"A historizmus az adott társadalom legitimációs eszköze, a történelmi korstílusok felelevenítése a 'családfaállítás' logikus következménye, hiszen analógiás szinten azért kellett felvonultatni a múltat, hogy megerősítse, igazolja a jelent."[1] A 19. század második harmadától a kilencvenes évekig terjedő magyar historizmus az építészetben, a festészetben, a szobrászatban jelent meg. A kor hivatalos, államilag támogatott irányzata az akadémizmus, mely a historizmusnak a festészetben való kifejeződése volt.

Az itt bemutatásra kerülő, nagy részükben az akadémikus festői irányt követő zsidó képzőművészek mindegyike fényes karriert futott be. Ezért számba vesszük, hogy milyen elismerésekben, kitüntetésben részesültek, hol állították ki műveiket, ki voltak a megrendelőik.[2] Hogyan értelmezhető mindez történelmi és művészettörténeti kontextusban?

A dualizmuskori magyar társadalom egyik jellegzetessége, hogy a nemesi cím elnyerése minden életpálya sokak által áhított, legmagasabb elismerése volt. László Fülöp Elek (1869- 1937), a világhírű festőművész 1912- ben nyerte el a nemesi rangot lombosi előnévvel. Így lett aztán Laub Fülöp Elekből Filip Alexius de Laszlo of Lombos. A képzőművészek közül nemességet kapott még Stróbl Alajos (1856-1926) lipótújvárosi előnévvel. Nem fogadta el viszont a nemesi címet Telcs Ede (1872-1948) szobrászművész. Időskori feljegyzésében keserű iróniával írta:"…pedig milyen jól mutatott volna a nemesi címer a sárga csillag mellett".[3]

László Fülöp viszont egész életében talán nemesi rangjára volt a legbüszkébb, s gyakran mutatkozott külföldön is díszmagyarban. Budapesten tanítványa volt Székelynek és Lotznak, Münchenben Linzenmayer Sándornak. Ezt a párizsi Julian[4] akadémia évei követték. 1888- ban mutatkozott be a Műcsarnokban egy arcképével, s két év múlva megnyerte Társulat díját Mesélő öregasszony című életképével. Első nemzetközi sikerét, amely későbbi világhírnevének megalapozója lett nemcsak rendkívüli tehetségének, hanem a szerencsének is köszönhette. Egy részvénytársaság felkérésére megfestette Ferdinánd bolgár cárt és Mária Lujza királyné portréját. Ugyanekkor kérték fel Gregorius metropolita arcképének az elkészítésére is. A millenniumi kiállítás pavilonjában tizennyolc képével szerepelt. 1897-ben Majláth Györgyné arcképével állami kis aranyat, 1900-ban nagy aranyérmet nyert gróf Csekonics Jánosné portréjával. A Párizsi kiállításon Hohenlohe- Schillingfürst Chlodwig herceg, birodalmi kancellár arcképét aranyéremmel tüntették ki. A "festészet Napóleonja", ahogy a Művészet című folyóirat nevezi Lászlő Fülöpöt, megfestette Bécsben Rampolla bíborost, Velencében XIII. Leó pápát, Ferenc Józsefet (1903), II. Vilmos német császárt (1908, 1910), 1908-bam Roosevelt amerikai elnököt és később Horthy Miklóst is. A nemesi ranggal ért fel, mikor az Uffizi Képtár gyűjteménye számára önarcképet kért a festőtől (1910).

Bihari Sándornak (1856-1906) a Nagyváradon töltött gyermekévek után nehéz anyagi helyzete ellenére sikerült a bécsi akadémiára kijutnia. Ezt Párizs követte, ahol Jean Paul Laurens (1838-1921) tanítványa lett. Még Párizsban festette a Cilinderpróba és a Kereszttűzben című képeit. Ez utóbbit Ferenc József vásárolta meg. Hírnevét a Bíró előtt című festménye alapozta meg. A Társulat 600 forintos pályadíját nyerte el vele, de a nagyon várt és remélt Munkácsy-díjat nem. A képet azonban Ferenc József vásárolta meg. A sikerek egymást követték: 1890-ben Társulati díjat nyert a Falu rossza, 1893-ban Az ő nótája című festményével nagy aranyérmet. A millenniumi kiállításon a Ferenc József Rend lovagkeresztjével tüntették ki a művészt. Újabb nagy erkölcsi elismerést aratott a Zsigmond király fogadja Ulászló lengyel királyt a nagyváradi székesegyházban című történelmi festményével, mellyel Forster-[5] Vaszary díjat nyert(1898).

Magasra ívelt a pályájuk a Bruck testvéreknek is. Bruck Lajos (1846-1910), akit szülei kereskedői pályára szántak, végül a festői pályát választotta. Előbb a bécsi képzőművészeti akadémián, majd állami ösztöndíjjal Velencében folytatott tanulmányokat. Párizsban Munkácsy tanítványa volt. 1885-95- ig Londonban élt és az udvar és az angol arisztokrácia legkeresettebb festője lett. Képeit angol és amerikai gyűjtők vásárolták meg. 1894-ben a Nemzeti Szalon alapító tagjainak egyike volt. Karrierje csúcsának számított, amikor a kormány felkérésére Szentpétervárott kiállítást rendezett, s érdemeiért II. Sándor cár mellére tűzte a Szent Anna rendet.

Bruck Lajos öccse, Bruck Miksa (1863-1920) 1878-81-ig a Mintarajziskola növendéke volt, ahol Székely Bertalan volt a mestere. A müncheni akadémiát dicsérő oklevéllel végezte és Benczúr mesteriskolájában fejezte be tanulmányait. A Műcsarnokban volt első bemutatkozó tárlata, melyet nagysikerű londoni, antwerpeni, berlini, velencei, müncheni kiállítások követtek. 1916-ban állami kisaranyérmet nyert enteriőr képével. Fontos szerepe volt a Hazai Művásárlók Egyesületének megalapításában, s a Nemzeti Szalon igazgatója volt több évig. 1914-ben a Ferenc József rend lovagkeresztjével tüntette ki az uralkodó.

Szintén ismert festő volt Bruck Hermina (1865-1944), aki szintén müncheni akadémista volt és később a Magyar Képzőművésznők Egyesületének és a Nemzeti Szalonnak egyik alapító tagja volt.

Basch Gyula (1851-1928) eredetileg mérnöknek készült, de a festészetben találta meg hivatását. Elsősorban arcképfestő volt, de életképeket is festett. Társadalmi, szakmai elismertségét fejezi ki, hogy a Műcsarnoknak két ízben is elnöke volt

Glatter Gyula (1886-1927), Glatter Ámin festő fia a budapesti Mintarajziskolában kezdte tanulmányait, majd Münchenben folytatta. Nagybányán is megfordult, de Benczúr mesteriskolájában érett be korán kibontakozó tehetsége. A Műcsarnokban való nagysikerű bemutatkozása után (1908) Harkányi- díjat[6] nyert az Öregasszony és a fiatal lány című festményével. A Műcsarnok 1910-11-es téli tárlatán női arcképével kis aranyérmet nyert. Ezt követte a Nemzeti Szalon arckép díja. A felső tízezrek legkeresettebb festői közé tartozott.

Halmi Artúr (1866-1939) Tanulmányait Bécsben és Münchenben végezte. A Vizsga után című festményével vált híressé, melyet Munkácsy díjjal ismertek el. Párizsban Munkácsyval dolgozott együtt a Honfoglalás című festményen. A Párizsban készült Titkos esküvő című képét a király vásárolt meg. 1910-ben Amerikába vándorolt ki.

Knopp Imre (1867-1945) Knopp József festő fia volt, aki atyja foglalkozását követte. Tanulmányait Bécsben, Budapesten, Weimarban és Párizsban végezte. 1871-ben volt bemutatkozó tárlata a Műcsarnokban a Foltozó csizmadia című képével. 1895-ben az Utolsó öltések című életképével kis aranyérmet, az Anyai csók című művével Barcelonában második aranyérmet, Münchenben, az akadémizmus fellegvárában pedig aranyérmet nyert. 1917-ben Biedermeir enteriőr című képe állami nagy aranyérmet kapott.

Kunffy Lajos (1869-1962) jogi egyetemen kezdte tanulmányait, de később a festői pályát választotta. Az Iparrajziskola után Münchenben tanult Hollósy Simonnál. Ezt követte 1891-ben a párizsi Julian Akadémia. Első bemutatkozó kiállítása Párizsban 1894-ben volt, itt rendezték első gyűjteményes kiállítását is 1913-ban. Magyarországi első egyéni kiállítására a Nemzeti Szalonban került sor 1924-ben. Elsősorban paraszti zsánerképeket, tájképeket, csendéleteket festett, de a cigányokat is megörökítette somogytúri birtokán. Sikerei egymást követték: 1925-ben Állami Pasztell-díjjal, 1926-ban Genere-díjjal tüntették ki. Festészeti munkásságáért, valamint a Budapesten rendezett francia művészeti kiállítás megszervezésében kifejtett munkájáért Becsületrendet kapott 1906-ban.

Magyar-Mannheimer Gusztáv (1859-1937) művészetére a romantikus realizmus, a naturalizmus, és a Makart-féle akadémizmus jellemző. Bécsben Makartnál, Münchenben Linzenmayer Sándornál, majd a Benczúr mesteriskolában páratlan mesterségbeli tudást sajátított el. A Műcsarnokban mutatkozott be a Nyár című képével, mellyel nagy sikert aratott. Karrierjének következő állomásait jelzik az állami kisarany 1902-ben, majd 1912-ben a nagy állami aranyérem. A modern festészeti irányzatok felé való tájékozódását jelzi, hogy a nagybányai kolóniát is felkereste és a MIENK[7] és a Szinyei Társaság[8] alapító tagjai között is ott találjuk

Márk Lajos (1867-1942) pályája kezdete hasonlóan alakul a kortárs képzőművészekéhez. A tanuló éveinek állomásait München – itt Hollósy Simon tanítványa-Párizs, majd Benczúr mesteriskolája jelzi. 1897-ben részt vett a nagybányai festőiskola kurzusán. A Műcsarnok és a Nemzeti Szalon kiállításain akt kompozíciókkal és arcképekkel jelentkezett. A küzdelem egy férfi bírásáért című festményét a párizsi kiállításon aranyéremmel tüntették ki. Hevesi Angéla portréjával pedig a Műcsarnok Társulati díját nyerte el. A Nemzeti Szalonban (1907, 1908) és az Ernst Múzeumban (1932) rendezett kiállításain kívül nagy sikerrel mutatkozott be New Yorkban (1910) és San Franciscóban (1923).[9]

Tornai Gyula (1861-1928) magas fokú művészi tudását bécsi, müncheni tanulmányai során, majd Benczúr mesteriskolájában szerezte. Külföldi, elsősorban keleti tanulmányútjai nyomán az orientalista festészet mellett kötelezte el magát. Műfaji gazdagságát jelzi, hogy a millenniumi kiállításon Hunyadi János utolsó szavai című történelmi festményét állították ki. 1907-től a londoni, párizsi, németországi vándorkiállításokon óriási sikerrel szerepelt egzotikus tájakat, érdekes karaktereket, a kelet varázsát ábrázoló képeivel. Különleges megbízásai közé tartozott Okuma japán miniszterelnök és a burdvani maharadzsa portréjának megfestése. A Gésák című képét VII. Edward angol király vásárolta meg.

A magyar historizmus festészetében jelentős szerepet játszó akadémiai festők között kell még számon tartanunk Fejér Sándort (1876-1915), Jávor Pált (1880-1923), Karvaly Mórt (1860-1899), Skutezky Dömét (1850-1921), Vajda Zsigmondot (1860-1931). E festők a Mintarajziskolában, Münchenben illetve a bécsi akadémián, majd Párizsban folytattak tanulmányokat, néhányan Olaszországban is megfordultak. Festői életpályájukra azonban nem rendelkezünk elegendő adattal, ezért nem érintjük részletesebben művészetüket.

A művészek külföldi tanulmányainak nemcsak az volt az oka, hogy a korabeli művészeknek hagyományosan a nagy európai mesterektől kellett tanulniuk, hanem a hazai képzés lehetőségének hiányossága is. 1871-ben alakult meg hosszas előkészítő munka után, báró Eötvös József megbízásából a honi Mintatanoda és Rajziskola Keleti Gusztáv igazgatásával. Keleti maga is festő és grafikus és elsősorban hatalmas tekintélyű műkritikus volt. 1901-ben kapott nemesi címet, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta, a Kisfaludy Társaságnak is tagja volt. Művészetét a Bécsben, Münchenben elsajátított akadémikus stílus jellemezte.

Legtöbb munkáját jellemzi a gondos megmunkálás, némi melankolikus hangulat, az ecset óvatos járása, a színek feltűnő félénk szerepeltetése. Egészében régies festés, amely egészen kiesik korából.

- írja róla Lyka Károly.[10] Keleti művészeti ízlése, esztétikai nézetei döntően meghatározták a magyar művészet irányát a 19. század utolsó évtizedeiben. Művészetpolitikai tevékenysége során döntött a kiállításokról, az ott osztott díjakról, ösztöndíjakról, az állami mecenatúra módozatairól. Esztétikai elveivel hosszú időre irányt szabott a főúri és a polgári ízlésnek, s mint a király vásárlási bizottság legfőbb tanácsadója a hivatalos művészetpolitika egyik legfontosabb tényezője volt. A modern művészeti próbálkozásokat, a művészeket kemény kritikával sújtotta. Ennek legismertebb példája Szinyei Majálisa (1873), melynek kedvezőtlen fogadtatása miatt a művész hosszú időre abbahagyta a festést.

1874-től a müncheni akadémia igazgatója, világhírű professzora, Karl von Piloty vonzotta magához a művészjelölteket. Európából, sőt a tengerentúlról is özönlöttek hozzá a tanítványok.

Ő volt az akadémia nagy mágnese. Körülötte forgott minden. Osztálya volt az ígéret földje. A növendékek legszebb – sajnos sokszor hiú – álma volt az ő keze alá jutni. Mi több, stílusa fölforgatta fél Európa művészetét. Elsősorban Münchenét. Mert ő általa lett az Akadémia az új müncheni stílus fellegvára."[11]

Festészete teátrális, túlzottan aprólékos műgonddal kidolgozott, a feszíni csillogást, a reprezentációt kifejező, ma már üresnek mondható művészet volt. Tanítványai közül jó néhányan szintén iskolaalapító, a müncheni realizmus jegyében alkotó művészekké váltak. Az ő tanítványai közé tartozott Hans Makart (1840-1884), a bécsi akadémia festőfejedelme, Benczúr Gyula (1844-1920), Linzenmayer Sándor (1839-1898), de Szinyei Merse Pál is. A magyar származású müncheni professzorok közt szerepelt még Wagner Sándor is, aki a Dugovics Titus önfeláldozása című történeti képével vált híressé.

1882-ben hívták haza Münchenből Benczúrt, hogy mesteriskolát alapítson. Sziporkázó tehetségével, rendkívüli festői kvalitásaival, ragyogó színeivel meghódította a honi közönséget is, de növendékei is nehezen tudtak szabadulni a mester hatásától. Festőművészeink közül Bruck Miksa, Fejér Sándor, Knopp Imre, Márk Lajos, Tornai Gyula tartoztak a tanítványai közé.[12]

A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy mit és hogyan oktattak a bécsi és a müncheni akadémián. Székely Bertalan az alábbiakban számol be erről:

Az első feladat, amelyet kaptunk. Egy osztrák herceg vadászaton áll az erdőben, és szembe kerül egy szarvassal, melynek agancsa közepén egy kereszt ragyog. A herceg elejti fegyverét, térdre borul, és azon túl vallásos életet élt.

Utána Josef von Frühlich professzor osztálya következett, ki egész éven át egyházi szerzőktől olvasott fel idézeteket és a tanítványok legfeljebb a mester freskóit másolhatták. Leopold Kupwiesernél a következőket tapasztalta:

Ő bibliából adott nekünk feladatokat. Az első feladat, amelyet én kaptam Isten anyjának mennybemenetele a tizenkét apostol jelenlétében… Miután útmutatást nem kaptunk, néhány régi festő művét és reminiszcenciákat, utánzatokat készítettünk.[13]

Ha e témákat és művészeti oktatás módszerét nézzük, feltétlenül ki kell emelnünk Szinyei színköltészetét, s hogy korát mesze megelőzve, plain air festészetével maga mögött hagyta az idejétmúlt akadémiai műtermi festészetet, tematikát, szemléletet. Ugyanakkor feltétlen tisztelettel kell tekinteni a müncheni akadémisták egy kis csoportjára, akik kivonultak a müncheni akadémiáról Hollósy Simon vezetésével Nagybányára, és ezzel a modern magyar képzőművészet elindítói lettek.

A 19 század második felében a kulturális élet intézményrendszerének színvonala Európa-szerte mindenütt nemzeti kérdéssé vált, és a művészetek állami támogatása megnövekedett. Az állami mecenatúra jelentőségét, a művészetek internacionális jellegét bizonyítják a nagy európai és világkiállítások is. Zsidó művészeink Bécsben, Münchenben, Párizsban, Londonban, Antwerpenben kimagasló eredményeket értek el, amelyek nemcsak saját művészi pályájuk kimagasló teljesítményei voltak, hanem egyben a magyar nemzet ügyének szolgálatát is jelentették. A nemzeti ügynek tekintett művészet és a zsidóság összefüggésére a későbbiekben még visszatérek.

A magyarországi kiállítási infrastruktúráról szólva első helyen kell kiemelni az 1861-ben alakult Képzőművészeti Társulatot, melynek székhelye a régi Műcsarnok volt. A Műcsarnok volt a hivatalos művészetpolitika, az akadémikus festészet legerősebb bástyája.

A Társulat szerepének súlyát emelte, hogy kiállításain osztogatták az állami aranyérmeket, s más kitüntetéseket, úgy hogy szinte hivatalos fórummá nőtt, de ugyancsak a Társulat kezelte és ítélte oda a jelentékeny számú és összegű alapítványok kamatait és ösztöndíjakat is… A művészeti adminisztráció, a bírálat, a díjak kiosztása művész tagok többségének kezében volt  s miután mindig kevés a kiváló művész és mindig többségben van a nem kiváló, mindig a gyönge színvonalú többség ízlése és érdeke döntött.[14]

Művészeink bemutatkozó magyarországi tárlatainak, majd ezt követő egyéni vagy gyűjteményes kiállításainak helyszíne a Műcsarnok volt. A művésszé avatás hivatalos és társadalmi rítusa volt ez.

Másik kiállítóhely az 1894-ben alakult Nemzeti Szalon, melynek célja a magyar képzőművészet erkölcsi és anyagi, kulturális érdekeinek, értékeinek a felkarolása volt. Az intézmény tíz éves évfordulója kapcsán az alábbiakban összegzi a Művészet című folyóirat a Nemzeti Szalon feladatát:

Beilleszkedni a társadalom többi organizmusai közé, fennálló hézagokat kipótolni, igazolni, hogy szükségletet elégít ki, dacolva a társadalom kényelemszeretetével, idegenkedésével minden új, szokatlan és a meglévő rendet zavaró iránt: ez a sorsa minden új egyesületnek, mely megkezdi küzdelmét a létért. Annál nehezebb ez a feladat, ha ez az új egyesület nem csillapít közvetlen szükségérzetet, nem pótol kiáltó hiányokat, ellenkezőleg, az a feladata, hogy mindenekelőtt felébressze a társadalom lappangó lelkiismeretét, felkeltse ezeket a szükségérzeteket, tudatossá tegye létezésének jogosultságát, előbb érzelmek felébresztésével, majd értelmi belátással, célszerűségi érvek hangoztatása által, hogy azután vitális fontossága kiderüljön.[15]

 A fenti forrásból három mozzanatot kell kiemelni. Először a társadalom igényét, a kultúrát segítő, az azt istápoló intézmények létrehozása iránt. A dualizmuskori társadalmat, gazdaságot átjáró modernizációs folyamat egy lassan átalakuló közönséget hozott létre. Az egyre nagyobb számban jelentkező művészek szervezeti formában való tömörülése, a műpártoló intézmények létrehozása a művészeti élet erős kihívására voltak válaszok. Így alakultak meg sorra a különböző szervezetek, egyesületek, amelyek a művészet és a művészek pártolását tűzték ki célul: Magyar Mérnök és Építész Egylet (1867), Iparművészeti Társulat (1885), Hazai Művásárlók Egyesülete (1887), Műbarátok Köre (1890), Magyar Képzőművészek Egyesülete (1894).[16]

 Jellemző továbbá korszakunkra, hogy a század végén, az ezredfordulón hatalmas és rendkívül értékes, zömében zsidó művészeti magángyűjtemények jönnek tétre. Hernádi Miklós az alábbi kollekciókat veszi számba: Dános Géza, Elischer Gyula, Ernst Lajos, Hatvany Ferenc, Herzog Mór, Kohner Adolf, Nemes Marcell, Vida Jenő, Wertheimer Adolf, Wolfner Gyula gyűjteménye.[17]

 Másodszor a Nemzeti Szalon a társadalom művészetek iránti elkötelezettségére, lelkiismeretére utal. A képzőművészetek és az irodalom a magyar nemzet élő lelkiismeretének szerepét töltötték be a forradalom és a szabadságharc bukása után.

A kiegyezés után a nemzeti jelleg került előtérbe

 Harmadszor: a közönség nevelésének érzelmi majd intellektuális téren jelentős feladatot szántak. Jól látta ezt már Keleti Gusztáv is, aki Mintarajztanoda létrehozásával jelentős szerepet szánt az ott végzett rajztanároknak.[18] Az addig műkedvelő, vagy nem megfelelően képzett tanárok ugyanis nem voltak alkalmasak a nemzet általános kulturális felemelkedésében szerepet játszó művészet közvetítésére. A Nemzeti Szalon kiállításaival a művészeti életben való aktív részvételével ezt az ügyet kívánta szolgálni. Kialakulóban volt egy új típusú műveltségeszmény, amelyhez egyre inkább hozzá tartozott a művészetek ismerete, a főúri és azt követő nagypolgári mecenatúrának a gyakorlata. A művészetek iránti érdeklődésben szerepet játszott az a szekularizációs folyamat, amely sprituális űrt eredményezett, és amelynek betöltésére az egyik lehetséges válasz a művészetek szerepének felértékelődése volt [19]

 A 19. század második felében az állami és magán mecenatúra mellett kialakult a szabad művészeti piac. Ez a művészek megélhetése, társadalmi mobilitása szempontjából fontos tényezővé vált. A változó piaci követelmények, a közönség elvárásai, ízlése is nagyban befolyásolták a létrehozott műalkotások művészeti értékét, színvonalát. Gyakran a műcsarnoki festők érzelmes giccsei voltak a legkelendőbbek, sőt a legfőképpen díjjakkal kitüntetett, államilag támogatott művek. Művész és a közönség kiszolgáltatottsága tehát kölcsönös volt. A műcsarnoki festészetet az adott kor társadalmi igényei hozták létre, és azok tartották életben. Meg kell jegyeznünk, hogy a Műcsarnokban nemcsak a hivatalos akadémikus festők mutatkoztak be, hanem korszak más művészeti irányát képviselők is, sőt a nagybányai festők is 1897-ben. A Hollósy–kör és a Műcsarnok a összeütközése élesen vetődött fel, mely a kritikákban, a festőcsoport tagjai közti levelezésekben is tükröződik. Hollósy Réti Istvánhoz, a nagybányai festők egyik meghatározó egyéniségéhez, legjobb barátjához az alábbi levelet írta 1899-ben:

 Bele olvadtok- e a Műcsarnokba vagy akartok- e ellene dolgozni addig, míg kipusztul onnét a piszok!..minden a miénk lehet, vagy elpusztulunk. Én tudom milyen ellenfeleink vannak: Stréberek![20]

 Milyen volt a közönség? Milyen képeket vásárolt? Elsősorban arcképek iránt mutatkozott igény, mely a legnépszerűbb műfaj volt a 19. század második felében. Az arckép társadalmi funkciója azonban megváltozott a millennium körüli évekre. Amíg korábban a portré a megörökítés egyetlen módja volt, addig a fényképezés elterjedésével a helyzet megváltozott. Az arckép a kilencvenes évekre a társadalmi reprezentálás eszközévé, státusszimbólummá vált.

 Másfajta képek megszerzésekor feltétlenül döntő volt a tárgy, nagyritkán a művész hírneve. A vásárló közönség latra vetette, hogy mit szeretne otthon a falán napról napra látni. Egy ilyen közkedvelt tárgy a hangulatos táj (minden városi ember vágya), de becsülték az adomás képeket is, amelyeknek mókáját szépen el lehetett magyarázni a vendégeknek. A munka képei nem kaphattak bebocsátást. Ha egyik- másik tapasztalatlan fiatal festő mégis festett ilyesmit, szépen hazavihette a kiállításból, s többé nem nagy kedvvel nyúlt ilyen témához, amely eladhatatlannak bizonyult. A mezei, falusi munka azonban kivétel, ezt szívesen vették; nemcsak a városi ember nosztalgiája játszott itt közre, hanem titkon saját városiasságának fölény érzése is. A csendélet kép, mint az ebédlő dísze, nem művészi alkotásnak, hanem kiegészítő bútordarabnak szerepét töltötte be.[21]

 Bemutatott festőink közül ki kell emelnünk Bihari Sándor művészetét. Bihari a 19. századi magyar életképfestészet kiteljesítője, egyben annak utolsó nagyformátumú egyénisége volt. Az akadémiai képzés során tökéletes formabiztonságra, ragyogó kompozíciós készségre tett szert, mely kitűnő jellemábrázoló készséggel, humorral párosult. A müncheni iskola egyéniséget gúzsba kötő elavultságát már párizsi festőnövendék korában érezte. Mecénásának, Tauszig Henriknek az alábbiakban számol be erről: "Igen bölcs dolog volt öntől, hogy München helyett Párizsba küldött. Itt most a Salonban egymás mellett láthatom a német és a francia munkákat és boldog vagyok, hogy az utóbbiakhoz tartozhatom. A franciák egyszerűsége ragyog a németek fáradtságos mach-ja mellett. És egyáltalán: a műterem, amelybe kerültem a legjobb, mert kiválóbb mestert mint J. P. Lauens nem is kívánhattam volna magamnak."[22]

 Az 1866-ban Szolnokon festett Bíró előtt című képe a legsikeresebb alkotása, s egyben Bihari főművének tekinthető. A mű témája a hétköznapokból ellesett epizód: a cigányok bepanaszolják falusi bíró előtt a szilaj legényt, aki eltörte a hegedűt. A mű elbeszélő története kapcsolódik az anekdotizáló életképek csoportjához, de meg is haladja azt. Nem a történet a főszereplő, nem a csattanóra kihegyezett zsánerkép, hanem a jellem és helyzet ábrázolás mesteri műve. A mű történetében még egy másik történet is benne van, hiszen tárgyalás kimenetelét a nézőnek kell kitalálnia. Ezzel a kép szemlélőjét az események aktív részesévé teszi festő.

 A mű kompozíciójának középpontjában a legény áll, aki panyókára vett kabátban, de egyáltalán nem bűntudattal néz a kárvallott cigányokra. A kép jobboldalán álló cigánycsoport minden egyes tagja kitűnő karakter. Különösen a bekötött fejű férfi sejteti a történet előzményeit. A modelleket Szolnokon találta a festő, ahogy levelezéséből értesülünk. Alakjuk, ruházatuk a maguk természetességében, a csoport dinamikája a jellemzés kitűnő eszközei. Nyoma sincs itt a középszerű népszínművek romantikus, de kissé lenézett cigányainak, akik műrongyaikban is olyan csúfolódásra ingerlőek. A panaszos cigányt hallgató bíró figyelmet, ugyanakkor komolyságot tükröző ábrázata, szegényes bőgatyás viselete szintén remek megfigyelés, jellemzés.

 Ezek az alakok nem voltak többé a közönséges felöltöztetett modellek, akik műteremről műteremre vándoroltak, hanem akiken a művész szeme fennakadt, s akiket úgy látott, hogy mikor őket a vászonra vitte, valami a magyar humusból is került oda velük.[23]

 Külön figyelmet érdemel a paraszt szobabelső, amely annyira élethű, hogy napjainkban is található még ilyen az Alföld szegényebb részein. Ez a "tárgyalás" színhelye egyáltalán nem emlékeztet a műtermekben berendezett, etnográfiai tárgyakból összeállított enteriőrökre, amelyek oly hangsúlyosan jelennek meg a kevésbé kvalitásos zsánerképeken. Bihari művészete utat nyitott a nagybányai festőkön keresztül a 20. századi festészet, az életképek megújításához, amely az elmesélő tartalom helyett a festői jelenség művészileg általánosítható elemeire helyezte a hangsúlyt.[24]

 László Fülöp életművének a sebezhetőségét, múlandóságát már a kortárs kritikus, Farkas Zoltán is észrevette. 1937-ben írt nekrológjában kiemeli a művész páratlan virtuozitását, tehetségét, azonban művészete lélektelenségét hangsúlyozza. Festési módjáról, ábrázolási módszerétől az alábbiakat írja:

 A festési módja is megfelelt a kor ízlésének. Nem volt aprólékos, hanem hűvösen könnyed vázlatos és mellékesebb a részletekben. A fő súlyt az arc és a kezek friss és eleven ábrázolására fektette. Erősen világító, áttetsző színeket használt, képei valósággal csillogtak a festék szépségétől. Vonalai lendületesen futottak, gördülékenyen, a festői kalligrafikának nem volt mestere nála.[25]

 Másik kritikusa[26] is kiemeli László rendkívüli tehetségét és érzékenységét, amellyel különleges kapcsolatot tudott teremteni modelljeivel. Azt és úgy festette meg, amit azok magukból szépnek, megörökítésre méltónak szántak. A szépség keresése, majd megtalálása belső meggyőződéséből fakadt, s ez egyfajta időtlenséget ad képeinek, ugyanakkor magában hordozza múlandóságukat is. A jellemábrázolással, pszichológiai mélységek feltárásával adós maradt, míg Goya, Velazquez festészete örökérvényű igazságokat jelenítenek meg, hiszen volt erejük és bátorságuk az álarcok mögé nézni.

 Sokszorosan kitüntetett és népszerű festő volt saját korában Márk Lajos, aki arcképeivel, életképeivel, szalon zsánereivel vívta ki a közönség tetszését. A szalonzsáner legünnepeltebb festője Margitay Tihamér volt, akinek közönsége, vásárlói a nagypolgárság köréből kerültek ki. Ugyanilyen igényeket elégített ki Márk művészete is, melynek esendőségét, a kor szelleméhez való igazítását, a kompozíció szétesettségét, a témaválasztás banalitását maró gúnnyal jellemzi Lyka a Küzdelem című kép kapcsán.

 …látni lehetett egy nagy szalont két- három tucat alakkal. Természetesen mind fiatal nő és csaknem mindről félig lecsúszott az öltözet. A terem mélyén, egészen hátul felfedezhető a "Küzdelem" főhőse: egy székbe rogyott frakkos férfi kicsiny alakja. Szinte elvész a képen, amelynek legnagyobb részét nők foglalják el. Némelyik a padlón kuporog, mások gúnyolódva integetnek a háttérben ülő férfi felé, a többi is incselkedve kacérkodik vele, mind nevet és csúfolkodik. A csupa "démon", ahogy akkor Budapesten mondták. Rossz álomnak lehetne ezt a "küzdelmet" felfogni, vagy valami allegória félének, amelynek az értelmét a művész nem árulta eléggé érthetően, ha ez a sok volt métermázsa nő nem volna ilyen kézzelfogható realizmussal megfestve.[27]

 Az orientális festészeti irányt képviselte Tornai Gyula, aki Eisenhut Ferenc mellett e téma legrangosabb képviselője volt a 19 század utolsó évtizedeiben Az egzotikus Kelet iránti érdeklődés már a 18. század irodalmában, zenéjében és képzőművészetekben jelen van, hogy aztán a romantikában teljesedjen ki. Tornainál is a Kelet iránti vonzalom utazásokban, élményszerzéseken alapuló valósággá vált. A Kelet iránti érdeklődésben nemcsak az európai kultúrától elütő különlegeség hajszolása, látványos keresése és keresettsége játszott szerepet, hanem az ekkor komoly tudományos vitákat kiváltó, a magyarság keleti eredetét hangsúlyozó gondolatkörnek is.

 Tornai is eredeti műtárgyakkal vette körül magát, melyek választott témáinak, műtermi festészetének elengedhetetlen rekvizitumai voltak. Képeit e saját maga által gyűjtött tárgyakkal együtt állította ki, melyek könnyen gazdára találtak. Eisenhut látványosság számba menő müncheni műterméhez hasonló lehetett Tornaié:

 Bokharai és perzsaszőnyegeken gyöngyház berakású arab ülőkék, pamlagokra vetett selymek, tuniszi burnuszok, georgiai csíkos köpenyek, ékes atlasz papucskák, a keleti nagyurak elpuhult életének csecse becséi, egy sor finom mívű bronzedény az akkor dívó keleti novellák hárem hangulatát hozták a látogató emlékébe. Emellett kaukázusi és török fegyverek díszesen cizellált példányai, hosszú csövű puskák, damaszkuszi tőrök, keleti jatagánok.[28]

 Tornai festészetének ürességét, hetven évvel azelőtti komponálását, látásmódját, festészeti technikáját, elavult naturalizmusát tűzi tollhegyre Bálint Aladár a Nyugat hasábjain 1917-ben. Tornai művészete már valóban saját korában is anakronisztikussá vált, hiszen például Gauguin zseniális művei ismertek voltak.

 Egy mecset belseje, arab tevehajcsár, tokiói kert, vagy hárem jelenet nem magasabb vagy alacsonyabb rendű feladat, mint egy városligeti facsoport, vagy párizsi utcarészlet megfestése; az eszközök is ugyanazok lehetnek, csak a lelket, a nyers matéria lelkét ki ne felejtse a művész.

 - írja a kritikus.[29]

 A következőkben a bemutatott életpályák, sikertörténetek társadalmi összefüggéseire szeretnénk utalni. Budapest világvárossá válása, a Gründzeit időszaka a modernizációval összefüggésben kulturális téren is megteremtette a művészetek prosperitásának feltételeit, infrastrukturális hátterét. Új társadalmi igények jelentkeztek a művészet iránt, új típusú közönség jött lére, kialakult a szabad műkereskedelem, megváltozott a művész társadalmi státusza és presztízse. A gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi világban és a kulturális életben is páratlan karrierek bontakoztak ki. Olyanok, melyek a feudális kötöttségekkel terhelt társadalmakban nehezen elképzelhetők. Elég, ha szegény származású zsidó művészekre gondolunk itt, Bihari Sándorra, László Fülöpre, aki művészetük révén a legmagasabb társadalmi elismerésekben részesültek. Vajon mi volt az egyes művészek és a zsidó művészek sikerek titka? Mindenekelőtt a tehetség. Témánk szempontjából azonban megkerülhetetlen kérdés, hogy a zsidó művészek hogyan viszonyultak a 19 század második felének gazdasági, társadalmi, kulturális változásaihoz? Hogyan viszonyultak saját zsidóságukhoz, a zsidósághoz? Hogyan határozták meg önmagukat az asszimilációs folyamatban, s mindez hogyan tükröződik művészetükben? A felmerülő kérdések egy részére nem tudunk válaszolni az egyes alkotókra vonatkozó források hiányossága miatt, csupán a tendenciákat lehetséges felvázolni.

 A zsidóság akkulturációs folyamata az emancipációs törvény, de még inkább a zsidó vallás egyenjogúságát deklaráló 1895. évi recepciós törvény nyomán folytatódott illetve felerősödött. A jogi és politikai emancipáció azonban nem jelentette azt, hogy ez a törvényileg szabályozott befogadói aktus létrehozta volna a befogadtatás teljes megvalósulását. Egyrészt az asszimilált zsidók messzemenően őrizték másságuk tudatát, másrészt választott nemzetük számon tartotta származásukat, gyökereiket. A társadalmi érintkezésben ezek a távolságtartó, az idegennek szóló, sokszor megalázó gesztusok ismertek szépirodalmi példákból is. A XIX. század végén e jelenségek létélményt jelentettek közép- európai zsidó értelmiségi számára.

 E történelmi folyamatban az asszimilációs mobilitás egyik formája a többségi politikai nemzettel való azonosulás volt.[30] A nemzethez tartozás óhaja, a nemzetbe való befogadtatás felett érzett öröm a Millenniumot megelőző évek jellemzője, de különösen az ezredéves ünnepen vált a zsidóság egy részének önmeghatározásává. A testvériesülés, a nemzettel való teljes és büszke egybeolvadás, a sorsközösség vállalása tükröződik az Egyenlőség című felekezeti lapban közölt versben is.

A zsidót a magyar testvérül fogadta,
Kitárta hű keblét, szívét neki adta.
A lelkes zsidó nép a nemzetbe olvadt,
S ily honszeretetet idő nem olthat!
E földhöz tapadt ő, el nem válhat többé,
Élni, halni itten óhajt mindörökké![31]

 A 19. század második felének újabb asszimilációs kihívásai újabb identitási stratégiák kimunkálására, újrafogalmazására, megélésére késztették a zsidóság jelentős részét. A közösségi kapcsolatok, a vallási kötöttségek fellazulásáért kárpótlást jelentett a gazdasági, politikai, kulturális elitbe való felemelkedés.

 A beilleszkedésre kész zsidóság számos tagja számára e 'nagy' és nyitott nemzeti kultúrákban való aktív részesedés csábításai erősebbnek bizonyultak, mint a múltba forduló zsidó hagyomány őrzésétől elvárt szimbolikus előnyök.[32]

Ezen a ponton lehetséges összefüggés van az asszimilációs teljesítmény és a befutott karrierek között művészeinknél. Azonban nem minden esetben lehet közvetlen kapcsolatot feltételezni e két dolog közt, hiszen ha a kortárs Horovitz Lipót (1839-1917) művészetét nézzük egészen más oeuvre képe és ugyancsak egy magasba ívelő karrier képe rajzolódik ki előttünk. A rabbinikus családból származó Horovitz a bécsi akadémián tanult. Arcképeivel hatalmas sikereket aratott varsói tartózkodása alatt, illetve később Bécsben. Az arisztokrácia legkeresettebb festői közé tartozott. 1863-ban a párizsi szalonban mention honorable-ben részesült, 1885-ben a budapesti kiállításon nagydíjat, a millenniumi kiállításon portréjával nagy aranyérmet nyert. Ugyanekkor a Ferenc József III. osztályú Vaskorona-renddel, tanári címmel tüntették ki.

Ha festőművészeink témaválasztását nézzük, nem találunk köztük zsidó témát. Horovitz Lipót azonban nemcsak arcképeivel aratott hatalmas sikereket, és szerzett kitüntetéseket, hanem ragyogó zsidó tárgyú képeket is festett. Ilyen például a Jeruzsálem pusztulásának emléknapja, melyet az 1873. évi bécsi világkiállításon kitüntettek. Híres zsidó témájú képei még a Talmud tanítás és az Elsőszülött. A témaválasztásokban megmutatkozó különbségek a művészek zsidósághoz, a zsidó tradícióhoz való teljesen különböző viszonyulását, eltérő világképét tükrözik.

BIBLIOGRÁFIA:

Bálint Aladár: 'Tornai Gyula'. In: Nyugat, 1917. 6. szám

Czigány Magdolna: László Fülöp, az utolsó udvari festő. www.ko.zigmagda

Farkas Zoltán: 'László Fülöp Ele'k. In: NYUGAT, 1937. 12. szám

Fónagy Béla; Bihari Sándor: 'Bihari Sándor' In: MŰVÉSZET, 1906. 6. szám

Karády Viktor: Zsidóság Európában a modern korban. Társadalomtörténeti vázlat Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2000.

Lázár, Béla, Dr. 'A Nemzeti Szalon története". In. Művészet, 1904, 2. szám

Lyka Károly: Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig 1896-1914. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1953

Lyka Károly: Közönség és művészet a századvégen. Magyar művészet 1867-1896. Budapest, Corvina, 1982.

Lyka, Károly: Magyar művészeti élet 1867-1896. Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó

M. Heil Olga: Magyar népélet 1850-1900. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzteti Galéria

Németh Lajos: 'A historizmusról. A historizmus mint művészettörténeti fogalom'. In A historizmus művészete Magyarországon. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1993.

Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete. Budapest: Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalat, 1956

Prepuk Anikó: 'A zsidóság a Millenniumon' In: Századvég, Új Folyam, 2000/3.

S. Nagy Katalin: Emlékkavicsok. Holokauszt a magyar képzőművészetben 1938-1945. Budapest, Glória Kiadó, 2006

Szelesi Zoltán: Válogatás Bihari Sándor levelezéséből. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve

Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete 1867-1918. Budapest, Ú-M-K. 2009

Varsányi Gyula: 'Ezer év'. Egyenlőség, 1896. május 1.

Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története. Budapest, Könyvértékesítő Vállalat, 1986