A Nobel- díjas Elias Canetti ezen mondatával
zárul Aleida Assmannak a "Rossz közérzet az
emlékezetkultúrában. Beavatkozás" című könyve.
(Bp. 2016. Múlt és Jövő kiadó, 288.p.)
A könyv szerzője:
Aleida Assmann
A
mű olyan történeti, kulturális antropológiai, filozófiai,
kérdésekkel foglalkozik, melyek az emlékezetkutatás legújabb
vitáit, megállapításait, a politikummal való összefüggéseit
mutatja be részletesen. Aleida Assmann vizsgálati módszere
interdiszciplináris. A történettudomány, a szociológia, a
szociálpszichológia, a pszichoanalízis, a mentalitástörténet
emlékezetre, emlékezésre, emlékezetkultúrára vonatkozó
jelenségeit analizálja. Művét férje, Jan Assmann "A kulturális
emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai
magas kultúrákban" (Bp. 1999. Atlantisz kiadó) című szenzációt
keltő opusa előzte meg.
Aleida Assmann könyvének előszavát Erős Ferenc írta, melyben
kifejti a könyv tudományos érékeit. Könyv címe utalás Sigmund
Freud 1930-ban megjelent "Rossz közérzet a kultúrában" című
művére.
Aleida Assmann véleménye szerint azonban Freud elképzelése az
ősapa megöléséről egy tudományos mítosz volt, a zsidók
genocídiuma azonban az emberiség/emberiesség ellen elkövetett
történelmi valóság, bűntett volt. A holokausztnak, mint
mítosznak nincs semmiféle alapító szerepe az európai
gondolkodásban, identitásban (szemben például a zsidók
egyiptomi kivonulásával),- teszi hozzá Heller Ágnes az
utószóként közölt olvasónaplójában.
A
fő kérdés az, hogy mire akarunk emlékezni,
és hogy mit felejtünk el? Ebben áll az emlékezet lezáratlan
dinamikája. További kérdés, hogy hogyan változik meg a
holokauszt emlékezete? Milyen emlékezeti formák és normák
öröklődnek át a következő nemzedékekre, hiszen a holokauszt
túlélők személyükben hamarosan kilépnek az időből.
A
fogalmi tisztázások, a kulcsszavak megtalálása és körülírása
lényeges alapelemei a könyvnek, melyek alapján újabb és újabb
kérdéseket tesz fel a szerző a náci múlt feldolgozásától az
európai bevándorlók identifikációs kérdéséig, integrációjáig.
Az emlékezetkultúra egyrészt gyűjtőfogalom, "mely a múlt
megközelítésének pluralizálódására és intenzitásának
fokozódására utal." Továbbá jelenti a múlt elsajátítását egy
csoport által, az etikus emlékezetkultúrát. A holokauszttal
való szembenézésről van szó az áldozatok szemszögéből, mely
visszaadja emberi méltóságukat. emberi mivoltukat, arcukat,
sorsukat. A kommunikatív emlékezet az, amely során az emberek
elbeszélik rossz emlékeiket, s ahogyan tovább adják azokat.
Aleida Assmann egyik alaptézise, hogy a legfontosabb
emlékezésetikai parancs, hogy mit ne felejtsünk el. A
holokauszt emlékezetének kategorikus imperatívusza, hogy ne
ismétlődhessen meg!
A
történész-diskurzusok
újabb megállapításait a legfrissebb szakirodalom alapján
ismerteti. Többek között a kiüresedett emlékezetkultúra
kritikáját idézi Jureit Schneidertől. A rossz közérzet okozója
többek között "az ellaposodott, sztereo-tipikus emlékezés,
ugyanannak az állandó csócsálása, a patetikus és
szentimentális előadásmódtól, az értelem és az erkölcs
keresésétől ragacsossá vált történelem. "Aleida Assmann az
emlékezés három komponensét illeti kritikával. Ezek: az
érzelmesülés (az érintettség pátosza); a megrendezettség (üres
rituális ismétlések); és az intézményesítés (az emlékezés
előírása a jövő számára, s amikor az emlékezés leválik az
érintettekről). Mindezek a dimenziók a kollektív emlékezés
minőségét befolyásolják.
A
német emlékezetkultúra a II. világháború után négy évtizeddel
épült ki, melyet egy hosszú látencia időszak előzött meg.
Ebben része volt a kommunikatív elhallgatásnak, a felelősség
megkerülésének. A múltra, a náci múltra, a holokausztra, az
emlékező dialógus kényszerítő ereje nyomán születtek az első
igazán hiteles és emberléptékű párbeszédek apák és fiúk között.
A protestáló 68-as nemzedék és a háborús nemzedék vitája, a
múlt analitikus feldolgozása, a gyászmunka megkezdése nem
generációs kérdés volt, nem csupán a fogyasztói társadalom
elleni lázadás, hanem egy új nemzedék önidentifikációs
szándéka, a nemzeti önkép tisztázásának a kérdése is. Olyan
morális cselekedet, amely során a "családjukkal szakítottak
egy szennyezett környezetből egy erkölcsileg kifogástalan
világba léptek át". Ez megnyitotta az utat a zsidó
áldozatokkal való együttérzés, azonosulás felé. Ez az
azonosulás azonban semmiképpen nem idegenítette el a saját
identitásuktól, családjuktól, nemzetüktől és annak
történelmétől. Aleida Assmann egyetértőleg idézi Reinhardt
Kosseleck idevágó megfogalmazását. "Nekünk németeknek mint
politikailag felelős nemzet tagjainak kötelességünk, hogy
emlékezzünk a tettekre és ezzel együtt a tettesekre is. (…)
Nem rejtőzködhetünk áldozati csoportok, például a zsidók mögé,
mintha bizony ezzel mi nyernék egy holokauszt emlékművet,
ahogy más országok e földtekén."
Itt feltétlenül meg kell említeni Bibó István: "A zsidókérdés
Magyarországon 1944 után"(1948) című máig meghatározó
tanulmányát, mely az egyéni felelősség kérdését is fókuszba
helyezi. A holokauszt okai között hangsúlyozza többek között a
társadalom morális erózióját.
Felszabadító ereje,
korszakalkotó jelentősége volt a német televízió (ZDF) 2013
márciusában sugárzott "Anyáink, apáink" című háromrészes
filmsorozatának. Olyan emlékezést indított el, amely a Spiegel
szerint" a megvilágosodás, az emlékezés, a szégyen,
a gyász, a múlttal való szembenézés újra meg újra felcsapó
sokkhullámaiban" ment végbe. Ezt megelőzően már születtek
olyan alkotások, történtek olyan események, amelyek
megalapozták a német társadalom nyitottabbá válását. Ebben az
önfelszabadító, a hallgatás falanxát áttörő folyamatban a
történészek és a művészek jártak elől. Eugen Kogon 1946-ban
könyvet írt a nemzetiszocialista államról, majd másfél
évtizednyi masszív hallgatás után az egész világot az Eichmann-
per kavarta fel. A Mitscherlich szerzőpáros "Gyászolásra
képtelenül" (1967) című könyve, a Holokauszt című 1979-es
amerikai tévéfilmsorozata, az 1986-os történészvita, az 1993-as
Schindler listája, az 1995- ben a Wehrmacht bűneiről rendezett
kiállítás, Daniel Goldhagen "Hitler készséges végrehajtói"
című műve jelzik ezt az utat.
A
ZDF-eposzt
a Spiegel című lap hatalmas, felszabadító ereje miatt a nemzet
terápiájának nevezte. A "barna" életrajzok, a nemzedéki
láncokban mutatkozó vakfoltok, a ki nem beszélt, sokszor
artikulálhatatlan történések kimondása, a traumák, az
elfojtások feloldása nem következett be a 68-as generáció
hallgatást megtörő cselekedeteivel. Ellenkezőleg,
ezt a hallgatás elmélyülése követte, "mert német-német családi
konfliktusok politizált kommunikációjában a zsidó áldozatok
kérdése még nem játszott igazán szerepet." Ez húsz évvel
később változott meg, amikor a morális választóvonal egy új
emlékezeti kultúra alapkövévé vált."
A
mentalitástörténeti fordulat nemcsak a német valóságot
érintette, hanem több helyen is elkezdődött a 80-as években.
Ez visszavezethető a vietnami háború befejezésére és annak
USA-beli következményeire; a latin- amerikai diktatúrák
bukására; az európai vasfüggöny lebontása következtében a
hidegháború kétpólusú világának bukására. A jobboldali és
baloldali ideológiák helyére az emberi jogok elfogadása lépett
a politikai cselevés, erkölcsi értékelés és a történelmi
érzékenység normatív alapjaként.
Tehát kronológiailag nagyjából húsz évenként történtek a
nemzetet átfogó nagy mentalitásbeli, mnemotechnikai változások
a német társadalomban. Ezt a folyamatot a holokauszt
crescendójának nevezi Aleida Assmann, Lübbe 1983-as beszéde
nyomán. A II. világháború után húsz évig tartott, míg ismét
beszédtéma lett a jeruzsálemi és a frankfurti perek kapcsán a
holokauszt.
Újabb húsz év telt el, míg az emberiség/emberiesség elleni
bűntett megkapta a történelmi helyét. Ismét húsz év telt el,
míg a holokauszt a világ múzeumaiba, emlékhelyeire került.
Az
emlékhelyek, emlékművek problematikája nagy vitákat kavart és
nem csituló hullámokban elérte Magyarországot is. Rossz
közérzetünk az emlékezetpolitikában immár állandósulni látszik
itt és most. Elegendő itt az úgynevezett Szabadság téri
Megszállási emlékmű (2014), és a tervezett Hóman szobor (2015)
körüli botrányokra,
s e folyamat újabb várható fejleményeire gondolnunk: a
történelmi tudat hatalom általi manipulációjára. Az
úgynevezett német megszállási emlékmű a történelmi felelősség
kérdését hagyta etikus, morális válasz nélkül. Ezzel szemben
elegendő, ha Jacques Chirac francia köztársasági elnök 1995.
június 21-én tartott beszédére gondolunk. Chirac a minden
évben megtartott szokásos állami megemlékezéskor negyven éves
tabut tört át, midőn államfőként először vállalt felelősséget
a nácikkal való kollaborációért. A franciák megértették a
köztársasági elnököt,
s megérintette őket.
A
Hóman szobor üzenete: a nemzeti identitás, az öndefiníció, a
történelmi kontinuitás visszavezetése egy, a holokauszthoz
vezető időszak restaurációs kísérletével.
Aleida Assman a mindenkori hatalom, a történelem és az
emlékezet viszonyáról több helyen kitér könyvében. "Amit egy
társadalom saját történelmének kötelező vonatkozási pontjává
választ, annak ki kell állnia a történettudomány kritikáját.
Egy állam múltértelmezési monopóliuma, mely kiiktatja a
független történetírást szükségképpen vezet az ideológiához és
a mítoszhoz e szavaknak a fent említett értelmében."
Aleida Assmann külön fejezetben foglalkozik a két német
diktatúrával. A szerző összegzi azt a mentalitástörténeti,
társadalmi folyamatot, mely a berlini fal lebontásával
szimbolikusan is manifesztálódott." Németország alapvetően
különbözik abban a kelet- európai mainstrémtől, hogy
feldolgozta a hidegháború és a kommunista diktatúra
tapasztalatait. Az NDK- ban 1989 után kétszeres
identitásfordulatot hajtottak végre eltávolodva a
Szovjetuniótól és belépve az újraegyesített Németországba. "A
90-es évek történész vitái a két német diktatúra- barna és
vörös- besorolására, értékelésére,
a nemzet történelmében és önképében való elhelyezkedésről
szólnak. A szerző összegzését két pontban foglalja össze."1. A
sztálinizmusra való emlékezés nem relativizálhatja
(kiemelés az eredetiben) a holokauszt emlékezetét. 2. A
holokausztra való emlékezés nem trivializálhatja
(kiemelés az eredetiben) a sztálinizmusra való emlékezést."
Azt a történelmi tényt,
hogy az Európa egykori keleti blokkjához tartozó országok és a
nyugati országok történelme kettévált a háború befejezését
illetően, Európa meghasadt emlékezetének nevezi. 1945. május 8
és 9 a németek számára a "vereség napja volt", melyet Richard
von Weitzsäker államelnök 1985. május 8- án elmondott beszéde
után a német társadalom fokozatosan átértékelt.
Stockholmban 2000 januárjában összehívtak egy nemzetközi
konferenciát, melyen közös szándéknyilatkozatot írtak alá.
Ennek értelmében a holokausztnak helyet kell kapnia a
nemzetközi emlékezetkultúrában, s a népirtás, a fajgyűlölet és
az idegengyűlölet szimbólumává kell válnia.
Aleida Assmann nagy érzékenységgel írja körül az áldozati
státusért való küzdelem jellemzőit. Az áldozati versengés,
konkurenciaharc meghaladására a dialogikus emlékezetimodellt tartja a lehetséges megoldások leginkább
célravezető módjának. A dialogikus párbeszéd jelenti "az
áldozati és tettes szempontok kölcsönös elismerését, a közös
erőszakos történelemmel kapcsolatban. A másik fél traumatikus
emlékeinek a saját emlékezetbe való integrálása révén
felbomlanak a nemzeteken belül létrejött egységes emlékezeti
konstrukciók határai."
Hozzá kell tennem, hogy tesszük mindezt azért, mert Kundera
emlékezetes képe nyomán vannak, akik képesek festékszóróval
addig retusálni egy fényképet, míg csak a kalapja marad.
"Egyedül csak a történész állhat helyt a tények és a
bizonyítékok, tanúbizonyságok iránti szigorú szenvedélyével,
melyek hivatásának központi elemei,- írja Yosef Hayim
Yerushalmi Záchor (Emlékezz!) című művében.
