Ha sorra vesszük a magyar tudomány azon képviselőit, egykor kiemelkedő személyiségeit, akiket nem jelentőségükhöz illő helyen és formában tart emlékezetében a tudományos közélet és a tudományos közvélemény, akiket méltatlanul elfeledtek… e nem kevés név közül szinte elsőként gondolunk Vámbéry Árminra, a sánta dervisre, a magyar és nem csak a magyar orientalisztika polihisztorára.

Méltatlanul elfeledve…

Vámbéry Árminra, a magyar orientalisztika különleges tehetségű tudósára legalább kétszeresen illik ez a meghatározás. A tudományos közvélemény elfeledte, mint nagy orientalistát, pedig a magyar nyelvészet terén követett tévútja ellenére, vagy emellett, a turkológia és iranisztika területén nagyon jelentős, ma is érvényes felfedezéseket tett, jelentős műveket alkotott, - a tudományág nagy tudósa volt.

A magyarországi zsidóság is megfeledkezett róla, pedig a zsidóság terén követett tévútja ellenére, vagy emellett, a zsidóság nagy fia, a zsidóság jelenkori legnagyobb ügyének, Izrael Állam újjászületésének elkötelezett híve, a gyakorlati életben, a politikában nagy segítője, előmozdítója volt.

Vámbéry Ármin 1831-ben, vagy 1832-ben született, és kora gyermekségében a Vamberger Hermann névre hallgatott. A születési év bizonytalanságának az az oka, hogy ebben az időben a zsidóknak nem írták elő az anyakönyvvezetést, az állami anyakönyvezés hatálya pedig csak 1895-ben terjedt ki rájuk. A később Vámbéry Árminná magyarosodott ifjúnak tehát már gyermekkorában problémát okozott a bürokrácia, illetve az ő akkori nézőpontjából a bürokrácia hiányossága, s így ifjúságában édesanyja visszaemlékezése alapján és saját belátásából úgy döntött, hogy 1832-t teszi meg születése évének. Atyja kitűnő, ismert talmud-tudós és rabbi képesítéssel rendelkező ember volt, aki ennek ellenére szülőhelyén, a Pozsony megyei Szentgyörgy városában eredménytelenül folyamodott rabbi-helyettesi állásért. Ilyen körülmények között is kizárólag a tudománynak élt, Vámbéry szavaival "nappalait, sőt éjszakáit is tanulmányainak áldozta", s nem igen törődött a már két gyermekkel gyarapodott család eltartásával. A 20 éves, a világ ügyeiben addig járatlan anya vette magára a pénzkeresés gondját. A Felső Magyarországra az 1830-as években betört kolera elragadta az apát, özvegységre juttatva a bajoktól addig sem megkímélt, még mindig csak 22 éves, családfenntartó asszonyt.

Az apa nélkül árván maradt gyermek nyolc éves koráig csak vallási tárgyakat tanult a dunaszerdahelyi zsidó iskolában. A család ugyanis az anya második, az elsőnél nem sikeresebb házassága révén ebbe a Duna melletti városkába költözött. A kisfiút ekkor támadta meg az akkoriban gyógyíthatatlan gyermekbénulás, aminek nyomát, maradványát egész életében viselte, egyik lába megbénult. A hét tagúra növekedett, nyomorgó család béna gyermeke a tanulás mellett dolgozni kényszerült. Először a család kenyérkeresetében, az akkoriban elterjedt orvos-szer, a piócakereskedésben vett részt, majd szabóinasként, házitanítóként kereste kenyerét, segített családjának. A munka mellett a tanulás könnyen ment neki, anyja szokta mondogatni: "…az én első uram fiának a legkülönbnek kell lenni minden gyermek közt." Anyja szerint neki kitűnőnek kellett lenni nemcsak a zsidó, hanem a keresztény tudományokban is. Emlékiratában anyját idézi: "Mert akármilyen jámbor és istenfélő volt a lelke, úgy látszik mégis eléggé jókor meggyőződött róla, hogy a thóra és a talmud tudománya eléggé alkalmas ugyan arra, hogy kulcs gyanánt szolgáljon a paradicsom kapujához, de nemigen való arra, hogy boldogulni lehessen vele már ezen a földön." A gyermek tehát a vallási tárgyak mellett világi ismereteket is tanult, és a továbbiakban is részt vett a család fenntartásában. Inas volt egy női szabónál, akinek a fiát héber nyelvre oktatta.

Nyelvtehetsége és a nyelvek iránti érdeklődése már kora gyermekkorában jelentkezett. Gimnáziumi évei alatt kezdett franciául tanulni. Németül, szlovákul és héberül már tudott. Amikor, hamarosan, a latinnal kezdett megbarátkozni, ez már számára az ötödik nyelvet jelentette. Viharos, nehézségekkel terhes kora-gyermekkor után érte meg 13. évét, Bár Micvá avatását. Ezután elhagyta a szülői házat, korábbi lakóhelyére, a Pozsony melletti Szentgyörgyre vitte anyja, ahol beíratta a piaristák ottani gimnáziumába.

Nem folytatjuk Vámbéry Ármin gyermekségének és korai tanulóéveinek részletezését, további nehéz törekvéssel teli szenvedéseit, amelyek nem nélkülözték tanulótársai és tágabb környezete antiszemita megnyilvánulásait sem, mert ennyi is elegendő ahhoz, hogy megfelelően értékelni tudjuk a nagy tudós indulását.

Vámbéry munkásságának nagy ismerője, kitűnő kutatója, Kakuk Zsuzsa, így összegezi a turkológia tudományának megalapítója, máig legnagyobb mesterének, a török Közép-Ázsia XIX. századi végnapjai vándorának, sikeres kutatójának és krónikásának életútját: "A magyar orientalisztika nagy alakjának, Kőrösi Csoma Sándornak életútjával kapcsolatban gyakran szokták emlegetni, hogy a magyar nép testvéreit megkeresni indult el Belső-Ázsiába, azokat nem találta meg, de közben megvetette egy új keleti tudományágnak, a tibetisztikának alapjait. Lényegében hasonló lett Vámbéry sorsa is. A magyar nyelv hovatartozását felkutatni, majd török eredetét bizonyítani, ez volt egész fáradhatatlan életének, minden tevékenységének egyik fő mozgató rugója. Ezt a feladatot nem tudta jól megoldani. De közben úttörő értékű kutatásokat végzett, s ezzel megteremtette egy szélesebb látókörű, sokoldalú turkológia alapjait. /Kakuk Zsuzsa: A turkológus Vámbéry. In: Vámbéry Ármin emlékezete. Bp. 1986. /Keleti Értekezések 2./ p. 18./

Vámbéry azonban magyar szempontból sikeresebb ösvényeket választott, mint Kőrösi Csoma, amikor a törökség tanulmányozásának szentelte életét. Míg Vámbéry általános turkológiai érdemeit senki sem vonja kétségbe, addig a magyar őstörténet területén végzett kutatásait és ezekkel foglalkozó könyveit, tanulmányait mértékadó tudományos körök és szakemberek részéről szinte csak kritika érte a múltban és csak elmarasztalás és kritika illeti a mai napig.

Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc leverése a korábbi időknél sürgetőbben előtérbe helyezte, a magyar tudományosság fő feladatává tette a magyar nép és nyelv eredetének, illetve rokonságának kutatását. Hunfalvy Pál, a kor legkiválóbb magyar nyelvésze 1851-től folyamatosan tette közzé kutatási eredményeit. Ezeknek egyik összegező munkájaként 1855-ben megjelent "A török, magyar és finn szók egybehasonlítása" című értekezése, amelynek legfőbb következtetése az volt, hogy /idézem/: "A magyar nyelv közepett van a finn-ugor és török nyelvek között."

Hunfalvy még azt is kifejtette, hogy a rokonság fokát tüzetesen mérlegelve, inkább a törököt, mint a finnt kell a magyarhoz közelebb állónak tekinteni.

Nagyon valószínű, hogy Hunfalvynak, mint a legkiválóbb ismert magyar nyelvészeti tekintélynek e nézetei, dolgozatai sorában képviselt véleménye is hatással lehetett, sőt talán döntő befolyással volt az ifjú Vamberger Ármin - mert ekkoriban még így hívták Vámbéryt - elhatározására, hogy a keleti nyelvek terén addig puszta kedvtelésből folytatott tanulmányait, megszerzett figyelemreméltó ismereteit török tájakon gyarapítsa és a magyar nyelvkutatás, a magyar őstörténet megismerésének sokat ígérő és nagy jelentőségű céljára fordítsa.

Amikor 1857. márciusában báró Eötvös Józsefnél, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökénél megjelent, hogy támogatását kérje tervbe vett konstantinápolyi utazásához, Eötvös előtt így fogalmazta meg úti célját: "Ázsiába akar menni, keresni a magyarok őshazáját, eredetét" - így olvassuk önéletírásában, a Küzdelmeimben /107. p./ Az a lelkes támogatás, amelyben Eötvös mellett Hunfalvy Pál, Ballagi Mór, Toldy Ferenc, Jerney János és más akadémikusok részesítették, arról tanúskodik, hogy Vámbérynak már az első keleti útjához nagy tudományos várakozás fűződött, amelyet erősen átszőtt a nemzeti érzés.

A következő évben, 1858-ban, megszületett Vámbéry első Konstantinápolyban készített önálló műve, egy német-török zsebszótár, amelynek címe Deutsch-türkisches Taschenwörterbuch von Hermann Vámbéry aus Ungarn, - tehát már a szerző magyarosított nevével jelent meg. Ennek a szótárnak jellemző tulajdonsága és fő értéke, hogy eltávolodva a kor divatos, irodalmi nyelvétől, mesterkélt szókincsétől, a benne hemzsegő, szükségtelenül alkalmazott arab és perzsa szavaktól, az egyszerű emberek által használt eredeti török szavakat, a nem választékos, köznapi társalgási nyelvet vette alapul. Így akaratlanul úttörője lett a pár évtized múltán kibontakozó nyelvészeti és irodalmi iránynak, amely a török nyelvet készült megtisztítani az idegen hatásoktól.

Vámbéry szótárával – bár, mint láttuk, magasabb célt, nyelvtudományi és nyelvművelő feladatokat is megvalósított – valójában gyakorlati szükséget akart kielégíteni. Ennek ellenére, sőt ezzel együtt, a maga elé tűzött elsődleges tudományos célját sem helyezte háttérbe, egész konstantinápolyi tartózkodása alatt szeme előtt lebegett. Ideje nagy részét könyvtárakban töltötte, kutatta a magyarokra, a magyarok történetére vonatkozó török nyelvű, török szerzőktől származó műveket. Különös hévvel tanulmányozta mind a régi, mind a korabeli népies oszmán-török nyelvet. Különös figyelmet fordít a keleti törökségnek a rendelkezésére álló, egyre bővülő, befolyásos ismeretségi köre segítségével hozzáférhető irodalmi forrásai megismerésére. "Hévvel szedtem magamba – írja visszaemlékezéseiben, a Küzdelmeim 158. oldalán – a csagataj írások minden foszlányát és örömömnek nem volt határa, mikor engedelmet kaptam rá, hogy kutathassak Aali pasának e tekintetben gazdag és híres könyvtárában." Megragadott minden alkalmat arra, hogy találkozhasson és hosszabb beszélgetéseket folytathasson a közép-ázsiai kánságokból Sztambulon /Konstantinápoly/ keresztül utazó mekkai zarándokokkal. Ugyancsak a Küzdelmeim tanúsága szerint "Hitte és remélte, hogy az Oxuson /Amu-darja/ túl élő pusztai és városi lakók beszédében fölleli a nyelvnek olyan elemeit, melyek határozottabb hasonlatosságot és rokonságot mutatnak a magyarok nyelvével s hogy ennek következtében fontos felfedezéseket tehet és jelentékeny módon hozzájárulhat a magyarok eredete kérdésének tisztázásához." Ilyen irányú kutatásai köréből rendszeresen küldött a Magyar Tudományos Akadémiának érdekes és fontos tanulmányokat, közleményeket. Az 1859. évben tartott egyik akadémiai ülésen Ballagi Mór felolvasta Vámbéry jelentését "A török-csagatai és magyar nyelvek egybehasonlítására vonatkozó" tanulmányairól.

Ugyancsak Ballagi Mór mutatta be az Akadémiának Vámbéry Csagatai-török-magyar egybehasonlító kis szótárát, ami aztán a Magyar Akadémiai Értesítő XIX. évfolyamában /1. sz./ jelent meg. Ugyancsak 1859. folyamán Vámbéry, mennyiségére és főleg tudományos értékére nézve igen gazdag, jelentős gyűjteményt állított össze török példabeszédekből és sajátos kifejezésekből, amelyeknek különleges értékét a gyűjtés módja és közege adja. Hasonlóan német-török szótárához, a nép ajkán élő beszédet vizsgálva-tanulmányozva, az addig figyelemre sem méltatott népnyelvet dolgozta fel céljának megfelelően. Ennek egy részletét, akkor még kutató társa, akivel a magyar nyelv eredetének kérdésében egy nézetet vallott, Hunfaly Pál közli "Mutatvány az eredeti török szólásmódokból" címmel a Magyar Nyelvészet című folyóiratban /VI: 378./. A teljes mű csak később, a Nyelvtudományi Közleményekben /I: 269./ jelenik meg. 1860-ban kiadja fordításban Ibrahim Pecsevi, XVII. századi török történetíró leírását a mohácsi ütközetről /Új Magyar Múzeum, 1860./ Ugyancsak ebben az évben adja közre a Magyar Akadémiai Értesítőben /1860: I. 360./ a Tarikhi Engerusz /helyesebben: Tárikh-i Ungurusz/, azaz Magyarország története című török kézirat ismertetése című munkáját, amelyet Budenz is részletesen és nagy elismeréssel tárgyal. Itt említsük még meg Egy csagatai-török-magyar mese a török-magyar nyelvrokonság felmutatására című munkáját /Magyar Nyelvészet VI: 510./.

Tudományos törekvéseinek és eredményeinek, közzé tett munkáinak elismeréséül Vámbéryt a Magyar Tudományos Akadémia 1860. október 9-én levelező tagjává választotta.

Ez az elismerés és az általános ünneplés is hozzájárult ahhoz, hogy 1861. elején ismét az Akadémia erkölcsi és anyagi támogatását kérje egy újabb, most már Közép-Ázsia nagyobb részét magába foglaló utazásához.

Utazása bejelentésekor Vámbéry ismét a magyar-török nyelvrokonság kutatását jelölte meg céljaként.

Elindulásakor ez az elmélet egyáltalán nem tűnt a valóságtól távolinak; - ez volt a nyelvkutatók többségének álláspontja, az érdeklődő nagyközönség a nemzeti lelkesedéstől áthatva ezt a nézetet akarta bebizonyítva látni.

Vámbéry törekvései kora nyelvészeinek álláspontjából és gondolkodásából nézve távolról sem tűnt tévútnak, sőt még az az elképzelése sem, hogy a török-csagatai nyelvek alapos ismeretét a magyar nyelvkutatás fő eszközeként jelölte meg. Gondolatmenete helyességét igazolta Hunfalvy Pál is, akinek a véleményét fentebb említettük, mely szerint "rokonságával inkább húz a magyar a török, mint a finn-ugor nyelvekhez." Vámbéry később legeltökéltebb ellenfele, a módszerességéről és alaposságáról ismert Budenz József, 1862-ben tartott akadémiai székfoglalójában, "A török-magyar nyelvhasonlítás és hasonlító magyar-altaji hangtanról" című tanulmányában azt hirdeti, hogy "…a magyar nyelv abban a közép állásban, melyet a vogul, osztják és mordvin nyelvekkel együtt szorosabb rokonsági csoportot alkotva a finn és török nyelvek között elfoglal, nem azon a végén van, amely a finnség felé, hanem azon, amely a törökség felé néz."

Mint hasonló gondolkodású jó barátok, együtt jelentek meg, Budenz és Vámbéry az "Abuska csagatai-török szógyűjtemény" kiadásával, 1862-ben, amelynek kéziratát Vámbéry hozta magával Sztambulból, majd itthon lefordította és a csagatai szavakhoz oszmán-török nyelven fűzött magyarázatokat. Budenz tartalmas, átfogó előszót írt a műhöz.

Vámbéry, amikor 1864. május 29-én visszaérkezett Pestre, meglepetéssel és megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a közvélemény és maga az Akadémia, az Akadémia tagjai meglehetősen közömbös hangulatban, szinte hidegen fogadták.

Ennek legfőbb magyarázatát abban találjuk, hogy útra kelésétől /1861/ visszaérkezéséig /1864/ eltelt három év alatt alapjaiban és teljesen megváltozott a magyar nyelvrokonság kutatásának helyzete.

1862 óta mindinkább előtérbe került Reguly Antal nagy mennyiségű vogul, osztják és cseremisz gyűjtésének tanulmányozása, feldolgozása és kiadása. Budenz a csuvas, cseremisz és mordvin jegyzeteket tette alapos vizsgálat tárgyává. Hunfalvy a vogul hagyományok kutatásába mélyedt, kiterjesztve vizsgálatait a nyelvészeti eredményekre épített őstörténeti kutatásokra. Mindezek a tanulmányok és többszempontú vizsgálatok és kutatások meglepő és teljesen újfajta eredményt hoztak a magyar nyelv rokonságának kérdésében. Hunfalvy Pálnak 1864-ben megjelent "A vogul föld és nép" című rendkívül sok értékelhető adatot és erős lábon álló megállapítást tartalmazó könyve, amelyben végérvényesen megállapítja, hogy a magyar az ún. "ugor", vagyis a vogul és osztják nyelvekkel alkot szorosabb rokonsági viszonyt. Azt is kifejti, hogy a magyar-török nyelvi egyezések részben az ural-altaji közös eredetből következnek, illetve valamely a csuvashoz hasonló török nyelvből átvett elemek, vagyis a magyar nyelvben török jövevényszavak.

Az alapvető ellentét Vámbéry és az ugor eredet hívei, hirdetői között abban található, hogy Vámbéry a magyart török nyelvnek tartotta, amely finn-ugor elemekkel keveredett, míg az ellentábor, élén Budenz Józseffel, a török elemeket későbbi kölcsönzéseknek tartotta. Budenz és az ugor elmélet híveinek állítása a tudomány fényében helyesnek bizonyult, s ezt élete végén maga Vámbéry is belátta, és halála után egy évvel megjelent, "A magyarság bölcsőjénél" című művében már elfogadta a magyar nyelv ősibb, finn-ugor jellegét.

Vámbéry tudományos nagyságát és a turkológia tudományágának megalapozásában játszott kiemelkedő szerepét az is hangsúlyozza, hogy ő látta meg először és vizsgálta a tudomány módszereivel, majd bizonyította, hogy a magyar nyelvben található török lexikai elemek régiségének /Vámbéryt idézem A magyarság bölcsőjénél című műből/ "…filológiai szempontból rendkívül nagy fontosságú, ha meggondoljuk, hogy a magyar nyelv szókincsében, s bizonyos mértékig alaktanában foglaltatnak a török-tatár nyelvek legrégibb emlékei." Ez a megállapítás ma is érvényes és Vámbéry nem halványuló érdeme az, hogy a magyar nyelv török elemeinek tanulmányozása éppen Vámbéry feltáró tanulmányai óta a magyar és egyetemes turkológia elsőrendű feladatai közé tartozik.

Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol ki kell jelentenünk, hogy ott, ahol a kritika és Vámbéry hajdani ellenfelei a nagy tudós leggyengébb pontját, hibáinak eredőjét vélték felfedezni, - ott található Vámbéry tudományos nagysága, tudományos felfedezéseinek eredője.

Most vessünk egy pillantást Vámbéry Árminra, a turkológusra, a modern turkológia tudományának megalapozójára, az ő tevékenységétől kezdve méltán világhírű magyar turkológia legnagyobb alakjára.

A magyar őstörténet, a magyarok eredetének tévesnek bizonyult magyarázata, a magyar nyelvhasonlítás terén ejtett tévedései során Vámbéry neve kitörölhetetlenül bekerült a magyar és nemzetközi turkológia egykor majd megírandó aranykönyvébe.

Vámbér turkológiai kutatásait – mint tudjuk – a magyar nép és nyelv eredetének megismerési vágya ösztönözte. A magyar történelem legősibb koráig nyomon követhető és a századok során szinte állandóan jelen lévő és a legváltozatosabb formában megjelenő török-magyar kapcsolatok kutatása közben Vámbéry feltárta nemcsak a XVI. századi, tehát a hódoltság-kori oszmán-török nyelvre vonatkozó forrásokat és a nyomukban megfogalmazódó ismereteket, hanem régi közép-ázsiai szövegeket is vizsgált. Úgy gondolta, hogy ezeknek a tanulmányozása fényt deríthet a magyar nyelv eredetére. Mint már láttuk, ezt a célját nem érte el, de a csagatáj nyelvre és az egyéb közép-ázsiai török nyelvekre vonatkozó kutatásai megnyitották az utat a kiteljesedettebb, a nemcsak a nyugati, az oszmán-török nyevvel foglalkozó turkológiának. Vámbéry kutatásai révén a magyar turkológia túlhaladta a turkológia általános szintjét, sőt a közép-ázsiai nyelvészeti és etnográfiai eredményeivel új, valódi felfedezések kezdeményezőjévé vált.

Vámbéry nemcsak tudósként művelte a turkológiát és iranisztikát, hanem oktatóként, tanárként is. A budapesti egyetemen ő valósította meg, ő indította el a turkológia rendszeres oktatását. Valójában már korábban, 1850-ben elkezdődött a török nyelv oktatása az egyetemen, de oktatója, Repiczky János – aki törököt, perzsát és szanszkritot tanított – 1855-ben, fiatalon meghalt. Ezután 10 évig szünetelt a keleti nyelvek oktatása.

Vámbéry 1866-ban, elért tudományos eredményei, publikációi, hazai és főleg külföldi ismertsége, mondhatjuk, hogy hírneve, valamint a Monarchia londoni követének javaslatára megkapta I. Ferenc József, akkor még nem király, "csak" császártól a "keleti nyelvek mestere", majd a "lector publicus", vagyis nyilvános tanító címet és egyetemi beosztást. 1870-ben nevezte ki Ferenc József, akkor már magyar király, rendes egyetemi tanárnak, s ekkor kapott önálló katedrát a pesti egyetemen. Érdekességként említjük, hogy Vámbéry a királyi audiencián Ferenc József egy szkeptikus kérdésére így válaszolt: "Ha nem lesznek hallgatóim, akkor magam fogok tanulni." /Küzdelmeim, p. 278./

Az orientalisztika nem egy kiválóságát, köztük a legnagyobbat, Goldziher Ignácot, indította el a tudományos pályán. Goldziher "Napló"-jából tudjuk /p. 8./, hogy "Egyik tanára, Vámbéry Ármin mutatja be két török mesefordítását a magyar olvasóközönségnek ilyen hangos reklámmal: "Egy tizenhat éves orientalista". Fordulópontot jelent életében, amikor Ballagi Mór és Vámbéry állami ösztöndíjra ajánlja Eötvös Józsefnél." /Scheiber Sándor./

Ugyancsak Goldziher Ignác "Napló"-jában olvassuk, de már nem a szerkesztő és közreadó, Scheiber Sándor előszavában, hanem a naplóíró bevezetésnek szánt soraiban /pp. 33-35./, hogy "1865 nyarán már szomjazva kerestem a módot, hogy Kelet és nyelvei megismerésének szentelhessem magam. A szír betűk és némi, a Geseniusból összeszedett ismeret volt, amit előképzettségül Pestre magammal hoztam. Az e tudományokban való elmélyedés vágya arra ösztökélt, hogy mohón megragadjam a lehetőséget, és odaüljek a híres Vámb.[éry] lábaihoz. 1865 októberének egyik napján, jelentkezési lapommal, bemutatkoztam neki, s ő nagy örömmel fogadta az ifjút, első beiratkozott hallgatóját. Még két hallgató jelentkezett, de nem komoly szándékkal: csak mint kuriózumot véve fel indexébe ezt a tárgyat. A professzor különös gonddal foglalkozott velem, csaknem minden nap oktatott magánlakásán. Beavatott szűkebb irodalmi tevékenységébe, mint másolót és német fordítót foglalkoztatott. Nagy szeretettel bánt velem, s mivel én a legrövidebb idő alatt – mint mondta – feltűnő haladást tettem, szorgalmamnak és képességemnek a maga módján mindenüvé hírét vitte, ahol csak megfordult. A tanítás anyaga a török és a perzsa nyelv volt. Olyan tárgyak, amelyek nem feleltek ugyan meg a magam elé tűzött céloknak, de nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a Kelet tudományában jártas legyek. 65/66 telén különböző chrestomátiák [sic!] sok részét vettem át, bedolgoztam magam a választékos török próza nehézségeibe, és elolvastam néhány könyvet Sadi Gulistanjából. Molla Ishaq, a kungrato tatár, kit V.[ámbéry] Közép-Ázsiából hozott magával, és ki abban az időben inasa volt, szóismereti orákulum lett számomra. Az olvasmányok segítségével eredményesen elsajátíthattam az arab nyelv nagy részét is. Vámb.[éry] tanítási módszere teljes egészében a gyakorlatra irányult. "Copia verborum" volt a jelszó. [A továbbiakban olyan kitételeket és megállapításokat olvashatunk, amikhez hasonlókat más zsidó születésű egyének esetében Goldzihertől már megszoktunk, legalábbis a legközvetlenebb hozzátartozóinak és szorosabb barátainak szánt naplójában. Vámbéry Ármin esetében azonban több esetben "elnézőbb" , mint más "szóbakerülteknél" és néhány elismerő, "jó szót" is megenged magának.] Később rájöttem, hogy teljesen hibás tárgyi ismereteket kaptam, az elsajátított történelemtudás már-már káros dilettantizmushoz vezetett. Ezt én már akkoriban helyre igazítottam, útleírások és főképpen Muradgea d’Ohsson olvasásával. Tanárom nézőpontját, a tárgyi ismeretek és a történelmi tények vonatkozásában az a tény jellemzi, hogy segédkönyvként az öreg D’Herbelot-t használtuk. Nyelvtani és mondattani jelenségeket figyelmen kívül hagytunk, és a török nyelv szintaktikai nehézségeit nem annyira elméleti iskolázottsággal, mint inkább ösztönösen fejtegettük. Eközben V.[ámbéry] szüntelenül, felháborító általánosítással szidta a "német tudósokat", megsemmisítő ítéletét ellenőriznem nem nyílt mód. A serény munka öndicséret, hivalkodás és saját teljesítményének túlértékelése közben folyt. Naponta hallhattam, hogy a dervisutazás a tudományos turizmus legnagyszerűbb teljesítménye volt, s hogy tanárom a legnagyobb orientalista a világon. Magam is szilárdan hittem ezt. Hogy is ne hittem volna: Vámb.[éry] atyai szeretetet tanúsított irántam. A török és perzsa nyelv területén jelentős ismereteket köszönhetek neki. Egyre nagyobb szeretetet, hálát és bámulatot éreztem iránta. Személyes érdeklődéssel figyelte szorgalmamat, és odaadással kísérte fejlődésemet az általa vezetett tanulmányokban. Gonosz lélek volnék, ha valaha is elfelejteném ezt, vagy letagadnám, hogy Vámbérynek köszönhetem őszinte vonzódásomat a keleti tanulmányokhoz. De még valamit ki kell emelnem. Tanárom széltében-hosszában dicsekedett az én teljesítményemmel is. Mindenfelé mint csodagyereket és orientalista nyelvzsenit emlegetett. Csakhamar belehajszolt az írogatásba. Ez lett az oka tanulmányaim elhamarkodott publikálásának, amit később keserűen megbántam. 1866 júniusában Vámbéry, rettentő dicshimnusz kíséretében, elküldte egy török chrestomátiából vett mesefordításaimat a "Hazánk és a Külföld" szerkesztőjének. A dicsérő levelet és a fordítást kinyomtatták. Iskolás próbálkozásaim ugyanez évben a "Vasárnapi Újságban" is parádéztak, sőt még az akadémián is fölzengtek török historikusokból vett fordításaim a török-magyar történelemről. 1867-ben Vámbéry az én Pecsevi-fordításaimmal jelent meg az Akadémia felolvasó asztalánál, és olyan dicshimnusszal kezdte, hogy magam, a közönség soraiban ülve, pirulni kényszerültem, és minden tisztes tudós bizonyára ellenszenvet érzett. Vámbéry ellenségei – s ilyen sok akadt a komoly magyar nyelvtudósok közt /Hunfalvy, Budenz és mások/ – átvitték rám ellenséges érzelmeiket: én lettem a nagy "szélhámos" házi diákja. Sokan tartották őt annak: a szélhámosság és tudománytalan nyelvmesterség képviselőjének. Ezt a bizalmatlanságot még erősítette azon körök elismerése, amelyekben V.[ámbéry] népszerű volt. […]"

A magyarországi /és más közép- és kelet-európai/ egyetemeken akkoriban és még jó néhány évtizedig íratlan – de talán írott – szabály volt, hogy csak keresztény vallású tanárt neveznek ki. Ez a gyakorlat főleg, talán egyedül a zsidókat sújtotta.

1865-1866-ra tehetjük azt az időt, amikor Vámbéry elhagyta a zsidó vallást és megkeresztelkedett. Elhatározásában kizárólag a tudományos előrejutás, illetve az egyetemi tanári kinevezés lehetősége motiválta.

Bár, mint mondottuk, Vámbéry tudományos előrehaladásának megkönnyítéséért, egyetemi oktatói kinevezéséért, majd az akadémiai tagság lehetőségét is szem előtt tartva, a zsidó vallást hivatalosan elhagyta, megkeresztelkedett, de zsidó öntudatát, érzéseit, sőt a zsidó néphez tartozását soha nem tagadta meg.

Arra, hogy Vámbéryt jóval korábban is foglalkoztatták vallási kérdések, pontosabban a kereszténységnek és részletesebben a vallásukat gyakorló zsidóknak az élete az iszlám által uralt, illetve iszlám kormányozta országokban, jó példa az 1876-ban, az "Athenaeum" R.-társlat kiadásában megjelent "Keleti életképek" című munkája, amelyben a 309. oldaltól a 338. odalig terjedő egy teljes fejezet viseli a "Keresztények és zsidók" címet, és részletesen írja le e vallási kisebbségek, melyek közül a fejezet címét alkotó második vallás egyben nemzeti kisebbség is, életét az iszlám-uralom alatt, az iszlám kormányozta országokban.

Az említett könyv 331. oldalán, IV. jelzés alatt a következő megállapítás, illetve vélemény olvasható: "Nincsen meglepőbb, s mondjuk ki őszintén, nincsen szomorúbb állapot, mint a zsidók szomorú sorsa a moszlim Ázsia külömböző országaiban, oly sors, mely időnként tán enyhébb korszakokat látott, egészben véve azonban mindig nyomasztóbb volt a keresztényekénél. Ha Európa az ázsiai történelem ezen élő múmiáit a lefolyt századok alatt üldözte, a középkori nyerseség e tette részint a fanatikusok természetes gyűlöletéből magyaráztatik ki, melylyel Krisztus-nak állítólagos ellenségei és keresztre feszítői iránt viseltettek; ellenben a moszlim népeknél, a hol az egész keresztrefeszítést tagadják, s a zsidók a kórán Isza és Merjem-ével /Jézus és Mária/ csak igen keveset jönnek érintkezésbe, ez nem számítható be az ellenségeskedések okául s annál feltűnőbb marad, hogy a jahudi, dzsehud, vagy csufut /zsidó/ név, ott minden gyalázat, gúny és megvetés quintessentiáját képviseli; sőt a nyelv minden kitétele tehetetlen és gyönge arra, hogy a moszlimok zsidó elleni undorának kellő kifejezést szolgáltasson. A ki azt hinné, hogy Mohammed harczai Arábia zsidai ellen idézik elő e szenvedélyes gyűlölséget, az nagyon csalódnék, mert tízezer mohammedán közül alig tudja egy, mily viszonyban áll prófétája Arábia zsidóihoz, s nem-é rendkívül meglepő, hogy a két vallás szertartási formaságaiban létező hasonlatok p. a tartózkodás a tisztátlannak mondott állatoktól, továbbá a kötelezett leöletés, vallásos mosdások, stb. stb. a két hittan követőit, a több ezer esztendei együttélés daczára, nemcsak hogy nem hozták egymáshoz közelebb, de sőt még tátongóbbá teszik a köztük létező űrt, mint az a moszlimok és keresztények, vagy buddhistáknál mondható. Igaz, hogy a zsidó a moszlimok szemében kétszeres hitetlen, mert Mohammedet, valamint Krisztust is tagadja […]"

Ismét Goldziher Ignác Scheiber Sándor szerkesztésében kiadott naplójából idézek /pp. 38-39./ "Egyre inkább a török történetírók magyar kapcsolatai kerültek előtérbe. Ilyen meggondolásból olvastam el Pecsevi történelmét a Magyar Akadémia kéziratában, és ezért tanulmányoztam a Mohácsnámét, Feridun gyűjteményét a győzelmes szultánok híradásairól és rendeleteiről. A második évben már nemcsak a török hivatali stílus útvesztőiben ismertem ki magam, hanem megbirkóztam a diwáni írás paleográfiai nehézségeivel is. Vámbéry és Ballagi értekezéseimet és feldolgozásaimat az Akadémia színe elé hurcolta, ami több örömet szerzett atyámnak és rokonaimnak, mint magamnak. E két emberrel való kapcsolatom napról napra szorosabb lett. […]"

Professzori működéséről és pedagógusi erényeiről is legnagyobb, leghíresebb tanítványa, Goldziher Ignác a már idézett Naplóban így ír: "Általában elégedett lehettem valamennyi professzorhoz fűződő viszonyommal, akiket csak hallgathattam. Mind dicsérte Vámbéry kis tanítványát. Kétszer is nekem ítélték az akkor kiadni szokott "pro diligentia" szorgalmi díjat, néhány évfolyamtársam nem csekély bosszúságára, […]"

A Budapesti Egyetemmel és Vámbéry ténykedésével kapcsolatban ismét hivatkozzunk Goldziher Ignác többször említett Naplójára, illetve az ebben megörökített egyik bejegyzésre: /p. 60./ "Nehéz szívvel adtam be a karra pályázatomat a szemeszter végén. Hamarosan tapasztalnom kellett, hogy a testület, amelyre egész jövőmet alapoztam, milyen rosszindulattal várt. Én lettem volna a fakultás első zsidó docense. A zsidófalókat ez heves tiltakozásra indította. Mások – élükön az akkor még docens Budenzcel - , akik Vámbéry tanítványában szélhámost sejtettek, az ellen tiltakoztak, hogy egy gyereknek legyenek kollégái. Ezzel a tiltakozással párhuzamosan jelent meg egy kaján sajtóhír, melyet Hunfalvy szócsöve, Lindner fogalmazott meg egy dolgozatomról, melyet Vámbéry ösztönzésére nyújtottam be az Akadémiához. Az öreg Ballagi olvasta fel, […]"

Vámbéry a politikai cionizmust már annak szárnybontogatásai idején támogatta, céljaival teljesen egyet értett és nyíltan cionistának vallotta magát.

Feuerstein Emil, Tel-Avivban, 1986-ban megjelent "Egy marék virág…" című antológiájában /pp. 83-92./ olvassuk: "Dr. Tomaschoff Báruch [Bernát, 1907-től 3 szemeszteren keresztül a Magyar Cionista Szövetség elnöke] írja, hogy a budapesti Makkabeában évente nagyszabású chanuka ünnepélyeket rendeztek, amelyekre meghívták a zsidó előkelőségeket, akik között Vámbéry is szerepelt. "Nekem, mint a rendezőbizottság elnökének jutott az a feladat, hogy Vámbéryt és Szatmáry [György]-t, a függetlenségi képviselőt meghívjam. Szatmáry azonban kiüzent a szobalánnyal, hogy "cionista meghívást magyar ember nem fogad el". Amikor felkerestem Vámbéryt lakásán, beüzentem, hogy személyesen szeretném átadni az ünnepélyre szóló meghívást. Az egyik lábára bicegő öregúr kijött elém. Elmeséltem neki a Szatmárynál elszenvedett sérelmet, mire Vámbéry olyat mondott nekem, hogy azt hittem, nyomban leesem a székről: "Hászt a mejühesz á mádjár zu sein… /Siet a tekintélyes v. előkelő ember magyarrá válni./ Hát melyik oroszlán akarna inkább macskának látszani: Én jó darab világot bejártam, de a vad törzseket kivéve, soha másnak nem mondtam magamat, mint zsidónak." Ez a több, mint határozott vallomás meglepő volt számomra, aki Vámbéryben, a magyarság eredetének kutatójában, minden cionizmusa ellenére is, büszke magyar nemzeti hazafit sejtettem Tíz arany forintot kaptam a meghívóért és izgatottan siettem a Király utca 36. alá, hogy elmondjam makkabista barátaimnak, mit mondott Vámbéry: "Nem magyarként – hanem zsidóként szerepeltem világszerte."

A Makkabeáról tudnunk kell, hogy a cionista egyetemi hallgatók egyesülete volt. 1903. szeptemberében alakult meg és hamarosan a magyarországi cionista mozgalom központjává vált. A Makkebeából indult ki az egész országra kiterjedő cionista propaganda. A Makkabea hozta létre az első magyarországi cionista periodikumot, egy hetilapot, "Zsidó néplap" címmel, Bokor Ármin szerkesztésében. A Makkabea vetette meg a Vívó és Atlétikai Club /VAC/ létrehozatalának feltételeit, 1906-ban, ami az első kimondottan zsidó sportegyesület volt Budapesten. Ebben az évben helyezték át a Magyar Cionista Szövetség központját Pozsonyból Budapestre. Ekkor már a Makkabeából kerültek ki az új cionista szervezet és általában a cionista mozgalom vezetői. A Makkbea 1913-ban ünnepelte fennállásának 10. éves jubíleumát, amelyen David Wolfsohn, a cionista világszervezet akkori elnöke is részt vett. A Makkabea tagjainak létszáma 1913-ban volt a legnagyobb, amikor elérte az 1000-et. Az I.világháború alatt a Makkabea tevékenysége szünetelt, mert tagjainak szinte összessége katonai szolgálatot teljesített. A világháború utáni években ismét megindult a Makkabea tevékenysége. A két világháború közötti évtizedekben, bár folyamatosan csökkenő létszámmal, a Makkabea tovább működasfüggönyött. 1939-ben Szenes Chánná itt szívta magába a zsidó nemzeti eszmét. Az Egyesület 1944-ig folytatta tevékenységét. 1945-ben, a Holokauszt szörnyűségeit túlélt ifjúság újra életre keltette a Makkabeát. Tervei alapján 1948-ban egy kiadvány sorozat indult meg, dr. Scheiber Sándor szerkesztésében. 1948-ban a hivatalos szervek bezárták a cionista irodákat és a Makkabea föld alatt kezdett tovább dolgozni. Folytatta és tovább készítette elő az illegális áliját. 1949-ben a vasfüggöny lezárult és a Makkabea tagjai közül, aki tudott, álijázott. A Makkabea beszüntette magyarországi működését.

Vámbéry Theodor Herzl-el baráti viszonyt ápolt. Herzl Naplóinak II. kötetében ezt írja:

"Érdekes embert ismertem meg ebben a bicegő, 70 éves magyar zsidóban, aki nem tudja, inkább török-e vagy angol, németül is, 12 nyelvet egyforma tökéletesen beszél, öt vallást vett fel, melyek közül kettőnek papja. A sokféle vallás ismeretében természetesen ateistává kellett válnia. …Velem akart beszélni. Így mondta: "[…] Van negyed millióm […] ha önnek használhatok, az Ügyért teszem."
1900. június 17-én Herzl így ír Vámbérynek: "Kedves Vámbéry bácsi, a magyar szó jó: zsidóember. Ön az és én is egy ilyen vagyok. Ezért értettük meg egymást oly hamar és oly teljesen, talán emberi viszonylatban még inkább, mint a zsidóban, bár ez mindkettőnkben elég erős. … Tachleszről [a lényegről] később. Nem akarok önnel chochmecolni [bölcselkedni, okoskodni], ön az ügyünknek kolosszális szolgálatot tesz, ha most az audienciát kieszközli. […] Koronázza piramisát a fejezettel: higyan segítettem a zsidók, az én népem hazatérését előkészíteni. Egész csodálatos élete úgy tűnik majd, mintha ezért lett volna."

Az 1901. év beköszöntésével Herzl elérzékenyedve írja öreg barátjának, az akkor 70 éves Vámbérynak: "Hozzon az új esztendő a mi barátságunk révén valami nagyot az emberiségnek és különösen a mi népünknek!" Herzl 1901-ben korábbi terveit és tapasztalatait újragondolva, ismét fel akarta keresni II. Abdul Hamid török szultánt, s ennek a tervének valóra váltásához jó barátja, Vámbéry Ármin segítségét kérte. Vámbéry közbenjárására - aki meghitt viszonyt ápolt a szultánnal - létre is jött a találkozás. Patai Józsefnek, a legjobb Herzl-életrajz írójának tollából olvassuk: "Herzl el van ragadtatva Vámbérytől. Minden hozzá intézett levelét pár magyar szóval vezeti be." Herzl Vámbéryhez intézett leveleiből kiviláglik mindkettőjük nagysága és – kedélye. Herzl mindig "kedves Vámbéry bácsinak" szólítja Vámvéryt, vagy "kedves bátyám uramnak"; a megszólítás magyar, a szöveg megtűzdelve jiddis és héber "kraftausdruck"-okkal /erős, nyomatékos kifejezés/, amilyen például, mikor Vámbéry a szultánt "mamzer ben-nide"-nek /tisztátalan származású fattyú/ említi, mire Herzl válaszában a szultán "az ön említette mamzer" körülírással jelenik meg. Vámbéry tréfásan gyaurnak nevezi Herzlt, mire a válasz aláírása: "az ön őszinte öccse, a gyaur Dori." Herzl aláírása mindig Dori formában jelenik meg, bizalmas barátian. Egy levelében Herzl így ír: "A legnagyobb chochme, hogy ön [vagyis Vámbéry] megért engem, bízik bennem és velem tart."

Vámbéry 1901. május 8-án Herzlt Pestre hívja, hogy beszámoljon konstantinápolyi útjának eredményeiről. A nehezen elért szultáni meghívást így adta Herzl tudtára: "Azt akarom, hogy a cionizmus tovább éljen, azért eszközöltem ki Önnek az audienciát. … Időt kell nyernie és a cionizmust tovább vinni." Vámbéry kapujához érve – írja Herzl – ismételten megcsókoltuk egymást.

1901. május 18-án Herzl fel is kereste a szultánt egyik híres palotájában, a Yildiz Kioszkban, Sztambulban. Herzl ekkor is régi elgondolását akarta megvalósítani, s felajánlotta a török uralkodónak, hogy meghatározott számú zsidó egyénnek és csoportnak nyújtandó letelepedési engedély fejében a cionista mozgalom kifizeti a török állam összes adóságát. Az elképzelés nem bizonyult sikeresnek, de ez már nem Vámbéry terhére írandó. Amikor az összeg nagysága került szóba, kiderült, hogy az messze felülmúlja Herzl lehetőségeit. Az "üzlet" nem sikerült, de a Herzl személye iránti szimpátia és valószínűleg Vámbéry szerepe miatt is a szultán Herzlt ismét magas kitüntetésben részesítette.

Vámbéry a cionizmussal, a cionista mozgalommal, és magával a Magyar Cionista Szövetséggel Herzl 1904-ben bekövetkezett halála után is szoros és tevékeny kapcsolatot tartott fenn. 1908-ban heves támadások érték a magyarországi cionistákat egyes újságok, valamint a Parlamentben elhangzott beszédek révén. A magyar állam és a politikusok nem nemzetiséget, hanem hűséges magyar állampolgárt akartak a hazai zsidókból nyerni. A nemzeti érzésű politikusok és az antiszemiták egyaránt arra akarták rábírni gróf Andrássy Gyula belügyminisztert, hogy tiltsa be a Magyar Cionista Szövetség működését. A Szövetség David Wolffsohn-hoz, a Cionista Világszervezet elnökéhez fordult, annak segítségét kérve. Wolffsohn az év december 2-án Budapestre érkezett, azért, hogy Andrássy gróf, belügyminisztert álláspontjának megváltoztatására bírja. A találkozás Vámbéry Ármin közvetítésével jött létre a budapesti parlamentben. Megjegyzendő, hogy Herzl halála után az új elnök, David Wolffsohn gyakran kérte és mindenkor megfogadta Vámbéry tanácsát, amikor a cionista ügynek valamely nemzetközi problémája, kérdése merült fel.

Vámbéry nagyon sokrétű munkásságából, tudományos, ismeretterjesztő, közéleti, világpolitikai szerepéből eddig csak két ösvényt, egyazon útnak két elágazását érintettük, vagyis nyelvtudományi törekvései közül a magyar nyelv török kapcsolatait kutató tudós, valamint a turkológia tudományának megalapítójaként bejárt útját tekintettük tömören át.

A magyar orientalisztika és a magyar nyelvészet talán legnagyobb polihisztorának a sok nem említett mellékösvénye közül ragadjunk ki egyet, azt amely kora egyik legismertebb európaiává, Anglia egyik legismertebb külpolitikai szakértőjévé, tanácsadójává tette. Ismert és nagyra becsült külpolitikai szakember és tanácsadó volt, - persze tegyük hozzá, hogy nem itthon, csak külföldön.

Vámbéry, amikor második keleti, pontosabban. közép-ázsiai útjáról hazatérőben volt - saját visszaemlékezése szerint - már tisztában volt azzal, hogy úti tapasztalatainak, meglátásainak és a látottak-hallottak alapján alkotott véleményének megfelelő méltánylását, igazi értéke alapján elvárható fogadtatását nem Magyarországon, hanem, már csak a régióban elfoglalt politikai érdekeltsége miatt is, inkább Angliában várhatja. Ezért már Teheránba érkezésekor gondja volt rá, hogy az ottani angol követség révén minél több ajánlólevélhez jusson, amelyekkel sikerrel fordulhat a londoni politikai és tudós világ kiemelkedő, fontos tagjaihoz. Azt is elhatározta, hogy utazásának leírását előbb angol nyelven, Angliában teszi közzé. Angliában ajánlólevelei és az érkezését megelőző híre utat nyitottak számára a legelőkelőbb londoni palotákba, és a tudományos társaságok rendszeres vendége volt. A Royal Geographical Society meghívására a legelőkelőbb közönség előtt tartotta meg első angol előadását. A szalonokban és előadásai során minden alkalmat megragadott, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy személyében nemcsak sikeres utazót és kiváló nyelvészt lássanak, hanem a helyszíneket és ottani mértékadó személyiségeket kitűnően ismerő politikai szakértőt is. Nagy tetszést és figyelmet aratott előadásaival, amelyekben hangsúlyozottan figyelmeztette Angliát arra, hogy Közép-Ázsia, angol érdekterület, Angliának elsődleges politikai és gazdasági érdekeit fenyegeti az orosz előrenyomulás.

Most már elmondhatjuk, hogy a politikai, a világpolitikai helyzetet és történéseket jól látta, de nem számolt a halála után bekövetkező I. világháborúval és a nyomában kitört orosz forradalommal, amelyek alaposan átrajzolták, átrendezték a világ helyzetét, a Vámbéry által logikusnak vélt rendjét.

Vámbéry gyakran és szívesen látott vendég az angol és török udvarban, Európa más irányítóinál is. Tanácsait kérik és hasznosítják.

Életének egy másik kutatója, Hazai György, helyesen jegyzi meg: "De volt egy pont, ahol becsvágya e területen sem nyert kielégülést. Örök tüskeként élt benne az, hogy a külügyek szférájában a Monarchia illetékes körei szolgálataira sohasem tartottak igényt.

Vámbéry büszkén vallhatta és vallotta is magáról, hogy a személyét külföldi uralkodók és politikusok - a perzsa sahtól az angol udvarig - megkülönböztetett figyelemben részesítették. Annál mélyebben érintette azonban az a tény, hogy a Monarchia illetékes körei személyét, mint politikai szakértőt teljesen mellőzték. Panaszkodva és szemrehányóan írt arról, hogy még a Monarchia boszniai konfliktusa idején sem gondoltak rá, pedig II. Abdülhamit /közismertebb alakban: II. Abdul Hamid/ szultánhoz fűződő szívélyes kapcsolata miatt ő lett volna az igazán hivatott valaki arra, hogy ezt az ügyet rendbe tegye…" /Hazai György: Vámbéry Ármin élete és munkássága. In: Vámbéry Ármin emlékezete. Bp. 1986. p.11./

Vámbérynek ez a megnyilatkozása, a benne rejlő igazság mellett, rávilágít a történelmi-politikai elképzeléseiben néha megmutatkozó naivitásra is.

Mindent egybe vetve, összegezve, megállapíthatjuk, hogy Vámbéry Ármin kora hazai és külföldi tudományosságának, tudományos életének különleges tehetségű, kiemelkedő és új utakat nyitó tagja volt, aki hatása révén a jelenkori orientalisztikában is lépten-nyomon jelen van.

A Vámbéry ellen szóló, ellene felhozott és tudományosan megindokolható érveknek, Vámbéry-ellenes nézeteknek három fő csoportja van: 1./ A magyar őstörténeti, a magyar nyelv rokonságát illető nézetei, illetve véleménye. 2./ Az egyetemi éveit megelőző iskolai előéletének /érettségi/ hiánya. 3./ Az európai népfajok, nevezetesen az angol fölénye az ázsiai, főleg muszlim népekkel szemben, nyilvánvalóan az angol érdekek hangsúlyozása az orosz terjeszkedéssel szemben. Ehhez járult közismert angol elkötelezettsége.

Az első két érvet a XIX. század végén és a XX. század elején is hangoztatták vele szemben, az utóbbi főleg az orosz-szovjet, elkötelezettség, a kommunista uralom idején vált "vádponttá". A magyar őstörténetet, illetve a nyelvrokonságot illető nézete az utóbbi években valamennyire közeledett a modern tudomány véleményéhez.

A zsidóság terén követett útjának egy része sajnos ellenérzésünket váltja ki, de egyéb megnyilvánulásai mellett, a cionista mozgalomnak nyújtott segítsége is bizonyítja, hogy élete alkonyán cselekedeteivel és gondolkodásában visszatért a zsidósághoz. Egy barátja, aki egy szép napon bejelentés nélkül tért be hozzá, tállitba burkolózva találta, karján és homlokán a t:fillinnel, kezében pedig a sziddúrral, az imakönyvvel. /Ld. Feuerstein, i. m. p. 91./ A cionizmushoz, és személyesen Theodor Herzl-hez fűződő viszonyával a zsidóság jelenkori legnagyobb ügyének, Izrael Állam létrejöttének, nagy segítségére volt.

Bibliográfia

Batu kán pesti rokonai. Vámbéry Ármin és tatárja, Csagatai Izsák. Szerk.: Kovács Sándor Iván. Pozsony, 2001, Kalligram. pp. 153-154. /Feuerstein Emil: Egy marék virág. A magyar ajkú zsidóság szellemi öröksége. Vámbéry Ármin./
Emed, Alexander: A magyarországi cionista mozgalom története /1902-1948./ Bp. 2002. Bethlen Téri Oneg Sábbát Klub, p. 17, 57.
Feuerstein Emil: Egy marék virág. A magyar ajkú zsidóság szellemi öröksége. 1. köt. Tel-Aviv. 1986, Megörökítési Emlékbizottság. pp. 85, 88-90.
Goldziher Ignác: Az arabok és az iszlám. Válogatott tanulmányok. The Arabs and Islam. Selected Studies. /Szerk. Ormos István. [Vol.] I-II. Bp. 1995. /Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára./ /Budapest Oriental Reprints, Series A 7-8.//
Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája. Művelődéstörténeti tanulmányok. [l-2. kötet.] Válogatta, szerkesztette, a bevezető tanulmányokat és a jegyzeteket írta, a fordításokat ellenőrizte Simon Róbert. Az életrajzot írta és a bibliográfiát összeállította Scheiber Sándor. Fordította Dávid Gábor Csaba, Iványi Tamás, Simon Róbert, Szende Tamás. Bp. 1981, Gondolat. /Társadalomtudományi Könyvtár/
Goldziher Ignác: Napló. /Ignaz Goldziher: Tagebuch. Hrsg. v. Alexander Scheiber./ /Válogatta, sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket készítette dr. Scheiber Sándor. Ford.: Dr. Scheiber Sándorné, dr. Bernáth Lívia./ Bp. 1984, Magvető Kk. /Tények és Tanúk./
Goldziher Ignác: Tagebuch. Hrsg. Alexander Scheiber. Leiden, 1978. E. J. Brill.
Goldziher Ignác: Vámbéry Ármin tiszt. tag emlékezete. Felolvasta 1915. október 25-én. Bp. 1915, MTA. 18 p. /A MTA Elhúnyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek, XVII. köt. 6. sz./
/Magyar/ Zsidó lexikon. Szerk.: Újvári Péter. Bp. 1929, /Repr. 1987./ pp. 938-939.
Munkácsi Bernát: Vámbéry Ármin tudományos munkássága. In: Budapesti Szemle, 162. köt. /1915./ pp. 87-112; 243-274.
Simon Róbert: Orientalista Kelet-Közép-Európában. Válogatott tanulmányok. Szombathely, 1996. Savaria University Press. pp. 27-107.
Simon Róbert: Goldziher Ignác. /Vázlatok az emberről és a tudósról/. Bp. 2000, Osiris Kiadó. /Osiris könyvtár/.
Simon Róbert: Ignác Goldziher. His Life and Scholarship as Reflected in his Works and Correspondence. Bp. – Leiden, 1986, Library of the Hungarian Academy of Sciences – E. J. Brill.
Vámbéry Ármin emlékezete. Bp. 1986, Kőrösi Csoma Társaság. 52 p. /Keleti Értekezések 2./
Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. Bp. 1905. 513 p.

Jegyzetek: a hivatkozások és a jegyzetek a szövegben, a megfelelő szavak, illetve mondatok után, kerek zárójelben találhatók. Azt is megjegyezzük, hogy az itt közölt Bibliográfia tartalmazza az egész anyagra vonatkozó bibliográfiai egységeket, tehát együtt vannak feltüntetve a Vámbéry Árminra és a Goldziher Ignácra vonatkozó, illetve a felhasznált saját írásaik is.

GOLDZIHER IGNÁC
/1850-1921/

Goldziher Ignác neve és személyisége nemcsak azért került Vámbéry Ármin mellé, mert a Napló/Tagebuch tanúsága szerint Goldziher nem nagyon /vagy inkább nagyon nem/ szerette az utóbbit, hanem azért is, mert pont Simon Róbert írta valahol, hogy ha szemügyre vesszük Goldziher világhírét és a nagyvilágban elfoglalt "súlyát", ezek nincsenek arányban itthoni ismertségével, tehát, ha ez utóbbi megállapítást is figyelembe vesszük, akkor reá is illik a kifejezés: "Méltatlanul elfeledve…"

Sajnos Simon Róbert és részben Scheiber Sándor is, a Goldzihert legjobban ismerő tudósok, olyannyira a Napló/Tagebuch hatása alá kerültek, bár mint mondottuk, a Napló/Tagebuch eredetijének, a Goldziher saját kezével írottnak egykori tulajdonosa, Scheiber Sándor kevésbé, hogy pl. még Vámbéry Ármin kutatásainak fő kérdését, illetve Vámbéry erre adott válaszát sem értik. Tulajdonképpen Vámbéry a magyarok eredetéről nem azt mondja, hogy a magyar nép török eredetű, hanem azt, hogy igen vegyült eredetű, s mint ilyen, a nyelve is nagyon vegyes, vegyes eredetű. Ha megvizsgáljuk a magyar szókészletet /természetesen csak a XVIII. század előtti szavakra gondolok/, úgy találjuk, hogy főleg finn-ugor és részben török eredetűek; és ha az alap- /igazi ősi/ szavakat /pl. anya, apa stb./ nézzük, akkor észre vesszük, hogy bár finn-ugor és részben török-tatár eredetű a magyar nyelv, a török eredetű szavak tekintélyes részét teszik ki. Tehát Vámbéry Ármin is elismerte a magyar nyelv finn-ugor származását, csak vegyes volta mellett tört lándzsát; illetve a török eredetű szavak arányát és az emberek /a keveredésből adódó/ törökös jellegét hangsúlyozta.

Ahhoz, hogy Goldziher Ignácról, az ő életéről és gondolatairól megfelelő mélységben írhassunk, mindenképpen ismerni, sőt használni kell Naplóját /Tagebuch. Hrsg. v. Alexander Scheiber. Leiden, 1978. E. J. Brill., vagy magyar fordításban /Napló. Válogatta, sajtó alá rendezte, előszót írta és a jegyzeteket készítette Scheiber Sándor. Fordította Scheiber Sándorné Bernáth Lívia. Bp. 1984, Magvető Könyvkiadó/ is megjelent, enyhén rövidített változatban.

Goldziher Ignác 1850. június 22-én született Székesfehérváron. Családja Hamburgból került Magyarországra, a magyarországi ág megalapítója Goldziher Mózes volt, aki 1735-ben költözött Köpcsénybe. Adolf, Goldziher Ignác atyja, 1842-ben vált székesfehérvári lakossá. Felesége, Goldziher Ignác, a legnagyobb magyar arabista és iszlámtudós anyja, a Rajkáról való Berger családban született. Az atya, Goldziher Adolf, kereskedő volt, aki szinte kegyetlen komolysággal, Scheiber Sándor szava szerint "komorsággal" nevelte fiát, Ignácot. Hajnalban keltette, hogy mire iskolába megy már tudja a Tóra teljes héber szövegét olvasni a tekercsből és a Tóra, valamint az egész zsidó Szentírás /T:nach/ tartalmát, mondanivalóját magyarul is. A hajnali felkeltést később is, iskolás korában is folytatta, igy a már öt éves korban tökéletesre fejlesztett T:nach-tudását nyolc éves korára tökéletes Talmud-tudással is bővítette. Gimnáziumi tanulmányainak első öt évét a helybeli cisztercita-rendi gimnáziumban végzi. Tizenkét éves korában adja közre első művét, a Szíchát Jicchák /Izsák imája/ című vallásos tárgyú értekezést /Pest, 1862./, amely a zsinagógában elmondandó költemények kritikáját tartalmazta. Egy esztendővel ezután, tizenhárom éves korában, bár micvá ünnepségén, a zsinagógában, miután felolvasta az éppen esedékes Háftárát, a szószéken, elmondja ünnepi beszédét a jelenlévő zsidók előtt. Az apa, üzleti, anyagi okokból 1865-ben Pestre költözik és a fiú az ottani református gimnáziumban folytatja tanulmányait, itt teszi le 1868. február 25-én az érettségi vizsgákat. Gimnáziumi tanulmányai közben és az érettségi vizsgák után, de még az egyetemre való beiratkozása előtt tanulmányokat folytat a pesti egyetemen, Vámbéry Ármintól tanulja az arab, török és a perzsa nyelvet. Ugyancsak Vámbéry az, aki két török mesefordítását, hangzatos bevezetés kíséretében, bemutatja a magyar olvasóknak ezzel a sokatmondó címmel: "Egy tizenhat éves orientalista." Ballagi /Bloch/ Mór, református teológiai tanár és Vámbéry Ármin, egyetemi tanár ajánlja a Kultuszminisztériumnak állami ösztöndijra. Báró Eötvös József, a nagyhírű kultuszminiszter személyesen fogadja, hogy az utazással kapcsolatos terveit tőle magától hallja. /"Tetszik nekem ez a zsidó fiú" - mondogatja és a felállítandó egyetemi tanszék vezetését helyezi kilátásba neki.

1869-ben a berlini Egyetem hallgatója lesz, majd Lipcsében folytatja egyetemi tanulmányait, ahol H. L. Fleischer lesz legfőbb mestere. Lipcsében doktorál, 1870-ben. Ez után Leidenben majd 1872-ben a bécsi könyvtárban kutatja az arab kéziratokat.

1873-1874-ben teszi meg keleti utazását, amire annak idején az ösztöndijat nyerte. Damaszkuszban, Kairóban és Jeruzsálemben jár. Jól elboldogul a tudósok és az egyszerű emberek között, hiszen nagyon jól beszél arabul, héberül, perzsául és törökül. Kairóban első európai utazóként-diákként léphet az al-Azhar moszlim főiskola területére, a főiskola hallgatói közé. Hatalmas iszlám-tudása alapján ott tartanák tanárnak, de nem vállalja. Az iszlámot át akarja élni, ezért moszlim álruhában, életét kockáztatva, bemerészkedik az Azhar mecsetébe. Élményekben gazdagon, emlékekkel megrakottan tér haza, ahol csalódás várja. Trefort Ágoston, kultuszminiszter, az időközben elhunyt Eötvös József br. sógora és miniszteri székében utódja nem állja elődjének ígéretét, és nem nevezi ki Goldzihert professzorrá, bár 1872-ben fizetés nélküli magántanár lesz, professzor csak 1904-ben lehet.

Azért, hogy jövedelmet biztosító állása legyen, 1874-ben elfogadja szomszédja, dr. Kohn Sámuel főrabbi javaslatára a Pesti Izraelita Hitközség titkári tisztségét. Ott töltött harminc esztendőt. Az idő nagyobb részében ott elnöki tisztséget betöltő Wahrmann Mór személyére vonatkozó elmarasztaló kitételek valószínűleg tévesek, szubjektív megítélés termékei.

Személye iránti sértésnek tartja, hogy az 1877-ben kapuit nyitó Országos Rabbiképző Intézet, melynek előkészítő munkálataiban oly komoly részt vállalt, és továbbiakban is a vezérlő bizottság tagja maradt, nem választotta tanárává, csak 1900-tól lett, akkor is csak "óraadó" tanár. Amikor így érzett, nem vette azt figyelembe, hogy az Intézetnek megnyitása óta önként vállalt politikája volt, hogy csak rabbi-oklevéllel rendelkező személyt választ tanárai közé.

A hazainál sokkal nagyobb elismerésben van része külföldön, ahol kongresszusokon hazáját, egyetemét, akadémiáját képviseli.

1904-ben Amerikába hívják, hogy St. Louisban, az Egyetemen tartson előadásokat. Ugyancsak meghívják Uppsalába, az ottani Egyetemre, 1913-ban, hogy ott kilenc előadást tartson, aminek eleget is tett.

Több külföldi tudományos akadémia tagjául választotta. Külföldi egyetemek díszdoktorukká választották, a kairói Kedive Könyvtár igazgatójának akarják kinevezni, többször is, de elhárítja, külföldi nagy egyetemek, mint pl. Cambridge, meghívják tanszékük vezetőjének, de ezt is visszautasítja. Megint Naplójára hivatkozunk, amelyben többször kesereg szomorú sorsáról. Felmerül a kérdés, hogy miért nem ragadta meg a többször is kínálkozó "menekülés" valamely lehetőségét: Válaszként őt magát idézzük ismét Naplója alapján: "Még a gondolattól is irtóztam azonban, hogy elhagyjam hazámat, és kivándoroljak. Nincs az a hatalom a világon, amely engem hazámból elvigyen." "Itt kellett maradnom ezen a förtelmes helyen, hogy elhalt húgom gyermekeit, e szegény árvákat védelmezzem." […] "Arra ítéltettem, hogy életfogytiglan e helyen maradjak. Ide bilincselnek a kötelességek, amelyek még mindig fontosabbak az egyetemi tanszék kényelménél Németországban."

Életének utolsó éveiben egy sokkal romantikusabb választ találunk e kérdésre. Károly, életben maradt fia feleségül veszi Freudenberg Máriát, a már akkor is jó nevű egyiptológust. Nyilvánvaló, megint csak a Napló tanúsága alapján, hogy az öregkor felé közeledő nagy tudós szerelemre gyullad menye iránt. Így ír a Naplóba: "Mióta naponta nézhetek Mariska érzelemmel teli szemébe, megnőtt szellemi munkaképességem." […] "És azután – legyen a lapok titka – feltárul most életem rejtélye, a titok nyitja. Mi volt az Isten által kitűzött célja annak a látszólag ostoba eljárásomnak, hogy súlyos, szomorú évtizedeken, könnyekkel teli fájó időszakon át alávetettem magam minden elnyomásnak, rút mellőzésnek, és makacsul ellenszegültem, amikor oly megtisztelő módon megnyílt előttem a menekülés kapuja Németországba és Angliába… Most vált világossá a végső ok. Itt kellett maradnom, itt tartott engem egy isteni sugallat, hogy elnyerhessem a mi Mariskánkat. Ezért kellett itt maradnom. És valóban megért minden szenvedést, kínt és bánatot, amelyet el kellett szenvednem ezért a jutalomért."

A Magyar Tudományos Akadémia és befolyása alá tartozó intézmények és emberek kezdettől nagyon pozitív viszonyulással közeledtek Goldziher felé. 1876-ban levelező taggá választották. 1892-ben megkapta rendes tagságát. 1905-ben osztályelnök lett. Erről 1919-ben, Lóczy Lajos antiszemita hangú felszólalása után mondott le, amelyre önérzetesen válaszolt. A Magyar Tudományos Akadémia oszlopcsarnokából indult a temetési menet, az utolsó földi útja, 1921. december 15-én, "az izr.[aelita] hitvallás szertartásai szerint".

Cikkei, írásai valóban egy évszázada, vagy valamivel régebben készültek, de a tudományos jellegű tanulmányok viszonylatában nagyon ritka, sőt talán elő sem fordul, hogy az eltelt hosszú idő nem csorbította információtartalmukat, mai használhatóságukat, sőt kiemelte, megerősítette ezeket. Erre jó példa, hogy állandóan jelennek meg Goldziher Ignác műveinek új kiadásai, utánnyomásai, új fordításai.

A többször említett Naplóban feltűnően sokszor és nagy nyomatékkal szerepelt három tudományos személyiség. Most vegyük őket sorra, és vizsgáljuk meg a Napló, illetve Goldziher Ignác viszonyát e három személyiséghez.

A Napló alapján ismerjük Goldziher viszonyát ifjúkori jóbarátjához, később rokonához is, Bacher Vilmoshoz, a Rabbiképző legendássá lett igazgatójához, Vámbéry Árminhoz, a magyar nyelvrokonsági elmélete miatt oly ellentétes elbírálások közé került első egyetemi, illetve orientalisztikai tanárához, gróf Kuun Gézához, az MTA tagjához, orientalista szakíróhoz, aki oly gyakran vette igénybe Goldziher mélységes és nagyon alapos arab nyelvtudását, és még másokat is említhetnénk ebben a sorban.

A Bacher Vilmoshoz fűződő viszonyával kapcsolatban a Napló alapján megemlíthetjük, hogy míg ifjúkori megismerkedésükkor a szeretet szuperlatívuszaival írt róla, már női vonalú rokonságba kerülésük után /Goldziher unokahúga lett Bacher második felesége/ ellenséges hangon írt, szólt róla. Bacher halálakor /1913/ meg sem emlékezik, egy sort sem ír róla.

Vámbéry Ármin /1832-1913/ egyetemi tanárról, a nagy tudósról, aki megismerkedésük óta /1860-as évek/ csak jót tett vele, és az Akadémián is csak jó hírét keltette, szinte mindig gúnyos hangon, csakis rosszat írt.

Gróf Kuun Gézáról, amíg élt és dolgozott, csak gúnyos jelzőkkel, rosszakat írt. Halála után barátjának nevezi és csak jót ír róla.

Visszatérve Bacher Vilmosra, Goldziher a Rabbiképzőben oly sokáig elmaradt tanári kinevezését is Bacher befolyásának vélte, holott abban az időben csak rabbi-diplomával rendelkezőt neveztek ki oda, Goldzihert azonban később kinevezték.

Ez a néhány furcsaság, ami a Napló tükrében megmutatkozik, nem csorbítja, nem csorbíthatja Goldzihernek, az iszlám-tudomány megalapítójának tudósi arcképét, ő továbbra is tudományának atyja marad, a legnagyobb Magyarországon született orientalista.