Balladás idők anakronizmusainak összefonódása

Zentán és környékén

1957-ben lebontották a Nagytemplomot, ahogyan a zentaiak általában hívták; még a zsidó köznyelv is ilyen névvel illette, megkülönböztetve a „kicsitől”. A nagy zsinagóga még 1873-ban épült, s némiképp az óbecseire meg az adaira formázott, de – bár méreteiben impozánsnak tűnt – itt hiányoztak az előbbi kettőre jellemző kupolák. Talán „lespórolták”, talán nem volt elegendő pénz, hiszen tudjuk, hogy építésekor felhasználták a régi, lebontásra ítélt zsinagóga tégláit, emellett a hitközséget a város is megsegítette százezer téglával. Az új zsinagóga még ortodox beosztásban épült, idővel azonban a neológok temploma lett, míg a haszidokhoz csapódó hithű ortodoxok külön imaházat működtettek, 1928-ban pedig új (szefárd rítusú) zsinagógát építettek, a Kistemplomot, amely méreteiben, külsejében szerényebb volt, mint a nagy, s csupán a neobarokkos homlokzat, illetve a homlokzaton levő nagy Magén Dávid szolgált egyfajta díszítőelemként.

A zentai zsidóság deportálása után a zsinagógákat kifosztották, a bútorzatot elhordták. A deportált, illetve munkaszolgálatra behívott 1500 zsidóból 250-en jöttek vissza, majd Izrael megalakulása után sokan kivándoroltak, de az itt maradtak is tovább fogyatkoztak, hiszen Izraelbe is jobbára a fiatalabbak mentek. A két hitközséget egyesítették, s a nagytemplomot a háború után már nem is használták, a kicsiben jöttek össze. A nagytemplom pedig kihasználatlanul állt, csupán egy részét használták edzőteremként a zentai bokszolók. Mivel az épület karbantartásával senki sem törődött, az lassan egyre leromlottabb állapotba került, ezért döntöttek úgy, hogy lebontják. Sajnálatos, de jellemző hozzáállás volt ez a zsinagógákkal kapcsolatban, különösen közvetlenül a háború után, amikor a nagy pénztelenségre lehetett hivatkozni, de később is, amikor már kifogásokat sem kerestek erre. Szokványos eset lett volna ez tehát, de: a bontási munkálatok idején elterjedt a hír, hogy csontvázat találtak.[1]

Az akkor már működő múzeum begyűjtötte a bontáskor talált kis pergamentekercset, csontvázról azonban nem maradt feljegyzés. Valószínű tehát, hogy valaki(k) fantáziája működött igen élénken.[2] De vajon mi működtette ezt a fantáziát? Ki lehet-e mutatni olyan halványuló, de az 1950-es években lappangva még mindig jelenlevő hagyományt, amely egy zsinagóga bontásakor talált emberi maradványok nyomán ha nem is nyíltan, de az egymásra sokatmondóan kacsintgatás formájában (Na, ugye?) egy pillanatra a felszínre kerül?

***

Maradjunk egyelőre a Nagy zsinagógánál. Egyik adatközlőm szerint létezett olyan hagyomány, mely szerint építésekor keresztény gyermek vérét használták fel.[3] A másik adatközlő szerint is igen elterjedt volt a nézet a magyarok között, hogy zsidó templom építéséhez keresztény gyermek vére kell a malterba, sőt a templom minden sarkába egy-egy gyermekholttest.[4] Idekívánkozik még, hogy – megint csak egy adatközlő állításából ítélve – a két világháború közötti időszakban élt még a vérvád hiedelmének „klasszikus” formája is, ti. hogy Pészahkor a zsidók keresztény vérét keverik a maceszba.[5] És itt nem árt kihangsúlyozni, hogy a vérvád összekapcsolására az építőáldozattal nem zsidó adatközlők elbeszéléséből derül fény, míg a „klasszikus” esetekről zsidó adatközlők meséltek.

Tény az is, hogy – mint látni fogjuk – a helybeli hírlapok korabeli cikkei arról a néhány, szenzációhajhász, mondvacsinált esetről írva nem kötik azokat Pészahhoz, hiszen mindezek jóval az ünnepkör után történtek, illetve időben távol estek tőle. Sőt, az egyetlen olyan vérvád, amelyik majdnem erőszakba torkollt, szintén az építőáldozat és a vérvád összefonódását dokumentálja.

Zenta és a zsidóság. – A 19. század első felére jellemző akut forráshiány nem enged meg komolyabb mikroszintű történeti vizsgálatokat; ugyanakkor éppen ezért kerülni kell a megszokott általánosításokat, mivel nem tudjuk kellőképpen leellenőrizni helytállóságukat. Például tény, hogy ebben az időben a zsidóság Zentán is élni tudott azokkal a lehetőségekkel, amelyek a történelmi Magyarország minden olyan vidékén, amely elsődlegesen a mezőgazdaságból élt (márpedig túlnyomórészt mindenütt abból élt), jelen voltak, másrészt viszont a bácskai Tisza-vidék több más településével együtt Zenta is a Tiszai korona-kerülethez tartozott, amelynek lakossága a kerület kiváltságainak köszönhetően sokkal könnyebben és jobban élt Magyarország sok más területéhez viszonyítva. Olyannyira, hogy a 48-as forradalom és szabadságharc szociális része teljesen közönyösen hagyta az itt élőket, s csupán a szabadságharc, illetve a szerbek ellen folytatott háború volt az, amelybe teljes lelkesedéssel bekapcsolódtak. (S ha már 48-nál vagyunk, nem árt itt megjegyezni – bár csak lazán kötődik témánkhoz – hogy adai, illetve zentai zsidók este áldozatul a szerbek megtorlásának, mivel a szerb felhívás ellenére nem a szerbek, hanem a magyarok harcát támogatták.)

Ellentmondásosnak tűnik, de éppen a kerület felszámolása indított el komolyabb társadalmi-vagyoni rétegződést. A kerületet már 1848-ban megszüntették, de tényleges felszámolására csak a neoabszolutizmust követő években került sor. Ebben az átmeneti időszakban sok minden történt, ami érzékenyen érintette az itt élő lakosságot. Lendületet vettek a Tisza-szabályozási munkálatok, melyek kedveztek a közlekedésnek, ezzel együtt a kereskedelemnek, de az árterületek csökkenésével fokozatosan csökkenni kezdett a halállomány (leszűkült az ívási terület), illetve halászhelyek szűntek meg. Így egyre kevesebben tudtak megélni a halászatból (a 19. század közepe táján Zentán még 5–600-an foglalkoztak halászattal, s ez a szám a következő évtizedekben rohamosan csökken). Ez a folyamat érzékenyen érinti majd az itt élő zsidók némelyikét is, akiknek korábban sikerült megszerezniük a Zenta környéki halászterületek bérleti jogát). A kerület felszámolásának legfontosabb és legsúlyosabb következménye a járásosztás volt, amelyet a 70-es években hajtottak végre. Felmerült ugyanis annak kérdése, hogy a kerület megszűntével kit illetnek a Zenta határában levő közlegelők: a várost (politikai községet), avagy a lakosságot. Néhány helybeli birtokos pert indított, amelyet megnyertek, s ennek következtében aztán sor került a város határában levő, addig csak legeltetésre használt területek felosztására. Ezzel egyrészt megszűnt az addig viszonylag szabados, olcsó legeltetés lehetősége, ami drasztikusan visszavetette a juhtenyésztést, másrészt a járásosztáskor a „föld kapja a földet” elvet követve azok jártak jól elsősorban, akik már korábban is rendelkeztek földdel, míg a föld nélküliek jobbik esetben is csak értéktelen kis parcellákat kaptak. Középen ott álltak a nagyszámú kisbirtokosok, akik – hogy valahogy felszínen maradjanak – kedvezőtlen feltételek mellett voltak kénytelenek hiteleket felvenni a 70-es években Zentán is sorra alakuló bankoktól, ami tömeges eladósodáshoz, elszegényedéshez vezetett. Ugyanakkor megszűntek a céhek is, amelyek a 19. század első felében – sok más mezővároshoz hasonlóan – itt is virágkorukat élték, a helybeli nagyipar (s itt elsősorban a malomiparra, illetve a fafeldolgozásra kell gondolni) viszont csak nagyon lassan bontakozott ki, s nemigen kínált fel új munkahelyeket. Ugyanakkor a korabeli városatyák is tehetségtelennek bizonyultak mert a járásosztásból befolyt pénzeket (hiszen ebből a városnak bőven jutott) a szó szerint elherdálták. Mindehhez még hozzáadhatjuk, hogy a kiegyezést követő, rövid ideig tartó konjunktúrát, illetve a társadalom liberalizálódását egy kedvezőtlenebb időszak követte, s már a nyolcvanas években egyre élesebben rajzolódik ki az a politikai törésvonal, amely már 1867-ben két táborra osztotta az országot, de amelynek súlyos következményeit, a politikai harcok kiéleződését majd csak a nyolcvanas évektől kezdjük tetten érni Zentán is. (S mily irónia, hogy ezzel egyidejűleg következik majd be a magyarországi zsidóságon belül is a végzetes szakadás, ámbár itt vallási törésvonal mentén.)

A fenti nagyon vázlatos általános ismertető alapján bárki hajlamos lenne a felszínes általánosításokra: no, lám, itt is minden feltétel adott a bűnbakkeresésre vagy gyártásra, amelynek szerepét természetesen itt is a zsidóság töltené be. A dolog korántsem ilyen egyszerű. Tény, hogy a 19. század közepétől Zentán a nagybani termény- és fakereskedők zsidók; az is tény, hogy közülük kerülnek ki zömmel a különféle haszonvételek bérlői, s ott találjuk őket igen meghatározó helyen és szerepkörben az első helybeli hitelintézményekben is. Mint ahogy igaz az is, hogy a járásosztást követően tudunk már néhány zsidó nagybirtokost is jegyezni. Úgy tűnik tehát, hogy a helybeli zsidóság viszonylag „jól jött ki” azokból a kedvezőtlen körülményekből, amelyeket a kerület felszámolása idézett elő. Ugyanakkor, ha fellapozzuk a hetvenes évek közepe tájától Zentán is rendszeresen megjelenő hírlapokat, azt tapasztaljuk, hogy zsidózás szinte kizárólag a már említett politikai törésvonal mentén jelentkezik, ti. a zsidó szavazópolgár itt is túlnyomórészt kormánypárti (szabadelvű, később pedig munkapárti), kedvelt céltáblái tehát a függetlenségi pártszócsövek bértollnokainak. A hírlapi csatározás azonban majd csak a nyolcvanas évek második felében, de még inkább a kilencvenes években durvul el olyan mértékben, hogy mind nagyobb számban jelennek meg gusztustalan, visszataszító, primitív antiszemita kirohanások (ennek kulminációja lesz majd az 1912-es pótválasztás, amelynek egyik képviselőjelöltje a zsidó származású Teleszky János: önmagától kínálkozó „ziccer” a függetlenségieknek).

A hetvenes évek, valamint a nyolcvanas évek eleje azonban ilyen szempontból nyugodtnak tekinthető. Zenta nem zsidó társadalma, úgy tűnik, véglegesen befogadta az addig csak tolerált, de ’67-től kezdve „egyenjogúsított” zsidóságot, amelynek eminens tagjait ott találjuk minden jelentősebb egyletben, a kaszinótól kezdve az első sportegyleteken keresztül a legutolsó „gittegyletig”, közben persze ugyanők azért tevékeny tagjai saját felekezeti egyesületeiknek is (Hevrá kádisá, Bikkur Hólim, Izraelita Nőegylet stb.). A helybeli zsidó közösség beilleszkedni kívánó része ezekben az években fokozatosan „neologizálódik”; korábban ugyanis színortodoxnak számított, s még az 1873-ban épített Nagy zsinagóga térbeosztása is ortodox volt; sőt ugyanitt csak a kilencvenes évektől kezdve kezdenek magyar nyelvű istentiszteleteket tartani. Közben viszont ezekben az évtizedekben kezd lassan, de még nem látványosan némi haszid beütést is kapni, ami az itt élő, úgymond már begyökerezett zsidókat is kellemetlenül érintette. Erre mutat a tiszaeszlári eset helybeli hírlapban megjelent, közvetlen reflektálása is:

Városunkban már annyira elterjedt az idegen orthodox zsidó koldusok tömeges kóborlása és mózes vallású polgártársaink általuk való tolakodó háborgattatása, hogy rendőrkapitányunk jónak látta e hívatlan vendégeknek rendőri felügyelet alatt való tartását. Szabadelvű zsidó polgártársaink csak hálával vehetik erélyes kapitányunk ezen intézkedését, annál is inkább, miután a kóborlók egyike, Grünberger Simon sakter a napokban Szabolcs megye T. Eszlár község közeléből jött hozzánk, mi szabadelvű s hazafias zsidó polgártársainkra nem igen lehet kellemes. – Hogy azon olvasóinknak, kiknek talán a hazai lapok szomorú s botrányos hírei figyelmét kikerülte, némi tájékoztatást nyújtsunk, az esetet kivonatokban előadjuk. Tisza Eszláron azon hír van már több hete elterjedve, hogy az ottani orthodox zsidók egy keresztény leányt, a 14 éves Solymosi Esztert a húsvéti ünnepek előtt a templom szolgához becsukván, vallási fanatizmusból vérét vették, fejét levágták, s hulláját eltüntették. A vizsgálat az anya feljelentése s a sakter 16 éves fiának ezen iszonyú tett végrehajtásának elárulása folytán megindíttatott, s a bűntény rejtélye bizonyára napvilágra is fog jutni. Bármint legyen is a dolog, nem szabad az eszláriak izgatottságának helyeselnünk, miután, ha a dolog valónak bizonyulna is, nem lehet egy-két őrült egyén vallási fanatizmusából származott bűntényt az egész felekezetnek tulajdonítanunk. Ismerjük mózes vallású polgáraink hazafiságát, szabadelvűségét és a vallási fanatizmustól való mentességét, s meg vagyunk győződve, hogy ők igen röstellik a gyászos esetet, s őszintén kívánják a dolog mielőbb való felderítését. Bűnhődjönek a bűnösök, ha igaz a dolog, de azért a felekezet szemrehányásoknak vagy zaklatásoknak nem lehet, hogy bárki által is kitéve legyen.[6]

Tiszaeszlár és Zenta. – Tiszaeszlár tehát nem olyankor jött, amikor bombaként robbanhatott volna a helybeli nem zsidók tudatában, ám egy kis repeszgránát azért ide is jutott, és kisebb darabjai talán hatással lehettek a dolgok további alakulására. Mindenesetre tanulságos, hogy az idézett cikk írója nem tartotta elképzelhetetlennek a vérvád igazát. Kár, hogy a hiányos lapszámok miatt nem tudjuk végigkövetni a hírlapnak a perrel kapcsolatos további írásait, ha egyáltalán voltak még ilyenek. Úgy gondolom, a zentai zsidóság megkönnyebbülve fogadta a felmentő ítéletet, s érzelmeikben osztoztak az értelmesebb nem zsidó zentaiak is. Egy évvel már tréfálkozni is tudtak a témára:

A múlt napokban egy helybeli gazdaembernek fiatal nő cselédje, kit egy kereskedésbe küldtek, a kora reggeli órákban eltűnt, s nem került meg egész nap. Miután a lánynak a zsidó templom előtt kellett elhaladnia, s mivel állítólag az utcza legvénebb menyecskéje is jajgatást hallott a zsidó templom környékén, – G. gazduram szentül meg volt győződve, hogy a lánynak a vérét a zsidók kiszívták, s megerősödött e hitében akkor még jobban, midőn a lány másnap-harmadnap sem ment haza. Ötödnapra azonban kiábrándult e meggyőződéséből. Amikor ugyanis az öreg almáriumot kinyitá, hát akkor veszi észre, hogy az anyjuknak a selyemruhája, meg egy pár lázsiás lábra kélt. Rögtön tisztába jött az új Solymosi Eszter mineműsége iránt s rohant a rendőrségre, hogy a szívreható esetet bejelentse.[7]

Majd itt van még egy írás, de már egészen más megközelítéssel, a visszataszítóbb fajtából, egyfajta baljós utóhangként:

A helyi hatóságok figyelmét akarjuk e sorokkal felhívni egy sajátságos körülményre. A magyar alvidéknek e termés áldotta helyén, városunkban és vidékén egy idő óta azt tapasztaljuk, hogy szaporodunk szörnyű módon. Szaporodunk, még pedig nem is rendes úton és módon. Alig van hét, de alig van nap, hogy városunk utczáin újabb és újabb ismeretlen alakokkal ne találkoznók, pedig ezek az alakok nem is valami rokonszenvesek, a lengyel kaftán s a fülük mellett lelógó hunczutka teszi őket érdekessé. – És sajátságos, hogy itt, ebben a városban, ahol még ennek az édes magyar hazának magyar fiát is, – ha éppen nem a zentai halmok közt látta meg az első napsugárt, – jövevénynek tekintik, – mondjuk ebben a városban nem jutott még eszébe senkinek sem jövevénynek tekinteni azt a bevándorló lengyel zsidót, aki százával lepi el évenként városunkat, polgártársaink, földmíves népünk, iparosaink nem valami nagy hasznára, hanem kárára. – Nem akarunk antisemitáskodni. De azt a tényt fölemlíthetjük mi is, hogy az a bevándorlás közgazdaságilag határozottan káros a magyarságra. Kevesen vagyunk magyarok e hazában, mégis azt tapasztaljuk, hogy a magyar faj vándorol ki ősei vérén szerzett honából, az egyik része túl a tengeren, más része szomszéd államokba utazik ki, s ott nyomorral küzdve sanyarúság közt vérrel-verejtékkel keresi meg mindennapi kenyerét. – S miért történik ez? Mert a minden ízében jövevény, az élelmes semita faj gyermeke, aki egy garas nélkül tette lábát a földre, ennek a helynek őslakosát lassanként kiszorítja innét, tulajdonát magához keríti s vándorlóvá, szegénnyé teszi azt, akinek egyedüli hibája, hogy nem eléggé volt élelmes. – De van a dolognak másik oldala is. A bevándorlott lengyel zsidók az úgynevezett rajongó zsidók közé tartoznak. Vallási fanatizmusban túl tesznek az orthodox zsidókon. Az őskori, sötét rituális szokások náluk még teljes épségben föntállanak. S ha nem akarunk is éppen hinni a tisza-eszlári, sajó-vámosi gyermekgyilkossági esetekben, mégis ez a titokzatos vallási szertartás hajlandóvá teszi ebben hinni a népet. – S ha a nép egyszer ebben hisz, ha megerősül lelkében az, amit még dajkájától hallott a zsidókról, akkor megteremtődik az az állapot, mely a tisza-eszlári eset után az ország nagy részét lángba borította s melynek annyi szerencsétlen áldozata lőn.[8]

A fenti néhány cikkből is láthatjuk, hogy a vérvád hiedelme igenis jelen volt a városban, ha nem is Peszah ünnepéhez kötötték kizárólag. Valami homályos meggyőződéssel hitték, hogy a zsidók valamelyik/bármelyik szertartáshoz keresztény vérét használják, tehát nem feltétlenül csak a maceszhez.

Aztán évekig csend; illetve, mint fentebb már írtam, az antiszemitizmus politikai szövegkörnyezetbe költözik, s leginkább országgyűlési képviselőválasztások idején erősödtek fel az ilyen hangok.

1901-ben Kolozsváron megjelenik Bartha Miklós hírhedt könyve a Kazár földön. Érdekes véletlen, hogy ugyanő, ugyanebben az évben megalapítja Zentán az Összetartást, a függetlenségiek pártszócsövét. Felvetődik a kérdés, mit keresett Zentán Bartha Miklós? Egyszerű a válasz: 1901-ben őt választották meg Zenta rendezett tanácsú város országgyűlési képviselőjévé (majd 1905-ben még egy mandátum erejéig). Az Összetartást Ellinger Jenő helybeli ügyvéd szerkesztette, s itt jön valahol a képbe testvérbátyja, Érdujhelyi (névmagyarosítás előtt Ellinger) Menyhért, 1897-től az újonnan épült alsóvárosi templom plébánosa, aki korábban történetírással is foglalkozott (talán mindenki számára jobb lett volna, ha ennél marad).[9] Avagy éppen ő mozgatta a háttérből a dolgokat? Ki tudja; egyelőre kevés feltárt forrás áll rendelkezésünkre, de talán egyszer majd akad, aki megírja az életrajzát; mindenesetre érdekes életpálya tárulkozik majd elénk.

Érdujhelyi volt az Összetartás vezércikkírója, de feltehetően a lap több más cikke is az ő tollából származik. Írásai bizonyítják, hogy nem papnak, hanem inkább politikusnak volt való; remekül értett a demagógiához, és minden erkölcsi aggályt félretéve élt is vele, gátlástalanul, pedig művelt emberként tudhatta, milyen hatása lehet ennek. Tipikusnak mondható a Vérvád című írása, amelyből a következő részlet – az eseményleírás módja, a körülmények beállítása, a tendenciózus párbeszédvezetés – kitűnően illusztrálja, milyen félelmetes tudott lenni publicisztikája:

Egy kérdés tartja izgalomban két nap óta városunk lakosságát. Mi történt? Megütötte-e magát a kis Halasi Mariska, vagy megvágták-e őt? Annyi bizonyos, hogy megsebesült. Két sebhely is van az arcán. (...) A tiszaparti lakosság hangulata nagyon ingerült. Zsidóra gyanakszanak. Azt tartják, hogy egy sneklis szent zsidó vallási czélokból szerzett a kis leány véréből. Az izgatottság különben az egész városban általános. (...) A megkérdezettek elbeszélése szerint: Halasi Pál, Lepár Gergely, meg két más elemi iskolás fiú e hó 25-én délfelé a nagygőzmalom előtt, Spitzer Lipót üzlete előtt glikkerezett. Spitzer házának kapujában a fiúktól 4–5 lépésnyire ült a sarokban a négy éves Halasi Marcsa és az öt éves Halasi Annus. Játszadoztak békésen. Annusnak egy kanta volt a bal keze mellett. – Az árok partján játszadozó gyerekek láttak elmenni maguk mellett egy sneklis zsidót, ki alighanem Spitzer boltjából jött ki. (...) Egyszerre leánysikoltás hallatszik. Odatekintenek és látják, hogy a kis Marcsa ijedten rázza a kezét; a nyaka, a ruhája, a keze tele van vérrel. Annus is sikoltozva futott előre, kezében a kantával, amit félelmében a szomszédos Szávics-ház előtt eldobott magától. A kanta eltört, de a kis Marcsa akkor már véres volt. A sneklis zsidó nagy léptekkel sietett a malom felé. Lepár Gergely látta, hogy valami papirost bedobott útközben a Szávics-ház pinczéjébe. (...) A kis Pali kézen fogja a véres Marcsa húgát, Annus után megy, s fölkeresik az anyjukat, (...) ki félőrülten ragadja karjai közé a kis Marcsa leányát. – Ki vágott meg? – kérdezte. – A zsidó – mondotta a kis leány. (...) Kiszalad a szuk szélére, megmutatják néki a sneklis zsidót, aki sebes és nagy léptekben törtetett előre. (...) Közben emberek jöttek a malomból s közrefogták a zsidót. (...) A nép meg akarta verni a zsidót, de mégis épségben szállították be azt a városházára az előhívott rendőrök segítségével...[10]

Hatásos, forgatókönyvbe illő; szinte magunk előtt látjuk az egészet. A rendőrség szerencsére tette a dolgát, s kiderítette, hogy az egyébként écskai születésű Biegeleisen Berek egyedüli bűne az volt, hogy miközben képeslapokat árusított, a tőle megijedő gyerekek futásnak eredtek (hiszen ki tudja, milyen rémtörténetekkel ijesztgették őket talán éppen a szüleik), a kis Marcsa elesett, a kezében levő kanta összetört és annak cserepeivel vágta meg magát (s talán büntetéstől félve – s a dajkamesék hatására – fogta az egészet a szerencsétlen képeslapárusra.

Érdujhelyi szemrebbenés nélkül elhallgatta volna az egészet, ha a másik zentai hírlap, a Zentai Közlöny meg nem írja. Most mutatkozott meg különben, milyen jó, hogy a helybeli zsidóságból akadt, aki hírlapkiadással foglalkozott (pl. Schwarz Sándor, a Zentai Közlöny kiadó laptulajdonosa, egyébként a neves matematikus, Fekete Mihály édesapja), és hogy ezek, ha kellett, öntudatosan „lereagálták” a fentihez hasonló írásokat. Így történt most is, és Érdujhelyi „mosakodásra” kényszerült, kijelentve, hogy a vérvádat mint rituális kérdést nemcsak ez esetben, hanem egyébként is kizártnak tartja, az egész hisztériát a tömegre hárítja, miközben elsiklik ama tény mellett, hogy e hisztériát ő maga is erősen szította. A Közlöny reakciója: nem az egyszerű nép a hibás, hiszen a plébános tanítványa; azt teszi, amit tőle tanult.[11]

Érdujhelyi mindenesetre tovább „kártékonykodik” az Összetartás hasábjain, rendületlenül zsidózik, de a vérváddal többé nem jön elő. Nem tudni, hogy a fent leírt eset csupán szenzációhajhász megnyilatkozása volt-e, vagy tudatos manipulációs kísérlet, amely arra irányult, hogy felélessze - ébren tartsa a tiszaeszlári esetet követő vérvádhisztériát, ezzel a zsidókkal szemben táplált ellenérzéseket. Vagy a garamkisallói ügy (1895 szeptembere) lebegett a szeme előtt, amelynek a főszereplője egy 24 éves – tehát Érdujhelyivel egyidős –vidéki plébános volt?  Ismerve keresztényszocialista érzelmeit (bár egy ideig ellenállt ennek az ideológiának), még az is felvetődhet, hogy esetleg a messzi Bécs hírhedt polgármestere, Karl Lueger is hatással volt rá, ami persze nem több feltételezésnél, s egyelőre semmi nem támasztja alá. Esetleg Istóczy Győző közvetlenül is fertőzte a zentai köztudatot, vele Érdujhelyit? Tudjuk ugyanis, hogy Istóczy nyolcvanas évekbeli korteskörútjainak egyike Zentára is elvezetett.[12] Sőt, még egyszer találkozunk vele a városban, 1902-ben, amikor talán éppen Érdujhelyi hívta meg.[13]

Az első világháborút, majd a Trianont követő években a vérvád hiedelme mintha nyomtalanul eltűnt volna, ám a már említett adatközlői állításokból kiderül, hogy lappangó állapotban „túlélt”, hogy aztán 1928-ban még egyszer, utoljára – de akkor igen látványosan – a felszínre törjön. Az eset nem a városban történt, hanem a Zentától mintegy 30 kilométerre délen fekvő kisközségben, Péterrévén, de úgymond, zentai „exportáruként”, és immár határozottan az építőáldozattal összefüggésben.

Két hiedelem találkozik. – Zenta a 19. század utolsó évtizedeiben egy felfelé törekvő, polgáriasodó rendezett tanácsú város, amely azonban még mindig erős mezővárosi hagyományokat őriz mind gazdasági, mind pedig társadalmi téren. A lakosság jelentős része mezőgazdasággal foglalkozik, s kint él a szállásokon, illetve az egyes szálláscsoportokból fokozatosan körvonalazódó falvakban; 55 %-a írástudatlan, éppen ezért még igen fontos szerep jut a néphagyományoknak. Amikor az 1960-as években néhány helybeli értelmiségi – Fábri Jenő, Tripolsky Géza, Burány Béla, Bodor Anikó – gyűjteni kezdte Zenta és környéke nyomokban még fellelhető folklórkincsét, kitűnt, hogy az itteniek nagyon sok közismert népdalt, balladát, gyermekjátékot tudtak; mi több, kialakultak helyi variánsok is (pl. a Farkas Julcsa zsidó orvosa egy népszerű zentai orvossal lett nevesítve). Nem volt ez másképp a Kőmíves Kelemennével sem, annál is inkább, mert az építőáldozat vándorló motívumát megtaláljuk más népeknél is Közép- és Kelet-Európában, illetve a Balkánon. (Ennek ellenére például a szerbeknél Zentán sem jelenik meg a zsidósággal kapcsolatban, mint ahogyan maga a vérvád sem foglalkoztatta a szerbek fantáziáját, bár az antiszemitizmustól – mindmáig tartó bizonykodásuk ellenére – ők sem voltak teljesen mentesek.)

Sehol sem érhető tetten, mikor, milyen módon kapcsolódott a két hiedelem egymáshoz. Tény viszont, hogy – mint láthattuk – először a nagy zsinagóga építésével kapcsolatban jelentkezett, majd fél évszázadig lappangott, hogy aztán a zentai Talmud Tóra-iskola építésével összefüggésben újra előbukkanjon (három kisgyermek eltűnése folytán, akik szerencsére hamar megkerültek), igaz, csak igen erőtlen formában.[14]

1928-ban viszont a helybeli zsidóság ortodox része – társulva a haszidokkal – új, szefárd rítusú zsinagógát épített. Érdekes módon azonban a vérvád nem itt, hanem Péterrévén, de a zentai zsinagógaépítés folytán jelentkezett; talán azért, mert Zentán kívül még itt és a közeli Moholon éltek haszidok.

Főszereplője Takács Margit volt, aki már két éve szolgált Pollák Miksánál, annak megelégedésére. Augusztus 27-én kora este átment a szomszédba Adler kereskedőhöz, hogy mérlegsúlyokat vásároljon, ám nem tért vissza. Szülei keresni kezdték, s a kutatást másnap is folytatták, mindhiába. Ekkor röppent fel a hír, hogy a zsidók keze van a dologban, akiknek szükségük volt a vérére a zentai zsinagóga építéséhez. (A vérvádnak egyébként Péterrévén is voltak előzményei, még 1903-ból, szintén egy eltűnt, de később Óbecsén megkerült szolgálólánnyal kapcsolatban.) Margit csak szeptember 6-án került elő (szintén Óbecsén találtak rá), mivel azonban egy szót se tudtak kihúzni belőle eltűnése okáról, körülményeiről, újabb változat született: nem ölték meg, hanem az orrán keresztül (!) vették vérét (korábban gyakran megtörtént, hogy orrvérzése volt), ezért nem beszél és ezért olyan sápadt. Hiába doboltatták ki a hatóságok, hogy a lánnyal minden rendben, s hogy azok a híresztelések, melyek szerint a zsidóknak templomuk építéséhez vérre van szükségük, csúnya koholmányok, a helybelieken egyre izgatottabb hangulat uralkodott el. Némely péterrévei zsidó fenyegető levelet kapott, s ennek folytán kérésükre szeptember 8-án már rendőrök járőröztek az utcákon. Este 8 táján azonban 50 fős csoport jelent meg Pollák Miksa háza előtt; zömmel a katolikus legényegylet tagjai voltak, kövekkel, botokkal estek neki az ablakoknak. Pollákéknak azonban sikerült időben elmenekülniük, az általuk riasztott csendőrök azonban a házához érve senkit nem találtak ott, mert a duhaj társaság már más zsidók házait ostromolta. Szerencsére jobban már nem fajultak el a dolgok; mindenesetre még 60 csendőr érkezett Péterrévére erősítésként, kiderült azonban, hogy nem lesz rájuk szükség. A lefolytatott nyomozás egyébként kiderítette, hogy Takács Margit egyszerűen csak elszökött otthonról. A pogromkísérlet 18 résztvevőjét – a főkolomposokat – letartóztatták, s a kihallgatások során kiderült, hogy komoly szándékukban állt kifosztani és megölni Pollákékat. A jugoszláv sajtó egészében véve viszonylag visszafogottan írt az esetről, s dicséretére legyen mondva, nem használta fel demagóg izgatásra. Annak ellenére azonban, hogy a hatóságok igen erélyesen léptek fel, nem tudták megakadályozni abban a helybelieket, hogy továbbra is higgyék: a zsidók „vérét vették” a péterrévei lánynak.[15]

***

Magyarországi és csehszlovákiai példák igazolják, hogy Auschwitz túlélőinek a holokauszt összes tragédiája (megaláztatások, családtagok elvesztése) mellett itt-ott bizony a vérvád hiedelmével is szembesülniük kellett. Zentán (és az egész Délvidéken) szerencsére nem várta ilyen indíttatású pogromhangulat a kisszámú visszatérőt, de a nagy zsinagóga bontásakor felröppent hír arról tanúskodik, hogy bizony Zentán is voltak még olyanok, akik hittek a vérvádban.

Felvetődik a kérdés: miért éppen Zenta, illetve a bácskai Tisza-vidék lakossága volt elsősorban „vevő” erre (ezen kívül csak egy szabadkai vérvádesetről tudunk)! A válasz igen összetett.

Először is: a Tisza-vidék eme része különösen alkalmasnak bizonyult arra, hogy teret adjon az ilyen megnyilvánulásoknak, hiszen kialakult egy, a nem zsidó környezettől maximális mértékben elzárkózó kis haszid sziget a neológ tengerben.

Nagy szerepet játszott a folyamatban a kisvárosi mentalitás is, amely – bár vendégszerető – mindig is gyanakodva néz az idegenekre, különösen ha azok viselkedésükkel, öltözékükkel eltérnek a megszokottól, az átlagostól. Ehhez adódik hozzá a katolicizmus mindenkori zsidóellenessége, illetve zsidóképe (a délvidéki lakosság zöme katolikus volt). Felbukkannak itt-ott a szokásos sztereotípiák is, mint pl. a magyart kisemmiző zsidó alakja (a helybeli terménykereskedők, valamint pénzemberek képében), de – ellentmondásosan – a szocialista mozgalom zsidó vezérei is. Középkori hiedelmek (vérvád), folklór (építőáldozat), 19. századi politikai antiszemitizmus, századfordulón eldurvuló politikai csatározások – mindez persze túl sok a régió analfabéta - fél-analfabéta lakosságának (még ha ezek a közegek polgáriasodó trendet is követnek), különösen, ha a már meglevő hiedelmeket néhány felelőtlen, demagóg politikus és hírlapíró kellőképpen meg is támogatja.

A történelmi-időbeli távolság miatt persze nem tudunk elég mélyre ásni ahhoz, hogy megnyugtató válaszokat kapjunk, hiszen bizonyos folyamatok feltárása még kortárs társadalmak esetében is gyakran nagy nehézségek elé állítják a kutatót. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy sikerült legalább főbb vonalaiban felvázolni egy hiedelem hosszantartó túlélését, amely ma (reméljük) csupán egy színfolt Zenta mezővárosi folklórjában, de amely egykor állandó fenyegetésként szembesítette az itt élő zsidóságot a realitással – az őt befogadó (befogadó?) nem zsidókkal szembeni kiszolgáltatottságával.

Irodalom

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001, Osiris.
Helyismereti almanach. Zenta, 2007, Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre.
Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép-és Kelet-Európában. Budapest, 1995, Osiris.
Pejin Attila: A zentai zsidóság története. Zenta, 2003, Thurzó Lajos Közművelődési Központ.
Dobos János et al: Zenta monográfiája I. Zenta, 2000, Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre.