EGY EMBER ELMENT
Engländer Tibor
"Mert
Cionból jön a Tan, az Örökkévaló szava Jeruzsálemből". Számomra a
cionizmus szó ezt jelenti, ahogy a Tóra kivételekor az Ima mondja. A
most eltávozott, mindig mosolygó, szemüveges, választékosan fogalmazó,
halkszavú, nagybetűs Ember, Engländer Tibor buzgón bólogatott.
Ez a
legfontosabb, a lényeg – mondta. Majd hozzátette: nem mindig éreztem
így, de most már tudom, a vallás a zsidóság meghatározó része.
Néhány éve, pontosabban 2008-ban, amikor az őt kínzó betegségről
értesültem, alkalmam volt 3-4-szer vele hosszabban beszélgetni.
Megjegyeztem azokat a cionista fiatalokat, akik a Dob utcában az ortodox
iskolával szemben tartották foglalkozásukat, és amikor sorakozva
kijöttünk a 35-ös számú épületből, megdobáltak kavicsokkal, nem
szerettük.
– Én is vad voltam valamikor – mosolyodott el. Különben a
háború utáni időben azt hittük, a lehetőségek korszaka következik. Bár Herzl Tivadar Magyarországon született, a zsidó múzeum helyén lévő
házban, de ezen országban nehezen bontakozott ki a mozgalom.
1902-ben
már alakult valami, de hivatalosan 1927-ben bontott zászlót a cionista
szervezet és ez az egyetlen közép-európai ország, ahol legálisan, vagy
éppen titokban, de mindig megvolt a cionista mozgalom. Nagy tömegek nem
csatlakoztak hozzá, néhány kivételtől eltekintve elhatárolódott az
ortodoxia, mert bizony vallástalan frakciók is tartoztak hozzájuk, a
kongresszusiak, ha úgy tetszik neológok, az asszimilációt féltették.
Hatása azért vitathatatlan. Például a földvásárlási akciót támogató
Karen Kajemet perselyei nagyon sok zsidó házban megtalálhatóak voltak és
péntek esti gyertyagyújtás előtt tettek is bele pénzt, amelyet
aktivisták időnként összeszedtek.
A vészkorszak alatt számarányát messze
meghaladva fejtették ki tevékenységüket, embereket mentő hamis iratokat
gyártottak, Lengyelországból menekülőket segítettek át a zöldhatáron, és
részt vettek fegyveres partizán akciókban is, fő feladatuknak a
gyerekek, a jövő zálogainak megmentését tekintették. A háború után a
cionisták létszáma megnövekedett, úgy látszott, egykori harcostársaikkal
eredményesen dolgozhatnak. Táborokat alakítottak, földművelő hachsarákat,
munkát végző kibucokat létesítettek.
Kissé megszakítva monológját, megjegyeztem, a Dob u. 35-ös ortodox
iskolában szemben állt a vallásos, de cionista szervezethez tartozó
Mizráchit és a Groszberg Slomó által vezetett, de szövetséghez nem
tartozó Pirché (fiatalok) Aguda Jiszráél – E. Tibor legyintett. Rákosi
megoldotta a problémát. Betiltotta mind a két frakciót, a cionista
mozgalmat általában, a most kilencven éves legendás Groszberg Slomó a
fiatalokat egyik és másik oldalról a Talmud Tórában, amelyet az elárvult
Dob utcai iskola épületben tartottak, taníthatta korlát nélkül. Nem
véletlenül tartóztatták le Izrael földrajzának oktatása ürügyén. Mint
ahogy válogatás nélkül cionista és nem cionista zsidó vezetőket is
lefogtak.
A Rajk-per színezete és félelem az éjszakai csengetéstől jeles
személyeket menekülésre, disszidálásra késztetett. Olyan helyzet
teremtődött, hogy a megmaradt fiataloknak kellett a kapcsolatot
megőrizni és fejleszteni.
Átvéve a szót, el kell mondanunk, e felelősségben Tibor oroszlánrészt
vállalt. Ezért és a gyász okán, tekintsük át életútját. Tokajban
született, 1932-ben. Vagy ezer hagyományhoz hű ember lakott ott,
Jungreisz Mojse nagytudású rabbi funkcionálása mellett, akit Auschwitz
nyelt el. Tibor még gyerek volt, amikor szüleivel Budapestre költözött.
Nagyszüleit, rokonait gyakran meglátogatta. Mély benyomást tett rá a
kelet-magyarországi vallásos világ. Vidéki rokonai és egykori
iskolatársai nem jöttek vissza az elhurcolásból. Ez örök lelkiismereti
problémát okozott neki. Miért ők? Miért nem én? - kérdezte sokszor.
Érzem ezt magam is jól, ez az akkori pesti gyerekek dilemmája. E sorok
írója is osztozik ebben. Kiskunfélegyházáról vitték el nagybácsiját,
nagynénijét és unokatestvéreit.
Tiborhoz visszatérve úgy vélte, a túlélés kötelezettséget jelent. 1946
április 4-én csatlakozott a Sómér Hácáir mozgalomhoz. Április 4-e tehát
nála jelentős napnak számított. Illegális táborokat szervezett, titokban
kapcsolatot tartott az izraeli követség munkatársaival, Joszef Walter
kultúrattaséval és Avner Gerson ügyvivővel. Az összejövetelekben
segítettek a templomok. A Bethlen téren például Schwartz Benjámin, a
rabbikar tekintélyes rangidős tagja hetenként kétszer – hétfőn és
csütörtökön – a hetiszakaszról előadást tartott, aztán tapintatosan
távozott. Akkor beszélhettek arról, amiről csak akartak. A Bethlen téri
zsinagóga később is fontos maradt számára.
1953 elején antiszemita hullám kezdődött a szocialista táboron belül,
Magyarország sem bizonyult kivételnek. Vezető beosztású zsidókat
fenyegetett egy nagy per réme. Hosszú a sor, akik az első lépésben
kerültek koholt vádak alapján őrizetbe. Csak néhányat emeljünk ki
közülük: Engländer Tibor, Kovácsi Ráchel, Menáhen Smelczer, Bán Dalmat
újságíró, Radó Miklós. A vallatás időszakában Tibort két emelet
mélységben 1x2 méteres ablaktalan zárkába helyezték, ahol magasan állt a
szennyvíz. Vagy négy hónapig szenvedett ezen környezetben. Onnan
szállították az ügyészségre. Először négy évi börtönre ítélték, de
Sztálin halála után két évre mérsékelték a büntetést. Egy évet börtönben
töltött, egyet munkatáborban a bánya mélyén.
Szabadulása után
tanulmányait nem folytathatta, egy szállodában helyezkedett el. Csak
1961-ben engedték meg, hogy visszamenjen az egyetemre, ahol
pszichológusi képzettséget szerzett. Elismert szakemberré vált. Előbb
még azonban 1956-ban megnősült, Pinkler Katalint (Tamara) vette el
feleségül, aki szintén tagja volt az illegális cionista mozgalomnak.
1967-es háború és Izrael hősies harca a túlerővel sok zsidót rázott fel
a közömbösségből. Több Izrael-támogató csoportosulás jött létre.
Ugyanakkor az államvédelmi szervek aktívabbá váltak. Az ORKI-n
letartóztatásokat és kicsapásokat hajtottak végre. Például Beer Iván is
e sorsra jutott.
A zaklatások, házkutatások mindennaposak voltak.
Ugyanakkor ahol csak tudtak, kávéházakban, lakásokon, a "keddisták"
mégiscsak találkoztak. Kávéházak közül emeljük ki a Duna Korzót és a
Greshemet. Már a zongorista is tudta és jelezte, ha tiszta a levegő.
Az 1980-as enyhülést kihasználva a Bethlen téren Oneg Sabat (A szombat
öröme) címen szombat este rendeztek foglalkozásokat. Landesmann György
segítségével e klubban nívós, változatos programokat tartottak.
A cionista mozgalom legalizálására nem kerülhetett sor. Ehhez a berlini
falnak össze kellett dőlni. Fénykép is őrzi, hogy a romok mellett áll
Joel Werniekkel, a Világszövetség egyik vezetőjével. Tibor küzdelmeit és
munkásságát elismerve A zsidó világ megénekeletlen hőse kitüntetést
érdemelte ki. Sokszínűségét megőrizve létrejött a cionista frakció.
Hásomér Hácáir. Bné Akiva, Habonim Döror, A Marom. A vallásos Mizrachim
is létrejött, de nem tartósan, és ezt Tibor fájlalta. Idősek és fiatalok
jelentkeztek, tehát a gyökér és a virág, de hiányzott a szár, a
középnemzedék.
A hitközséggel Tibor kapcsolata szoros volt. Elnöknek is javasolták, de
nem vállalta. Hosszú ideig vezető előljárójaként tevékenykedett a
MAZSIHISZ-nél. Nem mindenben értettek vele egyet. A vitáktól sohasem
zárkózott el, mégis vallja, hogy a hitközségek szövetsége az egyetlen
legális szervezete a magyarországi zsidóságnak. Nagyon sokáig az
antiszemita hangokat anticionista burokba csomagolták. Aztán a burkot
feltörték és újból az uszítás torz hangja is helyet kapott magas
fórumokon. Erre természetesen reagálni kell. A nemzeti kérdésről
álláspontja: vallja, hogy a zsidó a meghatározó vallás mellett nép is.
Az identitás kifejezésének számos formája adott. Lehet zsidónak mondani
magunkat a népszámláláson, lehet héberül tanulni, könyveket írni,
olvasni, kulturális rendezvényeken részt venni, stb.
A jogi helyzet megváltoztatását éppen az egységes képviselet érdekében
károsnak tartotta. A kettős, sőt hármas-négyes képviselet gyakorlatilag
belső vitának, megosztottságnak a táptalaja. Kijátszhatók egymás ellen.
Gátja az egységes fellépésnek. Most, hogy már Tibor nincs közöttünk,
feltétlenül fontos testamentumnak tekinteni figyelmeztetését. A
bírálatoknak van helyük, de a külön utakon való járás veszélyeire való
nyomatékos felhívását még egyszer és még egyszer szükségesnek tartjuk
hangoztatni. A gyász mély, de hogy nincs közöttünk, ez mindnyájunk
felelősségét megnöveli.
Nyugodj békében, remélhetőleg az itt maradottak ezért mindent
megtesznek.
Deutsch Gábor
2012.06.20r