Írásommal egy olyan érdekes régészeti lelőhelyre szeretném újólag felhívni a figyelmet, amely – úgy gondolom – méltatlanul van mellőzve a szakirodalomban; bár talán némi joggal, mert feltárása mind a mai napig tart, másrészt pedig több objektív (esetleg szubjektív) körülmény is közrejátszott abban, hogy a lelőhely némely vonatkozásában kiértékelhetetlen. Pedig a dunacsébi nekropolisz feltárása kezdetén „szenzációszagú” volt, egyedülállóságát (mint időközben kiderült) az analógia teljes hiánya okozta elsősorban, véleményem szerint azonban talán most lenne itt az ideje, hogy – különösen az internet korában, amikor a kommunikáció felgyorsult és szinte nem ismer határokat – újból „elővegyük”, és esetleg az utóbbi harminc év felfedezéseinek tükrében ismételten megvizsgáljuk.

Természetesen én magam nem vagyok képes komoly adalékokkal szolgálni, csupán megkísérelném összefoglalni azt, amit eddig a lelőhelyről tudunk, illetve ami annak idején elhangzott az egyetlen tudományos konferencián, amely érdemében foglalkozott a problémával s kísérelt meg válaszolni, de inkább csak újabb és újabb kérdések fogalmazódtak meg vele kapcsolatban. Ezek a kérdések tulajdonképpen rámutattak mindazokra a különlegességekre, amelyek ezt a lelőhelyet kiemelik a többi közül, másrészt megnyugtató válaszok mindmáig nincsenek, nemcsak azért, mert a feltárás még mindig folyik, hanem mert a temetőt több ízben megbolygatták, feltehetően már igen korán sírfosztogatások történtek, ezért nagyon nehéz (csak) a régészeti módszerek segítségével magyarázattal szolgálni a felvetett problémákra, továbbá a korszakot (és helyszínt) esetleg érintő-tárgyaló írott források nem egyszer egymásnak ellentmondóak, itt-ott homályosak, ezért egyes részleteik mindmáig vita tárgyát képezik.

Annak ellenére, hogy a lelőhely egyértelműen érdekesnek bizonyult, elmaradt a kutatások kellő támogatása, ezért a kérdések megválaszolásában a természettudományos módszerek alkalmazása igen csekély mértékű volt. Így például a sírokban talált csontvázak antropológiai elemzése csak részben történt meg. Csupán egy csontváz esetében került sor radiokarbon kormeghatározásra, emiatt a vizsgálat eredménye nyilván nem tekinthető perdöntőnek az egész eddig feltárt temetőrész korára nézve. Mindmáig elmaradt az itt talált „problematikus” téglák kémiai vizsgálata, ami esetleg rámutatna arra, hogy honnan kerültek a temetőbe.

A helyzetet (itt is) csak súlyosbítja az emberi-szakmai tényező, hiszen a 8–10. század, amelyhez a feltárt lelőhely köthető, több itt élő etnikum etnogenezisének fontos korszaka; gondolok itt elsősorban a (dél)szlávok és a magyarok térhódítására, megtelepedésére. Mivel pedig nem egy kutató mindmáig képtelen objektíven, hideg fejjel kezelni ezt a valóban igen összetett problémát, nem tudhatjuk, hogy kutatásaikat nem vezérelte-e eleve olyan prekoncepció, amely aztán – némi manipulálással és kozmetikázással – ezt vagy azt az elméletet támogatta meg újabb adalékokkal.

Mindezek közepette próbáltam meg tehát kihámozni mindazt a keveset, amit a lelőhellyel kapcsolatban eddig megtudtunk, s röviden ismertetni azokat a lehetséges magyarázatokat, feltevéseket, amelyeket a régészeti leletek, illetve írott források alátámasztani látszanak, anélkül azonban, hogy bármelyiket komolyabban favorizálnám.

A lelőhely története és jellemzői

A Ciglana [Téglagyár] nevű régészeti lelőhely Dunacsébtől (Čelarevo) egy kilométerrel délnyugatra található a Duna alluviális teraszán, amely Újvidéktől Palánkáig (Bačka Palanka) húzódik, hullámzó, dombos talajon; a folyóparttól nem egészen egy kilométerre, ahol a folyó a Nagyszigetnél (Velika ada) kétfelé ágazik. Ez a sziget alacsony vízállás esetén „szárazra” kerül, vagyis a part részévé válik.

A nekropoliszt 1972 elején fedezték fel, amikor a helybeli téglagyár (amelyről a lelőhely a nevét kapta) egy 35 méter széles mélyebb bevágást csinált észak felé, s ezzel a lelőhely nagyobbik részét megsemmisítette. A tartományi Műemlékvédelmi Intézet közbelépésére a munkálatok leálltak, s megkezdődhetett a védelem alá helyezett lelőhely feltárása. Az agyag kitermelése kézi erővel tovább folyt, ezúttal azonban már az újvidéki Városi Múzeum kutatócsoportjának felügyeletével, amely ezzel párhuzamosan végezte a régészeti feltárást 1972. december 22-től 1973. május 31-ig a nekropolisz veszélyeztetett részén, 2424 m²-nyi szakaszon.

Ezalatt az idő alatt összesen 263 sírt tártak fel: 75 férfi, 70 női, 59 gyermek, illetve 44 meghatározhatatlan nemű személy csontmaradványait, 13 sírban pedig vagy nem volt csontanyag, vagy olyan állapotban volt, hogy bármilyen antropológiai vizsgálat lehetetlen volt. Betegségek, sérülések hiánya, valamint a nemek aránya alapján megállapítható, hogy a dunacsébi populáció viszonylag stabil, békés életet élt.

A sírok többségének tájolása Nyugat-Délnyugat–Kelet-Északkelet (226), illetve Nyugat-Északnyugat–Kelet-Északkelet (21). A sírgödrök típusai megoszlanak: a legtöbbet előforduló az egyszerű téglalap alakú, egyenletesen kiképzett (28,5 %), illetve a padkás (20,5 %) sír, illetve ezek variációi  (27 %). 18 esetben megállapítható a koporsós temetkezés. 15 sírnál lovas temetkezés volt. 37 sírban juh- és kecskecsontokat, 29-ben szarvasmarhacsontot, néhányban disznó-, illetve tyúkcsontot. Sírmellékletet 177 sírban találtak. A férfisírokban bronzból öntött – gyakran aranyozott – övgarnitúrák, a legtöbbnél florális díszítéssel, a többinél madár vagy griff. A nőknél gyöngyfüzérek, bronzfülbevalók, csonttűtartók vastűvel és szövőkarikák (orsók). A gyermeksírokban tyúktojás héja, játékkocka (csiga?) csontból. Gyakori az egy-két, kézzel vagy korongon készített agyagedény. 68 sírban kést találtak, egyéb fegyver nem volt. Egy sírban az övgarnitúra és az edények mellett egy sarló is volt. Az egyik sírban kantárt találtak, amelyet sasfej díszített.

Külön problémakört nyitott az a 70 darab római agyagtégla-töredék, amelyen rávésett menóraábrázolások, illetve egyéb zsidó(-nak vélt) jelképek (sófár, etrog, luláv, illetve néhány írásjel is) voltak.  Mivel a temetőnek ez a része különösen megbolygatott volt, lehetetlen volt a tégladarabok primáris, síron belüli helyzetét megállapítani. In situ a 21-es sírban 3, a 230-as sírban 1, a 231-esben 1, a 256-os sírban két ilyen tégladarab volt, a többit szétszórva találták meg, illetve feldúlt sírokban. Megállapítható volt, hogy 181 sírt már elég korán feltúrtak, kiraboltak, amikor még a sírhantok megvoltak.[1] A helyzetet természetesen csak súlyosbította a téglagyár agyagkitermelési ténykedése, hiszen a műemlékvédelmi hivatal közbelépéséig – ez világosan megállapítható – felmérhetetlen károkat okozott.

A következő években folytatódtak a feltárások, 1980-tól folyamatosan megújítva a munkálatokat (az anyagi támogatás függvényében), főleg a lelőhely délnyugati és nyugati részén.[2] A munkálatokat Radovan Bunardžić, az újvidéki Városi Múzeum régésze vezeti. (A leleteket ugyanebben a múzeumban őrzik.) Több mint 650 sírt tártak fel eddig, ami lehetővé tett bizonyos pontosításokat korábban már megfogalmazott elméletekhez. Ti. most már a kutatott temetőrésznél három populáció egyidejű temetkezése különíthető el: az avar, a „táglás” és egy keresztény népesség is.[3]

Érdekes, hogy a csontvázanyag egy részének antropológiai vizsgálata, illetve ennek közlése viszonylag korán megtörtént, míg magának a régészeti feltáró munkának az előzetes ismertetésére viszonylag későn került sor.[4] Mindmáig hiányzik azonban (mint fentebb már említettük) az antropológiai vizsgálata a temető azon részének, ahonnan az agyagtégla-töredékek előkerültek, illetve ugyanezeknek a töredékeknek a kémiai vizsgálata. Így tulajdonképpen az elvégzett antropológiai kutatások is csupán egyfajta viszonyítási alapot kínáltak fel, nem többet, s inkább bonyolították a kérdést, mintsem segítettek a megválaszolásban. Mondani sem kell ugyanis, hogy már kezdettől a legnagyobb fejtörést a zsidó szimbólumos téglatöredékek okozták.

A konferencia

Az első (és egyben az utolsó) komolyabb kísérlet a szakmai körök részéről, hogy megfejtsék a lelőhely rejtélyét, egy tudományos konferencia volt, amelyet 1981. február 23-án tartottak meg Belgrádban; ugyanekkor nyílt egy kiállítás is a lelőhelyről, ami a konferencia résztvevőinek lehetőséget nyújtott, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A 30 hazai és 9 külföldi résztvevő (mellettük nyolcan írásban küldték meg hozzászólásaikat), zömmel régész, illetve történész kutatási területei különfélék voltak, többségüknél csak lazán vagy sehogy sem volt köthető sem a judaisztikához, sem a kazárokhoz, sőt véleményem szerint ilyen tekintetben még az avar régészet, illetve történelem is alulreprezentált volt.[5] A konferenciai felszólalások, valamint a távolmaradók írásban történt hozzászólásai később megjelentek egy szerény füzet formájában, viszont komoly konferenciakötet kiadására nem került sor, valószínűleg éppen azért, mert a legtöbb résztvevőnek nem is volt meg a sokoldalú felkészültsége a témához, különösen pedig a kazár történelemhez, amely viszont a leggyakrabban merült fel mint lehetséges válasz a konferencia folyamán.[6]

Úgy gondolom viszont, hogy a szervezők (a belgrádi Zsidó Történelmi Múzeum) célja elsődlegesen az volt, hogy a dunacsébi leletek minél előbb bekerüljenek a tudományos „forgalomba”; volt talán egy olyan hátsó szándék is, hogy némi szakmai nyomás hatására e feltáró munkák folyamatossá váljanak; mindenekelőtt azonban a lelőhellyel kapcsolatos kérdéseket kellett legalább világosan megfogalmazni, bár ez sem volt könnyű a fentebb vázolt problémák (antropológiai, illetve kémiai vizsgálatok hiánya, pontosabb kormeghatározás) miatt, a résztvevők azonban – véleményem szerint – ennek a feladatnak nagyjából eleget tettek.

A téglák kérdése

Természetesen a téglák, pontosabban a téglatöredékek keltették a legnagyobb érdeklődést. Némi vita során a résztvevők többsége elfogadta azt a véleményt, hogy a tégladarabok más helyről kerültek ide, éspedig mint töredékek, illetve hogy a szimbólumokat fragmentumokra, nem pedig egész téglákra karcolták, amik aztán utólag törtek el; ezt valószínűsíti a rájuk karcolt szimbólumok térkitöltő elhelyezése, kompozíciója. Ez egyben kizárta annak lehetőségét is, hogy a szimbólumok esetleg téglafalak egyfajta „díszítőelemeiként” szerepeltek elsődlegesen. Ennek nyomán magától kínálkozik a következtetés: az a népesség, amely a sírokba helyezte el őket, a temetkezési szertartás részeiként használta fel őket. [7]

Az nyilvánvalónak tűnt, hogy a tégladarabok valamelyik római építmény romjaiból származnak, valószínűleg a 3 km-re levő Castellum Onagrinumból (ma Begecs), amely az eddig feltárt egyetlen bácskai oldalon levő római kori lelőhely a vidéken. Itt állomásoztak egy ideig az V. (Iovia) és a VI. (Herculia) légió részei a 4. század második felében.[8] Nem tudni, hogy eredetileg hol készülhettek a téglák, nincs kizárva az sem, hogy Onagrinumban működött téglaégető műhely, hiszen a vidék bővelkedik jó minőségű alapanyagban-agyagban, ennek nyomát azonban mindeddig nem tárták fel. A Duna másik oldalán, Sirmiumban viszont több kemencét is feltártak.[9] Sajnos a téglatöredékek vegyi analízise mind a mai napig nem történt meg, pedig ez lehetővé tenne összehasonlításukat más lelőhelyekről előkerült téglákkal.

(Mindmáig több mint 400 „menórás” téglatöredék került elő, ami pusztán statisztikai adatként is elképesztően nagy szám, s önmagában indokolttá tenné a további kutatásokat, illetve analógiák keresését, ha azok egyáltalán léteznek.)

A kormeghatározás kérdése

Ennek megnyugtató módon történő megválaszolása mindenképpen igen fontos lenne. Az egyik mód a C₁₄-es módszer volt, amelyet azonban csupán egyetlen egy csontból vett mintán alkalmaztak, ez azonban meghökkentő eredményt hozott: 981-et, ami azonban – a mintavétel esetlegessége miatt – csupán egyfajta terminus post quem, semmi több. Vagy talán még ennyi sem, hiszen a temető ettől még későbbi korban is funkcionálhatott. Mivel a temetőben feltárt három populáció közül az egyik (az antropológiai vizsgálatokból, a sírmellékletekből, azok stílusjegyeiből ítélve) minden bizonnyal avar volt, egyfajta átlagos kort kínál fel, ami a 8. század második felére, illetve a 9. század elejére tehető.[10]

A temetőben eltemetett populáció(k) kérdése

Bár a csontvázak antropológiai vizsgálata eddig csak az avar részre terjedt ki, a felületes összehasonlítás arra engedett következtetni, hogy a néhány in situ talált téglatöredékhez rendelhető csontvázak antropológiai szempontból különböznek az avartól. Utóbbinál az észak-mongolid rassz dominált (bár nem jellegzetesen avar, de hát tudjuk, hogy az avar sem volt etnikailag homogén népesség).

Mivel itt éppen ezért semmilyen komolyabb kapaszkodó nem volt, a konferencia résztvevőit elsősorban az a kérdés osztotta meg, kik lehettek azok, akiknek a sírjába zsidó jelképes tégladarabokat helyeztek.

Az egyik szinte önmagától kínálkozó alternatíva az volt, hogy egy kisebb zsidó populációról van szó, amely elkerülte a Nyugat-Római Birodalom pusztulását. Tudjuk, hogy zsidók a szíriai katonaság egy részével kerültek Pannóniába. Marcus Aurelius döntött úgy, hogy az ellencsászárt, Avidius Casiust támogató, ezért megbízhatatlan szír katonákból két cohors-nyit a Duna mellé helyez át. Ezek 176-tól az aquincumi légiót támogatták, s Ulcisia Castra (Szentendre) castrumban állomásoztak. Harcmodoruk (íjász könnyűlovasok) miatt amúgy is kitűnően bevethetők voltak a szarmaták ellen, akikkel a nehézfegyverzetű, lassú rómaiak nemigen tudtak mit kezdeni. Csakhamar „civilek” is megjelennek; tömegesebben feltehetően a perzsa előrenyomulás-hódítás folytán veszélyeztetett zsidó családok jönnek Pannóniába rokonaik után a 3. század végétől, de főleg a 4. század első felében. Mind a katonák, mind pedig a civilek részben asszimilánsok; a vallásukat megtartják, de latinul (esetleg görögül és latinul) beszélnek, a környezetnek megfelelően öltözködnek. Olyan időszak volt ez, amikor a birodalmi politika még kedvezett a zsidó közösségek virágzásának.[11]

A dunacsébi lelőhelyhez legközelebb eső hely, ahol bizonyítottan élt zsidó közösség, Mursa (Eszék) volt; itt működött zsinagóga a 3–4. században. A másik, már csak hipotetikus hely Sirmium (Mitrovica), lenne, ahol jelentőségénél és nagyságánál fogva elvileg élhettek zsidók, ám konkrét nyomaikra eddig még nem bukkantak. Elképzelhető, hogy a kereszténység államvállássá tétele, majd a birodalom gyengülése és széthullása következtében ezek a zsidó közösségek nem pusztultak el teljesen hanem – legalább szórványokban – tovább léteztek, a népvándorlás nyomán betöltött új etnikumok mellett. Ami itt leginkább zavaró, az az analógia teljes hiánya más zsidó temetkezési helyeken.

A másik válasz, amelyet felkínáltak – s amely szerintem is a legvalószínűbb – hogy egy judaizált, nem zsidó populációról van szó, amely pogány szertartás maradványaként, de immár zsidó jelképeket felhasználva. A népesség kilétének meghatározását az egyéb sírmellékletek nem igazán tudják segíteni; az in situ, téglatöredékes sírokban is elsősorban az agyagedények szerepelnek, ebből sem sok. Tehát ha kizárjuk a zsidó populáció továbbélését, és másoknak tulajdonítjuk ezeket a sírokat, akkor – szem előtt tartva a datálás problémáját is – több feltevés lehetséges. Ezek zömmel a konferencián is említésre kerültek.

Ha tehát a kormeghatározást szabadon kezeljük, akkor a lelőhely valamilyen formában köthető a kazárokkal, akár közvetlenül, akár pedig (ez inkább valószínű) kabar „közvetítéssel”, természetesen a feltehetően 861-ben lejátszódó kazáriai hitvita tükrében (ennek következtében vált ugyanis a zsidó vallás, úgymond, államvallássá a Kazár Birodalomban).[12] A magyar törzsszövetséghez csatlakozott kabarokkal kapcsolatban persze felmerülhetnek bizonyos kételyek, hiszen a források (Bíborbanszületett Konstantín) csak a kabaroknak a kazár központi hatalom ellen való lázadásának tényéről, körülményeiről szólt, az okokról beszélve nem elég egyértelmű, ezért ez a hiány természetesen tágas helyet hagyott a teoretizálásnak, sőt éppenséggel a szélsőséges nézeteknek a kifejtéséhez. Az egyik szerint a kabar lázadás egyik oka éppen a kazár vezetői réteg judaizálása volt (a kabarok pedig mohamedán vallásúak voltak). A másik nézet éppen az ellenkezőjét állította, vagyis hogy a kabarok khorezmi etnikumúak és zsidó vallásúak voltak, akikkel szembefordultak az igazi kazárok. Egy feltevés ezt árnyalta tovább a kazáriai kettős fejedelemség belső erőviszonyainak magyarázatával, ti. az arabok elleni harcok során megerősödött a hadvezér (bég) uralma a szakrális (kagán) ellenében, s az ő hatalmának helyreállítását támogatták (s buktak el ebben a harcban) a kabarok.[13]

Számításba jöhet egy másik etnikum is, a kálizok (a konferencián szintén felemlítették ennek lehetőségét). Joannész Kinamosz bizánci történetíró említi ugyanis, hogy a szerbek segítségére – Manuel Komnénosz ellen – küldött magyar segédcsapatokban kálizok is voltak, akik Kinamosz szerint nem olyan vallásúak, mint a magyarok, hanem „mózesiek”, ha nem is tiszta mózesi törvények szerint. Egy másik helyen a Szerémségben lakó kálizokról írja Kinamosz, hogy olyanok, mint az ott élő magyarok, de mózesvallásúak (bár a „perzsákkal” vallanak azonos vallási nézeteket.[14] Mivel pedig a Szerémség a helyet (Dunacséb) tekintve igen közeli (a Duna másik oldalán), könnyen engedhetünk e magyarázat csábításának. A kabar, illetve a káliz egyébként is nem feltétlenül zárja ki egymást, hiszen a magyarokhoz csatlakozott kabarok nem képeztek etnikailag homogén népességet.

A végére hagytam még egy lehetőséget, amely nem merült fel a konferencián és amely talán a legkevésbé valószínű, de véleményem szerint a kutatások pillanatnyi állása miatt semmiképpen sem szabad kihagyni, ezek pedig a radaniták. Ibn Khorradádhbe, a 9. század második felében élő perzsa földrajztudós, egy egész fejezetet szentelt nekik A királyságok és birodalmak könyve című munkájában. A dél-franciaországi zsidó kereskedők négy kereskedelmi utat „működtettek”; az első három számunkra érdektelen, de a negyedik feltehetően érintette Magyarországot is.[15] Itt jöhet a képbe talán Dunacséb, amenyiben feltételezzük, hogy itt egyfajta lerakat létezett kisszámú zsidó közösséggel, amely a radanita kereskedelem lebonyolításában segédkezett. Ezzel tulajdonképpen – egy parabolát leírva – visszatérnénk az első feltevés továbbmagyarázásához, vagyis hogy a dunacsébi nekropolisz egyik részében mégiscsak zsidó populáció temetkezett.

***

Összevetve az 1980-ig megjelent publikációkat a mai helyzettel megállapítható, hogy az újabb feltárómunkák még mindig nem hoztak áttörést a lelőhely értelmezésében, csupán néhány részlet vélt világosabbá. Időközben egy település nyomainak feltárását is megkezdték, s mivel itt is találtak néhány téglatöredéket, talán itt lesznek megtalálhatók a válaszok a konferencia résztvevői által megfogalmazott kérdésekre.

Az is lehet azonban, hogy újra kellene olvasni az írott forrásokat (nemcsak az arab, bizánci, hanem a héber nyelvűeket is), mert talán ezekben találjuk meg a válaszokat.

Addig is azonban úgy vélem, a dunacsébi temető ama bizonyos részében etnikailag nem zsidó, de judaizáló közösség temetkezett, amely esetleg még őrizte pogány – ezen belül temetkezési – szokásait, ám jelzésként, az új hitre hivatkozva, sírjaikba csempésztek zsidó szimbólumokat is; elsősorban a menórát, amely ebben az időben, amikor még nem alakult ki határozott zsidó jelképrendszer az ábrázolásokban, mindenképpen meghatározónak számított.

Irodalom

Bunardžić, Radovan: Izveštaj sa zaštitnog arheološkog iskopavanja ranosrednjovekovne nekropole na lokalitetu „Ciglana“ kod Čelareva. [Jelentés a dunacsébi téglagyári régészeti lelőhelyen feltárt nekropoliszon végzett mentőásatásról] Građa za proučavanje spomenika kulture Vojvodine, br. 8–9. (1978–79). 33–67. p.

Engel Pál: Szent István birodalma. Budapest, 2001

Frölich Róbert: Castellum Onagrinum. Archaeológiai Értesítő, IX. évf. (1889) 98–107. p.

Goldstein, Slavko (szerk.): Židovi na tlu Jugoslavije. [Zsidók Jugoszlávia területén] Zagreb, 1988

Gyóni Mátyás: Kalizok, kazárok, kabarok, magyarok. Magyar Nyelv, XXXIV. évf. (1938) 3–4. sz. 86–96. p. és 5–6. sz. 159–168. sz.

Herényi István: A magyar törzsszövetség törzsei és törzsfői. Századok, 116. évf. (1982) 1. sz. 62–92. p.

Izložba „Menore iz Čelareva“. [Dunacsébi menórák] Katalógusszöveg: Radovan Bunardžić. Beograd, 1980

Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/3. Budapest, 2007

Lipták Pál: Embertan és emberszármazástan. Budapest, 1980

Naučni skup „Menore iz Čelareva“. [koferenciaanyag] Beograd, 1983

Póczy Klára: A zsidók Pannóniában. In Gerő László (főszerk.): Magyarországi zsinagógák. Budapest, 1989. 13–18. p.

Püspöki Nagy Péter: A zsidóság a korai Árpád-korban. A magyar társadalom vallási viszonyai a kazár hitvitától IV. Béla zsidó-privilégiumáig (861–1251). In Püspöki Nagy Péter (szerk.): 1100 éves együttélés. A magyar és magyarországi zsidóság a haza és a fejlődés szolgálatában. Budapest, 2001. 5–62. p.

Spitzer, Shlomo: A középkori zsidó történelemből: Askenázi zsidóság a keresztes háborúk előtt. Budapest, 1996

Spitzer, Shlomo J. – Komoróczy Géza: Héber kútforrások Magyarország és a magyarországi zsidóság történetéhez a kezdetektől 1686-ig. Budapest, 2003

Stanojević, Nebojša: Naselja VIII–IX veka u Vojvodini. [8–9. századi települések a Vajdaságban] Rad vojvođanskih muzeja, br. 30 (1986–87). 119–146. p.

Stanojev, Nebojša: Srednjovekovna seoska naselja od V do XV veka u Vojvodini. [Középkori falvak a Vajdaságban az V–XV. században] Novi Sad, 1996

Šaranović-Svetek, Vesna: Ciglarstvo kao značajna privredna grana na području jugoslovenskog dela provincije donje Panonije. [A téglaégetés mint jelentős gazdasági ágazat Alsó-Pannónia provincia jugoszláviai területrészein]Rad vojvođanskih muzeja, br. 32 (1989–90). 41–80. p.

Tóth Sándor: Kabarok (kavarok) a 9. századi magyar törzsszövetségben. Századok, 118. évf. (1984) 1. sz. 92–113. p.

Velenrajter, Pavle P.: Castellum Onagrinum. Rad vojvođanskih muzeja, br. 7 (1958). 126–132. p.

Visy Zsolt (főszerk.): Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest, 2003

Živanović, Srboljub: Prvi rezultati antropološkog proučavanja nekropole u Čelarevu. [A dunacsébi nekropolisz antropológiai vizsgálatának első eredményei] Rad vojvođanskih muzeja, br. 21–22 (1972–73). 153–165. p.

Živanović, Srboljub: Apsolutno datovanje skeletnih ostataka iz nekropole u Čelarevu. [A dunacsébi nekropolisz csontvázmaradványainak abszolút kormeghatározása.] Rad vojvođanskih muzeja, br. 23–24 (1974–78). 19–20. p.

---

[1] Bunardžić, 33–67. p.

[2] Izložba „Menore iz Čelareva“, 1–2. p.

[3] Sajnos ezt a közel harminc éves időszakot semmilyen publikálás nem kíséri, csupán egy konferencia előadásának szövegére tudok hivatkozni, amelynek nem szerkesztett változatát R. Bunardžić volt szíves a rendelkezésemre bocsátkozni. (További hivatkozásoknál: Konferenciaszöveg.)

[4] Živanović 1972–73, illetve uő. 1974–78, valamint Bunardžić, 33–67. p.

[5] A résztvevők között volt természetesen Scheiber Sándor is.

[6] Naučni skup „Menore iz Čelareva“ 1983. S egyénileg sem tért vissza senki a problémához. Legalábbis tudtommal senki a résztvevők közül (sőt mások sem) nem foglalkozott külön ezzel a problémakörrel. Egy utalást találtam – S. A. Pletnyova: Ocherki Khazarskoy Arkheologii. Moszkva–Jeruzsálem, 1999 könyvében valamilyen formában ír a lelőhelyről, de mivel nem volt módomban olvasni – csupán internetes utalás van róla –, nem tudhatom, hogy Pletnyova csak érintőlegesen, avagy érdemében szól róla.

[7] A falak építéséhez használt téglák jóval nagyobbak voltak a ma használatosaknál, hosszuk másfél római láb (45 cm), szélességük egy láb (30 cm), míg az épület egyéb részeinél, különféle építészeti megoldások céljaira természetesen ettől eltérő méretűek is készülhettek (Šaranović-Svetek, 41. p.). A dunacsébi töredékek nagysága változó, 10×20 cm-en belül bármilyen dimenzió lehetséges, míg vastagságuk 40-60 cm körül mozog (Izložba „Menore iz Čelareva“, 51–94. p

[8] Šaranović-Svetek, 62–65. p. Onagrinum felfedezése egyébként Frölich Róbert nevéhez fűződik. (Frölich Róbert: Castellum Onagrinum. Archaeológiai Értesítő, IX. évf. (1889) 98–107. p.)

[9] Uo. 43. p.

[10] Živanović 1972–73, illetve uő. 1974–78.

[11] Póczy, 14–17. p.

[12] Lásd Püspöki Nagy 5–62. p., ahol a probléma kitűnő összefoglalását találjuk.

[13] E véleményeket ismerteti Tóth Sándor, aki ellenben kizárja a vallási okokat, és Bíborbanszületett Konstatntín leírása alapján tipikus, nomád birodalmon belüli megmozdulásként (ami a törzsszövetségi hierarchiának a kabarok számára kedvezőbb elosztására, átrendezésére irányult) kezeli a kérdést. (Tóth 100–101.)

[14] Gyóni XXXIV. 3–4. sz. 86–96. p.

[15] Spitzer 1996, 32–33. p.