1917-ben,
a magyar zsidóknak a keresztényekkel való polgári és politikai
jogi egyenlőségét kimondó törvény (1867. évi XVII.
törvénycikk) életbe léptetése – másként: a zsidók
emancipációja – ötvenedik évfordulóján az első világháború már
harmadik éve tartott. Ekkoriban, főként a magyarországi
sajtóban terjedő ferdítések miatt – miszerint a zsidó
hadiszállítók nyerészkednek és meggazdagodnak a háborúban – az
antiszemita beszéd és közbeszéd mindennapos jelenséggé vált.
Zsidó uralomról beszéltek, és egyes publicisták “minden baj
legfőbb kútforrásának” a zsidók emancipációját jelölték meg
(vö. Világháború, Magyar Zsidó Lexikon szócikk).
Egyes értelmiségiek
antiszemitizmusát megerősítette Ágoston Péter “A zsidók útja”
című előítéletes könyve, amely a nagyváradi
Társadalomtudományi Társaság kiadásában jelent meg ugyanebben
az évben. Ágoston a Mária Terézia által alapított Nagyváradi
Királyi Katolikus Jogakadémia magyarosított nevű, német (nem
zsidó) származású, katolikus professzora és az intézmény
egyetlen szabadkőműves testvére volt. Azt hiszem, főként ez
utóbbi miatti morális kényszerből határozhatta el Jászi
Oszkár, a Martinovics páholy főmestere, hogy a Huszadik Század
folyóiratban, a Társadalomtudományi Társaság és általában is a
szabadkőműves értelmiség fontos szellemi műhelyében – “a
kedélyek megnyugtatására” – ankétot indítson a magyarországi
zsidókérdésről.
Az ankét anyagát sokan
feldolgozták. Gonda László, Nordau-díjas izraeli történész,
Scheiber Sándor kortársa, “Akik nem látták meg a vészjelet”
címmel írt az ankétról 1977-ben az Új Keletben. Frojimovics
Kinga a Jad Vasémnél megjelent tanulmányában – “Zsidó
vélemények a ‘zsidókérdés’-ről 1917-ben” – a zsidó származású
hozzászólók szövegeit elemezte. E két történészt nem csak
azért említem, mert mindkettőjük munkásságát nagyra tartom,
hanem elsősorban azért, mert mindkettőjüket foglalkoztatta az
a probléma is, hogy a Huszadik Század zsidókérdés-ankétján
megszólalók láttak-e, megéreztek-e előre valamit, bármit a
holokauszthoz vezető folyamatokból.
Jómagam évek óta gyűjtöm a
holokauszt előre láthatóságára vonatkozó adatokat. A Huszadik
Században megszólalók között volt egyvalaki, aki – mint arra
Frojimovics Kinga is rámutatott – profetikusnak minősülő
megállapítást tett. A többiek, lehettek bármennyire is
műveltek, “nem látták meg a vészjelet”. Ez az illető Lukács
Leó (1887-1951) (?) ügyvéd, publicista, a
Zsidó Szemle szerkesztője volt. Ügyvédi irodája Budapesten a
Falk Miksa utca 10. sz. alatt működött. A cionista mozgalom
lelkes aktivistái közé tartozott. Lukács a Huszadik Század
körkérdésére írott válaszában profetikus, Herzl Tivadarnak a
magyar zsidók sorsáról mondott jóslataihoz hasonló hangot
ütött meg: „a magyarság (...) egész nyiltan is a zsidók ellen
fog fordulni. (...) [A
zsidókérdés]
a maga teljes brutalitásában csak a legközelebbi évtizedekben
fog megnyilvánulni.“
Gyűjtöttem holokauszt-jóslatokat
korábbról is, későbbről is, ám 1917-ből, amely év zsidó
vonatkozásairól beszélünk, csak kettőről tudok. Az egyik
Lukács Leó fenti próféciája volt a magyarországi nyílt
zsidóüldözésről, amely brutális módon évtizedek múlva
nyilvánul meg. A másik holokauszt-jóslat, amit ebből az évből
találtam, Hillel Zeitlinhez fűződik.
A fehéroroszországi Kormában
született neo-haszid filozófus Hillel Zeitlin (1871-1942) az
ortodox zsidó vallásosságtól, a hitbéli kételkedésen, már-már
agnoszticizmuson át a zsidó misztikum megrázó erejű megéléséig
jutott. Egyike volt a Zohár arámeusról héber nyelvre
fordítóinak. Előre látta a holokausztot. Ezzel kapcsolatos
álmairól és látomásairól már 1917-ből tudunk. Egyik álmában
látta saját halálát, egy másikban egy süllyedő hajót,
vértanúságot szenvedő zsidókkal. Egy álom-feljegyzésében
vonatról ír, amely az otthonukat elhagyásra kényszerített
zsidókat szállítja elpusztításuk helyére.
1939-ben az európai zsidók teljes
kiirtását vizionálta. Az egyik szemtanú, Symcha Bunem Urbach
rabbi így emlékezett erre. „Két hónappal a második világháború
kitörése előtt Zeitlin összehívott egy imacsoportot, hogy
megpróbálják elhárítani az európai zsidók elpusztítását, amely
katasztrófa, megérzése szerint, nagyon gyorsan közeledett.
Azok közé a tanítványai közé tartoztam, akik gyakori vendégei
voltak házában. Meghívást kaptam, hogy vegyek részt egy
különleges összejövetelen az otthonában. A meghívó cédulán
olvastam, hogy az összejövetel ’Izrael népe létezésének
lényegével kapcsolatos’. Elcsodálkoztam ezeken a szavakon, és
elmentem az összejövetelre. Amikor beléptem a lakásba, olyan
látvány tárult a szemem elé, amin még én is meglepődtem.
Később ez a döbbenetem csak fokozódott. Zeitlin egy asztalnál
ült tíz férfi között. Egyikük Israel Stern[1]
volt, egy legendás személyiség, vallásos művek szerzője, de
voltak ott ismert kabbalisták Varsóból és néhány bratslavi
haszid hívő. Halk, ugyanakkor mély és meleg hangján, amelyet
átjárt egyfajta látnoki hevület, Zeitlin – aki olyan ember
benyomását keltette, mint aki ’máshol van’ – így szólt
hozzánk: ’Szeretteim, egy nagy katasztrófát látok, ami egyre
csak növekszik és közeledik Lengyelország kapui felé. A náci
ellenség közeledik és – ég ne adja – meg fogja semmisíteni a
zsidó közösségeket a Visztula mentén. Városról-városra,
faluról-falura, hitközségről-hitközségre halad majd, és
mindnyájunkat le fog mészárolni. Leszakítja az öregek fejét,
összezúzza a gyermekek koponyáját, mindnyájunkat elpusztít, és
nem hagy túlélőt, maradékot sem belőlünk.’ Szavai után súlyos
csend telepedett a szobában lévőkre. Stern váratlanul felállt
és döbbenten, fájdalomtól remegő hangon kérdezte: ’Mit kell
tennünk, hogy elkerüljük ezt a gonoszságot?’ ’Nem látok más
lehetőséget – szólt Zeitlin – mint imádkozni, imádkozni és
megint csak imádkozni!’ Elmondta, azért hívott össze minket,
hogy megalapítsunk egy tíz emberből, mekhavenimekből
(elmélyült imaéletű férfiak) álló szövetséget, akik egyetlen
szívben egyesülve imában leborulnak az Örökkévaló előtt, olyan
imában, amely áthatolhat a mennyeken és megnyithatja a zárt
kapukat. (Amiket elmondott, Mekhavenim címmel kézirat
formájában megkaptam Zeitlintől és közöltem a Der Nayer Ruf
folyóiratban.) Zeitlin ezután felállt és a Zsoltárok
fejezeteiből olvasott, szevedéllyel, remegve, és közben
patakzottak a könnyei: ’Egy szenvedő imája’ (Zsolt 102:1),
’Istenem, Istenem, miért hagytál el’ (Zsolt 22:2). Döbbenten
és lenyűgözve ültünk, Zeitlin imája a legmélyebb érzéseinket
szabadította fel. (Erről az egész eseményről, ami a szemem
előtt zajlott, és látványként is nagyon különös volt, később
megfeledkeztem. Ezért most teszek bűnvallomást és verem a
mellemet.) Utolsó találkozásunk volt. (Különféle okokból nem
láttam többé. Ő egy nyári házba ment, én pedig a háború és a
német megszállás kezdetén elhagytam Varsót. Hónapok múltán
szemtanúja voltam a Zeitlin által megjövendölt katasztrófának,
amely a lengyel zsidóságra szakadt. A saját szememmel láttam
lángokban a szent gyülekezeteket, a temetőkké változó zsidó
városokat, bölcseink fejét kettéhasítva, a gyermekek koponyáit
felszakítva, és Zeitlin szavai visszhangoztak a fülemben. Az
’elhagyatottság hangjai a pusztaságban’...).”
Zeitlinnek egy hasonló másik
összejöveteléről is tudunk. Erről Hillel Seidman[2],
a varsói gettó történetírója számolt be a háború után közölt
visszaemlékezésében. A varsói gettóban 1941 őszén, közvetlenül
Ros HáSáná előtt, röviddel felesége deportálása és
fiának elhunyta[3]
után Zeitlin a lakásába meghívott mélyen vallásos férfiaknak
profetikus beszédet tartott, amelyben bűnbánatra szólított fel
és a Messiás közelgő érkezéséről szólt.
Zeitlin a varsói gettóból történő
deportálásakor talitba és tefilinbe öltözött és a Zohár
egy könyvét tartotta a kezében. A treblinkai úton, Ros
HáSáná előestéjén halt mártírhalált.[4]
Utolsó éveiben a varsói gettóban az életszentségnek olyan
fokozatára jutott, hogy személyében megjelenítette az egész
lengyel zsidóságot; halálát a lengyelországi és kelet-európai
zsidóság tragikus sorsa szimbólumaként értelmezik.[5]
[1]
Israel Stern (Yisroel Shtern) (1894-1942) költő és
publicista, Hillel Zeitlin belső tanítványi köréhez
tartozott. Treblinkában elpusztították.
[2]
Hillel Seidman (1915-1995) író, publicista, 1937-től a
varsói zsidó hitközségi levéltár igazgatója volt. A
Gestapo letartóztatta és egy franciaországi táborba
került, ahol sikerült túlélnie a holokausztot. Az 1950-es
években Jeruzsálemben az izraeli népjóléti minisztérium
főigazgatója volt. New Yorkban hunyt el.
[3]
Elkhonen Zeitlin publicista (eredetileg orvosnak tanult).
Tífuszban halt meg. Az utolsók egyike volt, akiket még
eltemettek a varsói hatalmas zsidó temetőben.
[4]
Feljegyzések szerint a vallásos öltözetén feldühödött
nácik már a varsói Umschlagplatzon, ahonnét a
treblinkai transzportok indultak, lelőtték. Valószínűbb,
hogy a treblinkai halálmenetben halt meg útközben, mert
erről beszámolt az egyetlen túlélő. Zeitlin igaz voltát
mutatja halálának időpontja is: a zsidó (és bibliai)
hagyomány szerint, akik zsidó újévkor (Ros HáSáná)
halnak meg, egyből a mennyországba kerülnek, mert ezen a
napon nyitva áll az Örökkévalóhoz vezető kapu, az igazak
mennek be rajta (vö.: Zsolt 118:20, Iz 26:2). Idősebbik
fia, a költő Aaron (Arn)
Zeitlin,
aki a háború kitörésekor amerikai előadó-körúton volt és
ezért megmenekült a soából, harmincegy év múlva, szintén
Ros HáSánákor
húnyt el.
[5]
„Zeitlin himself became synonymous in his later years with
Polish Jewry. His murder by the Nazis in 1942 (allegedly
with his tefillin and prayer shawl and with a copy of the
Zohar in his hand) became a symbol of the tragic fate of
Polish and East European Jewry in World War II.” Mikhail
Krutikov and Shachar Pinsker: Zeitlin family. The YIVO
Encyclopedia of Jews in Eastern Europe, New York.
[6]
Egy holokauszt-túlélő leszármazottja, aki ezért maga is
holokauszt-túlélő.