A zsidóság egy hagyományos társadalomban élt a Talmud korától kezdve az európai felvilágosodásig, melyet kehilának nevezünk. Néhány zsidó közösség még ezután is ebben az alapvetően a Szentírás és a Talmud meghatározott érték- és szabályrendszere szerinti hagyományos közösségben élt tovább. Röviden be szeretném mutatni ezt a hagyományos zsidó társadalmat, a kehilát, annak persze csak néhány szegmensét emelem ki, mely a XVI. és  a XVIII. század közötti zsidó élet típusos formációja volt. Majd a család társadalmi szerepére térek ki a Kehila a hagyományos zsidó societas kontextusában.

Fókuszpontom az úgynevezett askenáz zsidóság. Megközelítésem társadalomtörténeti, és a zsidó vallástudomány módszereit alkalmazom. Adataimat és a tényanyagokat főleg Jakov Katz: Hagyomány és válság című műve alapján valamint Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon c. művéből merítettem.

A 16. 17. 18. században a lengyelországi és a németországi zsidóság demográfiailag is nagy jelentőségű lett. Ekkor telepedhettek le zsidók az eddig számukra tiltott Hollandiában és Angliában. Az európai kehilák a környezetüktől, a lakosság többségétől elszigetelten élték az életüket, gettó vagy gettószerű szegregátumokban. Az öltözködés, vallás és nyelv különbözőségei ellenére az igazi választófal a többségi társadalom és a zsidók közötti szinte átjárhatatlan különállás oka a többségi társadalomban keresendő, és annak korszellemében.

Tehát a letelepedési engedélyt adó befogadó közösség uralkodói, politikai, egyházi, közigazgatási elitjének negatív attitűdje szegregálta, kényszerítette elkülönülésre a zsidókat. Azaz a kegyet osztó társadalom alattvalóként, alantasként határozta meg a zsidókat. A zsidók szolgai státusza (kamaraszolga) a lakhatási jogot megadó vagy visszavonó hatalomtól való függőséget illetően közmegegyezés uralkodott a kor királyi, nagybirtokosai között Németországtól Lengyelországig.

Ennek következményeként is a zsidóknak sok választásuk nem adatott, így a különállás, a szegregáció a gettó-létben való élet volt a túlélés egyetlen lehetősége. A kehilák változó méreteik ellenére sehol sem érték el azt a talmudi korban még előforduló helyzetet, hogy önállóan meg tudták volna termelni a szükségleteiket. A zsidó kehila kiegészítette a környezet gazdasági struktúráit. Gazdasági, egzisztenciális kényszerek hatására a zsidók például nem kóser (nem zsidók által készített) borral is kereskedtek, de keresztény kegytárgyakkal(pl. rózsafűzérrel is) melyekre teljes vallásjogi, halachikus tilalom volt addig.

A keresztény és zsidó társadalom merev határvonalakat jelölt ki, ennek pozitív következménye is volt. Az ugyanis, hogy egyik fél sem próbált téríteni, ideológiailag, vallási értelemben rivalizálni a másikkal. A két különálló entitás csupán gazdasági, kereskedelmi területen érintkezett, így bizonyos időszakokban tulajdonképpen békésen élhettek egymás mellett. Persze a kölcsönös távolságtartás, idegenként való kezelés és lenéző atmoszféra alapvetően soha nem szűnt meg. A szociológiai szakadék a két társadalom között vallási alapokon alátámasztható volt teológiailag és halachikusan is, de változás következett be a Talmudi időszak és a kora középkorhoz képest.

A keresztes hadjáratok és a térítés korszaka lejárt. Ugyanakkor egyre erősödő jelenség lett főleg Kelet-Európában, Lengyelországban a pusztán másságuk és különállásuk miatt gyűlölt nem-teológiai antijudaizmus, hanem egy agresszív, dühös, a feszültségek levezetésére szolgáló zsidó-gyűlölet, a pogromok, melynek egyik szörnyű példája a Hmelnyickij-féle lengyelországi vérengzések (17.sz.). Fontos megemlíteni ugyanakkor, hogy a zsidók a különállás ellenére, és a különálló lakhatásuk, gettó-létük ellenére kapcsolatba kerültek a többségi keresztény társadalommal. Például a házalás, mint kereskedelmi forma ekkor lett elterjedt, így zsidók gyakran megfordulhattak keresztények lakásaiban. A zsidó kereskedők megszállhattak különböző nem-zsidó helyeken, csatlakoztak nem-zsidó karavánokhoz, nem-zsidó adósaikkal, kölcsönügyletek folytán alakulhattak ki kapcsolataik.

Léteztek a kehilához, a zsidó önkormányzathoz lazábban kapcsolódó individuumok, de ezek ritka kivételek voltak. A zsidók nagy többsége valamilyen kehilához tartozott, nem volt más választása létfenntartása érdekében. Ezért nem volt belső rendfenntartó vagy valamilyen belső rendőrsége a zsidó közösségeknek. A legnagyobb büntetés a cherem a közösségből való kizárás, kiközösítés ellehetetlenítette a zsidó normaszegőt. Ezzel a kiközösítéssel csak végső esetben éltek.

A zsidó közösség a keresztény uralkodó elit általi befogadása, letelepedésük engedélyezése a hatalom gazdasági érdeke volt. Meghatározták, hogy milyen gazdasági tevékenységeket folytathatnak. Csak gazdasági előnyök reményében tolerálták, tűrték el a zsidókat. Ez általában a nemzetközi kereskedelem és hitelezés volt. A kora középkorhoz képest luxuscikkek mellett már mezőgazdasági termények és nyersanyagokkal is egyre bővült a kereskedelem repertoárja, egyre bonyolódott a kereskedelem, az áruk és a tőke-piacok nemzetközi szövevénye.

A kehilákban élő zsidók között természetesen voltak szegények, alacsony szocioökonómiai státuszú családok és egyének, tudós rabbik, hitszónokok (mágidim), templomszolgák stb., de alapvetően a lakhatási jogot adó uralkodó elit a néhány jómódú, tőkével és kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező zsidó miatt adott lehetőséget a letelepedésre. Az uralkodó elitnek érdeke volt olyan üzleti partnerekkel gazdasági kapcsolatba lépni, mint a zsidók, akiknek nincs és nem is lehetnek politikai vagy egyéb ambíciói, akik nem lehetnek riválisaik, mint esetleges egyes keresztény feltörekvő rétegek. Így a keresztény elitnek a zsidók kiszolgáltatottságát érdekükben állt fenntartani. Ebben a kényszerhelyzetben a kehila zárt világában egy intézményrendszer és egy bonyolult zsidó mini-állam jött létre.

A kehilák különálló kis zárványok lettek Európa különböző pontjain. Belső szellemi életük virágzott, autonóm közigazgatási szabályrendszerük aprólékosan ki lett dolgozva. Röviden bemutatom e belső struktúrákat és rátérek a család szerepére.

Mivel a zsidók mind az állam törvényei, mind saját akaratuk révén a társadalom többi részétől elszigetelten éltek, egyéni, családi és csoportos szükségleteikre saját közösségükön belül kellett megoldásokat, válaszokat találniuk. Kénytelenek voltak a különböző létfontosságú szociális funkciók ellátására, mint a családi élet is, megfelelő hatalommal bíró intézményrendszert kiépíteni.

A kehila funkciója a közösség tagjainak egybetartása, és tulajdonképpeni túlélése volt. A szervezet nem lett volna képes ezeket a funkciókat ellátni, ha nem lett volna az a konszenzus, hogy a tagok mindegyike ragaszkodik a zsidó hagyományokhoz, törvényekhez első sorban a Szentíráshoz és a Talmudhoz. Ezek a törvények, előírások azonban mindig változtak, és volt bennük rugalmasság is. A halacha-tudósok alkalmazkodtak, döntéseket hozhattak és helyi szokások is kialakulhattak.

Fontos szerepet játszottak a minhágim a szokásjogok. A helyi szokásokat is írásba foglalták, ezek jellegzetesen a kor közigazgatási, helyi, helyhatósági rendeletei voltak, ezeket takana-nak hívták. (többes szám tákánot). A gyülekezet rétegesen szerveződött. A közösség irányítását általában egy 3 és 6 fő közötti vezetés látta el. Ők voltak a párnászim vagy rásim, az előljárók.

A hierarchia alacsonyabb fokán a tovim, gábáim és a memunim tisztségviselői voltak. Ezek a köztisztségviselők a jótékonyság, az imaház vagy a kóserság felügyelői voltak. Létezett egy funkció a külső környezettel való kapcsolatok ellátására is, ezt általában stádlán-nak nevezték.

A rabbit általában több jelentkező közül választotta ki a közösség egy választott testülete. A rabbi egy felavatott halachikus, tehát egy vallásjogi döntőbíró volt. A rabbit meghatározott időre alkalmazták. A rabbi tanítóként, prédikátorként is funkcionált. Lényegében a közösség vallási-spirituális tekintélye, autoritása volt.

A közösség bonyolult belső adózási, pénzügyi rendszerben működött, fizetéseket fizetett, bírságokat szedett be, állandó elszámolási rendszert működtettek. A közösség vezetői, a halacha tudósok következetesen a közösséget pártolták az egyénekkel szemben. Az egyének fordulhattak egyéni jogaikkal, sérelmeikkel a rabbinikus bírósághoz, halachikus döntéseket kérve, de általában a közösség megtartó ereje, egysége és összetartozása magasabb érték volt, mint az individuális érdekek.

Itt rátérnék a család szerepére. A családot a kehila tagjai egy szervezeti alrendszereként fogták fel. Mint az előbbiekből következtethetünk a család alá volt rendelve a közösségnek. Ez a szervezeti egység fontos volt természetesen a közösség számára, de az egész közösség érdekei, szigorú szabályai és értékei vonatkoztak rá, akár az egyénekre. A családot, mint a családfő eltartási kötelezettségébe tartozó háztartást határozták meg. Jól példázza ezt a családtagok lakhatási joga. Ezeket is a helyi rendeletek a takanot szabályozták. A családfő letelepedési joga a háztartás tagjaira, még a szolgálókra is vonatkozott. Valahol meghúzták a határt, hogy törvényesen ki lehet a családi háztartás tagja. A családi háztartáshoz gyakran csatlakoztak további rokonok. Letelepedni vágyó emberek a közösségben, mint családtagok próbálkoztak lakhatási jogokat biztosítani maguknak, ugyanakkor a közösség önvédelemből felügyelte ezt a kérdést is. Hezkát ha-jisuv szabályozta a betelepülést.

A halacha (zsidó vallásjog) szerint a feltételek nélküli letelepedést csak a vérrokonokra vonatkoztatták, közvetlen felmenőkre és gyerekekre, akiket köteles eltartani a családfő.

A család azonban kis típusú család-modell volt. A mag a házaspár és a gyerekeik voltak ebbe beletartozott a korábbi házasságból származó gyerekek is. A család egy otthonban élt. A családi vagyontárgyak jogilag a férj birtokában voltak, függetlenül a vagyon értékétől.

A feleségnek voltak jogai a vagyon használatához. Ahol részt vett a feleség az üzleti tevékenységben ott teljes partneri, egyenrangú viszony illette meg a gazdasági tevékenységből származó bevételek feletti rendelkezést. Előfordulhatott, hogy a férj teljesen a Tóra-tanulásnak szentelte az életét és a feleség tartotta el magukat az üzleti vállalkozásból. A gyerekek a szüleiktől függtek és főleg apjuk jogi és gazdasági felügyelete alatt éltek. A család magjával nem ritkán együtt éltek valamelyik házastárs szülei. A gyermekeknek kötelességük volt jogilag és szokás szerint is eltartani idős szüleiket.

Szokás volt, hogy könyörületességből befogadtak más rokonokat is, vagy idegen árvákat. Sokszor a család, ha megtehette bizonyos ideig eltartotta frissen házasodott gyermekeiket is. A háztartásban élő eltartottnak számítottak a háziszolgák, szakács, dajka vagy néhol a magántanár melamed, ezek státuszát szerződésbe foglalták.

A család monogámiára alapuló, patriarchális család modell volt. A házasságot a szülők megegyezésével hozták össze. Ha a szülők nem éltek, akkor a rokonok, gyámok megbeszélése alapján házasították össze a párokat. Az eljegyzés hónapokig, sőt évekig is tarthatott. Előtte írásban megegyeztek a felek a feltételekben (tnaim) Ezek a feltételek pl. a hozomány nagysága, vagy a pár jövőbeli lakhelye volt. Az ifjú párnak ezekbe a feltételekbe semmiféle beleszólása nem volt. Az írásos feltételek, az eljegyzési szerződésbe belefoglalták, hogy amennyiben az egyik fél visszalép bánatpénzt fizet. Ez a hozomány fele lehetett. Sokszor cherem, azaz kiközösítést is maga után vonhatott a szerződésszegés, vagy komoly bírságokat. A házasulandók kora általában fiúknál 15-18 között, lányoknál 13-16 éves korban történt. Valószínűleg erkölcsi okok miatt a szexuális vágy jelentkezése miatt már korán megházasították a fiatalokat, hogy vágyaikat házastársukkal elégítsék ki.

Eleinte eltartották a szülők a párt, mert fiatal korukból kifolyólag még tanulhattak. Hozományt mindkét család adhatott. Minél nagyobb hozománnyal rendelkezett valaki, annál nagyobb esélye volt jól házasodni. A hozomány is azt mutatja, hogy a házasság egy új gazdasági egység létrejötte volt a kehilában. Azok, akiknek nem volt lehetőségük hozományt adni gyermekeiknek, azoknak a közösség segített.

A közösség érdeke volt, hogy sikeres gazdaságilag működő családi egységek jöjjenek létre. A hachnaszat kala egyletek/szervezetek a szegény lányok kiházasítása érdekében jöttek létre, a közösség segítette, hogy ne maradjon senki egyedül szegénysége okán. A közösség által elismert, megbecsültséget hozó jótékonysági tevékenységnek számított, ha valaki egy szegény rokon vagy a közösségben élő árva felnevelését, kiházasítását felvállalta. A hozomány mellett értéknek számíthatott bizonyos helyzetekben, hogy a házasulandó gyermek is lakhatási joggal rendelkezik a kehilában. A jómódúak esélyei a gyermekeik házasságával még tovább növelhették gazdagságukat, a  szegény családok gyermekeinek esélyei kisebbek voltak, így fennmaradt a kehila gazdasági szerkezete, túl nagy mobilitás nem volt jellemző a családok szocioökonómiai státuszában.

A rokonok segítése anyagi támogatást jelentett gazdasági csőd vagy szegénység esetére. A rokonok segítése elsőbbséget élvezett a többi szegény és jótékonysági adományok adásánál. A közösségeken belül is gyakran rokonság alapján alakultak ki az egymással a hatalomért, gazdasági előnyökért vagy társadalmi státuszért vetélkedő csoportok.

A 16-18. század közötti kehila működését egy bonyolult intézményrendszer határozta meg. Terjedelmi okok miatt most nem tudjuk részletesen kifejteni a közösségi szerveződési formáinak minden szegmensét, a vallási, oktatási intézmények és a kehila egyesületeinek működését, és ezen intézmények és a család közötti kapcsolatot.

Fő mondanivalómnak azt szántam, hogy a család a tárgyalt korszakban a közösség által alárendelt szerepet játszott. A kehila, a közösség vagyis a gyülekezet célja a zsidóság gazdasági és szellemi fennmaradása volt. Ebbe a zárt gettó helyzetbe a külső keresztény környezet valósága kényszerítette be a zsidóságot. Választási lehetőség nem nagyon volt elképzelhető. A család a kehila egy olyan alegysége volt, mely funkciója a közösség fennmaradását célozta, szabályrendszerét és értékeit a közösség határozta meg, önálló, független szerepe nem volt.

A 18 század után jön el a zsidó család függetlenebb, önállóbb korszaka, amikor kikerül a család a kehila, vagyis a közösség szoros kontrollja, szabályozása alól. De ez már egy másik történet.

Felhasznált irodalom:

Katz, Jakov: Hagyomány és válság. Múlt és Jövő Kiadó. Budapest-Jeruzsálem, 2005.

Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon. Kalligram Kiadó. Pozsony, 2012.