Balladás idők anakronizmusainak összefonódása
Zentán és környékén
1957-ben lebontották a Nagytemplomot, ahogyan a zentaiak
általában hívták; még a zsidó köznyelv is ilyen névvel illette, megkülönböztetve
a „kicsitől”. A nagy zsinagóga még 1873-ban épült, s némiképp az óbecseire meg
az adaira formázott, de – bár méreteiben impozánsnak tűnt – itt hiányoztak az
előbbi kettőre jellemző kupolák. Talán „lespórolták”, talán nem volt elegendő
pénz, hiszen tudjuk, hogy építésekor felhasználták a régi, lebontásra ítélt
zsinagóga tégláit, emellett a hitközséget a város is megsegítette százezer
téglával. Az új zsinagóga még ortodox beosztásban épült, idővel azonban a
neológok temploma lett, míg a haszidokhoz csapódó hithű ortodoxok külön imaházat
működtettek, 1928-ban pedig új (szefárd rítusú) zsinagógát építettek, a
Kistemplomot, amely méreteiben, külsejében szerényebb volt, mint a nagy, s
csupán a neobarokkos homlokzat, illetve a homlokzaton levő nagy
Magén
Dávid szolgált egyfajta díszítőelemként.
A zentai zsidóság deportálása után a zsinagógákat
kifosztották, a bútorzatot elhordták. A deportált, illetve munkaszolgálatra
behívott 1500 zsidóból 250-en jöttek vissza, majd Izrael megalakulása után sokan
kivándoroltak, de az itt maradtak is tovább fogyatkoztak, hiszen Izraelbe is
jobbára a fiatalabbak mentek. A két hitközséget egyesítették, s a nagytemplomot
a háború után már nem is használták, a kicsiben jöttek össze. A nagytemplom
pedig kihasználatlanul állt, csupán egy részét használták edzőteremként a zentai
bokszolók. Mivel az épület karbantartásával senki sem törődött, az lassan egyre
leromlottabb állapotba került, ezért döntöttek úgy, hogy lebontják. Sajnálatos,
de jellemző hozzáállás volt ez a zsinagógákkal kapcsolatban, különösen
közvetlenül a háború után, amikor a nagy pénztelenségre lehetett hivatkozni, de
később is, amikor már kifogásokat sem kerestek erre. Szokványos eset lett volna
ez tehát, de: a bontási munkálatok idején elterjedt a hír, hogy csontvázat
találtak.[1]
Az akkor már működő múzeum begyűjtötte a bontáskor talált
kis pergamentekercset, csontvázról azonban nem maradt feljegyzés. Valószínű
tehát, hogy valaki(k) fantáziája működött igen élénken.[2] De vajon mi
működtette ezt a fantáziát? Ki lehet-e mutatni olyan halványuló, de az 1950-es
években lappangva még mindig jelenlevő hagyományt, amely egy zsinagóga
bontásakor talált emberi maradványok nyomán ha nem is nyíltan, de az egymásra
sokatmondóan kacsintgatás formájában (Na, ugye?) egy pillanatra a felszínre
kerül?
***
Maradjunk egyelőre a Nagy zsinagógánál. Egyik adatközlőm
szerint létezett olyan hagyomány, mely szerint építésekor keresztény gyermek
vérét használták fel.[3] A másik
adatközlő szerint is igen elterjedt volt a nézet a magyarok között, hogy zsidó
templom építéséhez keresztény gyermek vére kell a malterba, sőt a templom minden
sarkába egy-egy gyermekholttest.[4] Idekívánkozik
még, hogy – megint csak egy adatközlő állításából ítélve – a két világháború
közötti időszakban élt még a vérvád hiedelmének „klasszikus” formája is, ti.
hogy Pészahkor a zsidók keresztény
vérét keverik a maceszba.[5] És itt nem
árt kihangsúlyozni, hogy a vérvád összekapcsolására az építőáldozattal nem zsidó
adatközlők elbeszéléséből derül fény, míg a „klasszikus” esetekről zsidó
adatközlők meséltek.
Tény az is, hogy – mint látni fogjuk – a helybeli hírlapok
korabeli cikkei arról a néhány, szenzációhajhász, mondvacsinált esetről írva nem
kötik azokat Pészahhoz, hiszen
mindezek jóval az ünnepkör után történtek, illetve időben távol estek tőle. Sőt,
az egyetlen olyan vérvád, amelyik majdnem erőszakba torkollt, szintén az
építőáldozat és a vérvád összefonódását dokumentálja.
Zenta és a zsidóság.
– A 19. század első felére jellemző akut forráshiány nem enged meg komolyabb
mikroszintű történeti vizsgálatokat; ugyanakkor éppen ezért kerülni kell a
megszokott általánosításokat, mivel nem tudjuk kellőképpen leellenőrizni
helytállóságukat. Például tény, hogy ebben az időben a zsidóság Zentán is élni
tudott azokkal a lehetőségekkel, amelyek a történelmi Magyarország minden olyan
vidékén, amely elsődlegesen a mezőgazdaságból élt (márpedig túlnyomórészt
mindenütt abból élt), jelen voltak, másrészt viszont a bácskai Tisza-vidék több
más településével együtt Zenta is a Tiszai korona-kerülethez tartozott, amelynek
lakossága a kerület kiváltságainak köszönhetően sokkal könnyebben és jobban élt
Magyarország sok más területéhez viszonyítva. Olyannyira, hogy a 48-as
forradalom és szabadságharc szociális része teljesen közönyösen hagyta az itt
élőket, s csupán a szabadságharc, illetve a szerbek ellen folytatott háború volt
az, amelybe teljes lelkesedéssel bekapcsolódtak. (S ha már 48-nál vagyunk, nem
árt itt megjegyezni – bár csak lazán kötődik témánkhoz – hogy adai, illetve
zentai zsidók este áldozatul a szerbek megtorlásának, mivel a szerb felhívás
ellenére nem a szerbek, hanem a magyarok harcát támogatták.)
Ellentmondásosnak tűnik, de éppen a kerület felszámolása
indított el komolyabb társadalmi-vagyoni rétegződést. A kerületet már 1848-ban
megszüntették, de tényleges felszámolására csak a neoabszolutizmust követő
években került sor. Ebben az átmeneti időszakban sok minden történt, ami
érzékenyen érintette az itt élő lakosságot. Lendületet vettek a
Tisza-szabályozási munkálatok, melyek kedveztek a közlekedésnek, ezzel együtt a
kereskedelemnek, de az árterületek csökkenésével fokozatosan csökkenni kezdett a
halállomány (leszűkült az ívási terület), illetve halászhelyek szűntek meg. Így
egyre kevesebben tudtak megélni a halászatból (a 19. század közepe táján Zentán
még 5–600-an foglalkoztak halászattal, s ez a szám a következő évtizedekben
rohamosan csökken). Ez a folyamat érzékenyen érinti majd az itt élő zsidók
némelyikét is, akiknek korábban sikerült megszerezniük a Zenta környéki
halászterületek bérleti jogát). A kerület felszámolásának legfontosabb és
legsúlyosabb következménye a járásosztás volt, amelyet a 70-es években hajtottak
végre. Felmerült ugyanis annak kérdése, hogy a kerület megszűntével kit illetnek
a Zenta határában levő közlegelők: a várost (politikai községet), avagy a
lakosságot. Néhány helybeli birtokos pert indított, amelyet megnyertek, s ennek
következtében aztán sor került a város határában levő, addig csak legeltetésre
használt területek felosztására. Ezzel egyrészt megszűnt az addig viszonylag
szabados, olcsó legeltetés lehetősége, ami drasztikusan visszavetette a
juhtenyésztést, másrészt a járásosztáskor a „föld kapja a földet” elvet követve
azok jártak jól elsősorban, akik már korábban is rendelkeztek földdel, míg a
föld nélküliek jobbik esetben is csak értéktelen kis parcellákat kaptak. Középen
ott álltak a nagyszámú kisbirtokosok, akik – hogy valahogy felszínen maradjanak
– kedvezőtlen feltételek mellett voltak kénytelenek hiteleket felvenni a 70-es
években Zentán is sorra alakuló bankoktól, ami tömeges eladósodáshoz,
elszegényedéshez vezetett. Ugyanakkor megszűntek a céhek is, amelyek a 19.
század első felében – sok más mezővároshoz hasonlóan – itt is virágkorukat
élték, a helybeli nagyipar (s itt elsősorban a malomiparra, illetve a
fafeldolgozásra kell gondolni) viszont csak nagyon lassan bontakozott ki, s
nemigen kínált fel új munkahelyeket. Ugyanakkor a korabeli városatyák is
tehetségtelennek bizonyultak mert a járásosztásból befolyt pénzeket (hiszen
ebből a városnak bőven jutott) a szó szerint elherdálták. Mindehhez még
hozzáadhatjuk, hogy a kiegyezést követő, rövid ideig tartó konjunktúrát, illetve
a társadalom liberalizálódását egy kedvezőtlenebb időszak követte, s már a
nyolcvanas években egyre élesebben rajzolódik ki az a politikai törésvonal,
amely már 1867-ben két táborra osztotta az országot, de amelynek súlyos
következményeit, a politikai harcok kiéleződését majd csak a nyolcvanas évektől
kezdjük tetten érni Zentán is. (S mily irónia, hogy ezzel egyidejűleg következik
majd be a magyarországi zsidóságon belül is a végzetes szakadás, ámbár itt
vallási törésvonal mentén.)
A fenti nagyon vázlatos általános ismertető alapján bárki
hajlamos lenne a felszínes általánosításokra: no, lám, itt is minden feltétel
adott a bűnbakkeresésre vagy gyártásra, amelynek szerepét természetesen itt is a
zsidóság töltené be. A dolog korántsem ilyen egyszerű. Tény, hogy a 19. század
közepétől Zentán a nagybani termény- és fakereskedők zsidók; az is tény, hogy
közülük kerülnek ki zömmel a különféle haszonvételek bérlői, s ott találjuk őket
igen meghatározó helyen és szerepkörben az első helybeli hitelintézményekben is.
Mint ahogy igaz az is, hogy a járásosztást követően tudunk már néhány zsidó
nagybirtokost is jegyezni. Úgy tűnik tehát, hogy a helybeli zsidóság viszonylag
„jól jött ki” azokból a kedvezőtlen körülményekből, amelyeket a kerület
felszámolása idézett elő. Ugyanakkor, ha fellapozzuk a hetvenes évek közepe
tájától Zentán is rendszeresen megjelenő hírlapokat, azt tapasztaljuk, hogy
zsidózás szinte kizárólag a már említett politikai törésvonal mentén
jelentkezik, ti. a zsidó szavazópolgár itt is túlnyomórészt kormánypárti
(szabadelvű, később pedig munkapárti), kedvelt céltáblái tehát a függetlenségi
pártszócsövek bértollnokainak. A hírlapi csatározás azonban majd csak a
nyolcvanas évek második felében, de még inkább a kilencvenes években durvul el
olyan mértékben, hogy mind nagyobb számban jelennek meg gusztustalan,
visszataszító, primitív antiszemita kirohanások (ennek kulminációja lesz majd
az 1912-es pótválasztás, amelynek egyik képviselőjelöltje a zsidó származású
Teleszky János: önmagától kínálkozó
„ziccer” a függetlenségieknek).
A hetvenes évek, valamint a nyolcvanas évek eleje azonban
ilyen szempontból nyugodtnak tekinthető. Zenta nem zsidó társadalma, úgy tűnik,
véglegesen befogadta az addig csak tolerált, de ’67-től kezdve „egyenjogúsított”
zsidóságot, amelynek eminens tagjait ott találjuk minden jelentősebb egyletben,
a kaszinótól kezdve az első sportegyleteken keresztül a legutolsó
„gittegyletig”, közben persze ugyanők azért tevékeny tagjai saját felekezeti
egyesületeiknek is (Hevrá kádisá,
Bikkur Hólim, Izraelita Nőegylet
stb.). A helybeli zsidó közösség beilleszkedni kívánó része ezekben az években
fokozatosan „neologizálódik”; korábban ugyanis színortodoxnak számított, s még
az 1873-ban épített Nagy zsinagóga térbeosztása is ortodox volt; sőt ugyanitt
csak a kilencvenes évektől kezdve kezdenek magyar nyelvű istentiszteleteket
tartani. Közben viszont ezekben az évtizedekben kezd lassan, de még nem
látványosan némi haszid beütést is kapni, ami az itt élő, úgymond már
begyökerezett zsidókat is kellemetlenül érintette. Erre mutat a tiszaeszlári
eset helybeli hírlapban megjelent, közvetlen reflektálása is:
Városunkban már annyira
elterjedt az idegen orthodox zsidó koldusok tömeges kóborlása és mózes vallású
polgártársaink általuk való tolakodó háborgattatása, hogy rendőrkapitányunk
jónak látta e hívatlan vendégeknek rendőri felügyelet alatt való tartását.
Szabadelvű zsidó polgártársaink csak hálával vehetik erélyes kapitányunk ezen
intézkedését, annál is inkább, miután a kóborlók egyike, Grünberger Simon sakter
a napokban Szabolcs megye T. Eszlár község közeléből jött hozzánk, mi szabadelvű
s hazafias zsidó polgártársainkra nem igen lehet kellemes. – Hogy azon
olvasóinknak, kiknek talán a hazai lapok szomorú s botrányos hírei figyelmét
kikerülte, némi tájékoztatást nyújtsunk, az esetet kivonatokban előadjuk. Tisza
Eszláron azon hír van már több hete elterjedve, hogy az ottani orthodox zsidók
egy keresztény leányt, a 14 éves Solymosi Esztert a húsvéti ünnepek előtt a
templom szolgához becsukván, vallási fanatizmusból vérét vették, fejét levágták,
s hulláját eltüntették. A vizsgálat az anya feljelentése s a sakter 16 éves
fiának ezen iszonyú tett végrehajtásának elárulása folytán megindíttatott, s a
bűntény rejtélye bizonyára napvilágra is fog jutni. Bármint legyen is a dolog,
nem szabad az eszláriak izgatottságának helyeselnünk, miután, ha a dolog valónak
bizonyulna is, nem lehet egy-két őrült egyén vallási fanatizmusából származott
bűntényt az egész felekezetnek tulajdonítanunk. Ismerjük mózes vallású
polgáraink hazafiságát, szabadelvűségét és a vallási fanatizmustól való
mentességét, s meg vagyunk győződve, hogy ők igen röstellik a gyászos esetet, s
őszintén kívánják a dolog mielőbb való felderítését. Bűnhődjönek a bűnösök, ha
igaz a dolog, de azért a felekezet szemrehányásoknak vagy zaklatásoknak nem
lehet, hogy bárki által is kitéve legyen.[6]
Tiszaeszlár és
Zenta. – Tiszaeszlár tehát nem olyankor jött, amikor bombaként robbanhatott
volna a helybeli nem zsidók tudatában, ám egy kis repeszgránát azért ide is
jutott, és kisebb darabjai talán hatással lehettek a dolgok további alakulására.
Mindenesetre tanulságos, hogy az idézett cikk írója nem tartotta
elképzelhetetlennek a vérvád igazát. Kár, hogy a hiányos lapszámok miatt nem
tudjuk végigkövetni a hírlapnak a perrel kapcsolatos további írásait, ha
egyáltalán voltak még ilyenek. Úgy gondolom, a zentai zsidóság megkönnyebbülve
fogadta a felmentő ítéletet, s érzelmeikben osztoztak az értelmesebb nem zsidó
zentaiak is. Egy évvel már tréfálkozni is tudtak a témára:
A múlt napokban egy helybeli
gazdaembernek fiatal nő cselédje, kit egy kereskedésbe küldtek, a kora reggeli
órákban eltűnt, s nem került meg egész nap. Miután a lánynak a zsidó templom
előtt kellett elhaladnia, s mivel állítólag az utcza legvénebb menyecskéje is
jajgatást hallott a zsidó templom környékén, – G. gazduram szentül meg volt
győződve, hogy a lánynak a vérét a zsidók kiszívták, s megerősödött e hitében
akkor még jobban, midőn a lány másnap-harmadnap sem ment haza. Ötödnapra azonban
kiábrándult e meggyőződéséből. Amikor ugyanis az öreg almáriumot kinyitá, hát
akkor veszi észre, hogy az anyjuknak a selyemruhája, meg egy pár lázsiás lábra
kélt. Rögtön tisztába jött az új Solymosi Eszter mineműsége iránt s rohant a
rendőrségre, hogy a szívreható esetet bejelentse.[7]
Majd itt van még egy írás, de már egészen más
megközelítéssel, a visszataszítóbb fajtából, egyfajta baljós utóhangként:
A helyi hatóságok figyelmét
akarjuk e sorokkal felhívni egy sajátságos körülményre. A magyar alvidéknek e
termés áldotta helyén, városunkban és vidékén egy idő óta azt tapasztaljuk, hogy
szaporodunk szörnyű módon. Szaporodunk, még pedig nem is rendes úton és módon.
Alig van hét, de alig van nap, hogy városunk utczáin újabb és újabb ismeretlen
alakokkal ne találkoznók, pedig ezek az alakok nem is valami rokonszenvesek, a
lengyel kaftán s a fülük mellett lelógó hunczutka teszi őket érdekessé. – És
sajátságos, hogy itt, ebben a városban, ahol még ennek az édes magyar hazának
magyar fiát is, – ha éppen nem a zentai halmok közt látta meg az első napsugárt,
– jövevénynek tekintik, – mondjuk ebben a városban nem jutott még eszébe
senkinek sem jövevénynek tekinteni azt a bevándorló lengyel zsidót, aki százával
lepi el évenként városunkat, polgártársaink, földmíves népünk, iparosaink nem
valami nagy hasznára, hanem kárára. – Nem akarunk antisemitáskodni. De azt a
tényt fölemlíthetjük mi is, hogy az a bevándorlás közgazdaságilag határozottan
káros a magyarságra. Kevesen vagyunk magyarok e hazában, mégis azt tapasztaljuk,
hogy a magyar faj vándorol ki ősei vérén szerzett honából, az egyik része túl a
tengeren, más része szomszéd államokba utazik ki, s ott nyomorral küzdve
sanyarúság közt vérrel-verejtékkel keresi meg mindennapi kenyerét. – S miért
történik ez? Mert a minden ízében jövevény, az élelmes semita faj gyermeke, aki
egy garas nélkül tette lábát a földre, ennek a helynek őslakosát lassanként
kiszorítja innét, tulajdonát magához keríti s vándorlóvá, szegénnyé teszi azt,
akinek egyedüli hibája, hogy nem eléggé volt élelmes. – De van a dolognak másik
oldala is. A bevándorlott lengyel zsidók az úgynevezett rajongó zsidók közé
tartoznak. Vallási fanatizmusban túl tesznek az orthodox zsidókon. Az őskori,
sötét rituális szokások náluk még teljes épségben föntállanak. S ha nem akarunk
is éppen hinni a tisza-eszlári, sajó-vámosi gyermekgyilkossági esetekben, mégis
ez a titokzatos vallási szertartás hajlandóvá teszi ebben hinni a népet. – S ha
a nép egyszer ebben hisz, ha megerősül lelkében az, amit még dajkájától hallott
a zsidókról, akkor megteremtődik az az állapot, mely a tisza-eszlári eset után
az ország nagy részét lángba borította s melynek annyi szerencsétlen áldozata
lőn.[8]
A fenti néhány cikkből is láthatjuk, hogy a vérvád hiedelme
igenis jelen volt a városban, ha nem is
Peszah ünnepéhez kötötték kizárólag. Valami homályos meggyőződéssel hitték,
hogy a zsidók valamelyik/bármelyik szertartáshoz keresztény vérét használják,
tehát nem feltétlenül csak a maceszhez.
Aztán évekig csend; illetve, mint fentebb már írtam, az
antiszemitizmus politikai szövegkörnyezetbe költözik, s leginkább országgyűlési
képviselőválasztások idején erősödtek fel az ilyen hangok.
1901-ben Kolozsváron megjelenik
Bartha Miklós hírhedt könyve a
Kazár földön. Érdekes véletlen, hogy ugyanő, ugyanebben az évben
megalapítja Zentán az Összetartást, a
függetlenségiek pártszócsövét. Felvetődik a kérdés, mit keresett Zentán Bartha
Miklós? Egyszerű a válasz: 1901-ben őt választották meg Zenta rendezett tanácsú
város országgyűlési képviselőjévé (majd 1905-ben még egy mandátum erejéig). Az
Összetartást
Ellinger Jenő helybeli ügyvéd szerkesztette, s itt jön
valahol a képbe testvérbátyja, Érdujhelyi
(névmagyarosítás előtt Ellinger)
Menyhért, 1897-től az újonnan épült
alsóvárosi templom plébánosa, aki korábban történetírással is foglalkozott
(talán mindenki számára jobb lett volna, ha ennél marad).[9] Avagy éppen ő
mozgatta a háttérből a dolgokat? Ki tudja; egyelőre kevés feltárt forrás áll
rendelkezésünkre, de talán egyszer majd akad, aki megírja az életrajzát;
mindenesetre érdekes életpálya tárulkozik majd elénk.
Érdujhelyi volt az
Összetartás vezércikkírója, de feltehetően a lap több más cikke is az ő
tollából származik. Írásai bizonyítják, hogy nem papnak, hanem inkább
politikusnak volt való; remekül értett a demagógiához, és minden erkölcsi
aggályt félretéve élt is vele, gátlástalanul, pedig művelt emberként tudhatta,
milyen hatása lehet ennek. Tipikusnak mondható a
Vérvád című írása, amelyből a
következő részlet – az eseményleírás módja, a körülmények beállítása, a
tendenciózus párbeszédvezetés – kitűnően illusztrálja, milyen félelmetes tudott
lenni publicisztikája:
Egy kérdés tartja izgalomban
két nap óta városunk lakosságát. Mi történt? Megütötte-e magát a kis Halasi
Mariska, vagy megvágták-e őt? Annyi bizonyos, hogy megsebesült. Két sebhely is
van az arcán. (...) A tiszaparti lakosság hangulata nagyon ingerült. Zsidóra
gyanakszanak. Azt tartják, hogy egy sneklis szent zsidó vallási czélokból
szerzett a kis leány véréből. Az izgatottság különben az egész városban
általános. (...) A megkérdezettek elbeszélése szerint: Halasi Pál, Lepár
Gergely, meg két más elemi iskolás fiú e hó 25-én délfelé a nagygőzmalom előtt,
Spitzer Lipót üzlete előtt glikkerezett. Spitzer házának kapujában a fiúktól 4–5
lépésnyire ült a sarokban a négy éves Halasi Marcsa és az öt éves Halasi Annus.
Játszadoztak békésen. Annusnak egy kanta volt a bal keze mellett. – Az árok
partján játszadozó gyerekek láttak elmenni maguk mellett egy sneklis zsidót, ki
alighanem Spitzer boltjából jött ki. (...) Egyszerre leánysikoltás hallatszik.
Odatekintenek és látják, hogy a kis Marcsa ijedten rázza a kezét; a nyaka, a
ruhája, a keze tele van vérrel. Annus is sikoltozva futott előre, kezében a
kantával, amit félelmében a szomszédos Szávics-ház előtt eldobott magától. A
kanta eltört, de a kis Marcsa akkor már véres volt. A sneklis zsidó nagy
léptekkel sietett a malom felé. Lepár Gergely látta, hogy valami papirost
bedobott útközben a Szávics-ház pinczéjébe. (...) A kis Pali kézen fogja a véres
Marcsa húgát, Annus után megy, s fölkeresik az anyjukat, (...) ki félőrülten
ragadja karjai közé a kis Marcsa leányát. – Ki vágott meg? – kérdezte. – A zsidó
– mondotta a kis leány. (...) Kiszalad a szuk szélére, megmutatják néki a
sneklis zsidót, aki sebes és nagy léptekben törtetett előre. (...) Közben
emberek jöttek a malomból s közrefogták a zsidót. (...) A nép meg akarta verni a
zsidót, de mégis épségben szállították be azt a városházára az előhívott
rendőrök segítségével...[10]
Hatásos, forgatókönyvbe illő; szinte magunk előtt látjuk az
egészet. A rendőrség szerencsére tette a dolgát, s kiderítette, hogy az
egyébként écskai születésű Biegeleisen Berek egyedüli bűne az volt, hogy
miközben képeslapokat árusított, a tőle megijedő gyerekek futásnak eredtek
(hiszen ki tudja, milyen rémtörténetekkel ijesztgették őket talán éppen a
szüleik), a kis Marcsa elesett, a kezében levő kanta összetört és annak
cserepeivel vágta meg magát (s talán büntetéstől félve – s a dajkamesék hatására
– fogta az egészet a szerencsétlen képeslapárusra.
Érdujhelyi szemrebbenés nélkül elhallgatta volna az
egészet, ha a másik zentai hírlap, a
Zentai Közlöny meg nem írja. Most mutatkozott meg különben, milyen jó, hogy
a helybeli zsidóságból akadt, aki hírlapkiadással foglalkozott (pl. Schwarz
Sándor, a Zentai
Közlöny kiadó laptulajdonosa, egyébként a neves matematikus, Fekete
Mihály édesapja), és hogy ezek, ha kellett, öntudatosan „lereagálták” a fentihez
hasonló írásokat. Így történt most is, és Érdujhelyi „mosakodásra” kényszerült,
kijelentve, hogy a vérvádat mint rituális kérdést nemcsak ez esetben, hanem
egyébként is kizártnak tartja, az egész hisztériát a tömegre hárítja, miközben
elsiklik ama tény mellett, hogy e hisztériát ő maga is erősen szította. A
Közlöny reakciója: nem az egyszerű nép
a hibás, hiszen a plébános tanítványa; azt teszi, amit tőle tanult.[11]
Érdujhelyi mindenesetre tovább „kártékonykodik” az
Összetartás hasábjain, rendületlenül
zsidózik, de a vérváddal többé nem jön elő. Nem tudni, hogy a fent leírt eset
csupán szenzációhajhász megnyilatkozása volt-e, vagy tudatos manipulációs
kísérlet, amely arra irányult, hogy felélessze - ébren tartsa a tiszaeszlári
esetet követő vérvádhisztériát, ezzel a zsidókkal szemben táplált
ellenérzéseket. Vagy a garamkisallói ügy (1895 szeptembere) lebegett a szeme
előtt, amelynek a főszereplője egy 24 éves – tehát Érdujhelyivel egyidős –vidéki
plébános volt? Ismerve
keresztényszocialista érzelmeit (bár egy ideig ellenállt ennek az ideológiának),
még az is felvetődhet, hogy esetleg a messzi Bécs hírhedt polgármestere, Karl
Lueger is hatással volt rá, ami persze nem több feltételezésnél, s egyelőre
semmi nem támasztja alá. Esetleg Istóczy
Győző közvetlenül is fertőzte a zentai köztudatot, vele Érdujhelyit?
Tudjuk ugyanis, hogy Istóczy nyolcvanas évekbeli korteskörútjainak egyike
Zentára is elvezetett.[12] Sőt, még
egyszer találkozunk vele a városban, 1902-ben, amikor talán éppen Érdujhelyi
hívta meg.[13]
Az első világháborút, majd a Trianont követő években a
vérvád hiedelme mintha nyomtalanul eltűnt volna, ám a már említett adatközlői
állításokból kiderül, hogy lappangó állapotban „túlélt”, hogy aztán 1928-ban még
egyszer, utoljára – de akkor igen látványosan – a felszínre törjön. Az eset nem
a városban történt, hanem a Zentától mintegy 30 kilométerre délen fekvő
kisközségben, Péterrévén, de úgymond, zentai „exportáruként”, és immár
határozottan az építőáldozattal összefüggésben.
Két hiedelem
találkozik. – Zenta a 19. század utolsó évtizedeiben egy felfelé törekvő,
polgáriasodó rendezett tanácsú város, amely azonban még mindig erős mezővárosi
hagyományokat őriz mind gazdasági, mind pedig társadalmi téren. A lakosság
jelentős része mezőgazdasággal foglalkozik, s kint él a szállásokon, illetve az
egyes szálláscsoportokból fokozatosan körvonalazódó falvakban; 55 %-a
írástudatlan, éppen ezért még igen fontos szerep jut a néphagyományoknak. Amikor
az 1960-as években néhány helybeli értelmiségi –
Fábri Jenő, Tripolsky
Géza, Burány Béla,
Bodor Anikó – gyűjteni kezdte Zenta
és környéke nyomokban még fellelhető folklórkincsét, kitűnt, hogy az itteniek
nagyon sok közismert népdalt, balladát, gyermekjátékot tudtak; mi több,
kialakultak helyi variánsok is (pl. a Farkas Julcsa zsidó orvosa egy népszerű
zentai orvossal lett nevesítve). Nem volt ez másképp a Kőmíves Kelemennével sem,
annál is inkább, mert az építőáldozat vándorló motívumát megtaláljuk más
népeknél is Közép- és Kelet-Európában, illetve a Balkánon. (Ennek ellenére
például a szerbeknél Zentán sem jelenik meg a zsidósággal kapcsolatban, mint
ahogyan maga a vérvád sem foglalkoztatta a szerbek fantáziáját, bár az
antiszemitizmustól – mindmáig tartó bizonykodásuk ellenére – ők sem voltak
teljesen mentesek.)
Sehol sem érhető tetten, mikor, milyen módon kapcsolódott a
két hiedelem egymáshoz. Tény viszont, hogy – mint láthattuk – először a nagy
zsinagóga építésével kapcsolatban jelentkezett, majd fél évszázadig lappangott,
hogy aztán a zentai Talmud Tóra-iskola építésével összefüggésben újra
előbukkanjon (három kisgyermek eltűnése folytán, akik szerencsére hamar
megkerültek), igaz, csak igen erőtlen formában.[14]
1928-ban viszont a helybeli zsidóság ortodox része –
társulva a haszidokkal – új, szefárd rítusú zsinagógát épített. Érdekes módon
azonban a vérvád nem itt, hanem Péterrévén, de a zentai zsinagógaépítés folytán
jelentkezett; talán azért, mert Zentán kívül még itt és a közeli Moholon éltek
haszidok.
Főszereplője Takács
Margit volt, aki már két éve szolgált
Pollák Miksánál, annak
megelégedésére. Augusztus 27-én kora este átment a szomszédba Adler
kereskedőhöz, hogy mérlegsúlyokat vásároljon, ám nem tért vissza. Szülei keresni
kezdték, s a kutatást másnap is folytatták, mindhiába. Ekkor röppent fel a hír,
hogy a zsidók keze van a dologban, akiknek szükségük volt a vérére a zentai
zsinagóga építéséhez. (A vérvádnak egyébként Péterrévén is voltak előzményei,
még 1903-ból, szintén egy eltűnt, de később Óbecsén megkerült szolgálólánnyal
kapcsolatban.) Margit csak szeptember 6-án került elő (szintén Óbecsén találtak
rá), mivel azonban egy szót se tudtak kihúzni belőle eltűnése okáról,
körülményeiről, újabb változat született: nem ölték meg, hanem az orrán
keresztül (!) vették vérét (korábban gyakran megtörtént, hogy orrvérzése volt),
ezért nem beszél és ezért olyan sápadt. Hiába doboltatták ki a hatóságok, hogy a
lánnyal minden rendben, s hogy azok a híresztelések, melyek szerint a zsidóknak
templomuk építéséhez vérre van szükségük, csúnya koholmányok, a helybelieken
egyre izgatottabb hangulat uralkodott el. Némely péterrévei zsidó fenyegető
levelet kapott, s ennek folytán kérésükre szeptember 8-án már rendőrök
járőröztek az utcákon. Este 8 táján azonban 50 fős csoport jelent meg Pollák
Miksa háza előtt; zömmel a katolikus legényegylet tagjai voltak, kövekkel,
botokkal estek neki az ablakoknak. Pollákéknak azonban sikerült időben
elmenekülniük, az általuk riasztott csendőrök azonban a házához érve senkit nem
találtak ott, mert a duhaj társaság már más zsidók házait ostromolta.
Szerencsére jobban már nem fajultak el a dolgok; mindenesetre még 60 csendőr
érkezett Péterrévére erősítésként, kiderült azonban, hogy nem lesz rájuk
szükség. A lefolytatott nyomozás egyébként kiderítette, hogy Takács Margit
egyszerűen csak elszökött otthonról. A pogromkísérlet 18 résztvevőjét – a
főkolomposokat – letartóztatták, s a kihallgatások során kiderült, hogy komoly
szándékukban állt kifosztani és megölni Pollákékat. A jugoszláv sajtó egészében
véve viszonylag visszafogottan írt az esetről, s dicséretére legyen mondva, nem
használta fel demagóg izgatásra. Annak ellenére azonban, hogy a hatóságok igen
erélyesen léptek fel, nem tudták megakadályozni abban a helybelieket, hogy
továbbra is higgyék: a zsidók „vérét vették” a péterrévei lánynak.[15]
***
Magyarországi és csehszlovákiai példák igazolják, hogy
Auschwitz túlélőinek a holokauszt összes tragédiája (megaláztatások, családtagok
elvesztése) mellett itt-ott bizony a vérvád hiedelmével is szembesülniük
kellett. Zentán (és az egész Délvidéken) szerencsére nem várta ilyen indíttatású
pogromhangulat a kisszámú visszatérőt, de a nagy zsinagóga bontásakor felröppent
hír arról tanúskodik, hogy bizony Zentán is voltak még olyanok, akik hittek a
vérvádban.
Felvetődik a kérdés: miért éppen Zenta, illetve a bácskai
Tisza-vidék lakossága volt elsősorban „vevő” erre (ezen kívül csak egy szabadkai
vérvádesetről tudunk)! A válasz igen összetett.
Először is: a Tisza-vidék eme része különösen alkalmasnak
bizonyult arra, hogy teret adjon az ilyen megnyilvánulásoknak, hiszen kialakult
egy, a nem zsidó környezettől maximális mértékben elzárkózó kis haszid sziget a
neológ tengerben.
Nagy szerepet játszott a folyamatban a kisvárosi mentalitás
is, amely – bár vendégszerető – mindig is gyanakodva néz az idegenekre,
különösen ha azok viselkedésükkel, öltözékükkel eltérnek a megszokottól, az
átlagostól. Ehhez adódik hozzá a katolicizmus mindenkori zsidóellenessége,
illetve zsidóképe (a délvidéki lakosság zöme katolikus volt). Felbukkannak
itt-ott a szokásos sztereotípiák is, mint pl. a magyart kisemmiző zsidó alakja
(a helybeli terménykereskedők, valamint pénzemberek képében), de –
ellentmondásosan – a szocialista mozgalom zsidó vezérei is. Középkori hiedelmek
(vérvád), folklór (építőáldozat), 19. századi politikai antiszemitizmus,
századfordulón eldurvuló politikai csatározások – mindez persze túl sok a régió
analfabéta - fél-analfabéta lakosságának (még ha ezek a közegek polgáriasodó
trendet is követnek), különösen, ha a már meglevő hiedelmeket néhány felelőtlen,
demagóg politikus és hírlapíró kellőképpen meg is támogatja.
A történelmi-időbeli távolság miatt persze nem tudunk elég
mélyre ásni ahhoz, hogy megnyugtató válaszokat kapjunk, hiszen bizonyos
folyamatok feltárása még kortárs társadalmak esetében is gyakran nagy nehézségek
elé állítják a kutatót. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy sikerült legalább főbb
vonalaiban felvázolni egy hiedelem hosszantartó túlélését, amely ma (reméljük)
csupán egy színfolt Zenta mezővárosi folklórjában, de amely egykor állandó
fenyegetésként szembesítette az itt élő zsidóságot a realitással – az őt
befogadó (befogadó?) nem zsidókkal szembeni kiszolgáltatottságával.
Irodalom
Gyurgyák János: A
zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001, Osiris.
Helyismereti
almanach. Zenta, 2007, Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre.
Kende Tamás: Vérvád.
Egy előítélet működése az újkori Közép-és Kelet-Európában. Budapest, 1995,
Osiris.
Pejin Attila: A
zentai zsidóság története. Zenta, 2003, Thurzó Lajos Közművelődési Központ.
Dobos János et al:
Zenta monográfiája I. Zenta, 2000, Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok
Köre.
[1] Nagy Horti József (1934, Zenta)
állítása szerint. Ő maga is csak hallott róla,
de nem látta a csontvázat.
[2] Nem szándékom mindenáron
racionalizálni, de tény és való: az újkori Zenta
különböző korok temetőire épült; a város egyik
végében avar sírokra bukkantak, a másikban
középkoriakra. De például a néhai miniszterről
elnevezett Darányi-telep egyes házai is az
1853-ban bezárt temető telkére épültek. S akkor
még nem is szóltam a török korról, vagy a
határőrök temetőjéről, amelyek pontos lokációját
ma sem ismerjük. Csontvázat találni Zentán tehát
önmagába véve még nem szenzáció (inkább az, ha
nem találnak), csak egy háttértörténet teheti
azzá, mint tette azt feltehetően ebben az
esetben is.
[3] Újházi Erzsébet (1919, Zenta)
közlése.
[4] Nagy Horti József közlése.
[5] Mózes Mordecháj (1918, Gerla)
[6]
Zentai Híradó, 1882. június 4.
[7]
Zentai Híradó, 1884. december 7.
[8]
Zentai Híradó, 1885. július 19.
[9] Munkái:
Péter és
Bánk bán összeesküvése (Újvidék, 1893;
szerbre és németre is lefordítják!);
Újvidék története (Újvidék, 1894);
A közjegyzőség és hiteles helyek története Magyarországon (Budapest,
1899). 1893-ban egyébként ő szerkeszti a
Katolikus Hitoktatást is.
[10]
Összetartás, 1903. május 27.
[11]
Zentai Közlöny, 1903. május 31.
[12]
Zentai Híradó, 1885. április 26.
[13] Történelmi levéltár, Zenta, F:
381. Dudás Andor krónikája
[14]
Szombat, 1925. augusztus 8.
[15]
Židov,
1928. október 5. és október 12., valamint Zsidó
Újság, 1928. szeptember 21. és szeptember
28.
|