Ádám Mária:
Ádám (Rothmann) Emil tanár-karnagy-zeneszerző élete és munkássága


BEVEZETŐ

Ádám Emil 1905-ben született Debrecenben. Pályájáról, a magyarországi zenei életben elfoglalt helyéről és munkásságáról szóló összefoglaló mű még nem született. Számos cikk foglalkozott zenei pályájának egy-egy részletével, elhangzott rádió és TV interjú valamely esemény, vagy zenei aktualitás kapcsán, de az írásos és tárgyi emlékek számbavételével készült monográfia megjelenésére még nem került sor.

Ez alkalommal kísérletet teszek e közel hatvan éves életmű ismertetésére. Bemutatom Rothmann – majd 1945-től Ádám - Emil pályáját a kezdő muzsikustól, a debreceni – majd budapesti - gimnáziumi tanáron, a debreceni zsidó kórusmozgalom motorján, a jiddis és chászid zene kutatóján és feldolgozóján keresztül egészen a jelenlegi budapesti kántori élet több kimagasló egyéniségének mesteréig és legvégül röviden megkísérlem felvázolni munkásságának utóéletét. Igyekeztem minél több forrást találni a korról melyben élt, a zenei világról melyben munkálkodott és a zenei anyagról melyet forrásként használt. Sajnos igen csekély az1945 előtti dokumentum anyag, így írásos nyomok sértetlenül csak a II. világháború utáni korszakból maradtak. Ez azonban édesapám egyéniségére jellemző módon jól rendezetten – legtöbbje kötetbe helyezve – rendelkezésemre áll.

Elöljáróban azonban fel kell hívjam figyelmüket arra, hogy az a személy, akit most szeretnék bemutatni az az Édesapám volt. Igyekezetem az objektivitásra nyilvánvalóan nehezen valósítható meg, főleg akkor, ha köztudottan élete utolsó éveiben megtisztelt azzal, hogy igényt tartott korrepetitori tevékenykedésemre a Goldmark Kórusban és ily módon nem csak kívülről, de belülről is megismerhettem munkásságát, és a napi feladatok megoldásánál is részese voltam életének.

1. A debreceni zsidóság hitéletének és intézményeinek kialakulása

Elsőként Debrecent és ezen belül is a város zsidóságának a Második Világháború előtti életét vázolom fel, hiszen ez jelentette a gyermek és ifjú Rothmann Emil számára a talajt, amin elindult a zenei világ felé.

Ehhez fontos forrásként szolgál Mose Elijáhu Gonda kitűnő műve “A debreceni zsidók száz éve”, amely e kort hitelesen és gazdagon dokumentálva mutatja be. E kötetből emelek ki néhány gondolatot és történést. Amint azt Gonda írja: “A debreceni zsidóság 1840-től 1944-ig élt Debrecen szabad királyi és törvényhatósági joggal felruházott városában, előbb mint törvényesen letelepedett városi polgárok közössége, majd mint a város többi lakójával egyenlő jogokat élvező honosok és lakosok.” A kezdetben százat el nem érő zsidó lakos száma száz év múlva meghaladta a tízezret. Fejlett nagy közösségé vált anyagi értelemben és szellemi javakban gyarapodott, míg nem a II. világháborúval elérte ezt a közösséget is a zsidó nép katasztrófája: elvesztették vagyonukat, kultúrértékeiket, jogaikat a lakhatáshoz és az élethez. Most e 100 éven belül a közösség kialakulásának és felvirágzásának legfontosabb és jól látható jeleit emelem ki, hiszen ezek jelentették az alapját az 1920-as évekre kialakult vallási és kulturális életnek.

A hitélet és az intézményrendszer

Az ellentét “konzervatív” és a “haladó” zsidók között Magyarország területén belül sohasem volt olyan éles, mint Debrecenben. Több alkalommal történt kísérlet mindkét tábor részéről a szétválásra, míg végül 1886-ban megalakult az ortodox hitközség, kiválva a status quo hitközségből. Ennek ellenére a két közösség között mély szakadék soha nem alakult ki. Az összekötő kapocs a Chevra Kadisa maradt.

A templom

Az imádkozás kezdetben magánházakban folyt, majd egymást követően több – egyre nagyobb méretű - templomot építettek. 1893-ban-ban avatták fel az első ortodox templomot a Pásti utcában, és 1892-ben kezdik szervezni az új status quo templom építkezését, mert a Szt. Anna utcai templom szűkössé vált.

 

Ezt eladták és megvásárolják a Nagyvárad, majd Deák Ferenc utcai Molnár-telket. Az alapkőletétel 1895. július 24-én, avatása 1897. szeptember 8-án volt. (1. KÉP)

 

Érdekesség gyanánt érdemes megemlíteni, hogy Fredwald Dávid gyöngyösi kántort hívták meg az avatási szertartásra, akit később szerződtetnek. A feljegyzések szerint az avatási szertartáson énekkar is volt és a 26. zsoltárt énekelték. Témánk szempontjából szintén nem érdektelen, hogy az Egyenlőség c. zsidó újságban akkor megjelent pályázati hirdetésben “zeneileg képzett és énekkar vezetetésére képes, valamint a hagyományos előimádkozói modorban is jártas” kántori állásra kerestek megfelelő jelöltet.

 

 

A Status quo hitközség új épülete (2.KÉP) - melyet jelenleg is használnak - 1904-ben készült el a József kir. herceg utcában

 

 

 

 

és udvarán 1910-ben avatják az új templomot (3. KÉP), mert már nincs elég hely a nagytemplomban.Avatásán Fischer Henrik főkántor énekelt és énekkar működött közre.

Fischer Henriket (4. KÉP) később (1907-ben) szerződtették és 1922-ig volt Debrecenben, innen szerződött a bécsi Seitenstatte-gassei templomba, majd az angliai Leedsbe.

Az iskola

Az oktatás az 1885/86. tanévben, egy ideiglenesen bérelt helységben, Dr. Szántó Sámuel vezetésével indult meg az I-IV. fiú illetve leány osztályokban. Iskola építését 1894-ben kezdték el és még ugyanabban az évben avatták fel a Simonffy utcában. A tanulók száma ekkor már több mint 400 volt. Kuti Zsigmond volt a 233 tanulóval indult fiúiskola igazgatója, Simonovits Dezső pedig 231 tanulót számláló leányiskola igazgatója. 1906-ban polgári leányiskola kezdte meg működését bérelt épületbe, majd 1909-ben, új épületben a Deák Ferenc utcában.

A zsidók emberi jogait korlátozó, hírhedt numerus clausus (1920. szeptember 2.) életbelépését követően az állami iskolákban bevezették az ún. “felvételi vizsgát” és ennek eredményétől függetlenül “helyhiányra hivatkozva” a középiskolába nem vették fel a zsidó gyerekeket. 1921-ben már 130 diák marad iskola nélkül. Ez sürgőssé tette a zsidó gimnázium megindítását. A gimnázium 1921 szeptemberében nyílt meg, első igazgatója dr. Kardos Albert volt. A húszas évek közepére nyomasztóvá vált a helyhiány mind az elemi iskolában, mind a gimnáziumban. Ezt 1925-ben az iskola épületére ráhúzott emelettel és bővítéssel oldották meg (5.KÉP), majd 1927-ben új gimnázium épült a Hatvan u. 6-ban.

Debreceni izraelita ifjak dalköre (7.KÉP)

Az 1910-ben alakult Dalárda tagjainak sorában Rothmann Arnold birkózóbajnok neve is megtalálható, aki Rothmann Emil nagybátyja volt. Első karmesterük Gottlieb Manó volt, aki zeneszerzőként is ismertté vált. (Ebben az időben a debreceni mészárszék möschgiechjaként is tevékenykedett, hogy eltarthassa népes családját). A dalkört a hitközség anyagilag is támogatta: a karmesternek és néhány dalosnak fizetést adtak.
/ Hangversenyeket tartottak (legtöbbször a Royal Szállodában) amelyekre alkalmanként vendég kántorokat is hívtak, így például a meghívottak között volt Ábrahámzon Manó (a budapesti Dohány utcai zsinagóga híres főkántora). Szerepeltek alkalmanként a városi ünnepségeken, és templomi feladatokat is ellátták. Létszámuk 20 fő körül mozgott. /
Az I. világháború alatt a kórus válságba került, mert Gottlieb Manó a pesti Kazinczy utcai ortodox templomba szerződött, így a karmesteri állás betöltetlen maradt.

Áttekintésünkben tehát eljutottunk húszas évekig, amikor a zsidó közösségnek már több Status quo temploma működött. A közösség nagytemplomának nemcsak ragyogó kántora, de kórusa is volt. Intézményrendszere kiépült. Az elemi iskolán kívül gimnáziuma is volt. Ebben az időben már az évtizedes múltra visszatekintő Izraelita Ifjak Dalköre a zsidó kulturális életben jelentős szerepet töltött be.

 

Rothmann Emil (8.KÉP) ekkor kapcsolódott be a zsidó zenei életbe a Dalárda karnagyaként, majd a templomi kórus vezetője és a Zsidó Gimnázium énektanára lett.

Óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést, hogy ki ez a fiatalember? Milyen a zenei képzettsége, vajon tudása alkalmassá teszi majd e feladatok vállalására?

 

2. A gyökerek és az ifjúság évei

Édesapja Rothmann Sámuel nagykereskedő volt. Kezdetben az ortodox hitközséghez tartozott, majd status quo hitközség tagja lett. Vallásos emberként élt és igen fiatalon hat árvát hagyva maga után 1925-ben halt meg. Édesanyja Ungvárról származott. Szintén igen vallásos család legidősebb leánygyermeke volt. Édesapám zenei képességeit, érzékenységét tőle örökölte. Édesanyja és leánytestvérei gyönyörű szép hangon énekeltek és ezen az ágon több kimagasló hangszeres zenészről tud a családi krónika.

Első ismerkedése a zenével a templomban volt, ahol a kántori ének mellett nagyon megragadta a kórus.
/ Ez időben kedvenc játéka testvéreivel az volt, hogy egy asztal előtt állva, hátán egy lepedővel kántorként énekelt és a megfelelő helyen intett húgainak, akik a “kórus” tagjaiként “beléptek”./

Első hangszere a hegedű volt.
/ A hegedűt édesapjától vásárolta meg. Ez egy véletlen esemény volt. Apja nem szándékosan segítette zenei érdeklődését, a hegedűt üzleti útjainak egyikén vásárolta több más áruval együtt, és hosszas könyörgésre “eladta” fiának./ Édesapja kereskedelmi pályára szánta. Kereskedelmi érettségi kézhezvétele után, könyvelőként helyezkedett el.

Apja akarata ellenére is zenész akart lenni. Autodidakta módon sajátította el a kottaolvasást, a hegedűn egyedül tanult meg játszani. (Később hegedűtanítással is keresett egy pár pengőt.) Barátaival együtt zenekart alakítva járt ifjúsági összejövetelekre játszani, a lányoknak szerenádot adni, cserkész énekkart szervezett az iskolában, sőt cserkész indulót és menetdalokat is írt. E közben több hangszert kipróbált (vonóst és fúvóst egyaránt), de kedvence élete végéig a hegedű maradt. Hangja a mutálás után elég szép tenorrá alakult, és nagybátyja Rothmann Arnold mellett énekelni kezdett a Dalárdában. 1923-mat írták, amikor édesapám nagy álma teljesült: a Deák Ferenc utcai nagytemplomban énekelt az őszi nagyünnepeken. Ekkor történt, hogy Gottlieb Manó a fővárosba költözött, és a Dalárda vezető nélkül maradt. Többen megkísérelték pótolni a karmestert, de nem jártak sikerrel. Édesapám viszont eredményesen próbálkozott. Az akkor 19 éves fiatalember 1924 őszén már a Dalárda karmester jelöltje, de kinevezésére csak 1925-ben kerülhetett sor. A nagyon vágyott zenei pályán történő elindulása szomorú eseménnyel, a zenei pályát ellenző apa elvesztésével kapcsolódott össze. Hamarosan kiderült, hogy személyében a Dalárda nemcsak jó karmestert, hanem jó vezetőt is kapott.

Életútját sok egzisztenciális probléma nehezítette. Özvegyen maradt édesanyja és négy árván maradt húga eltartásáról kellett gondoskodnia. Szerencséjére dr. Slésinger Sámuel, a hitközség nagy tisztelettel övezett főrabbija, segítségére sietett. Slésinger főrabbi igen jól ismerte a debreceni kulturális élet igényeit és felkarolta az ifjú zenészt. Támogatásának köszönhetően 1928. augusztusától a templomi kórus karmestere, valamint a zsidó gimnázium karvezető énektanára lett. Ugyancsak ebben az évben dr. Fenyő Béla szervezésével a vonószenekar alakult, amelyben irányító szerepet és játékot is vállalt.

Az elmondottakat jól illusztráljak Gonda László már idézett művének következő sorai is: “A zsidó kultúréletet jelentősen gazdagította az újjászervezett zsidó dalárda, Rothmann Emil vezetésével. Kezdetben nagyobb volt fiatalos lendülete, mint szaktudása, közepes hegedűtudásra és némi karvezetői gyakorlatra támaszkodott, melyet még a cserkész mozgalomból sajátított el. De erős akarata és természetes vezető tehetsége segítségével, komoly karvezetővé lett.”

Ekkor vetődött fel zenei képzettségének színvonalának kérdése. Hegedülni, énekelni, tanítani és karmesteri feladatokat ellátni nagy bátorsággal sikerült, de érezte és tudta, hogy tovább lépni csak tanulással lehet.
/ Rothmann Emil visszaemlékezéséből olvashatjuk: “Attól a naptól kezdve sok éven át szívósan és rendszeresen tanultam, hiszen a Dalkör napról-napra fejlődött és nekem lépést kellett vele tartanom.” /
Beiratkozott Debrecen Szabad Királyi Város Zeneiskolája Akadémiai Tanfolyamára zeneszerzői szakára. Tanulmányait 1930 és 1934 között folytatta, és kiváló eredménnyel fejezte be. Tanárai voltak Szabó Emil, dr. Simkó Gyula, Szabolcsi Bence és más kiválóságok. Szabolcsi Bence levelező tanárként Budapestről irányította gyűjtő és feldolgozó munkásságát. Később igen jó munkatársi kapcsolat és barátság alakult ki közöttük és ez a háború után is folytatódott.


3. Rothmann Emil munkássága 1944-ig

Zenei munkássága három nagy területen bontakozhatott ki: a kórusok világában (a templomi kórus, a Zsidó Gimnázium és az Izraelita Ifjak Dalköre), az iskolai ének oktatásban, amelyet később liturgiai tanítással is bővített és a zenei anyagok gyűjtésében majd feldolgozásában.
A három kórus sok szempontból kiegészítette egymást. A templomi férfikar tagjai között több dalárdai énekes is volt, és a gyerekkar énekesi utánpótlását, az iskolai tanítványok adták. Mindhárom kórus repertoárja más-más zenei anyagot kívánt, de ugyanakkor kiegészítették egymást (például a Dalárda hangversenyeinek műsorán több zsoltár is szerepelt). Zenei tanulmányait végezve, megismerte azt a Kodály-Bartók nevével fémjelzett módszert, hogy "tiszta forrásból" kell meríteni. Népzenét gyűjtve édesanyja születési helyén, Ungváron jegyzett fel jiddis és chászid népzenei anyagokat és azok feldolgozásaival folyamatosan gazdagította a kórusai repertoárát.

/ Itt jegyezném meg, hogy e tevékenységének valódi értékét a háború után lehetett teljes súlyában értékelni, hiszen Kárpátalja zsidóságának elpusztulása e zenében oly gazdag zenei anyag megsemmisülését is jelentette. A Godmark Kórussal 1995-ben a Holocaust 50 évfordulójának megemlékezései során jártunk Ungváron és Munkácson. Mi vittük vissza a kicsiny maradék leszármazottainak elődeik zenei értékeit éppen e gyűjtések feldolgozásainak előadásával! /

Mindezek előrebocsátása után, ismerkedjünk meg egy kicsit részletesebben korabeli munkásságának főbb területeivel!

A templomi kórus

Tennenbaum Dávid (9.KÉP) 1922-ben kezdte el kántori munkásságát Debrecenben / Korábban Abonyban és Kecskeméten muködött./. Széles oktávú tenor–bariton hangjával nagy hatással volt közönségére. Megérkezésekor célul tűzte ki – a közösség kívánságával összhangban – a templomi kórus színvonalának emelését és ezért 10-12 éves gyerekekkel bővítve kiszélesíti a repertoárt.
Amikor édesapám 1928-ban átvette a templomi kórust, csodálkozva tapasztalta, hogy a régi dalosok kotta nélkül, elkopott emlékezettel éneklik a műveket, és így bizony a gyönyörű gyerekhangok eltűnnek (helyenként tisztátalanok) a régi betanulásban megszokott módon hangzó férfihangok mellett. Első lépésként a megszokott műveket vizsgálta át, lekottázta, majd tisztázta és összhangzattanilag helyre rakta a szólamokat. Ezt követően a műveket minden régi tagnak és a gyermeknek. újra betanította Elképzelhető a felzúdulás és értetlenkedés, de a végeredmény mindenkit meggyőzött: új fényükben ragyogtak a régi dallamok. Mindezek után jöhettek az új művek (Lewandovszy, Sulzer), majd az évek során e kórusnak komponált, eddig ismeretlen dallamokkal és színekkel megírt művek betanítása. A gyermek szoprán-alt hangok és az évek során fiatalokkal kicserélődött tenor és basszus hangok tudatos összehangolásával egy teljesen új kórus születik a nagytemplomban. (10.KÉP)

Zsidó Gimnázium Kórusa

Az iskolai énektanítás mellett a kórus vezetése is feladata volt. Iskolai ünnepségeken, valamint különböző zsidó kulturális rendezvényeken szerepeltek és előfordult, hogy a Dalárda koncertjén egy-egy művet énekelt a kamarakórus.Volt olyan alkalom, amikor részt vettek Debrecen városának – valamilyen nemzeti ünnep alkalmából tartott – központi megemlékezésén.
Kiemelkedő 1942. Púrimja, amikor Jean Racine: Eszter című darabjának előadására került sor. (11. KÉP) A 3 felvonásos tragédiát Bencze László (tanár) fordította és zenét Rothmann Emil írt hozzá. A kosztümös előadás nagy sikert aratott, de ismétlésére már nem volt lehetőség.

 

 

Izraelita Ifjak Dalköre (12.KÉP)

Amint arra már korábban utaltam, tevékenységének szerves részét képezte kórusbeli munkája. A Dalárda, a kor szellemének megfelelően, az akkor divatos férfikari műveket énekelte. A műveket a világ zeneirodalmának teljes skálájából válogatták, de természetesen zsoltárokat és népzenei anyagokat is műsorra tűztek. (Például: Révfy: Magyar népdalcsokor, Shitomirski feldolgozásában, jiddis és újhéber dalok Engel, Eisikovits és Rothmann feldolgozásban).

 

/ Érdekességként említem meg, hogy a megszólaltak között volt Schubert Tavaszi dala, Kudella Géza–Sík Sándor: Babilon vizei mellett című műve. Ez utóbbi férfikari mű magyar nyelven szólaltatta meg a 87. zsoltárt / (13.KÉP)

 

 

 

 

 

Zászlóavató ünnepségükre az Arany Bika Szálló dísztermében került sor 1926-ban.
/ A zászló, a történelem nagy viharait eddig szerencsésen átvészelte. Megmaradt, s e jelenleg sorok írója őrzi. A zászló szimbolikájával fejezi ki a kórus vallási és világi kötődését. Ugyanis a gyönyörű Dávid-csillag mellett, ott látható Beethoven: Isten dicsősége című mű első sorainak hímzése: "Dicsőit Téged nagy égi Teremtő, a mindenségnek szent dala". /
A Dalárda létszáma 1925-ben 20 fő volt. Egy évtizeddel később már hatvanan voltak! (14. KÉP) A létszám gyarapodás egyik oka az volt, hogy a Zsidó Gimnáziumi Énekkar tagjai felnőttek és a Dalárda tagjai lettek, a másik ok a vonzó dalárdai programok voltak. Számos hangversenyen és az – országos tekintetben is – jelenetősnek számító kórusversenyeken vettek részt. Ilyen volt 1928-ban a Szegeden rendezett országos dalostalálkozó, amelyen nagy sikert arattak csakúgy, mint a következő évi debreceni kórustalálkozón.

Tanítás

Tanári diplomája ekkor még nem volt, azonban tanítványai szerették és tisztelték, tanártársai pedig hamar felfedezték pedagógiai képességeit. Ez nagyon nagy szó, hiszen ebben az időben igen nagy nevek fémjelzik e gimnáziumot.
/ Tanártársai olyan kiváló szakemberek illetve tudósok voltak, mint például: Ady Lajos, főigazgató; Bercze László (matematika–fizika szakos); Ehrenfeld Artur (héber nyelvszakos); Fenyvesi Andor (matematika–fizika szakos); Gonda József (történelem–földrajz szakos); Grósz Ernő Ezra (latin–német–héber szakos); Grünhut Henrik (hittan); a Baumgarner díjas Kardos László; az 1929-ben igazgatóvá kinevezett dr. Vág Sándor (magyar–francia szakos) tanárok /

A kezdeti beilleszkedési időszak után, a templomi kórusban egyre több tehetséges gyerek énekelt és felvetődött ezek liturgiai jellegű zenei oktatásának kérdése. Esetenként és egyénileg tanította a zeneileg és énekhangban kimagasló tehetségű fiatalokat. Ilyen volt Grúber László, aki később kántor-tanítóként működött Hódmezővásárhelyen a háború kitöréséig. Klein Éliás újpesti főkántor, Ádler Sándor mohácsi főkántor és Löbl Béla szigetvári főkántor lett.
dr. Grünhút Tivadar Bajára szerződött, Weisz Ignác Gyulára, dr. Blau László (Sándor László) a Hegedűs Gyula utcai templomban látta el a későbbiekben a kántori feladatokat.
/ Kántorképző tevékenységet újra csak 1969-ben folytatott, amikor az Országos Rabbiképző Intézet Kántor Szakának elindítására vállalkozott, erről részletesebben a továbbiakban számolunk be./


Zeneszerzés és gyűjtés

Zenei tanulmányai kiterjedtek a zenei anyaggyűjtés módszertanára. A nyári szünetekben, édesanyja szülővárosába Ungvárra és annak környékére utazott, ahol gyűjtő munkát végzett. A városban, a falvakban a hegyi pásztorok között jegyezte le a jiddis és chászid dallamokat. Egy-egy érdekes dallamért a Debrecen környéki falvakat járta.

Ilyen esetről mesélt például édesapám, amikor az 1943-ban megtartott “Széder dalok délutánja” címmel rendezett hangversenyre történő készülődéskor - számba véve a széder rendjét és a rendelkezésre álló zenei anyagot - kiderült, hogy hiteles zenei dallamot nem talál a “Mánis tánó….” szövegére. Elpanaszolva környezetében, egy hajdúnánási bácsira hívták fel a figyelmét, aki egy valódi “kérdező dallamot” ismert. Megkeresve a bácsikát, nagy örömére valóban egy kincsre bukkant. Lejegyezte e motívumot és ennek felhasználásával készült egy “Mánis táno”, melyet az előzőekben említett hangversenyen, a nagytemplomban adott elő bátyám 8 évesen. (Azóta is ez a dallam hangzik el széder estéken asztalunknál.)

Ezeknek a gyűjtéseknek értéke felbecsülhetetlen. Sajnálatos módon a háború alatt az eredi anyagok elvesztek, de feldolgozásokban és az emlékezetben megőrződött és ily módon tovább él. 1943-ban jelent meg a SZÉFER CHÁJJÍM (15.KÉP) vallásoktatási célra készült héber olvasó és gyakorlókönyv.

 

 

 

Ebben édesapámnak több dallama kiadásra került. Ezek a motívumok is ily módon sértetlenül megmaradtak.(16.KÉP)

 

A gyűjtött anyag legtöbbjét a kórusoknak dolgozta fel (elsősorban a templomi kórusnak és a Dalárdának), de jutott ebből zenekari művekre és kántori kompozíciókra is. Konkrét kérésre (megrendelésre) is születtek kántori művek. Vidéki városok kántorai fordultak hozzá, repertoárjuk bővítéséhez kérve új darabokat. Legtöbbször meghatározták a konkrét liturgiai igényüket, hangjuk terjedelmét, így ezek “testre szabottan” készültek ugyan, de zeneileg kötetlenül.

Ugyancsak “megrendelésre” készült a Zsidó Gimnázium ballagási éneke. Ezzel a kéréssel az iskola igazgatója fordult édesapámhoz, mert fontosnak érezte, hogy egy zsidó gyökerű ének is felcsendüljön a búcsúzó diákok hangján. Megkérdezte édesapám dr. Slésinger Sámuel főrabbi urat, hogy melyik zsoltár lenne a ballagás alkalmához illő és Ő a 133. zsoltárt választotta. Így készült el “Hiné mátov…” dallama, melyet éveken át énekeltek a végzős diákok.

/ Ezzel a motívummal történt meg az eset, hogy édesapám az utcán baktatva, felfigyelt egy létrát cipelő fiatalemberre, aki ezt a dallamot dúdolva ment az utcán. A zeneszerzők életében nagyszerűnek mondható, ha “népdallá” válik egy dallamuk! Ugyancsak ennek az éneknek az utótörténetéhez tartozik, hogy édesapám a Goldmark Kórus megalakulása utáni első években dr. Scheiber Sándor professzor úr igényére készített Lag Boajmer ünnepségégre egy új kompozíciót, melybe ezt a dallamot építette be. Így keletkezett a kórusunk előadásában oly sokszor elhangzó vegyeskari mű: a 133. zsoltár./

A Dalárdának 1941-ben komponált egy “Jeligét”, amelynek szövegét dr. Kardos László írta. A jelige szövege- “Míg zeng a dal ne félj, míg zeng a dal remélj! A zengő szív vidul és ránk mosolyog az Úr.” - jól fejezte ki a kórus eszmeiségét és ezen belül a zeneszerző lelki és gondolati világát.

/ Ez a vers 1941-ben előre vetítette a következő évek túlélési lehetőségének egyik módszertanát. A zenébe kapaszkodva, és a Mindenhatóba vetett feltétlen hittel és bizalommal élte túl édesapám a vészkorszak éveit. A zenével segítette a környezetét is a rettenet napjainak elviselésében. /

A debreceni alkotó korszak ténylegesen kisebb-nagyobb megszakításokkal 1944-ig tartott. Az élete tervezhetőségét és a szisztematikus munkát lehetetlenné tették 1938-tól a katonai szolgálatra, majd 1940-től a munkaszolgálatokra történő behívók.

Az iskolában egyre kevesebb lett a tanár, így egyre több helyettesítési feladat hárult rá. A templom kántor nélkül maradt, ezért ünnepeken, temetésnél kántori feladatokat is ellátott. Az asszonyok férjeik nélkül kétségbeesetten bújtak össze. A férfikarból – a Dalárdából – 1943 novemberében vegyeskar lett. Átírta a műveket és betanította, majd előkészítette a bemutatkozó hangversenyt 1944. március 26. vasárnap esetére az Arany Bika Nagytermébe. (18.KÉP) E rövid életű kórusnak még az első megmérettetésére sem került sor, mert a németek 1944. március 20-án Debrecent is megszállták.

/ A kórus hivatalosan 1944. őszén szűnt meg. Fennmaradt pár fénykép, plakát, valamint – édesapám emlékezetéből leírtak alapján – a nevek. Őrzöm a hagyatékok között a kórus pecsétjét és zászlóját is./

Itt fejeződött be édesapám debreceni munkássága. Véget ért egy korszak, mely ugyanígy már nem folytatódhatott, hiszen elpusztult a debreceni zsidóság java, eltűntek a kották és a világ is melyben e zene anyaga élt.

Háború alatt vasútépítő munkaszolgálatos volt és a hányattatás utolsó hónapjaiban Budapesten dolgozott. Életét debreceni tanítványainak Mátyás Györgynek és Kandel Lászlónak köszönheti, akik a cionista mozgalom tagjaiként mentették az embereket. A munkaszolgálatból Ők vitték át 1944. őszén a Vadász utcai védett házba és itt vészelte át a háború utolsó heteit. Itt is szervezett egy kis énekegyüttest. A hirdetményen olvashatjuk, hogy “…Minden délelőtt 11-kor próba”, melyet egy-egy légitámadás szakított félbe. (19.KÉP) Kézzel, emlékezetből írt kották és szövegek alapján tanultak és még műsort is szerveztek. Az “előadásokon” versek tarkították a kórus műsorát.

/A tagok nevei között olvashatjuk például Schmideg József nevét is, aki nem régen távozott körünkből. Volt módom beszélni Vele ezekről a napokról és elmesélte, hogy mit jelentett e borzalmas helyzetben lévő emberek számára ez a szervezett elfoglaltság, a tartalmas együttlét és a zene./


4. Az újrakezdés évei

Budapest felszabadulása után. Az első vonatok egyikével tért vissza Debrecenbe, hogy megtudja mi történt a családjával. Ekkor írt levelei és elbeszélése alapján tudom, hogy hitt benne, hogy szeretteit újra fogja látni annak ellenére, hogy ekkor már ismert volt a deportáltak sorsa. Rettenetes 2–3 hónap következett, mert nem tudott biztos információt kapni arról, hogy a Debrecenből a haláltáborokba elindult három vonat melyikén volt a család, s élnek-e még? Teljes bizonytalanságban élve elment a lakására és az oda beköltözött idegenektől tudta meg, hogy a szobákban maradt kottákat az udvaron elásták egy gödörbe. Talán még meg lehetett volna menteni valamit ebből az anyagból, de ehhez lelki ereje nem volt. A Református Egyetemen elhelyezett legértékesebb gyűjteménye sem lett meg, mert az a tűz martalékává vált a felszabadulás utáni napokban. Kétségbe esetten a munkába menekült. Felkérték a Joint segélyszervezet ügyeinek irányítására. Április elején hallotta meg az első bíztató híreket a család Debrecenből elvitt részéről. Remény volt a megmenekülésükre és ez erőt adott arra, hogy ismét megkíséreljen énekegyüttest szervezni. E kis csapat első szereplésére a deportáltak javára szervezett műsoros esten 1945. április 29-én került sor. Ekkor változtatta meg a nevét, így a plakáton már Ádám Emil néven szerepelt.

/A család életben maradt tagjai felesége, fia, édesanyja és két húga 1945. májusában érkeztek vissza. Mint minden zsidó családnak, így nekünk is súlyos veszteségeink voltak: édesapám két húga és családjuk, valamint öccse nem tért haza./

A Debreceni Zsidó Iskola szeptemberben megkezdte volna a tanítást, de nem volt tanár és igen kevés gyermek tért haza. Édesapámnak be kellett látnia, nincs kit tanítson, nincs kivel énekeljen. A sérült nagytemplom is valakiknek az utjában volt, a helyreállítás helyett, lebontották. (21.KÉP)

1946 szeptemberében a család Budapestre költözött s a tanári munkáját a Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumában folytatta.

Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziuma (22.KÉP)

A háború utáni első évben a nevelési munka volt a legfontosabb feladat. A gyerekek olyan borzalmakon mentek keresztül, melyek egész további életükre döntő hatással voltak. Az itt összegyűlt tanári kar tagjai igen jeles személyek voltak már ebben az időben is, de munkásságuk a későbbiekben teljesedett ki és a magyar tudományos élet rangos szereplőivé váltak.

 

A teljesség igénye nélkül említem meg Kardos Lászlót és fiát Pándi Pált, Bence Lászlót Debrecenből. Péter Rózsát és Fuchs Lászlót akik az ELTE Természettudományi Karának professzorai lettek vagy Pach Zsigmond Pál akadémikust, a Közgazdasági Egyetem rektorát, Scweitzer József professzort, országos főrabbit, akinek munkássága és életútja e sorok olvasói számára igen jól ismert. Gimnázium igazgatója Fuchs Rafael volt

Édesapám létrehozta a gimnáziumi kórust és mellette, egy erős és később sok sikert hozó zenekart is. 1947. március 30-án a Royal Színházban (a jelenlegi Madách Színházban) mutatták be Jean Racine: Eszter című művét (23.KÉP) e két együttes közreműködésével. (Amint arra már utaltam ez a mű második előadása volt, hiszen az elsőre Debrecenben 1942-ben került sor. A szép siker miatt később a színdarabot újra előadták.)

Hanoár Hacioni kórus

A Hanoár Hacioni első hangversenyére 1946. szeptember 5-én került sor. A műsorból egyértelműen megállapítható, hogy édesapám a háború előtt készült műveit tanította be az új kórusának. A darabokat emlékezetből írta le. Későbbiekben a repertoáron cionista dalok is megjelentek, mint például a Palmach induló, amely az 1945 utáni zeneszerzői korszakának első feldolgozása. E korszak első nyomtatott műsoron olvasható a Hámávdil című mű, ami szintén a közelmúltra utal.

/ Ennek a kórusszvitnek az előélete nagyon érdekes: 1941-ben lengyel menekültek utaznak át Debrecenen és Berta Konstantinova, az egykori lodzi Jiddis Színház művésze felkéri édesapámat, hogy kísérje zongorán az első jótékonysági hangversenyen. Az elhangzó művek között szerepelt a szombatbúcsúztató dallamokból egy összeállítás, ami felkeltette édesapám érdeklődését és hangverseny után kérte ennek kottáját a művésznőtől. Ő vonakodott odaadni, mert számára fontos volt, hogy repertoárjának részeként egyedüli forrásként megtarthassa és biztatta édesapámat, hogy ha majd vissza jön, és újra előadja, akkor majd oda adja a kottát. Elég lehetetlennek tűnt, hogy az énekes visszatérjen újra Debrecenbe e világégés közepedte, de csodálatos módon mégis sor került pár hónap múlva egy új hangversenyre. Ekkor az előadáson édesapám jól megfigyelte a dallamokat, majd emlékezetből lejegyezte. Így készült el ez a kórusmű a Debreceni Zsidó Dalkör férfikara számára, majd a kárász életű vegyes karának és a Hanoár Hacioni Kórusnak emlékezetből újra leírásra került./

Ez a kórus, valójában három kórus volt, mert a cionista fiatalok miután felkészültek az ereci útra és elindultak, átadták helyüket az újabb készülődő csoportoknak. Az utolsó társaság 1949. márciusában aliázott, de előtte még elkészítettek egy puha korongos hanglemezt, amelyen a Hamvdilt éneklik. A lemezt a kórustagok magukkal vitték Izraelbe, ahol a rádióban számos alkalommal hangzott fel e kórusmű.

/ A Hanoár Hacioni kottákat a későbbi Goldmark Kórus is sokat használta és az említett kompozíció a kórus műsorán a kezdetektől szerepelt./

A kórus igen sűrűn lépett fel a Zeneakadémia Nagytermében, de voltak hangversenyeik budapesti kultúrotthonokban és többször szerepeltek Debrecenben is. Műsorukon Viadana és Beethoven művei mellett szombati dallamok, héber dalok, Jeruzsálemről szóló énekek és Almann mű is szerepelt. (25.KÉP)

 

 

Zeneszerzés

E korszaknak jellemzője az emlékezés volt. Vissza idézte és újra papírra vetette a háború előtti műveket. (26.KÉP) Sajnálatos módon csak azokat, melyekre munkája közben ez időben szükség volt, így ez egy töredéke volt addigi alkotásainak. Ugyanakkor egy–egy új műhöz is gyűjtött anyagot, így új szerzemények is keletkeztek. Sajnálatosan ez egy igen rövid időszak volt, amely nyomasztó megélhetési problémáktól sem volt mentes. Zeneszerzői munkássága ebben az időben nem volt termékeny.

Tanulás

Az 1947/48-as tanévben, édesapám zeneszerzői végzettsége mellé, énekszaktanítói diplomát is szerzett az Országos Magyar Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola énekszaktanítói tanfolyamán. Ez mindenképpen szükséges volt, hiszen további pedagógiai tevékenységéhez a zeneszerzői képzettség kevés lett volna. Tanárai között voltak Ádám Jenő, Járdányi Pál, Kodály Zoltán, Perényi Miklós és Zathureczky Ede. E jelentős, nagy nevű zenei személyiségek közül a későbbiekben többen is kitüntetik barátságukkal. Szabolcsi Bencével, már a háború előtt kialakult kapcsolata megerősödött, pesti lakosként könnyebben érintkeztek és szorosabb munkatársi kapcsolat alakult ki közöttük. Közös munkásságuk egyike a tóraolvasás hangjeleiről szóló leírása, amelynek átvizsgálását Szabolcsi Bence vállalta. Ez 1947-ben kiadásra került.


5. Tevékenysége 1948 és 1969-között

Az egyházi iskolák “államosítására” 1948 júliusában került sor. Ettől kezdve a Zsidó Gimnázium, mint kerületi iskola működött. Az iskola helyzetét jól jellemzi, hogy ebben a tanévben a chanukai ünnepség az úttörő indulóval kezdődött, s ezt követte a chanukai gyertyagyújtás, valamint a Moajz cur. Ez a felemás állapot nem tartott sokáig és lassan kicserélődött a tanári kar is. Édesapám vezető tanárnak 1951-ben ment át a Pedagógiai Főiskola Gyakorló Iskolájába az Irányi utcába, majd 1956-tól ugyanezen munkakörben a Cukor utcai Gyakorló Általános Iskola tanára lett. Az iskola 1959-ben az ELTE Gyakorló Gimnáziuma lett (Apáczai Csere János néven) és innen vonult nyugdíjba 1969-ben.

Az 1950-es és 60-as évek zenei kihívásai

Iskola (30.KÉP)

Ezekben az esztendőkben ún. gyakorló iskolákban tanított. Ez azt jelentette, hogy az iskolai tanárképzésben résztvevő zeneakadémiai hallgatók hospitálási és gyakorlási lehetőségét az ilyen iskolák biztosították. Minden leendő énektanár és karmester alkalmanként hospitálásra, vagy egy-egy félévre gyakorló tanulóként találkozott édesapámmal, aki az énektanítást és a karvezetést egyaránt oktatta.

A karvezetés egyik sarkalatos pontja a hangképzés. Ez volt az a terület, amelyben speciális szaktudással rendelkezett. Ez még a háború előtti munkásságának, tanulmányainak és tapasztalatainak eredménye volt, mert a debreceni templomi kórus – mint azt az előzőekben jeleztem – fiú hangokkal oldotta meg a szoprán-alt hangzás igényét. A fiú gyermekhangok egyedi képzést igényeltek és ennek módszertanát a Wiener Sänger Knaben-eknél tett többszöri látogatással és tanulással sajátította el. Ez a híres bécsi fiúkórus az 1920-30-as években élte fénykorát és csodájára jártak az együttes gyönyörű, egységes hangzásának, melynek titka éppen e hangképzési technika volt. Ezt az ismeretét már Debrecenben is kamatoztatta és az Irányi utcai, majd Cukor utcai Gyakorló Iskolákban is jól hasznosította, mert ezek az 1960-as évekig fiúiskolák voltak. Évek hosszú során át fiúkórusaival sorra nyerte a különböző versenyeket e két iskola kórusa, de e mellett a zeneakadémiai hallgatók is lelkes hívei lettek e homogén hangzású kórusféleségnek.

A vegyes gyermekkarok korszaka az 1960-ban jön el (ekkor jelentek meg a fiúiskolában lányok is) és az Apáczai Csere János Gyakorló Iskola énekkara szép sikerekkel szerepelt ifjúsági hangversenyeken, majd több rádió felvétellel hívják fel magukra a figyelmet.

Ezzel egyidőben zenekart is vezetett, amellyel különböző versenyeken szép díjakat nyertek és az énekkarral együtt széles repertoárt alakítottak ki.

Édesapámtól, hospitáló tanárjelöltek nem csak zenei módszertanból kaphattak ízelítőt, hanem fegyelmezési, nevelési kérdésekből is. A 120 tagú 10-tol 14-éves fiúgyermekek, egy normál méretű tanteremben próbáltak hetente két alkalommal 2–2 órán át. Hatékony munka végzéséhez komoly fegyelmezési technikát kellett alkalmaznia úgy, hogy az ifjúság körében nem nagyon népszerű kóruséneklést is megszerettesse velük. Ez sikerrel járt és tanítványai a mai napig lelkesen és szeretettel emlékeznek Ádám tanár úrra. A későbbiekben többen tagjai lettek felnőtt kórusainak is.

Felnőtt kórusok - zeneszerzés

1948. novemberében alakult meg a Hanoár Hacioni kórus utódjaként a Joint kórus (31. KÉP), de ekkor már eltűntek a repertoárról a zsidó tárgyú művek és helyükben Bach, Liszt, Bárdos Lajos kórusművei mellett Sosztakovics, Dunajevszkij (ez a Vosomru című kórusmű szerzőjének unokája) kompozíciói jelentek meg. Ebben a korszakában több kórust is vezetett és volt olyan év, amikor egyszerre három kórust irányított: szövetkezeti, üzemi, valamint ifjúsági kórust (ilyen volt a Közgazdasági Egyetem kórusa). Az 1950-es évek a magyarországi kórusmozgalom fénykora volt. Sok ünnepség és versenyzési lehetoség mellett jelentos hangversenyek adtak sok-sok fellépési lehetőséget.

Édesapám számára sok munkát, szereplési alkalmat adott e munka, de a legkedvesebbre - a zsidó zene művelésére – nem volt lehetősége és ez számára nagyon fájdalmas volt. Akadt azért néhány örömteli megkeresés is. Ilyen volt a zsidó árvaház felkérése, amikor - valamilyen alkalomra - egy kis leány-együttest kellett megtanítani egy–két dallamra. Kapva a lehetőségen egy kis háromszólamú leánykari kórusmuvet írt. Ekkor született a “Pripecsik”, – amit azóta többször hallhattak a Goldmark Kórus női karának előadásában. Az ügyes lányok éneklésében felhangzó régi kedves dal arra késztette édesapámat, hogy az iskola gyermekkórusára adaptálja ezt a művet. Felkérte Rossa Ernőt – a korszak elismert dalszöveg íróját – hogy az adott dallamra “valami gyermekekről szóló” egyszerű szöveget írjon. Így jött létre egy lengyel altatódal, melyet éveken át iskolai kórusának műsorán tartott.

A korhatáron túl, 1969-ben ment nyugdíjba, de fizikai, szellemi és alkotó erejének teljében. Ekkor következett életének – hivatása tekintetében – talán legboldogabb korszaka. Újra visszatért a zsidó zenéhez, a templomhoz és a komponáláshoz.


6. Az Országos Rabbiképző Intézet és a Goldmark Kórus

Nyugdíjba vonulása után, Scheiber Sándor professzor – a Rabbiképző Intézet akkori igazgatója – felkérte a Kántorképző Kar létrehozására.

/ A háború előtt és után – tudomásom szerint – volt kántorképzés a Rabbiképzőben, de tanár hiányában elég hamar megszűnt. Az 1960-as évekre már egyre kevesebb lett az előimádkozói feladatot ellátni tudók száma és a magyar zsidó hitélet komoly kántor hiánnyal küzdött. Ugyanakkor többen jelezték, hogy szeretnék elsajátítani a kántori feladatok ellátásához szükséges ismereteket./

Akadt más tennivaló is. Nemcsak a templomi kórusok száma volt kevés, hanem ezeknek színvonala - zenei szempontból - is igen alacsony volt. A közösség újra igényelte a zsidó zene megjelenését. A háború előtti években legfőképpen a zsidó színészek és művészek színpadról történt letiltása után pezsgő kulturális élet volt Budapesten. A háború után a cionista mozgalmak újra életet leheltek a zsidó közösségek zenei életébe, amelyet nagy csend követtett. Az 1950-es és 60-as években jellemző az volt, hogy a körzetek az ünnepek alkalmából – chanukakor vagy púrimkor – egy-egy rendezvényt tartottak. Ezekre, neves művészeket hívtak meg, akik áriákkal. operett dalokkal léptek fel és ezzel biztosították az alkalomhoz illő vidám hangulatot. Az idősebb generáció már–már elfeledte hogy a templomban elhangzó zsoltárokon kívül más – előadásokon hallható - zsidó zene is létezik. Az ifjúságnak pedig nem volt része zsidó komolyzenei hangversenyben.

A legjobban aggasztó magának zenei anyagnak az eltűnése volt. Az elpusztítottak magukkal vitték tudásukat, az életben maradottak nem énekeltek és nem adták tovább dalanyag ismereteiket. A kelet-európai – azon belül elsősorban a magyarországi – zsidó zeneirodalom megmentése, felelevenítése volt az elsődleges cél, amikor édesapám Scheiber professzor komoly támogatása mellett megalakította a Rabbiképző Intézet kórusát.

6.1. A kántorképzés

A Kántorképző Kar nem csupán arra jött létre, hogy felkeresve új, zeneileg tehetséges fiatalembereket, azokat a kántori ismeretekre megtanítsa, hanem más feladatot is felvállalt.

Ebben az időben a Rabbiképző létszáma jelentős volt. Scheiber professzorral egyetértésben minden rabbi növendék – énekhangtól és zenei vénától függetlenül – zenei képzésben is részt vett. Ennek célja az volt, hogy a leendő rabbik az előimádkozási feladatokat esztétikusan, hagyományos dallamok felhasználásával tudják ellátni.

A leendő rabbik a Szeminárium templomában tartottak szónoklatokat. Ezekben az esetekben tanítási céllal szerepelt az előadó készség fejlesztése is. A jó artikulációra, a helyes hangsúlyokra, a levegő megfelelő beosztására is figyelni kell a szószéken. Édesapámnak feladata volt a hallgatók ilyen irányú képzése is. Természetesen ez a tanítási módszer szakszerűség és hatásfok szempontjából nem hasonlítható össze azzal, ahogyan ez most történik a Zsidó Egyetemen, de mindenképpen fejlődést jelentett az előző időszakhoz képest, amikor az említett szempontok új elemként jelentek meg a rabbijelöltek oktatásában.

A Kántorképző indulásakor több olyan jelentkező volt, akik a kántorsághoz kellően képzett hanggal rendelkezett liturgiai tudással nem. Ezeknek tanulási idejük hosszabb lett, és nem csak édesapám tanította őket, hanem egyéb kiegészítő tantárgyat is hallgattak.

Tanultak aktív előimádkozók is a Kántorképzőben. Céljuk az volt, hogy a mindennapokban használt zenei anyagot szakmailag átfésülve azokat kitisztázzák és e mellett új dallamok tanulásával bővítsék ismereteiket. Ezek a hallgatók a Kántorképző elvégzése után magasabb színvonalon tudták ellátni a kántori feladatokat.

A tanításhoz ebben az időben oktatási célú kottaanyag nem állt rendelkezésre. Édesapám egy zenei gyűjteményt készített, mely a péntek esti, szombati istentiszteletek, valamint a legfontosabb ünnepek alapvető kántori dallamanyagát tartalmazza. (32.KÉP) Ebből tanultak a hallgatók és tudomásom szerint jelenleg is használják ezt az összeállítást. Technikailag igen kezdetleges módszertannal készült el e kötet. Édesapám pausz papírra írta le a kottákat, melyek savas eljárással kerültek sokszorosításra. Jelenleg néhány kötet létezik csak ebből a tankönyvből és most munkálkodunk azon, hogy korszerű eljárással újra elkészüljön.

6.2. Templomi kórusok

Édesapám a Hegedűs Gyula utcai templom kórusát megkísérelte feléleszteni. Erre a templom akkori kántora Sándor (Blau) László (egykori debreceni tanítványa) kérte fel, akit nagyon nyomasztott a kórus állapota. Remélte, hogy megfelelő és hozzáértő kezekben újra éled a kar. Első lépésként – mint egykor a debreceni nagytemplomban – a kottatárat, valamint kórusműveket szedte rendben és tanította be újra. A múlt kísértette itt is, mert most sem volt ez könnyű feladat, hiszen a megszokott dallamokat kitisztázva újra kellett tanulni a szólamokat. Ezt követően új művek is megtanulásra kerültek és 1969. szeptemberében Ros Hasono alkalmából újra esztétikus, szép ünnepi kórusszámok hangzottak fel a Hegedűs Gyula utcai zsinagógában. Ezt követően még tovább folytatta édesapám tevékenykedését itt, de a Kántorképzés megnövekedett feladatai miatt pár év múlva abba hagyta. (Nagy örömmel tapasztalom, hogy Klein Ervin főkántor úr munkássága eredményeként most is nagyon szépen éneklő kórus van ebben a zsinagógában, hiszem, hogy édesapámnak is tetszene!)

Scheiber Sándor azzal a kívánsággal fordult édesapámhoz, hogy a Szeminárium templomának istentiszteleteit nem kórus közreműködésével szeretné fényesebbé tenni, hanem a közösség éneklésével. A feladat tehát a közösségi éneklés meghonosítása volt. Ebben a szemináriumi hallgatók segítettek, akiknek helyük a templom hajójának elején a frigyszekrény mellett volt, így énekük inspirálóan hatott a gyülekezetre. Persze még egy-két egyéb lépésre is szükséges volt, de aránylag rövid idő alatt elérték, hogy péntek esténként a jelen lévők túlnyomó többsége felszabadultan énekelt. Ez a hangulat ma is jellemző a péntek estékre itt a Rabbiképző templomában.

Ebben a templomban az ünnepi estéken a frissen megalakult kórus énekel 1969. Ros Hasonója óta, és ugyancsak ez a kórus szerepel a rabbiavatásokon, az intézmény ünnepségein és kimagasló vendégek fogadása alkalmából.


6.3. A Goldmark kórus

Édesapám egész pályája a kórusvezetéssel függött össze, így számára természetes volt, hogy új munkaterületén is kórust szervezzen. Sokak aggodalmaskodtak, hogy lehetséges-e egy zsidó kórus megalakítása 1969-ben? Vajon politikai szempontból nem ütközik-e akadályokba? Scheiber Sándort is vonzotta e kórus életre hívásának gondolata, így - mint az Intézet vezetője - vette a bátorságot és engedélyt adott a kórus szervezésére. Ennek kereteit azzal teremtette meg, hogy biztosított próbalehetőséget - a jelenleg is használt tanteremben - és együttesen jelölték ki a karmesterrel azt a repertoár anyagot, mely feltételezhetően e kor kívánalmainak megfelelt és nem ment túl azon a kereten, melyet az akkori politika (kimondatlanul) engedélyezett a hitélet számára.

Kellő óvintézkedések és az elvi feltételek megteremtése után kezdődtek el a próbák 1969. októberében. Első meghívásunkra 1969. november 22-én került sor Hegedűs Gyula utcai körzet kultúrtermébe. Itt dr. Benesovszky Imre főrabbi urat köszöntötték a templomkörzetben végzett 15 éves munkássága alkalmából.

A kezdeti időszakban a kórus a Rabbiképző Intézet hallgatóiból (rabbi és kántorjelöltekből), az Anna Frank Gimnázium tanulóiból, édesapám régi (háború előtti és utáni) zsidó kórusainak tagjaiból, valamint ezek hozzátartozói és ismerőseiből állt. (34.KÉP) Felekezeti kritérium nem volt, de valamilyen módon (közvetlenül vagy közvetve) emberileg megismerhető, zeneileg tiszta hallású tag léphetett be a kórusba.

Repertoárunkban az egyetemes zenei kultúra egy-egy darabja mellett zsoltárok, jiddis, chaszid népdalok és ezek feldolgozása szerepelt kezdetben. Ez bővült az évek során új elemekkel. Ilyenek voltak az ókori dallamok, melyeknek egyik legszebb darabját Scheiber professzor egyik külföldi utjáról hozta számunkra. Ez volt a "Báruch hágever".

A kórus repertoárának gerincét a kezdeti években édesapám régi kórusművei adták. Előkerültek a Hanoár Hacioni kották, illetve a régi jiddis-chaszid népdalok feldolgozásai. Ezek mellett a kórus több (szombati, főünnepi, chaszid) dalcsokort énekelt.

/Ezekkel az összeállításokkal több célja is édesapámnak. Egyrészt a kórus tagságát szerette volna minél mélyebben megismertetni a zsidó dallamvilággal, másrészt a hallgatóságot. Gondoljunk bele, hogy kik voltak jelen ezeken a hangversenyeken? 1970-es években jártunk ekkor. A holocaustot túlélt nemzedék, akik az egyszerű asztali énekeket otthon hallották a szüleik házában, a háború után született generáció, akik közül legtöbben még nem hallhatták ezeket a dallamokat./

/A templomi körzetek közösségén kívül egyre több meghívást kaptunk más felekezettől is. Ezeken az előadásokon megjelenő hallgatóság számára teljesen ismeretlen a zsidó zene világa, ezért célszerűnek tűnt az egyszerű dallamok egyszerű előadása. A dalcsokrokat két szólamban szólaltattuk meg hangszeres kísérettel, ha erre lehetőségünk volt./

Édesapám zeneszerző munkássága újra értelmet nyert, mert volt “hangszere” melyen játszhatott. Régi dallamok és új gyűjtések adták a zenei anyagot. A régieket a fiók mélye és az emlékezet rejtette, az újakat Budapesten gyűjtötte a még emlékező régi kántoroktól, előimádkozóktól. Ilyen volt Weisz kántor a Kazinczy utcai ortodox templomban, vagy Goitein Emil a régi Rombach utcai közösség összetartója. A 70-es évek elején a kórus tagja volt már – a jelenlegi kórus két vezető szólistája - Tóth Emil és Fekete László, így szólistáink is voltak. A művek szólamai és szólói “testre szabva” készültek.

Ekkor született a 130. zsoltár, 133. zsoltár, a Chászid lakodalmas, Szimchát Torai dallamok, a Zugcse Rebbenyu és még sok más kisebb nagyobb kompozíció. (35.KÉP) Szóló számok és duettek és készültek a két szólista számára. A régi művek esetenként e kórus igényeinek megfelelően átalakításra kerültek. Nevezetes alkalmak is zeneszerzésre inspirálták édesapámat. Ilyen volt a Rabbiképző Intézet fennállásának 100. évfordulója, melyre a orgona kíséretes kántorszólót írt: a 100. zsoltárt. Ez a Rabbiképző Intézet templomában hangzott el első alkalommal 1978-ban a centenáriumi ünnepségen.

1974-ben készítettük el az első hangzó anyagot a Hungaroton felkérésére (36.KÉP) és ekkor merült fel a kórus névadási igénye. Eddig "ÁDÁM kórusként" emlegették az együttest, de édesapám helyesnek vélte, hogy olyan névadót válasszunk, akinek neve közismert a szorosan vett zsidó hitélet körein túl is. Igényünk volt, hogy nevünk is kifejezze azt a zenei irányt, melyet célul tűztünk ki együttesünk számára. Így esett a választás Goldmark Károlyra, akinek zenéjében ugyan jellegzetesen nem jelenik meg a szülői ház levegője, de származása közismert, ugyanakkor munkásságával az európai zenei közéletben magas rangot vívott ki. A név felvétele egyúttal kötelezettséget is jelentett, hogy repertoárunkon megjelenjenek Goldmark Károly szerzeményei is.

Feladataink az évek során egyre sokasodtak.

/A későbbiekben készítettem egy összeállítást évekre bontottan felsorolva az összes fellépésről. Ebből statisztikailag kitűnik, hogy évente átlagban 8-12 közötti meghívásunk volt ebben az időben, melyben voltak teljes estét betöltő hangversenyek és 2-4 mű előadásával történt közreműködések./

Jellegzetesen budapesti és vidéki zsidó közösségek hallgattak meg minket, de egyre több lett az akkori filharmóniai felkérésére megtartott előadások száma. Eleget tettünk más felekezetek meghívásának, és hitközségünk vezetői is igényt tartottak szereplésünkre egy-egy külföldi delegáció tiszteletére rendezett fogadáson, illetve a szemináriumban rendezett eseményeken.

Első külföldi utunk 1979-ben volt. Bécsben a Burgban tartottunk hangversenyt.

Igen komoly érdeklődést tapasztaltunk. A hangversenyen Bécs prominens tagjain kívül, a magyar követség vezetői is megjelentek. Ha belegondolunk – és néhányan emlékezünk – ezekre az esztendőkre, és megidézzük a politikai légkört, akkor tudatosulhat bennünk, hogy ennek a bécsi látogatásnak milyen nagy jelentősége volt. A kórus tagságából többen addig még Nyugatra útlevelet sem kaphattak és azt hihették, hogy soha nem is lesz lehetőségük ilyen utazásra. Tegyük hozzá, hogy a nyugati zsidó közösségektől teljesen elzártan éltük és - mint azt a visszhangokból jól érzékeltük – számukra ismeretlen volt a kelet-európai zsidó zene általunk képviselt stílusban történő megjelenítése.

Ezt az utazásunkat több más is követte, mely minden alkalommal igen gyümölcsöző volt a kórus számára: feltöltődve csodálatos élményekkel érkeztünk haza, mely újabb lendületet adott a kórus fejlődéséhez.

A legnagyobb élményünk ebben az időszakban az izraeli utazásunk volt. Két hetet töltöttünk 1986. áprilisában Izraelben és bejártuk az egész országot.

/ Ez az út édesapám számára a csodával volt egyenlő. Találkozott a debreceni tanítványaival, jelen voltak a Hanoár Hacioni kórusok ott élő tagjai az utolsó jeruzsálemi hangversenyünkön és velünk énekelték a Hámávdilt./

A rádió és a televízió felvételt, riportot készített a kórussal, és több ottani újság értékelte, elemezte a kórus teljesítményét. Találkoztunk az egyik legnagyobb jeruzsálemi kórussal, kottát cseréltünk, egymásnak énekeltünk, hóráztunk. A kórust Izrael államelnöke is fogadta és találkozónkon egy kis hangversenyt tartottunk számára. Ezt az utunkat a Szochnut szervezte és tudtuk, hogy kiutazásunknak elsődlegesen politikai indíttatása van. Meghívóink, legnagyobb csodálatára, hangversenyeinken azt tapasztalták, hogy az ottaniak előadásainkat elsődlegesen kulturális élményként, “csemegének” értékelték, és érezték, hogy az általunk hozott – és Izraelben nem nagyon hallott – zenei anyagok a kelet-európai zsidó kórusirodalom gyöngyszemei

Sajnos azóta ilyen lehetőségünk újra nem volt, pedig érzelmi és szakmai szempontból óriási lehetőséget jelentene egy ilyen utazás: találkozni más kórusokkal, megismertetni a mi zenei anyagunkkal az ottani közösségeket, ugyanakkor lehetőség nyílna számunkra, hogy mi megismerjünk az általunk még feltáratlan más területeket is a zsidó zeneirodalomban.


Ezt az utunkat követte ugyanezen év októberében Assisiben tett látogatás, melyre a meghívást egy nemzetközi szervezettől kaptunk. Itt lépett utoljára fel édesapám a hangversenydobogóra. 1987. február 10-én hunyt el, igen rövid betegeskedés után.


7. Munkásságának utóélete

Édesapám 20 éves korától mondható aktív karmesternek, így munkásságát 62 évben számolhatjuk, ami egy igen szép szám. Ha értékelni szeretnénk életútját, úgy külön kellene választani a pedagógusi, a karvezetői és a zeneszerzői tevékenységét. Valójában e három az Ő életében teljesen összefonódott. Tanítványai kórus tagok voltak és a kórus tagokból tanítványok, majd kántorok lettek. A kórus inspirálta zeneszerzői munkára és szerzeményeit kórusai, zenekarai és kántorai mutatták be. A templomi zene művelése éltette zeneszerzői ambícióit, ugyanakkor a jiddis és chaszid népzenei gyűjtések, majd ezek feldolgozása jelent meg a zsinagógákban, a Dalárdában és iskolában is.

Egyenként véve sorba tevékenységei területeit, elsőként a pedagógus jut eszünkbe.

“Tanár úrnak” szólították legtöbben hosszú élete során. Ő valóban pedagógus volt, aki igen jó érzékkel bánt a tanítványokkal akár gyerekek, akár felnőttek voltak. Kellő empátiával fordult mindenkihez. Pedagógusi pályájának elismertségét (kitüntetésein kívül) a szakmai újságokban megjelenő tanulmányok, cikkek és számtalan – jelenleg is élvonalban működő – énektanár és karmester tanúsítja, akik tanítványának vallják magukat.
Karmesteri munkássága sokak által ismert annak ellenére, hogy a kórusok természetüknél fogva véges életűek. A debreceni évek sokrétű kórustevékenységéről csak a beszámolók és egy-két plakát tanúskodik. E korszak tagságának túlnyomó többségét elpusztította II. világháború, de a túlélők is lassanként eltávoznak közülünk.

Ma csak a Goldmark Kórus az egyetlen olyan közösség mely jelenleg is él és őrzi munkásságát.

/A háború utáni számtalan kórus tagjai közül közöttünk énekelt a Goldmark Kórus egyik alapító tagja Kósa Sándor, aki 1947-től édesapám minden kórusában ott volt. Ilyen “kitartó” dalos sajnos már nem sok van, de egy-egy kórusából idézhetők még szemtanúk. /

Zeneszerzőként igen sokat és jelentőset alkotott, de ez az a terület, melyre a legjobban rányomta bélyegét az a kor melyben élt. A kezdőévek munkásságát elmosta a háború. A gödörbe betemetett kottákkal igen sok dallam és zeneszerzői műhelymunka lett az enyészeté. Ezt a veszteséget enyhítette részben az emlékezet, de egészében soha nem lehetett pótolni a teljesen elveszetteket.
A 20 évi kényszer hallgatás is kiesett idő volt zeneszerzői munkássága szempontjából, melyet az utolsó 17 termékeny év sem tudott pótolni. A Goldmark Kórusnak betanított a művek megmaradtak nem csak kottában rögzítetten, de előadási stílusában is. A kórus az általa elképzelt módon énekli az Ő instrukciói szerint életre hívott műveket és a szólistáink is őrzik tanítását.
A Kántorképző 70-80-as éveinek hallgatói lettek jelenlegi hitéletünk kimagasló és meghatározó tagjai. A rabbijaink soraiban tisztelhetjük őket és többeket hallhatunk templomainkban előimádkozóként, kántoronként, valamint előadó művészként a színpadon. Találhatunk közöttük kórus építőt és olyat, aki tovább folytatja a jelenlegi kántorképzésben a tanítást.

A Goldmark Kórus életre hívása és első 17 éve arra elég volt, hogy munkásságának eredményeként tartós alapok jöjjenek létre zenei és kórustechnikai szempontból.

Ez mind nem lett volna elegendő, ha a kórus szellemiségét nem alakítja ki. Az alapító tagok tanúsíthatják milyen sokszor és sokat beszélt édesapám az “ügyről” amelyért a kórus létre jött és tevékenykedésének fontosságát meghatározta. A zsidó közösségben, az 1970-es években megjelent kórus munkáságát küldetésként fogta fel. Ahogyan az előzőkben mondottam: a magyarországi zsidó zeneirodalom megmentése, felelevenítése volt az elsődleges cél, ugyanakkor feladatnak tekintette a közösség kulturális életének felpezsdítését és zenei értékekkel történő megtöltését.

 

Ebben a szellemben munkálkodunk továbbra is (38.KÉP) és megpróbáljuk bele plántálni az új nemzedékbe az alapítók gondolatait, hitét és elszántságát.

 

 

 

 

A megváltozott társadalmi és anyagi körülmények lehetővé tették számunkra, hogy műveit és karmester-pedagógusi tevékenysége eredményét rögzítsük korunk és az utókor számára. Eddig megjelent 4 CD repertoárja kapcsolódik az 1974-ben kiadott – és még általa vezényelt kórus – zenei anyagához. (37. KÉP)
Jelenleg dolgozunk a kórus kották számítógépes rögzítésén és dédelgetett álmunk, hogy – mint már említettem - a kántor-képzéshez használt kézikönyvét is tankönyv formájában megjelentethessük.

 

BEFEJEZÉS (39.KÉP)

Végezetül csak egy gondolatot szeretnék elmondani édesapám emberi jellemzőjeként. Temetésekor az egyik – igen kedves – tanítványa mondotta a következőket:

“Ádám Emilt, akik tanítványként tisztelhették olyan embernek ismerték, akinek az életében a legfontosabb dolog a nevelés, tanítás és a zenei ismeretek átadása, a Goldmark Kórus tagjaként olyan karmesterrel találkoztunk, akinek a nap 24 órájában a gondolatai a kórus körül forognak, közelebbi kapcsolatba kerülve tanár úrral - mint magánemberrel - úgy érezhettük, hogy szívvel-lélekkel segítve minket, mindenkor rendelkezésünkre áll.”

Én a gyermeke voltam és úgy ismertem Őt, mint akinek a legfontosabb a családunk.

Édesapám az élet minden területén a maximumot igyekezett nyújtani. Teljes odaadással és hittel végezte munkáját és egész lénye sugározta ezt a hitet.

Meggyőződésem, hogy élete és munkássága nem múlt el nyomtalanul:

bennünk élve és dallamait énekelve hatni fog gyermekeinkre és unokáinkra.

 

 

 

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz