Két holokauszt-jóslat 1917-ből

 1917-ben, a magyar zsidóknak a keresztényekkel való polgári és politikai jogi egyenlőségét kimondó törvény (1867. évi XVII. törvénycikk) életbe léptetése – másként: a zsidók emancipációja – ötvenedik évfordulóján az első világháború már harmadik éve tartott. Ekkoriban, főként a magyarországi sajtóban terjedő ferdítések miatt – miszerint a zsidó hadiszállítók nyerészkednek és meggazdagodnak a háborúban – az antiszemita beszéd és közbeszéd mindennapos jelenséggé vált. Zsidó uralomról beszéltek, és egyes publicisták “minden baj legfőbb kútforrásának” a zsidók emancipációját jelölték meg (vö. Világháború, Magyar Zsidó Lexikon szócikk).

Egyes értelmiségiek antiszemitizmusát megerősítette Ágoston Péter “A zsidók útja” című előítéletes könyve, amely a nagyváradi Társadalomtudományi Társaság kiadásában jelent meg ugyanebben az évben. Ágoston a Mária Terézia által alapított Nagyváradi Királyi Katolikus Jogakadémia magyarosított nevű, német (nem zsidó) származású, katolikus professzora és az intézmény egyetlen szabadkőműves testvére volt. Azt hiszem, főként ez utóbbi miatti morális kényszerből határozhatta el Jászi Oszkár, a Martinovics páholy főmestere, hogy a Huszadik Század folyóiratban, a Társadalomtudományi Társaság és általában is a szabadkőműves értelmiség fontos szellemi műhelyében – “a kedélyek megnyugtatására” – ankétot indítson a magyarországi zsidókérdésről.

Az ankét anyagát sokan feldolgozták. Gonda László, Nordau-díjas izraeli történész, Scheiber Sándor kortársa, “Akik nem látták meg a vészjelet” címmel írt az ankétról 1977-ben az Új Keletben. Frojimovics Kinga a Jad Vasémnél megjelent tanulmányában – “Zsidó vélemények a ‘zsidókérdés’-ről 1917-ben” – a zsidó származású hozzászólók szövegeit elemezte. E két történészt nem csak azért említem, mert mindkettőjük munkásságát nagyra tartom, hanem elsősorban azért, mert mindkettőjüket foglalkoztatta az a probléma is, hogy a Huszadik Század zsidókérdés-ankétján megszólalók láttak-e, megéreztek-e előre valamit, bármit a holokauszthoz vezető folyamatokból.

Jómagam évek óta gyűjtöm a holokauszt előre láthatóságára vonatkozó adatokat. A Huszadik Században megszólalók között volt egyvalaki, aki – mint arra Frojimovics Kinga is rámutatott – profetikusnak minősülő megállapítást tett. A többiek, lehettek bármennyire is műveltek, “nem látták meg a vészjelet”. Ez az illető Lukács Leó (1887-1951) (?) ügyvéd, publicista, a Zsidó Szemle szerkesztője volt. Ügyvédi irodája Budapesten a Falk Miksa utca 10. sz. alatt működött. A cionista mozgalom lelkes aktivistái közé tartozott. Lukács a Huszadik Század körkérdésére írott válaszában profetikus, Herzl Tivadarnak a magyar zsidók sorsáról mondott jóslataihoz hasonló hangot ütött meg: „a magyarság (...) egész nyiltan is a zsidók ellen fog fordulni. (...) [A zsidókérdés] a maga teljes brutalitásában csak a legközelebbi évtizedekben fog megnyilvánulni.“

Gyűjtöttem holokauszt-jóslatokat korábbról is, későbbről is, ám 1917-ből, amely év zsidó vonatkozásairól beszélünk, csak kettőről tudok. Az egyik Lukács Leó fenti próféciája volt a magyarországi nyílt zsidóüldözésről, amely brutális módon évtizedek múlva nyilvánul meg. A másik holokauszt-jóslat, amit ebből az évből találtam, Hillel Zeitlinhez fűződik.

A fehéroroszországi Kormában született neo-haszid filozófus Hillel Zeitlin (1871-1942) az ortodox zsidó vallásosságtól, a hitbéli kételkedésen, már-már agnoszticizmuson át a zsidó misztikum megrázó erejű megéléséig jutott. Egyike volt a Zohár arámeusról héber nyelvre fordítóinak. Előre látta a holokausztot. Ezzel kapcsolatos álmairól és látomásairól már 1917-ből tudunk. Egyik álmában látta saját halálát, egy másikban egy süllyedő hajót, vértanúságot szenvedő zsidókkal. Egy álom-feljegyzésében vonatról ír, amely az otthonukat elhagyásra kényszerített zsidókat szállítja elpusztításuk helyére.

1939-ben az európai zsidók teljes kiirtását vizionálta. Az egyik szemtanú, Symcha Bunem Urbach rabbi így emlékezett erre. „Két hónappal a második világháború kitörése előtt Zeitlin összehívott egy imacsoportot, hogy megpróbálják elhárítani az európai zsidók elpusztítását, amely katasztrófa, megérzése szerint, nagyon gyorsan közeledett. Azok közé a tanítványai közé tartoztam, akik gyakori vendégei voltak házában. Meghívást kaptam, hogy vegyek részt egy különleges összejövetelen az otthonában. A meghívó cédulán olvastam, hogy az összejövetel ’Izrael népe létezésének lényegével kapcsolatos’. Elcsodálkoztam ezeken a szavakon, és elmentem az összejövetelre. Amikor beléptem a lakásba, olyan látvány tárult a szemem elé, amin még én is meglepődtem. Később ez a döbbenetem csak fokozódott. Zeitlin egy asztalnál ült tíz férfi között. Egyikük Israel Stern[1] volt, egy legendás személyiség, vallásos művek szerzője, de voltak ott ismert kabbalisták Varsóból és néhány bratslavi haszid hívő. Halk, ugyanakkor mély és meleg hangján, amelyet átjárt egyfajta látnoki hevület, Zeitlin – aki olyan ember benyomását keltette, mint aki ’máshol van’ – így szólt hozzánk: ’Szeretteim, egy nagy katasztrófát látok, ami egyre csak növekszik és közeledik Lengyelország kapui felé. A náci ellenség közeledik és – ég ne adja – meg fogja semmisíteni a zsidó közösségeket a Visztula mentén. Városról-városra, faluról-falura, hitközségről-hitközségre halad majd, és mindnyájunkat le fog mészárolni. Leszakítja az öregek fejét, összezúzza a gyermekek koponyáját, mindnyájunkat elpusztít, és nem hagy túlélőt, maradékot sem belőlünk.’ Szavai után súlyos csend telepedett a szobában lévőkre. Stern váratlanul felállt és döbbenten, fájdalomtól remegő hangon kérdezte: ’Mit kell tennünk, hogy elkerüljük ezt a gonoszságot?’ ’Nem látok más lehetőséget – szólt Zeitlin – mint imádkozni, imádkozni és megint csak imádkozni!’ Elmondta, azért hívott össze minket, hogy megalapítsunk egy tíz emberből, mekhavenimekből (elmélyült imaéletű férfiak) álló szövetséget, akik egyetlen szívben egyesülve imában leborulnak az Örökkévaló előtt, olyan imában, amely áthatolhat a mennyeken és megnyithatja a zárt kapukat. (Amiket elmondott, Mekhavenim címmel kézirat formájában megkaptam Zeitlintől és közöltem a Der Nayer Ruf folyóiratban.) Zeitlin ezután felállt és a Zsoltárok fejezeteiből olvasott, szevedéllyel, remegve, és közben patakzottak a könnyei: ’Egy szenvedő imája’ (Zsolt 102:1), ’Istenem, Istenem, miért hagytál el’ (Zsolt 22:2). Döbbenten és lenyűgözve ültünk, Zeitlin imája a legmélyebb érzéseinket szabadította fel. (Erről az egész eseményről, ami a szemem előtt zajlott, és látványként is nagyon különös volt, később megfeledkeztem. Ezért most teszek bűnvallomást és verem a mellemet.) Utolsó találkozásunk volt. (Különféle okokból nem láttam többé. Ő egy nyári házba ment, én pedig a háború és a német megszállás kezdetén elhagytam Varsót. Hónapok múltán szemtanúja voltam a Zeitlin által megjövendölt katasztrófának, amely a lengyel zsidóságra szakadt. A saját szememmel láttam lángokban a szent gyülekezeteket, a temetőkké változó zsidó városokat, bölcseink fejét kettéhasítva, a gyermekek koponyáit felszakítva, és Zeitlin szavai visszhangoztak a fülemben. Az ’elhagyatottság hangjai a pusztaságban’...).”

Zeitlinnek egy hasonló másik összejöveteléről is tudunk. Erről Hillel Seidman[2], a varsói gettó történetírója számolt be a háború után közölt visszaemlékezésében. A varsói gettóban 1941 őszén, közvetlenül Ros HáSáná előtt, röviddel felesége deportálása és fiának elhunyta[3] után Zeitlin a lakásába meghívott mélyen vallásos férfiaknak profetikus beszédet tartott, amelyben bűnbánatra szólított fel és a Messiás közelgő érkezéséről szólt.

Zeitlin a varsói gettóból történő deportálásakor talitba és tefilinbe öltözött és a Zohár egy könyvét tartotta a kezében. A treblinkai úton, Ros HáSáná előestéjén halt mártírhalált.[4] Utolsó éveiben a varsói gettóban az életszentségnek olyan fokozatára jutott, hogy személyében megjelenítette az egész lengyel zsidóságot; halálát a lengyelországi és kelet-európai zsidóság tragikus sorsa szimbólumaként értelmezik.[5]

                                                                                         Hidvégi Máté [6]


[1] Israel Stern (Yisroel Shtern) (1894-1942) költő és publicista, Hillel Zeitlin belső tanítványi köréhez tartozott. Treblinkában elpusztították.

[2] Hillel Seidman (1915-1995) író, publicista, 1937-től a varsói zsidó hitközségi levéltár igazgatója volt. A Gestapo letartóztatta és egy franciaországi táborba került, ahol sikerült túlélnie a holokausztot. Az 1950-es években Jeruzsálemben az izraeli népjóléti minisztérium főigazgatója volt. New Yorkban hunyt el.

[3] Elkhonen Zeitlin publicista (eredetileg orvosnak tanult). Tífuszban halt meg. Az utolsók egyike volt, akiket még eltemettek a varsói hatalmas zsidó temetőben.

[4] Feljegyzések szerint a vallásos öltözetén feldühödött nácik már a varsói Umschlagplatzon, ahonnét a treblinkai transzportok indultak, lelőtték. Valószínűbb, hogy a treblinkai halálmenetben halt meg útközben, mert erről beszámolt az egyetlen túlélő. Zeitlin igaz voltát mutatja halálának időpontja is: a zsidó (és bibliai) hagyomány szerint, akik zsidó újévkor (Ros HáSáná) halnak meg, egyből a mennyországba kerülnek, mert ezen a napon nyitva áll az Örökkévalóhoz vezető kapu, az igazak mennek be rajta (vö.: Zsolt 118:20, Iz 26:2). Idősebbik fia, a költő Aaron (Arn) Zeitlin, aki a háború kitörésekor amerikai előadó-körúton volt és ezért megmenekült a soából, harmincegy év múlva, szintén Ros HáSánákor húnyt el.

[5] „Zeitlin himself became synonymous in his later years with Polish Jewry. His murder by the Nazis in 1942 (allegedly with his tefillin and prayer shawl and with a copy of the Zohar in his hand) became a symbol of the tragic fate of Polish and East European Jewry in World War II.” Mikhail Krutikov and Shachar Pinsker: Zeitlin family. The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe, New York.

[6] Egy holokauszt-túlélő leszármazottja, aki ezért maga is holokauszt-túlélő.

 

2017.09.21

BACK

PRINT

 



BACK