Nyiregyházi Ervin (1903 – 1987) élete és tehetsége
Korunk számos újszerűsége mellett
az „újrafelfedezések” kora is, különösen a művészetekben. Ennek jegyében
jelent meg Kevin Bazzana Lost Genius (2007) című könyve, az elfelejtett
zongoraművészről, Nyiregyházi Ervinről. Mint a neve is mutatja, magyar
származású volt, de kevesen ismerik a nevét Magyarországon. Inkább csak a
zenészek, és részint a pszichológusok, vagy azok, akik a zenei
tehetségnevelés elméletével behatóan foglalkoznak. Életének és művészetének
tanulmányozása sok kérdést vet fel, melyek a tehetségpedagógia fontos
vizsgálati és elemzési csomópontjai. Ilyen a csodagyerekség, a családi- és
társadalmi környezet hatásrendszere, az elkallódás veszélye, a sikertelenség
életérzésével telített életvitel, s az újrakezdés lehetősége is.
Nyiregyházi Ervin Budapesten született 1903. január 19-én és
1987. április 13-án Los Angelesben hunyt el. Életének első időszakáról Révész
Géza (1878 - 1955) által informálódhatunk. Révész Géza 1908 - ban a kísérleti pszichológia magántanára, 1909-től
pedig elsőként adott elő kísérleti lélektant a budapesti egyetemen. A
"tehetség" elméletben és gyakorlatban is érdekelte, olyannyira,
hogy pl. a Károlyi kormány idején a szegény, de tehetséges tanulók ingyenes
iskoláztatására vonatkozó törvényjavaslat előkészítésében is részt vett. A
tehetség területei közül elsősorban speciálisan a zene kérdései iránt
érdeklődött, kapcsolatban állt Bartók Bélával is[i], s három könyve jelent meg
zenepszichológiai témában[ii].
Ervin úgy került Révész érdeklődésének körébe, hogy kollégája,
Ranschburg Pál hívta fel rá a figyelmét. Először 1910-ben találkozott vele,
és erről említést is tett Innsbruckban, a kísérleti pszichológia IV.
kongresszusán. Később, a gyerek 10 éves korában, behatóbban
foglalkozott Ervin egész személyiségével, saját szavaival élve; egy
„pszichológiai analízist” készített róla.
Ervin polgári családból származott. Szülei
zsidók voltak, de nem gyakorolták kimondottan hűen a vallási
előírásokat. Ervin apja, mint ahogy az
apai nagyapja is, a budapesti királyi operaház kórusának tenoristája volt,
azaz foglalkozásukat tekintve már két generáció óta hivatásos zenészek. Egy testvére született, a nála 7 évvel
fiatalabb Alfréd. Az édesanya különösen a jó zenei ízlésével és biztos
kritikájával úgy tűnt, hogy még muzikálisabb, mint az édesapa. A zenei
tehetség megjelenése Ervinnél egybevág a ma használatos „piramis-modell"
elmélettel, mely szerint a családfán általában a harmadik generációban
jelenik meg a legkiemelkedőbb zenei teljesítmény. A szellemi színvonal
áthagyományozását vizsgálva Révész azt találta, hogy a családban apai vonalon
sokan jelentős papi hivatást töltöttek be, s ez az átlagnál jobb szellemi
képességek halmozódására utal.
A szülők hamar felfedezték Ervin zenei
adottságait, amely emlékeik szerint megelőzte a nyelvi fejlődést is.
Egy éves kora körül már megpróbált valamiféle dallamot utánozni,
kétéves korában pedig visszaénekelte a hallott éneket. Abszolút
hallása három éves kora körül derült ki. A zenei képességek
fejlesztése is a családban kezdődött. Hamar került hangszer közelébe,
három éves korában szájharmonikán eljátszotta, amit neki elénekeltek,
s a szülői házban lévő zongora lehetővé tette, hogy négyéves korában
már lejátszotta rajta az ismert dalokat. Szeretett játékosan
"fantáziálni", örömét lelte magától kitalált dallamokban. Ez
felfogható korai improvizációs késztetésnek is. Öt éves korában
kezdték rendszeresen zongorázni és ezzel együtt kottaolvasásra
tanítani. Anyja szigorúan felügyelte: a szeretett sakkozástól is
eltiltotta, hogy ez ne vonja el a zenetanulástól. Magántanuló volt,
elszigetelődött a kortársaitól, kevés barátja volt.
A családnak zenészekkel való kapcsolataiból adódott, hogy
1907-ben már egy általa komponált dallamot eljátszott Popper Dávid és Erkel
Gyula előtt, akik valószínűleg biztathatták és felfigyelhettek rá. 6 éves
korában felvették a Zeneakadémia előkészítő osztályába zongora szakra, ahol
Székely Arnold, ismert zongoravirtuóz és zenepedagógus lett a tanára. 6
évesen komponálta az első kottába lejegyzett zongoradarabját, egy barcalorát.
Később 1911-től a hangszeres képzés mellett zeneelméletet és összhangzattant
is tanult, de valami miatt ez tizenöt óra után abbamaradt, csak egy év múlva
folytatta Thomán Istvánnál. Képzése Budapesten a korszak híres tanárainak
irányítása alá került.
Révész
Géza az 1908-as Binet-Simon féle intelligenciateszttel mérte Ervin IQ-ját, s
arra a megállapításra jutott, hogy szellemi szintjében három évvel haladja
meg tényleges életkorát.
8 éves
korában, 1911-ben édesapjával Londonba utazhatott a londoni osztrák – magyar
nagykövetség anyagi támogatásával, ahol jelentős személyiségek előtt adott
több koncertet. A Buckingham palotában is fellépett, s újságcikkek,
fényképek, kritika is megjelent a korabeli újságokban. 1913-tól már
rendszeresen hangversenyezett.
1914
januárjában Ervin édesapja 38 évesen, fiatalon meghalt. A család ezután
Berlinbe költözött, ahol Ervin Ernst von Dohnányi és Lamond növendéke lett.
Révész Géza Ervinről írt hosszabb
tanulmánya 1916-ban jelent meg németül Lipcsében. Azt írta, hogy nagy
zeneszerzői talentum és kiemelkedő reproduktív tehetség, hasonló a fiatal
Mozarthoz.[iii]
Valószínű,
nehéz lehetett ezzel a „teherrel”, „elvárással” felnőni. De a tehetség
kibontakozásához szükséges személyi, társadalmi, anyagi tényezőket és a sors
történéseit sem láthatjuk előre.
Utólag
pedig magyarázatokat keresünk, mint tette ez Bazzana is, amikor végigvezet
Ervin életútján. Az utókor felteszi a kérdést, miért nem váltotta be saját
lehetőségeit, ha Révész jól ítélte meg csodagyerekségét, tehetségét?
- Szülei hibáztak korai nevelésében? Révész javukra írta, hogy a gyerek tehetségét nem zsákmányolták ki. Bazzana
szerint édesanyja érzelmi károkat okozott, amikor megfosztotta
sakk-készletétől. Állítólag apja többször megverte ügyetlenségéért (nehezen
tudott gombot begombolni, zacskót kinyitni). Anyja zsarnokoskodott felette:
sokáig fenn akarta tartani a gyerekes külsőt, rövidnadrágban engedte
fellépni, lányosan hosszú hajat kellett hordania, elhanyagolta nemi nevelését.
Valószínűleg
családja elvesztése is befolyásolta későbbi életútját.[iv]
- Rosszul választotta meg új hazájának
Amerikát? 17 évesen, 1920-ban debütált New Yorkban a Carnegie Hallban.
Tetszett neki az amerikai élet, és elhatározta, hogy ott is marad. A családja
úgy remélte, hogy ez lesz az igazi karrier kezdete. Ő maga úgy nyilatkozott
idős korában, hogy ez a vég kezdete volt.
- Nem voltak barátai, akik segítsék? Amerikában magyarokkal is tartott fenn kapcsolatot, Emery Gellert festő,
Willy Pogány grafikus, aki portrét is rajzolt róla, Diskay József tenorista,
Bábolnay József építész, Lani Mátyás pap, vagy a szintén csodagyereknek
tartott hegedűs kamarapartnere, Duci de Kerékjártó[v]. 1929-ben ismerkedett meg Lugosi
Bélával, aki segítette, anyagilag is támogatta.
- Deviáns életvitele miatt?
Alkoholista
és szexmániás lett. Zűrös ügyekbe keveredett a nőkkel. (Lakott
prostituáltaknál, majd tízszer nősült.[vi] Azt mondja, nem tudott nemet mondani a
nőknek. Ők pedig felvállalták minden hibájával együtt. 2 ex-felesége válásuk
után is tovább támogatta anyagilag. Egyik neje rajongója volt már sokkal a
házasságuk előtt. Előfordult, hogy átmenetileg visszaköltözött az 5.
feleségéhez, mert a 6. feleségénél nem volt külön fürdőszobája.) 10 évig egy
szegénynegyedben lakott, ahol saját zongorája sem volt. Élete vége felé
aktuális felesége nyugdíjából és szociális segélyből élt. Depressziós is
volt, részegségért pár napra börtönbe is került. Első felesége több mint 10
évvel volt nála öregebb, az utolsó 26 évvel fiatalabb.
- Művészetének sajátosságai miatt?
Romantikus felfogása meghaladta a kort, túlzott szabadságjegyeket engedett
meg a zongorajátékában (tempók be nem tartása, hozzáírás, más hangnembe
áttérés, más befejezés…). Kompozícióiban semmi újszerűséget, modernséget nem
találtak. A kritikusokat már kezdettől megosztotta Amerikában és a világ más
tájain is. Érdekes kritikát olvashatunk az 1934-es budapesti szerzői
estjéről, amit a Zeneakadémia kistermében adott. A Tóth Aladár által írt
zenekritika éppolyan szélsőséges, mint Nyiregyházi Ervin egész személyisége
és egész élete. A benne uralkodó egocentrikusság a zenében "...a folyton
önmagával elfoglalt, személyes problémák körül keringő művészi
fantáziának..."megjelenése, aki "...nem tud kiszállni
önmagából..." és "...nem találhatja meg valódi énjét a zenei hangok
objektív világában sem." Mégis: "...ennek a művésznek minden
hangjában egy nagy érzésekre termett, tragikusan megbicsaklott emberélet
szenvedélye zokog. És ez magasan kiemeli ezt a művészt az úgynevezett
tehetséges kis zongoristák sorából."[vii]- írja a kritikus.
Nem
csinált a szó igazi értelmében igazi karriert. Mint művész, szabad volt, azt
játszotta, amit akart, és úgy, ahogy ő akarta. A repertoárját sem bővítette,
a megrendelések híján. Viszont mindent játszott: olyan műveket szólaltatott
meg, amiket nem zongorára írtak (pl. Bruckner 9. szimfóniáját, vagy Berlioz
Fantasztikus szimfóniáját…)
Rajmond
Lewenthal nyilatkozta egy interjúban, hogy élete egyik legnagyszerűbb élménye
volt, amikor fiatalon hallotta Nyiregyházit játszani egy ifjúsági koncerten.
Kolosszális technikája volt, kolosszális személyiség volt – mondta.
A
komponálás pedig végigkísérte életét. 1979-es nyilatkozata szerint kb. 8-900
művet fejezett be, és talán 500-at félbehagyott.
- A munkavállalás nehézségei miatt? Fiatalon gyakran fellépett szólistaként. 1918-ban, amikor 15 évesen befejezte
tanulmányait, koncerteket adott Koppenhágában, majd Berlinben, aztán Oslóban.
A kritika azt írta, hogy egy újabb „Liszt” érkezett! Neves személyiségek
jelentek meg a koncertjein, Grieg özvegye, vagy a norvég királyi pár.
Amerikába a megszokottól eltérő módon szerződtették, csak a híre alapján,
előjátszás nélkül! 20 koncertre szerződött egy szezonban, 200 dollárért
fellépésenként. 1920. okt. 18-án adta az első koncertet. Különleges
technikájával egy széles, mély, erőteljes hangzást tudott elérni a zongorán,
ez azonban már rögtön a bemutatkozáskor megosztotta a kritikusokat.
A harmincas
években Európában és Japánban is koncertezett. Ám ebben az időben már
Horovitz és Menuhin volt a sztár! Mindenesetre többen voltak magyar
származású zenészek, akik tudtak igazi karriert csinálni Amerikában, hogy
csak kettőt említsünk a kortársak közül, Rózsa Miklós zeneszerző, vagy
Ormándi Jenő karmester.
1936 és
41 között részt vett a Nikolai Sokoloff által irányított és szervezett FMP
(Federal Music Project) koncertjein, amiket iskolákban tartottak a komolyzene
népszerűsítése érdekében. Ezért 94,08 dollárt kapott havonta. Az utolsó ilyen
fellépése 1941 novemberében volt, ahol Frederick Marvin visszaemlékezése
szerint Liszt A-dúr koncertje emlékezetesen „vad” volt. 1943-ban egy levélben ő maga írta, hogy zongorista
aktivitása stagnáló stádiumban van.
Tanított.
Kényszerből tanított, gyűlölt tanítani, de tanítványai, akik többségben
fiatal lányok és tehetségtelenek voltak barátságos tanárnak tartották, aki csak dicsért és nem kritizált.
Zongorázott
filmstúdiókban és „kézdublőr” is volt (Az ő keze volt Chopin keze).
Kísért –
hangszereseket, énekeseket (próbaéneklésen kísért egy hölgyet, amiért 6
dollárt(!) kapott) Hát elég messze került a 200 dolláros gázsitól.
- A fellépésektől való félelem miatt? Egy impresszárió, Irwin Parnes Los Angelesben 1946-ban véletlenül hallotta
meg, hogy a magyar ház rendezvényén valaki zongorázik: Liszt Ferenc Szent
Ferenc a madaraknak prédikál c. művét. El volt ragadtatva! Felajánlotta, hogy
koncertet szervez neki, kérte, hogy másnap reggel keresse fel. Ervin nem ment
el. Parnes ekkor elkezdte összegyűjteni az információkat, Ervin furcsaságait
is, s úgy hallotta, hogy azért nem tudott karriert elérni, mert félt a
közönségtől, s csak akkor ad hangversenyt, ha az éhezés hajtja. Parnes ötlete
volt a Mr. X. koncert, az ismeretlen zongorista felléptetése, álarcban. Innen
származik az életrajzi mű címe is.
- Betegség miatt?
Bazzana feltételezi,
hogy viselkedésének okát az ún. borderline szindrómában kell keresni
(instabil kapcsolatok, az elutasítástól való rettegés (kritikáktól való
félelem), önromboló impulzusok (ivás), szexuális bizonytalanság. Nem
tudhatjuk.
- Kevés szerencse kísérte életében? 1973-ban San Franciscoban egy templomban kedvenc zeneszerzője, Liszt Ferenc
Szent Ferenc legendája c. nehéz zongoradarabját játszotta, lenyűgöző
hatással. Ennek magnetofon felvétele Mr. Gregor Benko úrhoz került, aki
alelnöke, későbbi elnöke volt New Yorkban a Nemzetközi Zongorista
Könyvtárnak. A hangfelvételt eljuttatta Richard Kapphoz, aki a Ford
Alapítvány tagja volt (és a művészeti alapítvány
programszervezője). Általa nyert el Ervin (70 évesen!) egy két éves
ösztöndíjat, s lehetőséget kapott, hogy 1974-től a Columbia Lps zenei
stúdiónál 3 CD-t készítsen. A
legjobban talán a hat operaparafrázis sikerült, ahol Wagner, Verdi, Csajkovszkij
és Leoncavallo operáinak dallamait játszotta saját improvizatív
megfogalmazásában.
Aztán
jött Japán, az igazi csoda, a visszatérés. 1980-ban és 82-ben több fellépésre
hívták, melyeknek óriási sikerük lett. Létrehozták Takasakiban a Nyiregyhazi Memorial
Institut-ot, zenei versenyek rendszeres meghirdetésével a tehetségek
felfedezése és felkarolása céljából. Utoljára Tokióban koncertezett 1982-ben.
Az internet jóvoltából a turnén készült fotósorozat (Yoshimasa Hatano-tól)
nyilvánosságot kapott. A mindig emlegetett szokatlanul hosszú ujjai is jól
láthatók, ahogy egy poharat fog. Láthatjuk kézírását, és saját kézzel
lejegyzett kottaképeket.
Még
1985-ben is komponált, s darabjait zongoristák tűzik mostanság műsorukra,
főként külföldön.
Révész Géza Nyiregyházi Ervinről írt elemzése azért
korszakalkotó, mert felfigyelve egy kiemelkedő zenei tehetségre azt
gyerekkorában és fejlődésében vizsgálta[viii], a tudomány számára feltárva azokat
az adottságokat, készségeket, hajlamot, érdeklődést, motivációt és
intelligenciát, ami további fejlődéséhez utat nyithatott.
Bazzana életrajzi ihletésű regénye pedig emléket állít és
népszerűsíti őt. Megismertet a művészélet csúcsait és hullámvölgyeit megjáró
20. századi emberrel, aki élete két sikeres időszakában, ifjúként és idősen
osztotta meg művészetét közönségével. Aki a gyökértelenség, a pénztelenség, a
deviáns és önpusztító élet, a megaláztatások ellenére beírta nevét a zene
történetébe. Már életében legenda lett, szenzációt jelentett máshoz nem
hasonlítható stílusú, extrém zongorajátékával. Ahogy ő maga mondta, a zenélés
nem foglalkozása volt, hanem életformája.
Bibliográfia
BAZZANA, Kevin (2007): Pianist X. Die Lebensgecshichte eines
exzentrischen Genies. Schott Music GmbH&Co. KG, Mainz
Ifj. BARTÓK Béla (szerk.)(1981): Bartók Béla családi levelei.
Zeneműkiadó.
RÉVÉSZ Géza (1916): Erwin Nyiregyházi. Psychologische Analyse eines musikalisch hervorragenden
Kindes. Leipzig, Verlag von Veit & Comp.
RÓZSA Lászlóné (2000): Nyiregyházi Ervin. KFRTKF Tanulmányok
Debrecen
The 4th International High School Music and Fine Art Competition
1996. The Nyiregyhazi Memorial Institute, Iwasaki (versenykiírás)
The 5th International High School Music and Fine Art Competition
Cracov, Poland 1997./ a versenyre kiadott kötelező zongoradarab kottája /
Ervin Nyiregyhazi: A Soldier of Fortune
Tóth Aladár válogatott zenekritikái 1934 – 1949. Zeneműkiadó
Budapest, 1968.
www.fugue.us/Nyiregyhazi_top_E.html letöltés:2009. dec. 8.
|