Rothschild hegedűje. Csehov azonos című
elbeszélése alapján
Azt mondják, hogy a legnehezebb az írásban a történet
kezdete. Persze, jelen esetben minden magától megy, hiszen ezt a történetet már
megírták. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város, amely egy utolsó
falunál is rosszabb volt, és amelynek javarészt idős lakói makacsul ragaszkodtak
jelentéktelen, nyomorúságos életükhöz. Mind ezt Ivanov Jákob, a helyi
asztalos-koporsókészítő nagy bosszúságára tették, aki naponta jegyezte fel a
renitens lakosok és az egyházi munka-tilalmak miatti veszteségeit. Jobb
körülmények között Jákobot udvariasan Jákob Matvejicsnek szólították volna, de
hősünk társadalmi helyzete ehhez, sajnos, nem volt elegendő.
Jákob néha 50 kopejkáért az esküvőkön hegedült a helyi
zsidó zenekarral, amivel pótolhatta a folyamatosan kieső bevételeinek egy
részét. Hívták volna gyakrabban is, hiszen kiváló muzsikus volt. De Bronzának
-
így szólította Jákobot az utca népe a hatalmas termete miatt - olyan rossz volt
a természete, hogy se Mojiszej Iljics ónozó-karmester, se a többi zsidózenész
hosszabb ideig nem bírta. Így csak végszükségben hívták játszani, és akkor főleg
Rothschild nevű fuvolás szenvedett a koporsókészítő hegedűs ellenséges
indulataitól. Rothschild egy sovány, vörös hajú zsidó volt, akit Jákob hol
fokhagymának, hol korpásnak becézett. Valahogy éppen ez a hosszú, sovány hátú,
kék-piros erekkel kitűntetett arcú zsidó testesítette meg Jákob számára az
esküvői termek fullasztó, rossz levegőjét.
Rothschildnak, a fuvolásnak volt egy bosszantó szokása: a
legvidámabb dalokat is olyan szomorúan játszotta, hogy Jákob dührohamot kapott
és szörnyen szitkozódott. Egyszer neki is rohant a vézna, szerencsétlen embernek
azt követelve, hogy tűnjön el, és ne kerüljön szeme elé, mert különben tüstént
eltapossa. Rothschild ugyan Jákob válláig sem ért, de mihelyt pár lépésnyi
biztonságos távolságra került, azon nyomban hetykélkedett:
"Ha nem tisztelném a tehetségedet" - kiabálta Jákobnak
- "már régen kidobtalak volna az ablakon!"
Mivel oroszul hibásan beszélt, nem azt mondta, hogy
"az ablakon", hanem "az
ablakban". Ez valószínűleg még idegesítőbb volt Bronza érzékeny füle számára.
Lassan Jákob lelkében minden látható ok nélkül gyűlölet és
megvetés alakult ki a zsidók iránt. Ebben a tudatban élt már vagy hetven évig,
amikor hirtelen nagy baj történt: Márta (avagy oroszul
"Marfa"), Jákob hallgatag
felesége úgy megbetegedett, hogy fel sem tudott kelni. Az asszony félt a
férjétől, de nem tudta legyőzni a betegséget:
"Jákob, meg fogok halni!" -
suttogta a haldokló biztos megérzésével. Jákob először még mérgesebb lett, mint
máskor, hiszen feleségének betegsége nagy kiadásokat jelentetett számára. Az új
koporsó árát sem téríti meg senki. Aztán mégis elvitte az asszonyt a kórházba,
ahol egy orvossegéd ránézett, ámbár tenni már nem tett semmit. Amikor
visszajöttek a kórházból, az asszony nekitámaszkodott a kályhának és ott állt
egy ideig. Félt ugyanis, hogy férje dühbe gurul, ha rögtön ágynak dől. Amíg ott
állt a kályhánál, Jákob fogta a vasarsínt és mérteket vett róla. Jákob
tudniillik egy igazán jó mester volt és alaposan dolgozott: a felnőttek koporsói
tartós anyagból, jól elkészítve kerültek keze alól, a nemesekről és a nőkről még
mértéket is vett. A férfiak koporsóit saját méretére készítette, mert a
környéken úgy sem volt nála nagyobb termetű férfi.
Márta rövidesen meghalt, a koporsója jól sikerült:
"Minőségi munka" - jegyezte meg megelégedéssel Jákob. Hogy kiadásait csökkentse,
maga mondta el a zsoltárokat a sír felett. A temetői őr Jákob komája volt, így
az eltemetés sem került pénzbe. Ez is, tehát, jól alakult, és Bronzának,
tulajdonképpen, örülnie kellett volna, de nem így történt.
Még aznap eljött Rothschild, hogy elhívja Jákobot az
esedékes zenekari fellépésre. Jákob hirtelen olyan dühös lett, hogy Rothschild
még ilyennek "Rothschild majd meghalt a félelemtől, leguggolt és reszkető
karját védekezésül nem is látta. Módfelett megijedt, aztán megfutamodott:
feje fölé emelte, mint aki azt várná, hogy mindjárt
megütik. Aztán felugrott és elrohant. Lélekszakadva
rohant és közben ugrándozott, lengette a karját, a
hosszú, sovány hátán látni lehetett, hogy
reszketett."
A gyerekek utána futottak és kiabálták: "Zsidó, zsidó!". De
Jákob nem futott utána és nem bántotta, mert súlyos melankóliába esett. Rájött
valahogy, hogy szerette a feleségét, csak ezt már régen elfelejtette. Persze, az
is lehet, hogy a bűntudata kezdte ki lelkét. Rothschildre sem haragudott.
Az pedig nem sokáig váratott magára. Ugyan nagyon félt
Jákobtól, de üzlet - ez üzlet. Kellett a hegedűs, hát eljött. Jákob ott ült a
ház előtt és muzsikált. A dal olyan szomorúan szólt, hogy Rothschild megállt a
ház előtt és csak hallgatott. Könnyek csordultak ki fáradt, öreg szemeiből és
sűrűn benedvesítették kicsi, ráncos arcát. Ott állt, mélyen sóhajtozott és sírt.
Jákob letette a hegedűt, és halkan azt mondta az előtte álló férfinek, hogy
menjen csak nélküle: "Megbetegedtem, testvér!"
Pár nap múlva Jákob meghalt, a hegedűjét pedig Rothschildre
hagyta, aki még sokáig játszott a környékbeli falvakban és településeken.
Játékát nagyon szerették, de főleg azt a szomorú dalt, amelynek hallatára
senkinek sem maradt száraz a szeme.
És mindenki azon tanakodott, honnan van
Rothschildnak ilyen jó hegedűje: megvette, ellopta
vagy zálogba kapta volna valakitől? Az igazat csak a
helyi pap tudta, akinél Jákob halála előtti estén
meggyónt. Az atya megkérdezte, hogy nincs-e olyan
bűne, amely különösen nyomja a lelkét. Ekkor Jákob
megerőltette a gyengülő emlékező képességét és szeme
előtt megjelent Márta szerencsétlen arca, a fülében
pedig visszhangzott a zsidó kétségbeesett üvöltése,
amikor a kutya megharapta. Gyengülő hanggal megkérte
a "bátyuskát",
hogy hegedűjét Rothschildnak adják oda. "Jól van", - válaszolt az atya:
Amos Oz (Klausner) született
1939-ben, Jeruzsálemben. Nagyszülei Odesszából Vilniuson keresztül menekültek a
pogromok elől.
Véletlenül kezembe került Amos Oz izraeli író esszéje, amit
Csehov "Rothschild hegedűje" ihletett meg. Ozról azt kell tudni, hogy
szívesebben élne egy határoktól mentes világban, de mint egy kétezer éves
konfliktustörténet hordozója és szenvedője belátja, hogy ez lehetetlen. Az
irodalmi példák különösen érdeklik a több díjjal kitűntetett írót, hiszen az
irodalomban a társadalmi sztereotípiák részben óhatatlanul, részben készakarva,
de mindig előbukkannak. A sztereotípiák mély árkot ásnak az emberek között.
"Ha nem lenne gyűlölet, vagy harag, az emberek nagy
hasznot leltek volna egymásban" - gondolta rájellemző gyakorlatiassággal Jákob-Bronza, Csehov elbeszélésének
főhőse, mintegy summázva életének elszalasztott lehetőségeit. Oz3 még sem a békés kölcsönös haszonszerzésről referál ebben az esszében, amelynek
címe ("Az óriási veszteségek"). A cím Csehov
művének sajátos tragikomikus hangulatára, illetve a
főhős belső monológjára utal, amelynek egyik
mondatát két sorral feljebb kóstolónak idéztem. A
csehovi szöveg folyamán Jákob gyakran emlegette «»
(veszteségek) szót, de csak kétszer mondta ezt a
mérhetetlen mennyiséget kifejező jelzővel együtt.
- foglalta össze
rosszállóan egyszer az elbeszélés elején, és másodszor a végen ismételte ezt
abban a filozofikus elmélkedésben, amelyet fentebb belső monológnak neveztem:
"Szörnyű veszteségek!" Oz nyilván sokkal többet látott ezekben a szavakban, ha
pont ezt emelte ki a csehovi szövegből, hogy esszéjének címévé tegye.
Pedig, hát, mi mást mondhatott volna szegény Jákob, ha még
a betegeskedő, sőt szemmel láthatóan haldokló rendőr-felügyelő is inkább a megye
székhelyére ment meghalni, ahelyett, hogy koporsóját helyben készíttette volna.
Emiatt Jákob - becslése szerint - legalább egy tízrubeles bevételtől esett el.
Se Oz, se más modern értelmező nem tudott belenyugodni a
"veszteség" elsődleges
jelentésébe, és mögöttes tartalmakat keresett ebben a szóban. Talán azért, mert
Csehov a "veszteséget" az "élet" szóhoz is kapcsolta, de az is lehet, hogy a
modern - posztmodern - embert mindenekelőtt a háttér érdekli.
Amint halad az elemzésben, Oz mind mélyebben merül el a
szövegben. Csak hogy már nem is a csehovi, hanem saját félig kész alkotása
ragadtatja el a szerző fantáziáját, aki elkezd tovább faragni az írásán, hol
eltávolodva, hol vissza-visszatérve az eredeti képekhez. A csehovi szöveg
struktúráiból már nem marad sok, de az egész szöveg egy önálló alkotásban
-
performance-ként - új életre kell.
Az "óriási veszteségekből" - amint az ivrit fordítás
értelmezte a csehovi "szörnyű veszteségeket" - végül is az
"óriás veszteségei" lesznek.4 Hiszen Bronza az, aki
"elsiratja" a legnagyobb veszteségét - a haszontalanul
elmúlt életet. Oz, aki a pszichologizáló észrevételeivel végül is jócskán
eltávolodott az eredeti irodalmi szándékától, a veszteség szót már nem egy
könyvelői terminusként, hanem Bronza érzelmi világa sajátosan kifejezett
megújulásának jeleként közvetíti az olvasónak.
Oz esszéje egy olyan összetett elemző munka része, amelynek
főtémája az írás művészete volt eredetileg. Oz azt vizsgálja, hogyan írják meg
munkájuk első mondatait az olyan híres szerzők, mint Theodor Fontane, Gogol,
Elsa Morante, Csehov, Kafka, Gabriel García Marquez vagy S. Izhar és Jakov
Sabatai. Oz apja, például, azt tanácsolta fiának, hogy mindig kéznél legyen egy
darabka papír, amelyre hosszabb megfontolás nélkül jegyezzen fel mindent, ami
eszébe jut. Apja tanácsát még sem volt könnyű követni, és miután a fehér lap
csak nem akart megtelni betűkkel, Oz elemezni kezdte más szerzők módszerét.
Mindazonáltal Oz írását nem nevezném egy klasszikus
irodalmi elemzésnek. Inkább egy sajátos elmélkedésnek a szerzők és az irodalmi
hősök motivációjáról. Ha az írók tekintélyes névsorát nézem, sajnálattal
megállapíthatom, hogy többnyire a férfi szerzőkről van szó5,
de a 19. századvégi írók ugyanúgy megtalálhatók benne, mint a 2. világháború
utániak, sőt a 20. századvégiek. Szinte minden idézett szerző kapcsolódik a
misztikus realizmus irányzatához, de legtöbbjük - Kafka, Gogol, Morante és
Csehov mindenképpen - a teatralitástól sem mentesek.
Csehovról szóló esszében Oz mindenekelőtt
az eredeti elbeszélés címével foglalkozik, amely
önmagában már tartalmazza az írói programot. Ugyanis
a cím - Oz szerint - négy dologban vezeti félre az olvasót.
Először is egy bizonyos Rothschild nem az elbeszélés főhőse, amint az olvasó a
cím alapján gondolna. A novellabeli Rothschild csak egy mellékszereplő. A címben
említett hegedű sem az övé. Legalább is nem mindig az volt. Ez a Rothschild nem
a gazdag bankár, hanem csak egy szegény, szerencsétlen zsidó, aki eleinte nem is
hegedült, hanem fuvolázott a környékbeli esküvőkön.
Már a következő bekezdésben Oz beilleszti a csehovi
elbeszélést a szokásos történelmi keretbe. Néhány elemzett mű megjelenésének és
ivritre való fordításának dátumát Oz ugyanis Theodor Fontane
"Effi Briest" című regényéhez, illetve Kafka "Ein Landarzt" elbeszéléséhez viszonyítja. Csehov
munkája ugyanakkor jelent meg, mint "Effi Briest", de az összehasonlítási alapot
a szerzőnk mégis Kafka elbeszélésében látja. Talán Kafka
"megtévesztései"
szolgálták ezt az alapot: ugyanis a vidéki orvosa eleinte nem talált semmi okot
a sürgős éjszakai hívásra, és egy bosszantó tévedésnek vélte az esetet. Később
ugyan belátta, hogy valójában ő maga tévedett, de a beteg
- hasonlóan a csehovi
történet Mártájához - menthetetlen volt. Csehov elbeszélése ugyancsak a
megtévesztésekkel indul, és a folytatásban is a valóságot nehéz elválasztani a
képzelettől, mert a cselekvés fonalát a főhős gondolatai irányítják.
A realitások szintjén a hasonlóság azzal is magyarázható,
hogy mindkét szerző kezdetben egy-egy megoldandó "orvosi esetet" vet fel. Kafka
orvosa el akar jutni a beteghez, ezért a szolgálója haszontalanul lovakért
szaladgál a faluban.
Ich war in großer Verlegenheit:
eine dringende Reise stand mir bevor; ein Schwerkranker wartete auf mich in
einem zehn Meilen entfernten Dorfe…
Csehov főhősének problémája, hogy a kisvárosban még a
kórház betegei sem akarnak olyan számban elhalálozni, amely rentábilissá tenné
gazdasági tevékenységét.
.6
Úgy Kafka, mint Csehov sajátos módon megoldja hőse
problémáját, de emiatt a hősök még nagyobb bajba keverednek. A kezdeti
problémamegoldás súlyos következménye alkotja az elbeszélés történetét.
A csehovi főhőst Oz egy "öreg antiszemitának" nevezi, ami a
csehovi szövegből éppenséggel hiányzik. Ám a szerző egy olyan brutális és
tudatlan tuskónak rajzolta meg hősét, hogy Oz saját történelmi szintjéről nem is
reagálhatott volna másként. Ráadásul Bronza a szellemiség alsó határát súroló
szakmából - a koporsó készítéséből - tartotta fenn magát, és szemmel láthatóan
élvezte a mesterségét. Csak hogy a koporsókészítő még hegedült is! És ezt is
nagyon jól művelte. Sőt éppen ez a mellékkeresete hozta őt össze a zsidókkal,
akikkel normális körülmények között nem is érintkezett volna. Egypár prutáért
(kopejkáért) Jákob ugyanis az esküvőkre járt hegedülni, és így ismerkedett meg a
helyi klezmer-együttes tagjaival. Klezmernek ezt az együttest Amos Oz
nevezte. Csehov nem ezt a kifejezést használta a
zenekar megjelölésére.
szóban Csehov a főhős, vagy annak környezete hagyományos megvetését fejezte ki a
zsidók iránt, amit Oz valamiért nem akart észrevenni. Persze, az is lehetséges,
hogy az orosz szöveg ivrit fordítása nem figyelt fel erre a lexikai árnyalatra.
A csehovi Bronza minden esetre utálta a zsidó
zenészkollegáit. És ez végül is természetes volt. Abban az időben, illetve azon
a vidéken, ahol Csehov műve íródott, a zsidókról azt tudták, hogy maguktól nem
juthatnak el magasabb szellemi szintre, és csak másokból húznak hasznot. Amos Oz
ezt családjának személyes tapasztalatából is tudhatta, ezért azt sem zárhatta
ki, hogy Csehov novellája tulajdonképpen arról szól, miképpen használta ki
ravasz Rothschild szellemileg mégis fölötte álló koporsókészítő-hegedűs
fájdalmas lelki vajúdását, és annak eredményeként nemcsak a hegedűt, de a hegedű
dalát is megszerezte. Ezzel az elbeszélés "tökéletes" antiszemita színezetű lett
volna.
Rothschild színes, ám nem feltétlenül gusztusos csehovi
leírása késztette Amos Ozt arra, hogy az elbeszélés folytatásában is az
antiszemita klisét felfedje. Főhőse nem is olyan egyértelmű, hanem igen
bonyolult lelki világának szemléltetésére Csehov ugyanis a zsidók testi-lelki
negatív, sőt undorkeltő ábrázolását használta fel. Bronza hirtelennek tűnő
metamorfózisa rádöbbenti az olvasót a szövegbeli kontrasztok rejtett
összefüggéseire: a zsidók és a Jákob dallama, a dallam és a Bronza megnyilvánult
lelki gazdasága között. A bevált sztereotípiák fényében a szöveg egyértelműen
zsidóellenes lehetne, de...
Semmi sem olyan egyértelmű, amelynek látszik. Csehov, mint
orvos nemcsak kívülről ismerte az embereket. Hogy még világosabb legyen
Csehovhoz való viszonyulása, Oz párhuzamot húz Csehov és Kafka
"vidéki orvosa"
között. A hasonlóság, persze, nagyon halvány lehetett, és talán kizárólag az
elbeszélés kezdeti problematikájára vezethető vissza, amihez Csehov eredeti
szakmája is hozzájárult.
Hiszen Csehov évekig vidéki orvosként dolgozott, és
esszéjében Oz elképzeli, amint Csehov betegeinek ágyánál kutatja az emberi lélek
sötét zugait, hogy aztán sebészi precizitással, élethűen ábrázolhassa az ember
bonyolult jellemét és kiszámíthatatlan tetteit. Sőt az sincs kizárva, hogy Kafka
orvosától eltérően Csehov önként befeküdt a szerencsétlen betegeinek mellé, hogy
együtt szenvedjen velünk, átérezze a fájdalmak lüktetését, és végül még
mélyebben merüljön bele abba a kiismerhetetlen homályba, amit az emberi
természetnek nevezünk.
Kafka orvosa megfutamodik, megpróbál elmenekülni
környezetének ijesztő, végzetes, babonás sötétségéből. Csehov ezzel szemben az
ember és az őt körülvevő sötétség ellentmondásos természetében keres választ.
Elbeszélésének - helyenként bohózatra emlékeztető - furcsaságai (ezekből a
legbolondosabb talán, hogy egy szegény, szánalmas alaknak a híres bankár nevét
adja) a tragikus kínok mélységét, a komikusság mögött rejlő tragikum
érzékeltetését szolgálják. Talán így könnyebb volt elviselni a lelket maró
viszolygással vegyült szánalmat, amelyet Csehov hősei iránt érezhetett.
Oz végül is nagyon hatásos módszert talált a csehovi ötlet
interpretációjának bemutatására. Azt az állítását, mely szerint a látszat csal,
és az emberben eleve mindkét hajlam - mind a jóra, mind a rosszra
- egyszerre
jelen van, Oz az elbeszélés két nagyobb részének idézésével bizonyítja. Az első
rész a könyv elejét, a második Bronza monológját tartalmazza. Ez a tragikus
monológ, amelynek végén Bronza végérvényesen Jákobbá válik, nem egy hős, vagy
egy igazság bajnoka szájából hangzik el. Ellenkezőleg: az ellentmondásokkal teli
tragikomikus szöveg egy faragatlan, beszűkült falusi alak vágyait hívatott
ábrázolni. Bronza talán csak egy gyöngy az őt körülvevő sárban?
Semmiképp. A vágyakozás és a tudatlan durvaság egyetlen
világ két oldala. Nem igaz, hogy a csúnyaság és a tudatlanság képtelen a mély
érzelmekre, vagy a tragikus tudatra. Tévedés lenne gondolni, hogy csak a
tanultabb és képzettebb emberek képesek az együttérzésre, illetve a világról
való egyetemes gondolkodásra.
Bronza metamorfózisét az elbeszélésben a hegedű
szemléltette (vagy inkább hallatta). Ám éppen ez a hegedű árulja el, hogy
Jákob-Bronza mindig is egyszerre Sául és Dávid lehetett. Sául, akinek lelkét
ideiglenesen a sötétség birtokolta, és Dávid, aki hogy sötétségtől szabaduljon,
ágyába vitte hegedűjét. A sötétben megpendítette a hegedű húrjait, az
megszólalt, és Jákob ettől megkönnyebbült.
Az ember az igazságra vágyik…
Oz esszéjének utolsó bekezdésében található párhuzam
inspirált arra, hogy a csehovi főhősben egyszerre két embert - Jákobot és
Bronzát - lássam. A bibliai sátorlakó Jákob és a vad-szőrös Ézsau
"iker" alakja
kétségtelenül segített hozzá. Hiszen ama történet Jákobja ugyancsak
megváltozott, miután elvált Észautól! Kisebb csúsztatással még azt is
mondhatjuk, hogy Jákob ettől az elválástól lett Izraellé.
Oz izraeli zsidóként olvasta Csehov történetét, és az
olvasata sok olyan részletre világított rá, amely eredetileg rejtve maradt.
Ugyanakkor Oz esszéjének minden magabiztos, jól formált és kategorikusan
megfogalmazott mondata azt is világossá teszi, hogy a szerző nem azonosítja
magát az orosz város szegény, megalázott zsidóival. Sőt valójában kevesebb
szánalmat érez a szerencsétlen Rothschild iránt, mint maga Csehov.
Oz inkább a csehovi Jákobra koncentrál, aki elvált
Bronzától és visszanyerte emlékezetét. De az elválás nem lehetett végleges, mert
az ember természete önmagában ellentmondásos. Talán ezért is meg kellett halnia,
hogy vissza ne essen?
Arra a kérdésre pedig, hogy milyen az ember, mindhárom
szerző - Kafkát is beleszámítva - egy egyértelműen androgén választ ad. Irodalmi
érdemük nem menti fel őket az alól, hogy az általuk ábrázolt emberkép nőellenes.
Úgy Csehov, mint Kafka, de Oz szövegének világa is az
androgén kultúra és a férfi központú társadalom része. Oz ugyan észreveszi a
nőt, de a világ nőiessége nem fér be a koncepciójába. Kafka novellájának kezdeti
jeleneteivel még továbbmegy, és majd hogy elnézi a nő elleni erőszakot.
Csehov elbeszélésében - Márta tárgyi szintű számbavételén
kívül - van még két jellegzetes nőellenes pillanat, amely Oz számára érthetően
nem képez relevanciát. Hiszen egyik irodalmi stratégiájába sem illik bele az a
tény, hogy Csehovra zavaróan hatott a nőiesség.
Az egyik pillanat a csehovi főhős lelki változásának döntő
perceit előzi meg. Súlyos depresszióban szenvedő Bronza kimegy a folyóhoz, ahol
hirtelen mintegy felébred a hosszú álomból és észreveszi a környező világot.
Meglátja a folyót és a változásokat, amelyek visszavezetik a sok-sok évvel
ezelőtti, szinte már teljesen elfelejtett boldogság élményeihez. Az élmények
erőteljes előrenyomulását két kép segíti elő, és mindkettőt a szerző a világ
nőiességéből kölcsönzött. A kisasszonyosan karcsú, magányos nyírfácska a folyó
túlsó oldalán előhívta Jákob elhunyt kislánya emlékét. Ugyanúgy, mint a hegedű
húrjai - és oroszul a hegedű is nőnemű! - a nyírfácska ágai megnyitották az
érzelmi áradatot, és Jákob hirtelen (ezt a szót Oz használja) visszaemlékezett,
hogy a meghalt gyermek valóban egy lányka volt. Halála előtt Márta ugyan
megpróbálta emlékeztetni férjét gyermekükre, de Bronza akkor még nem tudott
emlékezni, bármennyire is erőltette magát.
A folyóhoz közeledve, Bronza egy kövér, piros arcú hölgyet
látott kilépni a fürdőből és így fogalmazott meg magában:
"Mi csoda egy vidra!"
Furcsa, hogy pont ezt a hasonlatot használta, hiszen
"vidrának" inkább egy
sovány és ápolatlan nőt szokás "becézni". Egy különösen erős utálatot is ezzel a
szóval fejezünk ki. De vajon miért gyűlölt volna Bronza egy vadidegen nőt?
Csehov hasonlata talán nem is a nőhöz, hanem a folyó világához kapcsolódott. A
nő csak egy zavaró, szinte illetlen testiség szimbóluma lehetett, amely
valamilyen módon mégis ingerelte a szerző képzeletét…
Ezután következett a fűzfa jelenete, amely kiváltotta Jákob
katarzisét. "Hogy megöregedett, szegény!" - gondolta Jákob ránézve a régen
elfelejtett fára, amely ott állt talpig zöldben és szívszorítóan szomorúan a
folyó partján. Jákob leült a fa alá és elkezdett emlékezni. És rájött, hogy az
élete visszafordíthatatlanul elmúlt, és ő semmi hasznot sem húzhatott a
folyóból. Nem halászott, nem evett és nem is árusított a ki nem fogott halból.
"Az élet elmúlt haszontalanul, hiába veszett oda!" Jákob talán mindent elviselt
volna, és valószínűleg 120 évig is élhetett volna, de az ilyen halmozott fokú
haszonvesztésbe nem tudott belenyugodni, és meghalt.
Persze, eddig is csak hegedűje segítségével élhetett abban
a magánzárkában, amelyre szerzője ítélte, és amelyet irodalmi elemzője észre sem
vett. Furcsa, de az androgén ábrázolás valahogy sejteti, hogy a műalkotás világa
mögött van még valami, ami akár a keresett igazságot is megközelítheti.
Búcsú a strukturalizmustól?
"2011. május 26: 2011. június 14-15-én a
tel-avivi "Geser" színház nézői saját szemükkel is megnézhetik a moszkvai TÜZ
"" című híres előadását, amely Kama Ginkas
kiemelkedő rendező alkalmazott színpadra."7
Így kezdődik az orosz nyelvű "Izraeli
hírek" oldalon megjelent cikk8 amely kedvet csinál a moszkvai színház izraeli vendégjátékához. Ez az előadás
-
írja tovább a cikk - egy emberről szól, aki azért gyűlölt egy másik embert, mert
a legvidámabb éneket is szomorúan játszotta. És mégis
- a hegedűjét, amelynek
kiöntötte lelke mélyen titkolt bánatát, éppen erre a gyűlölt ellenségre hagyta.
A színdarab egy olyan embert ábrázol, akinek keze meg sem rezzent, amikor
koporsót készített a még élő feleségének, de még két napig sem tudott élni annak
halála után… Ez a színdarab - véli a cikkíró - a szerelemről szól.
Ginkas feldolgozása egy új színpadi
díszletbe öltöztette a "Rothschild hegedűjét", és ezzel új arcot kölcsönzött
képzeletünk képeinek. Persze, ezek csak Ginkas képei. A rendező hangokra
bontotta a csehovi mű egész szövegét, és úgy osztotta ki a részeket a
színészeknek, mint egy kórusban a kottát. A monológokból a párbeszédek
alakultak. A színészek egymás szavába vágnak: az egyik elkezdi a mondatot, a
másik befejezi. Jákobot játszó színész a színpad félhomályában ülve azt mondja
hőséről: "Visszapillantott a feleségére" és visszanéz. A másik, aki Rothschildet
játszik, azt mondja róla: "Elkezdett futni" és tüstént eltűnik a színpadról. Így
a színészek játszanak, és egyidejűleg hozzá is szólnak az eseményekhez.
Csehov elbeszélése, tehát, egy új formát
kapott. A poszt-strukturalista performance,9 amelyet elsősorban a kreatív gondolkodás jellemez, határtalan fantáziát szabadít
fel, ami talán csak Chagall képeihez hasonlítható. A fantáziák kiterjednek a
hősöket körülvevő tárgyakra is: Jákob hegedűje ebben a darabban egy fűrész, a
színpadot kitöltő koporsók a "finn" faházakra emlékeztetnek. A tárgyak és az
emberek között egy szoros kapcsolat érzékelhető, de ez a kapcsolat nem a modern
ökológiai gondolkodás10,
hanem az élet merőben eltérő oldalainak kifejezője. Az élet ugyanis egyszerre
magasztos és alantos, az ember egyaránt szentimentális és durva.
Ginkas tompította a csehovi félhangokat és
árnyalatokat, és tovább élezte az életről alkotott józan, illúziómentes
felfogását: a beteg itt az orvos, a koporsókészítő először akkor találkozik a
halállal, amikor a felesége hal meg.
A színpad sötét, és sötétek a rajta mozgó furcsa alakok. És
a koporsók között ott áll egy csónak. De minek? Talán még el lehet menni vele
valahova? 11
3
, (The Story Begins), Jerusalem, 1996, 45-52
5 Elsa Morante
ebben a sorban több szempontból is egy
különleges helyet foglal.
6 A kiemelt
sorok fordítása: "Nagy zavarban voltam."
(Kafka). "Egy szóval: a dolgok pocsékul
alakultak" (Csehov)
7 ()
-
Moszkvai gyermek- és ifjúságszínház. Kama Ginkas
(Kaunas, 1941) kisgyerekként gettóba került, de
szüleivel együtt sikerült elmenekülni. Egyik
színházi művének címe "Provoking Theater".
9 Geertz C. Available Light. Anthropological Reflections on
Philosophical Topics. Princeton, 2000
10 Bruno Latour,
Die Hoffnung der Pandora, Frankfurt am Main,
2002.
11 Néhány
gondolat Artur Szolomonov recenziójából In: "Izvesztija"
2004. március 6.
|