Emléktöredékek...

Egyszer a római helytartó egy zsidó tudóstól megkérdezte: "Miért nevezitek papjaitokat tanítónak?"-"Azért - felelte a tudós -, mert ennél magasabb címet nem találtunk számukra."

Ez a talmudi elbeszélés inspirál, amikor Scheiber Sándorhoz fűződő személyes emlékeimet mozaikszerűen papírra vetem. - Legjobb barátjának, felejthetetlen szegedi főrabbinknak, Schindler Józsefnek köszönhetem azt, hogy megismerkedtem az Országos Rabbiképző Intézet akkori igazgatójával.

Schindler József temetésén vált mindenki számára bizonyossággá Scheiber Sándor emberi nagysága, lelkiereje. Ő búcsúztatta fiatalon eltávozott pályatársát. A deszkakoporsót, a riadt, avatott vezetőjét gyászoló szegedi és környékbeli zsidóság állta körül. Tekintetükben a ki nem mondott kérdés: mi lesz velünk, hogyan tovább? Scheiber Sándor pedig szavaival, gondolataival vígast adott.

Ismeretségünk Scheiber Sándorral őszinte barátsággá vált, majd munkatársi szálakkal is bővült. 1968-ban megkért: lássam el az Országos Rabbiképző Intézet zsinagógájában az orgonista feladatkörét. Magához hívatott és elmondatta, milyen volt szülővárosomban az istentisztelet liturgikus zenéje. Érdeklődéssel hallgatta, milyen szép zene szólt az orgonán a prédikációk előjátékaként. Péntek esténként és ünnepeinken, amikor Lőw Immánuel a közösséget megáldotta, a kohanita áldás ősi zenei motívuma csendült fel halkan, a Jövorehöchót kísérve. A Borchu imádság két szakaszát egy dallam közjátékaként szőtte át, amelyet ugyancsak Lőw Immánuel talált és honosított meg. Scheiber Sándor arra kért, Lőw emlékére vezessük be ezeket mi is a Rabbiképző zsinagógájában.

Nagyon fontosnak tartotta az istentisztelet zenei liturgiai színvonalát, és ebben méltó társa volt ugyancsak jó barátja, Feleki Rezső főkántor. Scheiber Sándor, ha a cházánt helyettesíteni kellett, szívesen és örömmel állt az Ómed elé, és orgonakísérettel is énekelt. Felejthetetlenek számomra azok a reggeli imák, amelyeket olykor szombatokon vagy ünnepeken Tőle hallhattunk, és a Neilák, amelyeket ihletetten elénekelt. Muzikalitása és az a tartalom, hagyomány, érzelmi töltés, ami az imák, himnuszok szavainak és dallamainak mélyéből feltört az Ő tolmácsolásában, minden jelenlévőt magával ragadott.

Istentiszteleteinket Budapest távoli részeiből, vidékről, sőt külföldről is sokan látogatták, hiszen mindenki leste szavait. Tanulni akart tőle. A nehéz időkben nagy tett volt a Kiddusok megtartása. Szinte ez volt az egyetlen hely, ahol a zsidóságról, a zsidó kultúra és tudomány vagy művészet zsidó vonatkozásairól hallani lehetett...

Együttműködésünk maradandó emléke az a hanglemez, amely a Hungaroton kiadásában 1978-ban jelent meg. Scheiber Sándor javaslatára a kairói Genizában általa felfedezett első neumás hangjegyekkel lejegyezett héber dallam, a Báruch Hággever is felvételre került. Így a híres, XII. századból származó Obadja - dallam először jutott el a nagyközönséghez. A lemez ismertetőszövegét Scheiber Sándor írta, a Kauffmann - gyűjteményből ismert illusztráció felhasználását ugyancsak ő javasolta.

Mártírhalált halt Édesapámtól örökül kaptam, hogy a rabbit nem szabad az utcán egyedül hagyni. Ő Lőw Immánuelt kísérte haza istentisztelet után. Nekem megadatott, hogy Scheiber Sándort olykor a Kun utcába kísérhettem. Ilyenkor sok mindenről beszélgettünk. Barátként mindenkor és mindenben a segítségemre volt. Családom fiatal tagjainak zsidó neveléséhez is utat mutatott.

Bár nem voltam hivatalosan tanítványa, mesterem, atyai barátom, zsidóságom elmélyítője volt. Amikor Izraelből visszatért, otthonában mesélt élményeiről. Felcsillant a szeme, amikor Jeruzsálem került szóba. "Az igen - mondta -, Jeruzsálem volt a legnagyobb élmény." Sok év elmúltával magam is eljuthattam oda. Ott értettem meg az egyik Kol Nidré estéjén tartott beszédének számomra felejthetetlen gondolatát:
" A zsidóság: kultúra, egy láthatatlan szentély hordozója."

Kármán György

Az apró betűk óriása

    Micsoda cím ez? - kérdi lányom belekukkantván az elkezdett kéziratba. Jó cím, mondom, habár a címkészítés külön szakma, nem illik belekontárkodnom. Előttem Scheiber Sándor dedikált könyve, a Folklór és Tárgytörténet első kötetének példánya. Benne a Scheiberre annyira jellemző mikroszkopikus betűkkel.

    Ben -Menachemnek, volt tanítványomnak: szeretettel, 1975. március 31. Büszkén vezettem őt körül svédországi hazánkban. Egyetlen kérdést tett fel: vannak-e korai zsidó nyomataid? Mi tagadás, nem voltak. Büszke könyvtáram egy másodperc alatt szegényessé zsugorodott.

    Barátaimmal, volt évfolyamtársaimmal gyakran tettük fel a kérdést: "Mi teszi őt oly naggyá, miben áll szuggesztív varázsa?" Ma, pszichológusként sem tudom ezt a varázst máshogyan megfogalmazni, mint húszévesen. A kiválóságra nincs szabály.

A grafológusnak esetleg elég lenne egyetlen leírt mondata, és már közölné is a szentenciát, aki ezt írta az mindent tudott. De valójában Scheiber nagysága nem abban állt, hogy szakmája, hivatása körén belül mindent tudott. Természetesen sokat tudott. De igazán jól mégis akkor érezte magát, amikor nem tudott valamit. Dolgozószobájának hatalmas íróasztalán tornyosuló könyv- és folyóiratbástyák biztos védelmében kereste, találta meg jegyzetei apró betűs anyagát.

    "Ahá megvagy!" - mondta mindig, amikor elcsípett egy-egy ügyesen rejtőzködő adalékfiókát.
    Ez lenne Scheiber? Csak ez? És hol marad a lénye, szelleme legvonzóbb oldala, a játékosság? Ma már tudom: a játék a gyerekek és a zsenik megnyilatkozása. A felnőttek általában elfelejtenek játszani. Scheiber mindenféle játékra mindig kész volt. Az ötvenes évek végén a szemináriumban egy egy péntek estén olyan irodalmi barkochba folyt, amelynek párját sehol sem lehetett találni. Az Erev Sabbosz ezért kétszeres ünnep volt a számunkra. A helyes válaszokért szerény jutalom járt. Hétfőn a nyertesek sorban álltak az irodában és inkasszáltak. Feleségem, Marianne, aki abban az időben titkárnője volt, szépen kikerekítette jövedelmét az igazgató úrtól, az irodalmi versenyeken nyert jutalmaiból.

    Lányaink egyidősek voltak. Naponta meséltük egymásnak, milyen jókat mondtak gyermekeink. Egy nap, tóramagyarázat-óra után, büszkélkedtem, hogy Beáta lányom megint milyen okosat mondott. Scheiber hallgatott. "Marika nem mondott valami édeset tegnap?" - kérdeztem. "Sok dolgom volt - felelte Scheiber -, s nem volt időm, hogy kitaláljak valamit."

    Nagysága, varázsa, szuggesztív ereje? Utánoztuk a kéztartását, a hangsúlyait, az eleganciáját. És tudtuk, hogy nem utánozható.
    Ma már tudom, mit jelentett a közelében élni.
    A szerencsés keveseknek nevében:

Michael Ben-Menachem
(Markó Miklós)
Svédország