfogást adott, mely merőben eltért
az ókori népek világfelfogásától, és éltető talaja lett oly erkölcsi fölfogásoknak,
amik arra voltak hivatva, hogy az egész emberiség gondolkozását átalakítsák, és érzületét
megnemesítsék.
A mózesi törvényrendszer, amint azt említettem, I-ten lényéből lineárisan következő,
a szó által létrejött abszolút erkölcsiség, minek következménye a zsidó vallás,
s tudjuk, hogy "nemzetek világossága" csak olyan nép lehet, ki képes a
felemelkedésre, s aki nem csak egyénileg, hanem akár közösségi, sőt társadalmi
szinten is képes a törvény érvényesítésére.
Érthető tehát, hogy vallás és erkölcs szoros kohéziót alkotnak, de vajon az erkölcsből
jutunk el a valláshoz, vagy a vallásból az erkölcs felé?
Kant erről úgy vélekedik, hogy ő az embertől olyan erkölcsiséget követel, ami nem
függ semmi mástól, semmilyen külső vagy felső tényezőtől és befolyástól, azaz
autonóm erkölcsöt, amit az ember maga akar, nem pedig heteronóm erkölcsöt, mely kívülről
adott. Kantnak magas fogalma az ember etikai értékéről és méltóságáról, valamint
erős hite az ember etikai lényegében, ezt a magasztos, de túl magas álláspontot
fogadtatja el vele, hogy az ember nemes erkölcsi törekvése okán következtessen az
I-ten létére, és az erkölcsi megismerésből vezesse át az embert a vallási eszmébe.
Nem kívánom Kantnak az etikára vonatkozó ilyen irányultságú nézeteit megcáfolni,
mégis úgy vélem, hogy a helyes sorrend nem ez. A sorrend a következő: vallás, vallásos
felfogás, erkölcstan, erkölcsös élet.
Az egyén tehát az univerzumról alkotott egyetemes felfogása szerint helyezkedik bele
az univerzumba, és így a monoteista világfelfogás vallója és követője, mint I-ten
teremtett világának egy része, elsősorban az Ö-való akaratával vágyik harmóniába
kerülni, és ezen értelemben törekszik helyét a világban elfoglalni és betölteni.
A Sir HáSirim az almafához hasonlítja Izraelt; miért is? Mert az almafa előbb hoz virágot,
azután levelet, így Izrael a kinyilatkoztatás idején eléje helyezte a cselekedetet az
ige meghallgatásának, szólván: "mindazt, amit I-ten parancsolt, megcselekedjük
és meghallgatjuk", s írva van: "áldjátok I-tent erőben kiválók, akik
cselekszik igéjét, hogy meghallgassák igéje hangját", tehát előbb
cselekszenek, és az után készek, hogy meghallgassák! Az autonóm erkölcsiség büszke
ambíciója világlik ki itt a levelek mögül, de általánosságban azonban szükségszerű,
hogy a vallás nevelje és formálja erkölcsössé az embert, és benne kifejlessze,
megedzze az igaz erkölcsi akaratot.
A természetes egyenes sorrend tehát, ami a pedagógiai sorrend is egyben: vallás és
erkölcs, tiszta i-teneszme és tiszta erkölcsi élet.
Ez az eszme lebeg Izrael gyermekei előtt iránytűként napmind nap, s a feladat adott:
világítani a sötétben, hogy minél kevesebb hajó fusson zátonyra, hogy a sötétségben
poshadók elhagyják a bűn útját, és a tévelygők megleljék helyüket a világban,
mielőtt végleg elnyelné őket az enyészet mocsara.
Felhasznált irodalom:
Mózes Öt Könyve és a Haftárák
Etika a Talmudban
|