BEVEZETŐ
Ádám Emil 1905-ben született
Debrecenben. Pályájáról, a magyarországi zenei életben elfoglalt helyéről és
munkásságáról szóló összefoglaló mű még nem született. Számos cikk
foglalkozott zenei pályájának egy-egy részletével, elhangzott rádió és TV interjú
valamely esemény, vagy zenei aktualitás kapcsán, de az írásos és tárgyi emlékek
számbavételével készült monográfia megjelenésére még nem került sor.
Ez alkalommal kísérletet teszek e közel
hatvan éves életmű ismertetésére. Bemutatom Rothmann – majd 1945-től Ádám - Emil
pályáját a kezdő muzsikustól, a debreceni – majd budapesti - gimnáziumi tanáron,
a debreceni zsidó kórusmozgalom motorján, a jiddis és chászid zene kutatóján és
feldolgozóján keresztül egészen a jelenlegi budapesti kántori élet több kimagasló
egyéniségének mesteréig és legvégül röviden megkísérlem felvázolni
munkásságának utóéletét. Igyekeztem minél több forrást találni a korról melyben
élt, a zenei világról melyben munkálkodott és a zenei anyagról melyet forrásként
használt. Sajnos igen csekély az1945 előtti dokumentum anyag, így írásos nyomok
sértetlenül csak a II. világháború utáni korszakból maradtak. Ez azonban édesapám
egyéniségére jellemző módon jól rendezetten – legtöbbje kötetbe helyezve –
rendelkezésemre áll.
Elöljáróban azonban fel kell hívjam
figyelmüket arra, hogy az a személy, akit most szeretnék bemutatni az az Édesapám
volt. Igyekezetem az objektivitásra nyilvánvalóan nehezen valósítható meg, főleg
akkor, ha köztudottan élete utolsó éveiben megtisztelt azzal, hogy igényt tartott
korrepetitori tevékenykedésemre a Goldmark Kórusban és ily módon nem csak
kívülről, de belülről is megismerhettem munkásságát, és a napi feladatok
megoldásánál is részese voltam életének.
1. A debreceni zsidóság
hitéletének és intézményeinek kialakulása
Elsőként Debrecent és ezen belül is a
város zsidóságának a Második Világháború előtti életét vázolom fel, hiszen ez
jelentette a gyermek és ifjú Rothmann Emil számára a talajt, amin elindult a zenei
világ felé.
Ehhez fontos forrásként szolgál Mose
Elijáhu Gonda kitűnő műve “A debreceni zsidók száz éve”, amely e kort hitelesen
és gazdagon dokumentálva mutatja be. E kötetből emelek ki néhány gondolatot és
történést. Amint azt Gonda írja: “A debreceni zsidóság 1840-től 1944-ig élt
Debrecen szabad királyi és törvényhatósági joggal felruházott városában, előbb
mint törvényesen letelepedett városi polgárok közössége, majd mint a város többi
lakójával egyenlő jogokat élvező honosok és lakosok.” A kezdetben százat el nem
érő zsidó lakos száma száz év múlva meghaladta a tízezret. Fejlett nagy
közösségé vált anyagi értelemben és szellemi javakban gyarapodott, míg nem a II.
világháborúval elérte ezt a közösséget is a zsidó nép katasztrófája:
elvesztették vagyonukat, kultúrértékeiket, jogaikat a lakhatáshoz és az élethez.
Most e 100 éven belül a közösség kialakulásának és felvirágzásának legfontosabb
és jól látható jeleit emelem ki, hiszen ezek jelentették az alapját az 1920-as
évekre kialakult vallási és kulturális életnek.
A hitélet és az
intézményrendszer
Az ellentét “konzervatív” és a
“haladó” zsidók között Magyarország területén belül sohasem volt olyan éles,
mint Debrecenben. Több alkalommal történt kísérlet mindkét tábor részéről a
szétválásra, míg végül 1886-ban megalakult az ortodox hitközség, kiválva a status
quo hitközségből. Ennek ellenére a két közösség között mély szakadék soha nem
alakult ki. Az összekötő kapocs a Chevra Kadisa maradt.
A templom
Az imádkozás kezdetben magánházakban
folyt, majd egymást követően több – egyre nagyobb méretű - templomot építettek.
1893-ban-ban avatták fel az első ortodox templomot a Pásti utcában, és 1892-ben
kezdik szervezni az új status quo templom építkezését, mert a Szt. Anna utcai templom
szűkössé vált.
Ezt eladták és megvásárolják a
Nagyvárad, majd Deák Ferenc utcai Molnár-telket. Az alapkőletétel 1895. július
24-én, avatása 1897. szeptember 8-án volt. (1. KÉP)
Érdekesség gyanánt érdemes
megemlíteni, hogy Fredwald Dávid gyöngyösi kántort hívták meg az avatási
szertartásra, akit később szerződtetnek. A feljegyzések szerint az avatási
szertartáson énekkar is volt és a 26. zsoltárt énekelték. Témánk szempontjából
szintén nem érdektelen, hogy az Egyenlőség c. zsidó újságban akkor megjelent
pályázati hirdetésben “zeneileg képzett és énekkar vezetetésére képes, valamint
a hagyományos előimádkozói modorban is jártas” kántori állásra kerestek
megfelelő jelöltet.
A Status quo hitközség új épülete
(2.KÉP) - melyet jelenleg is használnak - 1904-ben készült el a József kir. herceg
utcában
|
és udvarán 1910-ben
avatják az új templomot (3. KÉP), mert már nincs elég hely a
nagytemplomban.Avatásán Fischer Henrik főkántor énekelt és énekkar működött
közre.
Fischer Henriket (4. KÉP) később
(1907-ben) szerződtették és 1922-ig volt Debrecenben, innen szerződött a bécsi
Seitenstatte-gassei templomba, majd az angliai Leedsbe. |
|
Az iskola
Az oktatás az 1885/86. tanévben, egy
ideiglenesen bérelt helységben, Dr. Szántó Sámuel vezetésével indult meg az I-IV.
fiú illetve leány osztályokban. Iskola építését 1894-ben kezdték el és még
ugyanabban az évben avatták fel a Simonffy utcában. A tanulók száma ekkor már több
mint 400 volt. Kuti Zsigmond volt a 233 tanulóval indult fiúiskola igazgatója,
Simonovits Dezső pedig 231 tanulót számláló leányiskola igazgatója. 1906-ban
polgári leányiskola kezdte meg működését bérelt épületbe, majd 1909-ben, új
épületben a Deák Ferenc utcában.
A zsidók emberi jogait korlátozó,
hírhedt numerus clausus (1920. szeptember 2.) életbelépését követően az állami
iskolákban bevezették az ún. “felvételi vizsgát” és ennek eredményétől
függetlenül “helyhiányra hivatkozva” a középiskolába nem vették fel a zsidó
gyerekeket. 1921-ben már 130 diák marad iskola nélkül. Ez sürgőssé tette a zsidó
gimnázium megindítását. A gimnázium 1921 szeptemberében nyílt meg, első
igazgatója dr. Kardos Albert volt. A húszas évek közepére nyomasztóvá vált a
helyhiány mind az elemi iskolában, mind a gimnáziumban. Ezt 1925-ben az iskola
épületére ráhúzott emelettel és bővítéssel oldották meg (5.KÉP), majd 1927-ben
új gimnázium épült a Hatvan u. 6-ban.
Debreceni izraelita ifjak dalköre
(7.KÉP)
Az 1910-ben alakult Dalárda tagjainak
sorában Rothmann Arnold birkózóbajnok neve is megtalálható, aki Rothmann Emil
nagybátyja volt. Első karmesterük Gottlieb Manó volt, aki zeneszerzőként is
ismertté vált. (Ebben az időben a debreceni mészárszék möschgiechjaként is
tevékenykedett, hogy eltarthassa népes családját). A dalkört a hitközség anyagilag
is támogatta: a karmesternek és néhány dalosnak fizetést adtak.
/ Hangversenyeket tartottak (legtöbbször a
Royal Szállodában) amelyekre alkalmanként vendég kántorokat is hívtak, így
például a meghívottak között volt Ábrahámzon Manó (a budapesti Dohány utcai
zsinagóga híres főkántora). Szerepeltek alkalmanként a városi ünnepségeken, és
templomi feladatokat is ellátták. Létszámuk 20 fő körül mozgott. /
Az I. világháború alatt a kórus válságba került, mert
Gottlieb Manó a pesti Kazinczy utcai ortodox templomba szerződött, így a karmesteri
állás betöltetlen maradt.
Áttekintésünkben tehát eljutottunk
húszas évekig, amikor a zsidó közösségnek már több Status quo temploma
működött. A közösség nagytemplomának nemcsak ragyogó kántora, de kórusa is volt.
Intézményrendszere kiépült. Az elemi iskolán kívül gimnáziuma is volt. Ebben az
időben már az évtizedes múltra visszatekintő Izraelita Ifjak Dalköre a zsidó
kulturális életben jelentős szerepet töltött be.
Rothmann Emil (8.KÉP)
ekkor kapcsolódott be a zsidó zenei életbe a Dalárda karnagyaként, majd a templomi
kórus vezetője és a Zsidó Gimnázium énektanára lett.
Óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést,
hogy ki ez a fiatalember? Milyen a zenei képzettsége, vajon tudása alkalmassá teszi
majd e feladatok vállalására?
2. A gyökerek és az ifjúság éveiÉdesapja Rothmann Sámuel nagykereskedő volt. Kezdetben az ortodox
hitközséghez tartozott, majd status quo hitközség tagja lett. Vallásos emberként
élt és igen fiatalon hat árvát hagyva maga után 1925-ben halt meg. Édesanyja
Ungvárról származott. Szintén igen vallásos család legidősebb leánygyermeke volt.
Édesapám zenei képességeit, érzékenységét tőle örökölte. Édesanyja és
leánytestvérei gyönyörű szép hangon énekeltek és ezen az ágon több kimagasló
hangszeres zenészről tud a családi krónika.
Első ismerkedése a zenével a templomban
volt, ahol a kántori ének mellett nagyon megragadta a kórus.
/ Ez időben kedvenc játéka testvéreivel
az volt, hogy egy asztal előtt állva, hátán egy lepedővel kántorként énekelt és a
megfelelő helyen intett húgainak, akik a “kórus” tagjaiként “beléptek”./
Első hangszere a hegedű volt.
/ A hegedűt édesapjától vásárolta meg.
Ez egy véletlen esemény volt. Apja nem szándékosan segítette zenei érdeklődését,
a hegedűt üzleti útjainak egyikén vásárolta több más áruval együtt, és hosszas
könyörgésre “eladta” fiának./ Édesapja kereskedelmi pályára szánta. Kereskedelmi érettségi
kézhezvétele után, könyvelőként helyezkedett el.
Apja akarata ellenére is zenész akart
lenni. Autodidakta módon sajátította el a kottaolvasást, a hegedűn egyedül tanult
meg játszani. (Később hegedűtanítással is keresett egy pár pengőt.) Barátaival
együtt zenekart alakítva járt ifjúsági összejövetelekre játszani, a lányoknak
szerenádot adni, cserkész énekkart szervezett az iskolában, sőt cserkész indulót
és menetdalokat is írt. E közben több hangszert kipróbált (vonóst és fúvóst
egyaránt), de kedvence élete végéig a hegedű maradt. Hangja a mutálás után elég
szép tenorrá alakult, és nagybátyja Rothmann Arnold mellett énekelni kezdett a
Dalárdában. 1923-mat írták, amikor édesapám nagy álma teljesült: a Deák Ferenc
utcai nagytemplomban énekelt az őszi nagyünnepeken. Ekkor történt, hogy Gottlieb
Manó a fővárosba költözött, és a Dalárda vezető nélkül maradt. Többen
megkísérelték pótolni a karmestert, de nem jártak sikerrel. Édesapám viszont
eredményesen próbálkozott. Az akkor 19 éves fiatalember 1924 őszén már a Dalárda
karmester jelöltje, de kinevezésére csak 1925-ben kerülhetett sor. A nagyon vágyott
zenei pályán történő elindulása szomorú eseménnyel, a zenei pályát ellenző apa
elvesztésével kapcsolódott össze. Hamarosan kiderült, hogy személyében a Dalárda
nemcsak jó karmestert, hanem jó vezetőt is kapott.
Életútját sok egzisztenciális probléma
nehezítette. Özvegyen maradt édesanyja és négy árván maradt húga eltartásáról
kellett gondoskodnia. Szerencséjére dr. Slésinger Sámuel, a hitközség nagy
tisztelettel övezett főrabbija, segítségére sietett. Slésinger főrabbi igen jól
ismerte a debreceni kulturális élet igényeit és felkarolta az ifjú zenészt.
Támogatásának köszönhetően 1928. augusztusától a templomi kórus karmestere,
valamint a zsidó gimnázium karvezető énektanára lett. Ugyancsak ebben az évben dr.
Fenyő Béla szervezésével a vonószenekar alakult, amelyben irányító szerepet és
játékot is vállalt.
Az elmondottakat jól illusztráljak Gonda
László már idézett művének következő sorai is: “A zsidó kultúréletet
jelentősen gazdagította az újjászervezett zsidó dalárda, Rothmann Emil
vezetésével. Kezdetben nagyobb volt fiatalos lendülete, mint szaktudása, közepes
hegedűtudásra és némi karvezetői gyakorlatra támaszkodott, melyet még a cserkész
mozgalomból sajátított el. De erős akarata és természetes vezető tehetsége
segítségével, komoly karvezetővé lett.”
Ekkor vetődött fel zenei
képzettségének színvonalának kérdése. Hegedülni, énekelni, tanítani és
karmesteri feladatokat ellátni nagy bátorsággal sikerült, de érezte és tudta, hogy
tovább lépni csak tanulással lehet.
/ Rothmann Emil visszaemlékezéséből
olvashatjuk: “Attól a naptól kezdve sok éven át szívósan és rendszeresen
tanultam, hiszen a Dalkör napról-napra fejlődött és nekem lépést kellett vele
tartanom.” /
Beiratkozott Debrecen Szabad Királyi Város Zeneiskolája Akadémiai Tanfolyamára
zeneszerzői szakára. Tanulmányait 1930 és 1934 között folytatta, és kiváló
eredménnyel fejezte be. Tanárai voltak Szabó Emil, dr. Simkó Gyula, Szabolcsi Bence
és más kiválóságok. Szabolcsi Bence levelező tanárként Budapestről irányította
gyűjtő és feldolgozó munkásságát. Később igen jó munkatársi kapcsolat és
barátság alakult ki közöttük és ez a háború után is folytatódott.
3. Rothmann Emil munkássága 1944-ig
Zenei munkássága három nagy területen
bontakozhatott ki: a kórusok világában (a templomi kórus, a Zsidó Gimnázium és az
Izraelita Ifjak Dalköre), az iskolai ének oktatásban, amelyet később liturgiai
tanítással is bővített és a zenei anyagok gyűjtésében majd feldolgozásában.
A három kórus sok szempontból kiegészítette egymást. A templomi férfikar tagjai
között több dalárdai énekes is volt, és a gyerekkar énekesi utánpótlását, az
iskolai tanítványok adták. Mindhárom kórus repertoárja más-más zenei anyagot
kívánt, de ugyanakkor kiegészítették egymást (például a Dalárda hangversenyeinek
műsorán több zsoltár is szerepelt). Zenei tanulmányait végezve, megismerte azt a
Kodály-Bartók nevével fémjelzett módszert, hogy "tiszta forrásból" kell
meríteni. Népzenét gyűjtve édesanyja születési helyén, Ungváron jegyzett fel
jiddis és chászid népzenei anyagokat és azok feldolgozásaival folyamatosan
gazdagította a kórusai repertoárát.
/ Itt jegyezném meg, hogy e tevékenységének
valódi értékét a háború után lehetett teljes súlyában értékelni, hiszen
Kárpátalja zsidóságának elpusztulása e zenében oly gazdag zenei anyag
megsemmisülését is jelentette. A Godmark Kórussal 1995-ben a Holocaust 50
évfordulójának megemlékezései során jártunk Ungváron és Munkácson. Mi vittük
vissza a kicsiny maradék leszármazottainak elődeik zenei értékeit éppen e
gyűjtések feldolgozásainak előadásával! /
Mindezek előrebocsátása után,
ismerkedjünk meg egy kicsit részletesebben korabeli munkásságának főbb
területeivel!
A templomi kórus
Tennenbaum Dávid (9.KÉP) 1922-ben
kezdte el kántori munkásságát Debrecenben / Korábban Abonyban és Kecskeméten
muködött./. Széles oktávú tenor–bariton hangjával nagy hatással volt
közönségére. Megérkezésekor célul tűzte ki – a közösség kívánságával
összhangban – a templomi kórus színvonalának emelését és ezért 10-12 éves
gyerekekkel bővítve kiszélesíti a repertoárt.
Amikor édesapám 1928-ban átvette a templomi kórust, csodálkozva tapasztalta, hogy a
régi dalosok kotta nélkül, elkopott emlékezettel éneklik a műveket, és így bizony
a gyönyörű gyerekhangok eltűnnek (helyenként tisztátalanok) a régi betanulásban
megszokott módon hangzó férfihangok mellett. Első lépésként a megszokott műveket
vizsgálta át, lekottázta, majd tisztázta és összhangzattanilag helyre rakta a
szólamokat. Ezt követően a műveket minden régi tagnak és a gyermeknek. újra
betanította Elképzelhető a
felzúdulás és értetlenkedés, de a végeredmény
mindenkit meggyőzött: új fényükben ragyogtak a régi dallamok. Mindezek után
jöhettek az új művek (Lewandovszy, Sulzer), majd az évek során e kórusnak
komponált, eddig ismeretlen dallamokkal és színekkel megírt művek betanítása. A
gyermek szoprán-alt hangok és az évek során fiatalokkal kicserélődött tenor és
basszus hangok tudatos összehangolásával egy teljesen új kórus születik a
nagytemplomban. (10.KÉP)
Zsidó Gimnázium Kórusa
Az iskolai énektanítás mellett a kórus
vezetése is feladata volt. Iskolai ünnepségeken, valamint különböző zsidó
kulturális rendezvényeken szerepeltek és előfordult, hogy a Dalárda koncertjén
egy-egy művet énekelt a kamarakórus.Volt olyan alkalom, amikor részt vettek Debrecen
városának – valamilyen nemzeti ünnep alkalmából tartott – központi
megemlékezésén.
Kiemelkedő 1942. Púrimja, amikor Jean Racine: Eszter című darabjának
előadására került sor. (11. KÉP) A 3 felvonásos tragédiát Bencze László (tanár)
fordította és zenét Rothmann Emil írt hozzá. A kosztümös előadás nagy sikert
aratott, de ismétlésére már nem volt lehetőség.
Izraelita Ifjak Dalköre
(12.KÉP)
Amint arra már korábban utaltam,
tevékenységének szerves részét képezte kórusbeli munkája. A Dalárda, a kor
szellemének megfelelően, az akkor divatos férfikari műveket énekelte. A műveket a
világ zeneirodalmának teljes skálájából válogatták, de természetesen zsoltárokat
és népzenei anyagokat is műsorra tűztek. (Például: Révfy: Magyar népdalcsokor,
Shitomirski feldolgozásában, jiddis és újhéber dalok Engel, Eisikovits és Rothmann
feldolgozásban).
/ Érdekességként említem meg,
hogy a megszólaltak között volt Schubert Tavaszi dala, Kudella Géza–Sík Sándor:
Babilon vizei mellett című műve. Ez utóbbi férfikari mű magyar nyelven szólaltatta
meg a 87. zsoltárt / (13.KÉP)
Zászlóavató ünnepségükre az Arany
Bika Szálló dísztermében került sor 1926-ban.
/ A zászló, a történelem nagy viharait
eddig szerencsésen átvészelte. Megmaradt, s e jelenleg sorok írója őrzi. A zászló
szimbolikájával fejezi ki a kórus vallási és világi kötődését. Ugyanis a
gyönyörű Dávid-csillag mellett, ott látható Beethoven: Isten dicsősége című mű
első sorainak hímzése: "Dicsőit Téged nagy égi Teremtő, a mindenségnek szent
dala". /
A Dalárda létszáma 1925-ben 20 fő volt. Egy évtizeddel később már
hatvanan voltak! (14. KÉP) A létszám gyarapodás egyik oka az volt, hogy a Zsidó
Gimnáziumi Énekkar tagjai felnőttek és a Dalárda tagjai lettek, a másik ok a vonzó
dalárdai programok voltak. Számos hangversenyen és az – országos tekintetben is –
jelenetősnek számító kórusversenyeken vettek részt. Ilyen volt 1928-ban a Szegeden
rendezett országos dalostalálkozó, amelyen nagy sikert arattak csakúgy, mint a
következő évi debreceni kórustalálkozón.
Tanítás
Tanári diplomája ekkor még nem volt,
azonban tanítványai szerették és tisztelték, tanártársai pedig hamar felfedezték
pedagógiai képességeit. Ez nagyon nagy szó, hiszen ebben az időben igen nagy nevek
fémjelzik e gimnáziumot.
/ Tanártársai olyan kiváló szakemberek
illetve tudósok voltak, mint például: Ady Lajos, főigazgató; Bercze László
(matematika–fizika szakos); Ehrenfeld Artur (héber nyelvszakos); Fenyvesi Andor
(matematika–fizika szakos); Gonda József (történelem–földrajz szakos); Grósz
Ernő Ezra (latin–német–héber szakos); Grünhut Henrik (hittan); a Baumgarner díjas
Kardos László; az 1929-ben igazgatóvá kinevezett dr. Vág Sándor (magyar–francia
szakos) tanárok /
A kezdeti beilleszkedési időszak után, a
templomi kórusban egyre több tehetséges gyerek énekelt és felvetődött ezek
liturgiai jellegű zenei oktatásának kérdése. Esetenként és egyénileg tanította a
zeneileg és énekhangban kimagasló tehetségű fiatalokat. Ilyen volt Grúber László,
aki később kántor-tanítóként működött Hódmezővásárhelyen a háború
kitöréséig. Klein Éliás újpesti főkántor, Ádler Sándor mohácsi főkántor és
Löbl Béla szigetvári főkántor lett.
dr. Grünhút Tivadar Bajára szerződött, Weisz Ignác Gyulára, dr. Blau László
(Sándor László) a Hegedűs Gyula utcai templomban látta el a későbbiekben a kántori
feladatokat.
/ Kántorképző tevékenységet újra csak
1969-ben folytatott, amikor az Országos Rabbiképző Intézet Kántor Szakának
elindítására vállalkozott, erről részletesebben a továbbiakban számolunk be./
Zeneszerzés és gyűjtés
Zenei tanulmányai kiterjedtek a zenei
anyaggyűjtés módszertanára. A nyári szünetekben, édesanyja szülővárosába
Ungvárra és annak környékére utazott, ahol gyűjtő munkát végzett. A városban, a
falvakban a hegyi pásztorok között jegyezte le a jiddis és chászid dallamokat.
Egy-egy érdekes dallamért a Debrecen környéki falvakat járta.
Ilyen esetről mesélt például édesapám, amikor az 1943-ban megtartott
“Széder dalok délutánja” címmel rendezett hangversenyre történő
készülődéskor - számba véve a széder rendjét és a rendelkezésre álló zenei
anyagot - kiderült, hogy hiteles zenei dallamot nem talál a “Mánis tánó….”
szövegére. Elpanaszolva környezetében, egy hajdúnánási bácsira hívták fel a
figyelmét, aki egy valódi “kérdező dallamot” ismert. Megkeresve a bácsikát, nagy
örömére valóban egy kincsre bukkant. Lejegyezte e motívumot és ennek
felhasználásával készült egy “Mánis táno”, melyet az előzőekben említett
hangversenyen, a nagytemplomban adott elő bátyám 8 évesen. (Azóta is ez a dallam
hangzik el széder estéken asztalunknál.)
Ezeknek a gyűjtéseknek
értéke felbecsülhetetlen. Sajnálatos módon a háború alatt az eredi anyagok
elvesztek, de feldolgozásokban és az emlékezetben megőrződött és ily módon tovább
él. 1943-ban jelent meg a SZÉFER CHÁJJÍM (15.KÉP) vallásoktatási célra
készült héber olvasó és gyakorlókönyv.
Ebben édesapámnak több dallama
kiadásra került. Ezek a motívumok is ily módon sértetlenül megmaradtak.(16.KÉP)
A gyűjtött anyag legtöbbjét a
kórusoknak dolgozta fel (elsősorban a templomi kórusnak és a Dalárdának), de jutott
ebből zenekari művekre és kántori kompozíciókra is. Konkrét kérésre
(megrendelésre) is születtek kántori művek. Vidéki városok kántorai fordultak
hozzá, repertoárjuk bővítéséhez kérve új darabokat. Legtöbbször meghatározták
a konkrét liturgiai igényüket, hangjuk terjedelmét, így ezek “testre szabottan”
készültek ugyan, de zeneileg kötetlenül.
Ugyancsak “megrendelésre” készült a
Zsidó Gimnázium ballagási éneke. Ezzel a kéréssel az iskola igazgatója fordult
édesapámhoz, mert fontosnak érezte, hogy egy zsidó gyökerű ének is felcsendüljön
a búcsúzó diákok hangján. Megkérdezte édesapám dr. Slésinger Sámuel főrabbi
urat, hogy melyik zsoltár lenne a ballagás alkalmához illő és Ő a 133. zsoltárt
választotta. Így készült el “Hiné mátov…” dallama, melyet éveken át
énekeltek a végzős diákok.
/ Ezzel a motívummal történt meg az eset, hogy édesapám az utcán baktatva,
felfigyelt egy létrát cipelő fiatalemberre, aki ezt a dallamot dúdolva ment az utcán.
A zeneszerzők életében nagyszerűnek mondható, ha “népdallá” válik egy
dallamuk! Ugyancsak ennek az éneknek az utótörténetéhez tartozik, hogy édesapám a
Goldmark Kórus megalakulása utáni első években dr. Scheiber Sándor professzor úr
igényére készített Lag Boajmer ünnepségégre egy új kompozíciót, melybe ezt a
dallamot építette be. Így keletkezett a kórusunk előadásában oly sokszor elhangzó
vegyeskari mű: a 133. zsoltár./
A
Dalárdának 1941-ben komponált egy “Jeligét”, amelynek szövegét dr. Kardos
László írta. A jelige szövege- “Míg zeng a dal ne félj, míg zeng a dal
remélj! A zengő szív vidul és ránk mosolyog az Úr.” - jól fejezte ki a
kórus eszmeiségét és ezen belül a zeneszerző lelki és gondolati világát.
/ Ez a vers 1941-ben előre vetítette a következő évek túlélési
lehetőségének egyik módszertanát. A zenébe kapaszkodva, és a Mindenhatóba vetett
feltétlen hittel és bizalommal élte túl édesapám a vészkorszak éveit. A zenével
segítette a környezetét is a rettenet napjainak elviselésében. /
A
debreceni alkotó korszak ténylegesen kisebb-nagyobb megszakításokkal 1944-ig tartott.
Az élete tervezhetőségét és a szisztematikus munkát lehetetlenné tették 1938-tól
a katonai szolgálatra, majd 1940-től a munkaszolgálatokra történő behívók.
Az iskolában egyre kevesebb lett a tanár,
így egyre több helyettesítési feladat hárult
rá. A templom kántor nélkül
maradt, ezért ünnepeken, temetésnél kántori feladatokat is ellátott. Az asszonyok
férjeik nélkül kétségbeesetten bújtak össze. A férfikarból – a Dalárdából
– 1943 novemberében vegyeskar lett. Átírta a műveket és betanította, majd
előkészítette a bemutatkozó hangversenyt 1944. március 26. vasárnap esetére az
Arany Bika Nagytermébe. (18.KÉP) E rövid életű kórusnak még az első
megmérettetésére sem került sor, mert a németek 1944. március 20-án Debrecent is
megszállták.
/ A kórus hivatalosan 1944. őszén szűnt meg. Fennmaradt pár fénykép,
plakát, valamint – édesapám emlékezetéből leírtak alapján – a nevek. Őrzöm a
hagyatékok között a kórus pecsétjét és zászlóját is./
Itt
fejeződött be édesapám debreceni munkássága. Véget ért egy korszak, mely ugyanígy
már nem folytatódhatott, hiszen elpusztult a debreceni zsidóság java, eltűntek a
kották és a világ is melyben e zene anyaga élt.
Háború alatt vasútépítő
munkaszolgálatos volt és a hányattatás utolsó hónapjaiban
Budapesten
dolgozott. Életét debreceni tanítványainak Mátyás Györgynek és Kandel
Lászlónak köszönheti, akik a cionista mozgalom tagjaiként mentették az embereket. A
munkaszolgálatból Ők vitték át 1944. őszén a Vadász utcai védett házba és itt
vészelte át a háború utolsó heteit. Itt is szervezett egy kis énekegyüttest. A
hirdetményen olvashatjuk, hogy “…Minden délelőtt 11-kor próba”, melyet
egy-egy légitámadás szakított félbe. (19.KÉP) Kézzel, emlékezetből írt
kották és szövegek alapján tanultak és még műsort is szerveztek. Az
“előadásokon” versek tarkították a kórus műsorát.
/A tagok nevei között olvashatjuk például Schmideg József nevét is, aki nem
régen távozott körünkből. Volt módom beszélni Vele ezekről a napokról és
elmesélte, hogy mit jelentett e borzalmas helyzetben lévő emberek számára ez a
szervezett elfoglaltság, a tartalmas együttlét és a zene./
4. Az újrakezdés évei
Budapest felszabadulása után. Az első vonatok egyikével tért vissza
Debrecenbe, hogy megtudja mi történt a családjával. Ekkor írt levelei és
elbeszélése alapján tudom, hogy hitt benne, hogy szeretteit újra fogja látni annak
ellenére, hogy ekkor már ismert volt a deportáltak sorsa. Rettenetes 2–3 hónap
következett, mert nem tudott biztos információt kapni arról, hogy a Debrecenből a
haláltáborokba elindult három vonat melyikén volt a család, s élnek-e még? Teljes
bizonytalanságban élve elment a lakására és az oda beköltözött idegenektől tudta
meg, hogy a szobákban maradt kottákat az udvaron elásták egy gödörbe. Talán még
meg lehetett volna menteni valamit ebből az anyagból, de ehhez lelki ereje nem volt. A
Református Egyetemen elhelyezett legértékesebb gyűjteménye sem lett meg, mert az a
tűz martalékává vált a felszabadulás utáni napokban. Kétségbe esetten a munkába
menekült. Felkérték a Joint segélyszervezet ügyeinek irányítására. Április
elején hallotta meg az első bíztató híreket a család Debrecenből elvitt
részéről. Remény volt a megmenekülésükre és ez erőt adott arra, hogy ismét
megkíséreljen énekegyüttest szervezni. E kis csapat első szereplésére a
deportáltak javára szervezett műsoros esten 1945. április 29-én került sor. Ekkor
változtatta meg a nevét, így a plakáton már Ádám Emil néven szerepelt.
/A család életben maradt
tagjai felesége, fia, édesanyja és két húga 1945. májusában érkeztek vissza. Mint
minden zsidó családnak, így nekünk is súlyos veszteségeink voltak: édesapám két
húga és családjuk, valamint öccse nem tért haza./
A Debreceni Zsidó Iskola szeptemberben
megkezdte volna a tanítást, de nem volt tanár és igen kevés gyermek tért haza.
Édesapámnak be kellett látnia, nincs kit tanítson, nincs kivel énekeljen. A sérült
nagytemplom is valakiknek az utjában volt, a helyreállítás helyett, lebontották. (21.KÉP)
1946 szeptemberében a család Budapestre
költözött s a tanári munkáját a Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumában
folytatta.
Pesti Izraelita Hitközség
Gimnáziuma (22.KÉP)
A háború utáni első évben a
nevelési munka volt a legfontosabb feladat. A gyerekek olyan borzalmakon mentek
keresztül, melyek egész további életükre döntő hatással voltak. Az itt
összegyűlt tanári kar tagjai igen jeles személyek voltak már ebben az időben is, de
munkásságuk a későbbiekben teljesedett ki és a magyar tudományos élet rangos
szereplőivé váltak.
A teljesség igénye nélkül
említem meg Kardos Lászlót és fiát Pándi Pált, Bence Lászlót Debrecenből. Péter
Rózsát és Fuchs Lászlót akik az ELTE Természettudományi Karának professzorai
lettek vagy Pach Zsigmond Pál akadémikust, a Közgazdasági Egyetem rektorát, Scweitzer
József professzort, országos főrabbit, akinek munkássága és életútja e sorok
olvasói számára igen jól ismert. Gimnázium igazgatója Fuchs Rafael volt
Édesapám létrehozta a
gimnáziumi kórust és mellette, egy erős és később sok sikert hozó zenekart is.
1947. március 30-án a Royal Színházban (a jelenlegi Madách Színházban) mutatták be
Jean Racine: Eszter című művét (23.KÉP) e két együttes
közreműködésével. (Amint arra már utaltam ez a mű második előadása volt, hiszen
az elsőre Debrecenben 1942-ben került sor. A szép siker miatt később a színdarabot
újra előadták.)
Hanoár Hacioni kórus
A Hanoár Hacioni első hangversenyére 1946. szeptember 5-én került sor. A
műsorból egyértelműen megállapítható, hogy édesapám a háború előtt készült
műveit tanította be az új kórusának. A darabokat emlékezetből írta le.
Későbbiekben a repertoáron cionista dalok is megjelentek, mint például a Palmach
induló, amely az 1945 utáni zeneszerzői korszakának első feldolgozása. E korszak
első nyomtatott műsoron olvasható a Hámávdil című mű, ami szintén a közelmúltra
utal.
/ Ennek a kórusszvitnek
az előélete nagyon érdekes: 1941-ben lengyel menekültek utaznak át Debrecenen és
Berta Konstantinova, az egykori lodzi Jiddis Színház művésze felkéri édesapámat,
hogy kísérje zongorán az első jótékonysági hangversenyen. Az elhangzó művek
között szerepelt a szombatbúcsúztató dallamokból egy összeállítás, ami
felkeltette édesapám érdeklődését és hangverseny után kérte ennek kottáját a
művésznőtől. Ő vonakodott odaadni, mert számára fontos volt, hogy repertoárjának
részeként egyedüli forrásként megtarthassa és biztatta édesapámat, hogy ha majd
vissza jön, és újra előadja, akkor majd oda adja a kottát. Elég lehetetlennek tűnt,
hogy az énekes visszatérjen újra Debrecenbe e világégés közepedte, de csodálatos
módon mégis sor került pár hónap múlva egy új hangversenyre. Ekkor az előadáson
édesapám jól megfigyelte a dallamokat, majd emlékezetből lejegyezte. Így készült
el ez a kórusmű a Debreceni Zsidó Dalkör férfikara számára, majd a kárász életű
vegyes karának és a Hanoár Hacioni Kórusnak emlékezetből újra leírásra került./
Ez a kórus, valójában három
kórus volt, mert a cionista fiatalok miután felkészültek az ereci útra és
elindultak, átadták helyüket az újabb készülődő csoportoknak. Az utolsó
társaság 1949. márciusában aliázott, de előtte még elkészítettek egy puha
korongos hanglemezt, amelyen a Hamvdilt éneklik. A lemezt a kórustagok magukkal vitték
Izraelbe, ahol a rádióban számos alkalommal hangzott fel e kórusmű.
/ A Hanoár Hacioni
kottákat a későbbi Goldmark Kórus is sokat használta és az említett kompozíció a
kórus műsorán a kezdetektől szerepelt./
A kórus igen sűrűn lépett fel a Zeneakadémia Nagytermében, de
voltak hangversenyeik budapesti kultúrotthonokban és többször szerepeltek Debrecenben
is. Műsorukon Viadana és Beethoven művei mellett szombati dallamok, héber dalok,
Jeruzsálemről szóló énekek és Almann mű is szerepelt. (25.KÉP)
Zeneszerzés
E korszaknak jellemzője az emlékezés volt. Vissza idézte és
újra papírra vetette a háború előtti műveket. (26.KÉP) Sajnálatos módon
csak azokat, melyekre munkája közben ez időben szükség volt, így ez egy töredéke
volt addigi alkotásainak. Ugyanakkor egy–egy új műhöz is gyűjtött anyagot, így
új szerzemények is keletkeztek. Sajnálatosan ez egy igen rövid időszak volt, amely
nyomasztó megélhetési problémáktól sem volt mentes. Zeneszerzői munkássága ebben
az időben nem volt termékeny.
Tanulás
Az 1947/48-as tanévben, édesapám zeneszerzői végzettsége
mellé, énekszaktanítói diplomát is szerzett az Országos Magyar Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskola énekszaktanítói tanfolyamán. Ez mindenképpen szükséges
volt, hiszen további pedagógiai tevékenységéhez a zeneszerzői képzettség kevés
lett volna. Tanárai között voltak Ádám Jenő, Járdányi Pál,
Kodály Zoltán, Perényi Miklós és Zathureczky Ede. E jelentős, nagy nevű
zenei személyiségek közül a későbbiekben többen is kitüntetik barátságukkal.
Szabolcsi Bencével, már a háború előtt kialakult kapcsolata megerősödött, pesti
lakosként könnyebben érintkeztek és szorosabb munkatársi kapcsolat alakult ki
közöttük. Közös munkásságuk egyike a tóraolvasás hangjeleiről szóló leírása,
amelynek átvizsgálását Szabolcsi Bence vállalta. Ez 1947-ben kiadásra került.
5. Tevékenysége 1948 és 1969-között
Az egyházi
iskolák “államosítására” 1948 júliusában került sor. Ettől kezdve a Zsidó
Gimnázium, mint kerületi iskola működött. Az iskola helyzetét jól jellemzi, hogy
ebben a tanévben a chanukai ünnepség az úttörő indulóval kezdődött, s ezt
követte a chanukai gyertyagyújtás, valamint a Moajz cur. Ez a felemás állapot nem
tartott sokáig és lassan kicserélődött a tanári kar is. Édesapám vezető tanárnak
1951-ben ment át a Pedagógiai Főiskola Gyakorló Iskolájába az Irányi utcába, majd
1956-tól ugyanezen munkakörben a Cukor utcai Gyakorló Általános Iskola tanára lett.
Az iskola 1959-ben az ELTE Gyakorló Gimnáziuma lett (Apáczai Csere János néven) és
innen vonult nyugdíjba 1969-ben.
Az 1950-es és 60-as évek
zenei kihívásai
Iskola (30.KÉP)
Ezekben az esztendőkben ún. gyakorló
iskolákban tanított. Ez azt jelentette, hogy az iskolai tanárképzésben résztvevő
zeneakadémiai hallgatók hospitálási és gyakorlási lehetőségét az ilyen iskolák
biztosították. Minden leendő énektanár és karmester alkalmanként hospitálásra,
vagy egy-egy félévre gyakorló tanulóként találkozott édesapámmal, aki az
énektanítást és a karvezetést egyaránt oktatta.
A karvezetés egyik sarkalatos pontja a
hangképzés. Ez volt az a terület, amelyben speciális szaktudással rendelkezett. Ez
még a háború előtti munkásságának, tanulmányainak és tapasztalatainak eredménye
volt, mert a debreceni templomi kórus – mint azt az előzőekben jeleztem – fiú
hangokkal oldotta meg a szoprán-alt hangzás igényét. A fiú gyermekhangok egyedi
képzést igényeltek és ennek módszertanát a Wiener Sänger Knaben-eknél tett
többszöri látogatással és tanulással sajátította el. Ez a híres bécsi fiúkórus
az 1920-30-as években élte fénykorát és csodájára jártak az együttes gyönyörű,
egységes hangzásának, melynek titka éppen e hangképzési technika volt. Ezt az
ismeretét már Debrecenben is kamatoztatta és az Irányi utcai, majd Cukor utcai
Gyakorló Iskolákban is jól hasznosította, mert ezek az 1960-as évekig fiúiskolák
voltak. Évek hosszú során át fiúkórusaival sorra nyerte a különböző versenyeket
e két iskola kórusa, de e mellett a zeneakadémiai hallgatók is lelkes hívei lettek e
homogén hangzású kórusféleségnek.
A vegyes gyermekkarok korszaka az 1960-ban
jön el (ekkor jelentek meg a fiúiskolában lányok is) és az Apáczai Csere János
Gyakorló Iskola énekkara szép sikerekkel szerepelt ifjúsági hangversenyeken, majd
több rádió felvétellel hívják fel magukra a figyelmet.
Ezzel egyidőben zenekart is vezetett,
amellyel különböző versenyeken szép díjakat nyertek és az énekkarral együtt
széles repertoárt alakítottak ki.
Édesapámtól, hospitáló tanárjelöltek
nem csak zenei módszertanból kaphattak ízelítőt, hanem fegyelmezési, nevelési
kérdésekből is. A 120 tagú 10-tol 14-éves fiúgyermekek, egy normál méretű
tanteremben próbáltak hetente két alkalommal 2–2 órán át. Hatékony munka
végzéséhez komoly fegyelmezési technikát kellett alkalmaznia úgy, hogy az ifjúság
körében nem nagyon népszerű kóruséneklést is megszerettesse velük. Ez sikerrel
járt és tanítványai a mai napig lelkesen és szeretettel emlékeznek Ádám tanár
úrra. A későbbiekben többen tagjai lettek felnőtt kórusainak is.
Felnőtt kórusok -
zeneszerzés
1948. novemberében alakult
meg a Hanoár Hacioni kórus utódjaként a Joint kórus (31. KÉP), de ekkor már
eltűntek a repertoárról a zsidó tárgyú művek és helyükben Bach, Liszt, Bárdos
Lajos kórusművei mellett Sosztakovics, Dunajevszkij (ez a Vosomru című kórusmű szerzőjének
unokája) kompozíciói jelentek meg. Ebben a korszakában több kórust is vezetett és
volt olyan év, amikor egyszerre három kórust irányított: szövetkezeti, üzemi,
valamint ifjúsági kórust (ilyen volt a Közgazdasági Egyetem kórusa). Az 1950-es
évek a magyarországi kórusmozgalom fénykora volt. Sok ünnepség és versenyzési
lehetoség mellett jelentos hangversenyek adtak sok-sok fellépési lehetőséget.
Édesapám számára sok munkát,
szereplési alkalmat adott e munka, de a legkedvesebbre - a zsidó zene művelésére –
nem volt lehetősége és ez számára nagyon fájdalmas volt. Akadt azért néhány
örömteli megkeresés is. Ilyen volt a zsidó árvaház felkérése, amikor - valamilyen
alkalomra - egy kis leány-együttest kellett megtanítani egy–két dallamra. Kapva a
lehetőségen egy kis háromszólamú leánykari kórusmuvet írt. Ekkor született a
“Pripecsik”, – amit azóta többször hallhattak a Goldmark Kórus női karának előadásában.
Az ügyes lányok éneklésében felhangzó régi kedves dal arra késztette édesapámat,
hogy az iskola gyermekkórusára adaptálja ezt a művet. Felkérte Rossa Ernőt – a
korszak elismert dalszöveg íróját – hogy az adott dallamra “valami gyermekekről
szóló” egyszerű szöveget írjon. Így jött létre egy lengyel altatódal, melyet
éveken át iskolai kórusának műsorán tartott.
A korhatáron túl, 1969-ben ment nyugdíjba, de fizikai,
szellemi és alkotó erejének teljében. Ekkor következett életének – hivatása
tekintetében – talán legboldogabb korszaka. Újra visszatért a zsidó zenéhez, a
templomhoz és a komponáláshoz.
6. Az Országos Rabbiképző Intézet és a Goldmark
Kórus
Nyugdíjba
vonulása után, Scheiber Sándor professzor – a Rabbiképző Intézet akkori
igazgatója – felkérte a Kántorképző Kar létrehozására.
/ A háború előtt és
után – tudomásom szerint – volt kántorképzés a Rabbiképzőben, de tanár
hiányában elég hamar megszűnt. Az 1960-as évekre már egyre kevesebb lett az
előimádkozói feladatot ellátni tudók száma és a magyar zsidó hitélet komoly
kántor hiánnyal küzdött. Ugyanakkor többen jelezték, hogy szeretnék elsajátítani
a kántori feladatok ellátásához szükséges ismereteket./
Akadt más tennivaló is. Nemcsak a
templomi kórusok száma volt kevés, hanem ezeknek színvonala - zenei szempontból - is
igen alacsony volt. A közösség újra igényelte a zsidó zene megjelenését. A
háború előtti években legfőképpen a zsidó színészek és művészek színpadról
történt letiltása után pezsgő kulturális élet volt Budapesten. A háború után a
cionista mozgalmak újra életet leheltek a zsidó közösségek zenei életébe, amelyet
nagy csend követtett. Az 1950-es és 60-as években jellemző az volt, hogy a körzetek
az ünnepek alkalmából – chanukakor vagy púrimkor – egy-egy rendezvényt tartottak.
Ezekre, neves művészeket hívtak meg, akik áriákkal. operett dalokkal léptek fel és
ezzel biztosították az alkalomhoz illő vidám hangulatot. Az idősebb generáció
már–már elfeledte hogy a templomban elhangzó zsoltárokon kívül más –
előadásokon hallható - zsidó zene is létezik. Az ifjúságnak pedig nem volt része
zsidó komolyzenei hangversenyben.
A legjobban aggasztó magának zenei
anyagnak az eltűnése volt. Az elpusztítottak magukkal vitték tudásukat, az életben
maradottak nem énekeltek és nem adták tovább dalanyag ismereteiket. A kelet-európai
– azon belül elsősorban a magyarországi – zsidó zeneirodalom megmentése,
felelevenítése volt az elsődleges cél, amikor édesapám Scheiber professzor komoly
támogatása mellett megalakította a Rabbiképző Intézet kórusát.
6.1. A kántorképzés
A Kántorképző Kar nem
csupán arra jött létre, hogy felkeresve új, zeneileg tehetséges fiatalembereket,
azokat a kántori ismeretekre megtanítsa, hanem más feladatot is felvállalt.
Ebben az időben a Rabbiképző létszáma
jelentős volt. Scheiber professzorral egyetértésben minden rabbi növendék –
énekhangtól és zenei vénától függetlenül – zenei képzésben is részt vett.
Ennek célja az volt, hogy a leendő rabbik az előimádkozási feladatokat esztétikusan,
hagyományos dallamok felhasználásával tudják ellátni.
A leendő rabbik a Szeminárium
templomában tartottak szónoklatokat. Ezekben az esetekben tanítási céllal szerepelt
az előadó készség fejlesztése is. A jó artikulációra, a helyes hangsúlyokra, a
levegő megfelelő beosztására is figyelni kell a szószéken. Édesapámnak feladata
volt a hallgatók ilyen irányú képzése is. Természetesen ez a tanítási módszer
szakszerűség és hatásfok szempontjából nem hasonlítható össze azzal, ahogyan ez
most történik a Zsidó Egyetemen, de mindenképpen fejlődést jelentett az előző
időszakhoz képest, amikor az említett szempontok új elemként jelentek meg a
rabbijelöltek oktatásában.
A Kántorképző indulásakor több olyan
jelentkező volt, akik a kántorsághoz kellően képzett hanggal rendelkezett liturgiai
tudással nem. Ezeknek tanulási idejük hosszabb lett, és nem csak édesapám tanította
őket, hanem egyéb kiegészítő tantárgyat is hallgattak.
Tanultak aktív előimádkozók is a
Kántorképzőben. Céljuk az volt, hogy a mindennapokban használt zenei anyagot
szakmailag átfésülve azokat kitisztázzák és e mellett új dallamok tanulásával
bővítsék ismereteiket. Ezek a hallgatók a Kántorképző elvégzése után magasabb
színvonalon tudták ellátni a kántori feladatokat.
A tanításhoz ebben az időben
oktatási célú kottaanyag nem állt rendelkezésre. Édesapám egy zenei gyűjteményt
készített, mely a péntek esti, szombati istentiszteletek, valamint a legfontosabb
ünnepek alapvető kántori dallamanyagát tartalmazza. (32.KÉP) Ebből tanultak a
hallgatók és tudomásom szerint jelenleg is használják ezt az összeállítást.
Technikailag igen kezdetleges módszertannal készült el e kötet. Édesapám pausz
papírra írta le a kottákat, melyek savas eljárással kerültek sokszorosításra.
Jelenleg néhány kötet létezik csak ebből a tankönyvből és most munkálkodunk azon,
hogy korszerű eljárással újra elkészüljön.
6.2. Templomi kórusok
Édesapám a Hegedűs Gyula
utcai templom kórusát megkísérelte feléleszteni. Erre a templom akkori kántora
Sándor (Blau) László (egykori debreceni tanítványa) kérte fel, akit nagyon
nyomasztott a kórus állapota. Remélte, hogy megfelelő és hozzáértő kezekben újra
éled a kar. Első lépésként – mint egykor a debreceni nagytemplomban – a
kottatárat, valamint kórusműveket szedte rendben és tanította be újra. A múlt
kísértette itt is, mert most sem volt ez könnyű feladat, hiszen a megszokott
dallamokat kitisztázva újra kellett tanulni a szólamokat. Ezt követően új művek is
megtanulásra kerültek és 1969. szeptemberében Ros Hasono alkalmából újra
esztétikus, szép ünnepi kórusszámok hangzottak fel a Hegedűs Gyula utcai
zsinagógában. Ezt követően még tovább folytatta édesapám tevékenykedését itt,
de a Kántorképzés megnövekedett feladatai miatt pár év múlva abba hagyta. (Nagy
örömmel tapasztalom, hogy Klein Ervin főkántor úr munkássága eredményeként most
is nagyon szépen éneklő kórus van ebben a zsinagógában, hiszem, hogy édesapámnak
is tetszene!)
Scheiber Sándor azzal a kívánsággal
fordult édesapámhoz, hogy a Szeminárium templomának istentiszteleteit nem kórus
közreműködésével szeretné fényesebbé tenni, hanem a közösség éneklésével. A
feladat tehát a közösségi éneklés meghonosítása volt. Ebben a szemináriumi
hallgatók segítettek, akiknek helyük a templom hajójának elején a frigyszekrény
mellett volt, így énekük inspirálóan hatott a gyülekezetre. Persze még egy-két
egyéb lépésre is szükséges volt, de aránylag rövid idő alatt elérték, hogy
péntek esténként a jelen lévők túlnyomó többsége felszabadultan énekelt. Ez a
hangulat ma is jellemző a péntek estékre itt a Rabbiképző templomában.
Ebben a templomban az ünnepi estéken a
frissen megalakult kórus énekel 1969. Ros Hasonója óta, és ugyancsak ez a kórus
szerepel a rabbiavatásokon, az intézmény ünnepségein és kimagasló vendégek
fogadása alkalmából.
6.3. A Goldmark kórus
Édesapám egész
pályája a kórusvezetéssel függött össze, így számára természetes volt, hogy új
munkaterületén is kórust szervezzen. Sokak aggodalmaskodtak, hogy lehetséges-e egy
zsidó kórus megalakítása 1969-ben? Vajon politikai szempontból nem ütközik-e
akadályokba? Scheiber Sándort is vonzotta e kórus életre hívásának gondolata, így
- mint az Intézet vezetője - vette a bátorságot és engedélyt adott a kórus
szervezésére. Ennek kereteit azzal teremtette meg, hogy biztosított próbalehetőséget
- a jelenleg is használt tanteremben - és együttesen jelölték ki a karmesterrel azt a
repertoár anyagot, mely feltételezhetően e kor kívánalmainak megfelelt és nem ment
túl azon a kereten, melyet az akkori politika (kimondatlanul) engedélyezett a hitélet
számára.
Kellő óvintézkedések és az elvi
feltételek megteremtése után kezdődtek el a próbák 1969. októberében. Első
meghívásunkra 1969. november 22-én került sor Hegedűs Gyula utcai körzet
kultúrtermébe. Itt dr. Benesovszky Imre főrabbi urat köszöntötték a
templomkörzetben végzett 15 éves munkássága alkalmából.
A kezdeti időszakban a kórus a
Rabbiképző Intézet hallgatóiból (rabbi és kántorjelöltekből), az Anna Frank
Gimnázium tanulóiból, édesapám régi (háború előtti és utáni) zsidó kórusainak
tagjaiból, valamint ezek hozzátartozói és ismerőseiből állt. (34.KÉP)
Felekezeti kritérium nem volt, de valamilyen módon (közvetlenül vagy közvetve)
emberileg megismerhető, zeneileg tiszta hallású tag léphetett be a kórusba.
Repertoárunkban az egyetemes zenei
kultúra egy-egy darabja mellett zsoltárok, jiddis, chaszid népdalok és ezek
feldolgozása szerepelt kezdetben. Ez bővült az évek során új elemekkel. Ilyenek
voltak az ókori dallamok, melyeknek egyik legszebb darabját Scheiber professzor egyik
külföldi utjáról hozta számunkra. Ez volt a "Báruch hágever".
A kórus repertoárának gerincét a
kezdeti években édesapám régi kórusművei adták. Előkerültek a Hanoár Hacioni
kották, illetve a régi jiddis-chaszid népdalok feldolgozásai. Ezek mellett a kórus
több (szombati, főünnepi, chaszid) dalcsokort énekelt.
/Ezekkel az
összeállításokkal több célja is édesapámnak. Egyrészt a kórus tagságát
szerette volna minél mélyebben megismertetni a zsidó dallamvilággal, másrészt a
hallgatóságot. Gondoljunk bele, hogy kik voltak jelen ezeken a hangversenyeken? 1970-es
években jártunk ekkor. A holocaustot túlélt nemzedék, akik az egyszerű asztali
énekeket otthon hallották a szüleik házában, a háború után született generáció,
akik közül legtöbben még nem hallhatták ezeket a dallamokat./
/A templomi körzetek
közösségén kívül egyre több meghívást kaptunk más felekezettől is. Ezeken az
előadásokon megjelenő hallgatóság számára teljesen ismeretlen a zsidó zene
világa, ezért célszerűnek tűnt az egyszerű dallamok egyszerű előadása. A
dalcsokrokat két szólamban szólaltattuk meg hangszeres kísérettel, ha erre
lehetőségünk volt./
Édesapám zeneszerző munkássága
újra értelmet nyert, mert volt “hangszere” melyen játszhatott. Régi dallamok és
új gyűjtések adták a zenei anyagot. A régieket a fiók mélye és az emlékezet
rejtette, az újakat Budapesten gyűjtötte a még emlékező régi kántoroktól,
előimádkozóktól. Ilyen volt Weisz kántor a Kazinczy utcai ortodox templomban, vagy
Goitein Emil a régi Rombach utcai közösség összetartója. A 70-es évek elején a
kórus tagja volt már – a jelenlegi kórus két vezető szólistája - Tóth Emil és
Fekete László, így szólistáink is voltak. A művek szólamai és szólói “testre
szabva” készültek.
Ekkor született a 130. zsoltár, 133.
zsoltár, a Chászid lakodalmas, Szimchát Torai dallamok, a Zugcse Rebbenyu és még sok
más kisebb nagyobb kompozíció. (35.KÉP) Szóló számok és duettek és
készültek a két szólista számára. A régi művek esetenként e kórus igényeinek
megfelelően átalakításra kerültek. Nevezetes alkalmak is zeneszerzésre inspirálták
édesapámat. Ilyen volt a Rabbiképző Intézet fennállásának 100. évfordulója,
melyre a orgona kíséretes kántorszólót írt: a 100. zsoltárt. Ez a Rabbiképző
Intézet templomában hangzott el első alkalommal 1978-ban a centenáriumi ünnepségen.
1974-ben készítettük el az első
hangzó anyagot a Hungaroton felkérésére (36.KÉP) és ekkor merült fel a
kórus névadási igénye. Eddig "ÁDÁM kórusként" emlegették az együttest,
de édesapám helyesnek vélte, hogy olyan névadót válasszunk, akinek neve közismert a
szorosan vett zsidó hitélet körein túl is. Igényünk volt, hogy nevünk is kifejezze
azt a zenei irányt, melyet célul tűztünk ki együttesünk számára. Így esett a
választás Goldmark Károlyra, akinek zenéjében ugyan jellegzetesen nem jelenik meg a
szülői ház levegője, de származása közismert, ugyanakkor munkásságával az
európai zenei közéletben magas rangot vívott ki. A név felvétele egyúttal
kötelezettséget is jelentett, hogy repertoárunkon megjelenjenek Goldmark Károly
szerzeményei is.
Feladataink az évek során egyre
sokasodtak.
/A későbbiekben
készítettem egy összeállítást évekre bontottan felsorolva az összes
fellépésről. Ebből statisztikailag kitűnik, hogy évente átlagban 8-12 közötti
meghívásunk volt ebben az időben, melyben voltak teljes estét betöltő hangversenyek
és 2-4 mű előadásával történt közreműködések./
Jellegzetesen budapesti és vidéki
zsidó közösségek hallgattak meg minket, de egyre több lett az akkori filharmóniai
felkérésére megtartott előadások száma. Eleget tettünk más felekezetek
meghívásának, és hitközségünk vezetői is igényt tartottak szereplésünkre
egy-egy külföldi delegáció tiszteletére rendezett fogadáson, illetve a
szemináriumban rendezett eseményeken.
Első külföldi utunk 1979-ben volt.
Bécsben a Burgban tartottunk hangversenyt.
Igen komoly érdeklődést tapasztaltunk. A
hangversenyen Bécs prominens tagjain kívül, a magyar követség vezetői is
megjelentek. Ha belegondolunk – és néhányan emlékezünk – ezekre az esztendőkre,
és megidézzük a politikai légkört, akkor tudatosulhat bennünk, hogy ennek a bécsi
látogatásnak milyen nagy jelentősége volt. A kórus tagságából többen addig még
Nyugatra útlevelet sem kaphattak és azt hihették, hogy soha nem is lesz lehetőségük
ilyen utazásra. Tegyük hozzá, hogy a nyugati zsidó közösségektől teljesen
elzártan éltük és - mint azt a visszhangokból jól érzékeltük – számukra
ismeretlen volt a kelet-európai zsidó zene általunk képviselt stílusban történő
megjelenítése.
Ezt az utazásunkat több más is követte,
mely minden alkalommal igen gyümölcsöző volt a kórus számára: feltöltődve
csodálatos élményekkel érkeztünk haza, mely újabb lendületet adott a kórus
fejlődéséhez.
A legnagyobb élményünk ebben az
időszakban az izraeli utazásunk volt. Két hetet töltöttünk 1986. áprilisában
Izraelben és bejártuk az egész országot.
/ Ez az út édesapám
számára a csodával volt egyenlő. Találkozott a debreceni tanítványaival, jelen
voltak a Hanoár Hacioni kórusok ott élő tagjai az utolsó jeruzsálemi
hangversenyünkön és velünk énekelték a Hámávdilt./
A rádió és a televízió
felvételt, riportot készített a kórussal, és több ottani újság értékelte,
elemezte a kórus teljesítményét. Találkoztunk az egyik legnagyobb jeruzsálemi
kórussal, kottát cseréltünk, egymásnak énekeltünk, hóráztunk. A kórust Izrael
államelnöke is fogadta és találkozónkon egy kis hangversenyt tartottunk számára.
Ezt az utunkat a Szochnut szervezte és tudtuk, hogy kiutazásunknak elsődlegesen
politikai indíttatása van. Meghívóink, legnagyobb csodálatára, hangversenyeinken azt
tapasztalták, hogy az ottaniak előadásainkat elsődlegesen kulturális élményként,
“csemegének” értékelték, és érezték, hogy az általunk hozott – és Izraelben
nem nagyon hallott – zenei anyagok a kelet-európai zsidó kórusirodalom gyöngyszemei
Sajnos azóta ilyen lehetőségünk újra
nem volt, pedig érzelmi és szakmai szempontból óriási lehetőséget jelentene egy
ilyen utazás: találkozni más kórusokkal, megismertetni a mi zenei anyagunkkal az
ottani közösségeket, ugyanakkor lehetőség nyílna számunkra, hogy mi megismerjünk
az általunk még feltáratlan más területeket is a zsidó zeneirodalomban.
Ezt az utunkat követte ugyanezen
év októberében Assisiben tett látogatás, melyre a meghívást egy nemzetközi
szervezettől kaptunk. Itt lépett utoljára fel édesapám a hangversenydobogóra. 1987.
február 10-én hunyt el, igen rövid betegeskedés után.
7. Munkásságának utóélete
Édesapám 20
éves korától mondható aktív karmesternek, így munkásságát 62 évben
számolhatjuk, ami egy igen szép szám. Ha értékelni szeretnénk életútját, úgy
külön kellene választani a pedagógusi, a karvezetői és a zeneszerzői
tevékenységét. Valójában e három az Ő életében teljesen összefonódott.
Tanítványai kórus tagok voltak és a kórus tagokból tanítványok, majd kántorok
lettek. A kórus inspirálta zeneszerzői munkára és szerzeményeit kórusai, zenekarai
és kántorai mutatták be. A templomi zene művelése éltette zeneszerzői ambícióit,
ugyanakkor a jiddis és chaszid népzenei gyűjtések, majd ezek feldolgozása jelent meg
a zsinagógákban, a Dalárdában és iskolában is.
Egyenként véve sorba
tevékenységei területeit, elsőként a pedagógus jut eszünkbe.
“Tanár úrnak” szólították
legtöbben hosszú élete során. Ő valóban pedagógus volt, aki igen jó érzékkel
bánt a tanítványokkal akár gyerekek, akár felnőttek voltak. Kellő empátiával
fordult mindenkihez. Pedagógusi pályájának elismertségét (kitüntetésein kívül) a
szakmai újságokban megjelenő tanulmányok, cikkek és számtalan – jelenleg is
élvonalban működő – énektanár és karmester tanúsítja, akik tanítványának
vallják magukat.
Karmesteri munkássága sokak által ismert annak ellenére, hogy a kórusok
természetüknél fogva véges életűek. A debreceni évek sokrétű
kórustevékenységéről csak a beszámolók és egy-két plakát tanúskodik. E korszak
tagságának túlnyomó többségét elpusztította II. világháború, de a túlélők is
lassanként eltávoznak közülünk.
Ma csak a Goldmark Kórus az egyetlen olyan
közösség mely jelenleg is él és őrzi munkásságát.
/A háború utáni
számtalan kórus tagjai közül közöttünk énekelt a Goldmark Kórus egyik alapító
tagja Kósa Sándor, aki 1947-től édesapám minden kórusában ott volt. Ilyen
“kitartó” dalos sajnos már nem sok van, de egy-egy kórusából idézhetők még
szemtanúk. /
Zeneszerzőként igen sokat
és jelentőset alkotott, de ez az a terület, melyre a legjobban rányomta bélyegét az
a kor melyben élt. A kezdőévek munkásságát elmosta a háború. A gödörbe
betemetett kottákkal igen sok dallam és zeneszerzői műhelymunka lett az enyészeté.
Ezt a veszteséget enyhítette részben az emlékezet, de egészében soha nem lehetett
pótolni a teljesen elveszetteket.
A 20 évi kényszer hallgatás is kiesett idő volt zeneszerzői munkássága
szempontjából, melyet az utolsó 17 termékeny év sem tudott pótolni. A Goldmark
Kórusnak betanított a művek megmaradtak nem csak kottában rögzítetten, de előadási
stílusában is. A kórus az általa elképzelt módon énekli az Ő instrukciói szerint
életre hívott műveket és a szólistáink is őrzik tanítását.
A Kántorképző 70-80-as éveinek hallgatói lettek jelenlegi hitéletünk
kimagasló és meghatározó tagjai. A rabbijaink soraiban tisztelhetjük őket és
többeket hallhatunk templomainkban előimádkozóként, kántoronként, valamint előadó
művészként a színpadon. Találhatunk közöttük kórus építőt és olyat, aki
tovább folytatja a jelenlegi kántorképzésben a tanítást.
A Goldmark
Kórus életre hívása és első 17 éve arra elég volt, hogy munkásságának
eredményeként tartós alapok jöjjenek létre zenei és kórustechnikai szempontból.
Ez mind nem lett volna elegendő, ha a
kórus szellemiségét nem alakítja ki. Az alapító tagok tanúsíthatják milyen
sokszor és sokat beszélt édesapám az “ügyről” amelyért a kórus létre jött
és tevékenykedésének fontosságát meghatározta. A zsidó közösségben, az 1970-es
években megjelent kórus munkáságát küldetésként fogta fel. Ahogyan az előzőkben
mondottam: a magyarországi zsidó zeneirodalom megmentése, felelevenítése volt az
elsődleges cél, ugyanakkor feladatnak tekintette a közösség kulturális életének
felpezsdítését és zenei értékekkel történő megtöltését.
Ebben a szellemben munkálkodunk továbbra
is (38.KÉP) és megpróbáljuk bele plántálni az új nemzedékbe az alapítók
gondolatait, hitét és elszántságát.
A megváltozott társadalmi és anyagi
körülmények lehetővé tették számunkra, hogy műveit és karmester-pedagógusi
tevékenysége eredményét rögzítsük korunk és az utókor számára. Eddig megjelent
4 CD repertoárja kapcsolódik az 1974-ben kiadott – és még általa vezényelt kórus
– zenei anyagához. (37. KÉP)
Jelenleg dolgozunk a kórus kották számítógépes rögzítésén és dédelgetett
álmunk, hogy – mint már említettem - a kántor-képzéshez használt kézikönyvét
is tankönyv formájában megjelentethessük.
BEFEJEZÉS (39.KÉP)
Végezetül csak egy gondolatot
szeretnék elmondani édesapám emberi jellemzőjeként. Temetésekor az egyik –
igen kedves – tanítványa mondotta a következőket:
“Ádám Emilt, akik tanítványként
tisztelhették olyan embernek ismerték, akinek az életében a legfontosabb dolog a
nevelés, tanítás és a zenei ismeretek átadása, a Goldmark Kórus tagjaként olyan
karmesterrel találkoztunk, akinek a nap 24 órájában a gondolatai a kórus körül
forognak, közelebbi kapcsolatba kerülve tanár úrral - mint magánemberrel - úgy
érezhettük, hogy szívvel-lélekkel segítve minket, mindenkor rendelkezésünkre
áll.”
Én a gyermeke voltam és úgy ismertem
Őt, mint akinek a legfontosabb a családunk.
Édesapám az élet minden területén a
maximumot igyekezett nyújtani. Teljes odaadással és hittel végezte munkáját és
egész lénye sugározta ezt a hitet.
Meggyőződésem, hogy élete és
munkássága nem múlt el nyomtalanul:
bennünk élve és dallamait énekelve
hatni fog gyermekeinkre és unokáinkra.
|