Hrotko larissza:

Rothschild hegedűje. Csehov azonos című elbeszélése alapján

 

Rothschild hegedűje. Csehov azonos című elbeszélése alapján

Azt mondják, hogy a legnehezebb az írásban a történet kezdete. Persze, jelen esetben minden magától megy, hiszen ezt a történetet már megírták. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város, amely egy utolsó falunál is rosszabb volt, és amelynek javarészt idős lakói makacsul ragaszkodtak jelentéktelen, nyomorúságos életükhöz. Mind ezt Ivanov Jákob, a helyi asztalos-koporsókészítő nagy bosszúságára tették, aki naponta jegyezte fel a renitens lakosok és az egyházi munka-tilalmak miatti veszteségeit. Jobb körülmények között Jákobot udvariasan Jákob Matvejicsnek szólították volna, de hősünk társadalmi helyzete ehhez, sajnos, nem volt elegendő.

Jákob néha 50 kopejkáért az esküvőkön hegedült a helyi zsidó zenekarral, amivel pótolhatta a folyamatosan kieső bevételeinek egy részét. Hívták volna gyakrabban is, hiszen kiváló muzsikus volt. De Bronzának - így szólította Jákobot az utca népe a hatalmas termete miatt - olyan rossz volt a természete, hogy se Mojiszej Iljics ónozó-karmester, se a többi zsidózenész hosszabb ideig nem bírta. Így csak végszükségben hívták játszani, és akkor főleg Rothschild nevű fuvolás szenvedett a koporsókészítő hegedűs ellenséges indulataitól. Rothschild egy sovány, vörös hajú zsidó volt, akit Jákob hol fokhagymának, hol korpásnak becézett. Valahogy éppen ez a hosszú, sovány hátú, kék-piros erekkel kitűntetett arcú zsidó testesítette meg Jákob számára az esküvői termek fullasztó, rossz levegőjét.

Rothschildnak, a fuvolásnak volt egy bosszantó szokása: a legvidámabb dalokat is olyan szomorúan játszotta, hogy Jákob dührohamot kapott és szörnyen szitkozódott. Egyszer neki is rohant a vézna, szerencsétlen embernek azt követelve, hogy tűnjön el, és ne kerüljön szeme elé, mert különben tüstént eltapossa. Rothschild ugyan Jákob válláig sem ért, de mihelyt pár lépésnyi biztonságos távolságra került, azon nyomban hetykélkedett: "Ha nem tisztelném a tehetségedet" - kiabálta Jákobnak - "már régen kidobtalak volna az ablakon!" Mivel oroszul hibásan beszélt, nem azt mondta, hogy "az ablakon", hanem "az ablakban". Ez valószínűleg még idegesítőbb volt Bronza érzékeny füle számára.

Lassan Jákob lelkében minden látható ok nélkül gyűlölet és megvetés alakult ki a zsidók iránt. Ebben a tudatban élt már vagy hetven évig, amikor hirtelen nagy baj történt: Márta (avagy oroszul "Marfa"), Jákob hallgatag felesége úgy megbetegedett, hogy fel sem tudott kelni. Az asszony félt a férjétől, de nem tudta legyőzni a betegséget: "Jákob, meg fogok halni!" - suttogta a haldokló biztos megérzésével. Jákob először még mérgesebb lett, mint máskor, hiszen feleségének betegsége nagy kiadásokat jelentetett számára. Az új koporsó árát sem téríti meg senki. Aztán mégis elvitte az asszonyt a kórházba, ahol egy orvossegéd ránézett, ámbár tenni már nem tett semmit. Amikor visszajöttek a kórházból, az asszony nekitámaszkodott a kályhának és ott állt egy ideig. Félt ugyanis, hogy férje dühbe gurul, ha rögtön ágynak dől. Amíg ott állt a kályhánál, Jákob fogta a vasarsínt és mérteket vett róla. Jákob tudniillik egy igazán jó mester volt és alaposan dolgozott: a felnőttek koporsói tartós anyagból, jól elkészítve kerültek keze alól, a nemesekről és a nőkről még mértéket is vett. A férfiak koporsóit saját méretére készítette, mert a környéken úgy sem volt nála nagyobb termetű férfi.

Márta rövidesen meghalt, a koporsója jól sikerült: "Minőségi munka" - jegyezte meg megelégedéssel Jákob. Hogy kiadásait csökkentse, maga mondta el a zsoltárokat a sír felett. A temetői őr Jákob komája volt, így az eltemetés sem került pénzbe. Ez is, tehát, jól alakult, és Bronzának, tulajdonképpen, örülnie kellett volna, de nem így történt.

Még aznap eljött Rothschild, hogy elhívja Jákobot az esedékes zenekari fellépésre. Jákob hirtelen olyan dühös lett, hogy Rothschild még ilyennek "Rothschild majd meghalt a félelemtől, leguggolt és reszkető karját védekezésül nem is látta. Módfelett megijedt, aztán megfutamodott:
feje fölé emelte, mint aki azt várná, hogy mindjárt megütik. Aztán felugrott és elrohant. Lélekszakadva rohant és közben ugrándozott, lengette a karját, a hosszú, sovány hátán látni lehetett, hogy reszketett."

A gyerekek utána futottak és kiabálták: "Zsidó, zsidó!". De Jákob nem futott utána és nem bántotta, mert súlyos melankóliába esett. Rájött valahogy, hogy szerette a feleségét, csak ezt már régen elfelejtette. Persze, az is lehet, hogy a bűntudata kezdte ki lelkét. Rothschildre sem haragudott.

Az pedig nem sokáig váratott magára. Ugyan nagyon félt Jákobtól, de üzlet - ez üzlet. Kellett a hegedűs, hát eljött. Jákob ott ült a ház előtt és muzsikált. A dal olyan szomorúan szólt, hogy Rothschild megállt a ház előtt és csak hallgatott. Könnyek csordultak ki fáradt, öreg szemeiből és sűrűn benedvesítették kicsi, ráncos arcát. Ott állt, mélyen sóhajtozott és sírt. Jákob letette a hegedűt, és halkan azt mondta az előtte álló férfinek, hogy menjen csak nélküle: "Megbetegedtem, testvér!"

Pár nap múlva Jákob meghalt, a hegedűjét pedig Rothschildre hagyta, aki még sokáig játszott a környékbeli falvakban és településeken. Játékát nagyon szerették, de főleg azt a szomorú dalt, amelynek hallatára senkinek sem maradt száraz a szeme.

És mindenki azon tanakodott, honnan van Rothschildnak ilyen jó hegedűje: megvette, ellopta vagy zálogba kapta volna valakitől? Az igazat csak a helyi pap tudta, akinél Jákob halála előtti estén meggyónt. Az atya megkérdezte, hogy nincs-e olyan bűne, amely különösen nyomja a lelkét. Ekkor Jákob megerőltette a gyengülő emlékező képességét és szeme előtt megjelent Márta szerencsétlen arca, a fülében pedig visszhangzott a zsidó kétségbeesett üvöltése, amikor a kutya megharapta. Gyengülő hanggal megkérte a "bátyuskát", hogy hegedűjét Rothschildnak adják oda. "Jól van", - válaszolt az atya:

Amos Oz (Klausner) született 1939-ben, Jeruzsálemben. Nagyszülei Odesszából Vilniuson keresztül menekültek a pogromok elől.

Véletlenül kezembe került Amos Oz izraeli író esszéje, amit Csehov "Rothschild hegedűje" ihletett meg. Ozról azt kell tudni, hogy szívesebben élne egy határoktól mentes világban, de mint egy kétezer éves konfliktustörténet hordozója és szenvedője belátja, hogy ez lehetetlen. Az irodalmi példák különösen érdeklik a több díjjal kitűntetett írót, hiszen az irodalomban a társadalmi sztereotípiák részben óhatatlanul, részben készakarva, de mindig előbukkannak. A sztereotípiák mély árkot ásnak az emberek között. "Ha nem lenne gyűlölet, vagy harag, az emberek nagy hasznot leltek volna egymásban" - gondolta rájellemző gyakorlatiassággal Jákob-Bronza, Csehov elbeszélésének főhőse, mintegy summázva életének elszalasztott lehetőségeit. Oz3 még sem a békés kölcsönös haszonszerzésről referál ebben az esszében, amelynek címe ("Az óriási veszteségek"). A cím Csehov művének sajátos tragikomikus hangulatára, illetve a főhős belső monológjára utal, amelynek egyik mondatát két sorral feljebb kóstolónak idéztem. A csehovi szöveg folyamán Jákob gyakran emlegette «» (veszteségek) szót, de csak kétszer mondta ezt a mérhetetlen mennyiséget kifejező jelzővel együtt. - foglalta össze rosszállóan egyszer az elbeszélés elején, és másodszor a végen ismételte ezt abban a filozofikus elmélkedésben, amelyet fentebb belső monológnak neveztem: "Szörnyű veszteségek!" Oz nyilván sokkal többet látott ezekben a szavakban, ha pont ezt emelte ki a csehovi szövegből, hogy esszéjének címévé tegye.

Pedig, hát, mi mást mondhatott volna szegény Jákob, ha még a betegeskedő, sőt szemmel láthatóan haldokló rendőr-felügyelő is inkább a megye székhelyére ment meghalni, ahelyett, hogy koporsóját helyben készíttette volna. Emiatt Jákob - becslése szerint - legalább egy tízrubeles bevételtől esett el. Se Oz, se más modern értelmező nem tudott belenyugodni a "veszteség" elsődleges jelentésébe, és mögöttes tartalmakat keresett ebben a szóban. Talán azért, mert Csehov a "veszteséget" az "élet" szóhoz is kapcsolta, de az is lehet, hogy a modern - posztmodern - embert mindenekelőtt a háttér érdekli.

Amint halad az elemzésben, Oz mind mélyebben merül el a szövegben. Csak hogy már nem is a csehovi, hanem saját félig kész alkotása ragadtatja el a szerző fantáziáját, aki elkezd tovább faragni az írásán, hol eltávolodva, hol vissza-visszatérve az eredeti képekhez. A csehovi szöveg struktúráiból már nem marad sok, de az egész szöveg egy önálló alkotásban - performance-ként - új életre kell.

Az "óriási veszteségekből" - amint az ivrit fordítás értelmezte a csehovi "szörnyű veszteségeket" - végül is az "óriás veszteségei" lesznek.4 Hiszen Bronza az, aki "elsiratja" a legnagyobb veszteségét - a haszontalanul elmúlt életet. Oz, aki a pszichologizáló észrevételeivel végül is jócskán eltávolodott az eredeti irodalmi szándékától, a veszteség szót már nem egy könyvelői terminusként, hanem Bronza érzelmi világa sajátosan kifejezett megújulásának jeleként közvetíti az olvasónak.

Oz esszéje egy olyan összetett elemző munka része, amelynek főtémája az írás művészete volt eredetileg. Oz azt vizsgálja, hogyan írják meg munkájuk első mondatait az olyan híres szerzők, mint Theodor Fontane, Gogol, Elsa Morante, Csehov, Kafka, Gabriel García Marquez vagy S. Izhar és Jakov Sabatai. Oz apja, például, azt tanácsolta fiának, hogy mindig kéznél legyen egy darabka papír, amelyre hosszabb megfontolás nélkül jegyezzen fel mindent, ami eszébe jut. Apja tanácsát még sem volt könnyű követni, és miután a fehér lap csak nem akart megtelni betűkkel, Oz elemezni kezdte más szerzők módszerét.

Mindazonáltal Oz írását nem nevezném egy klasszikus irodalmi elemzésnek. Inkább egy sajátos elmélkedésnek a szerzők és az irodalmi hősök motivációjáról. Ha az írók tekintélyes névsorát nézem, sajnálattal megállapíthatom, hogy többnyire a férfi szerzőkről van szó5, de a 19. századvégi írók ugyanúgy megtalálhatók benne, mint a 2. világháború utániak, sőt a 20. századvégiek. Szinte minden idézett szerző kapcsolódik a misztikus realizmus irányzatához, de legtöbbjük - Kafka, Gogol, Morante és Csehov mindenképpen - a teatralitástól sem mentesek.

Csehovról szóló esszében Oz mindenekelőtt az eredeti elbeszélés címével foglalkozik, amely önmagában már tartalmazza az írói programot. Ugyanis a cím - Oz szerint - négy dologban vezeti félre az olvasót. Először is egy bizonyos Rothschild nem az elbeszélés főhőse, amint az olvasó a cím alapján gondolna. A novellabeli Rothschild csak egy mellékszereplő. A címben említett hegedű sem az övé. Legalább is nem mindig az volt. Ez a Rothschild nem a gazdag bankár, hanem csak egy szegény, szerencsétlen zsidó, aki eleinte nem is hegedült, hanem fuvolázott a környékbeli esküvőkön.

Már a következő bekezdésben Oz beilleszti a csehovi elbeszélést a szokásos történelmi keretbe. Néhány elemzett mű megjelenésének és ivritre való fordításának dátumát Oz ugyanis Theodor Fontane "Effi Briest" című regényéhez, illetve Kafka "Ein Landarzt" elbeszéléséhez viszonyítja. Csehov munkája ugyanakkor jelent meg, mint "Effi Briest", de az összehasonlítási alapot a szerzőnk mégis Kafka elbeszélésében látja. Talán Kafka "megtévesztései" szolgálták ezt az alapot: ugyanis a vidéki orvosa eleinte nem talált semmi okot a sürgős éjszakai hívásra, és egy bosszantó tévedésnek vélte az esetet. Később ugyan belátta, hogy valójában ő maga tévedett, de a beteg - hasonlóan a csehovi történet Mártájához - menthetetlen volt. Csehov elbeszélése ugyancsak a megtévesztésekkel indul, és a folytatásban is a valóságot nehéz elválasztani a képzelettől, mert a cselekvés fonalát a főhős gondolatai irányítják.

A realitások szintjén a hasonlóság azzal is magyarázható, hogy mindkét szerző kezdetben egy-egy megoldandó "orvosi esetet" vet fel. Kafka orvosa el akar jutni a beteghez, ezért a szolgálója haszontalanul lovakért szaladgál a faluban.

Ich war in großer Verlegenheit: eine dringende Reise stand mir bevor; ein Schwerkranker wartete auf mich in einem zehn Meilen entfernten Dorfe…

Csehov főhősének problémája, hogy a kisvárosban még a kórház betegei sem akarnak olyan számban elhalálozni, amely rentábilissá tenné gazdasági tevékenységét.


.6

Úgy Kafka, mint Csehov sajátos módon megoldja hőse problémáját, de emiatt a hősök még nagyobb bajba keverednek. A kezdeti problémamegoldás súlyos következménye alkotja az elbeszélés történetét. 

A csehovi főhőst Oz egy "öreg antiszemitának" nevezi, ami a csehovi szövegből éppenséggel hiányzik. Ám a szerző egy olyan brutális és tudatlan tuskónak rajzolta meg hősét, hogy Oz saját történelmi szintjéről nem is reagálhatott volna másként. Ráadásul Bronza a szellemiség alsó határát súroló szakmából - a koporsó készítéséből - tartotta fenn magát, és szemmel láthatóan élvezte a mesterségét. Csak hogy a koporsókészítő még hegedült is! És ezt is nagyon jól művelte. Sőt éppen ez a mellékkeresete hozta őt össze a zsidókkal, akikkel normális körülmények között nem is érintkezett volna. Egypár prutáért (kopejkáért) Jákob ugyanis az esküvőkre járt hegedülni, és így ismerkedett meg a helyi klezmer-együttes tagjaival. Klezmernek ezt az együttest Amos Oz nevezte. Csehov nem ezt a kifejezést használta a zenekar megjelölésére. szóban Csehov a főhős, vagy annak környezete hagyományos megvetését fejezte ki a zsidók iránt, amit Oz valamiért nem akart észrevenni. Persze, az is lehetséges, hogy az orosz szöveg ivrit fordítása nem figyelt fel erre a lexikai árnyalatra.

A csehovi Bronza minden esetre utálta a zsidó zenészkollegáit. És ez végül is természetes volt. Abban az időben, illetve azon a vidéken, ahol Csehov műve íródott, a zsidókról azt tudták, hogy maguktól nem juthatnak el magasabb szellemi szintre, és csak másokból húznak hasznot. Amos Oz ezt családjának személyes tapasztalatából is tudhatta, ezért azt sem zárhatta ki, hogy Csehov novellája tulajdonképpen arról szól, miképpen használta ki ravasz Rothschild szellemileg mégis fölötte álló koporsókészítő-hegedűs fájdalmas lelki vajúdását, és annak eredményeként nemcsak a hegedűt, de a hegedű dalát is megszerezte. Ezzel az elbeszélés "tökéletes" antiszemita színezetű lett volna.

Rothschild színes, ám nem feltétlenül gusztusos csehovi leírása késztette Amos Ozt arra, hogy az elbeszélés folytatásában is az antiszemita klisét felfedje. Főhőse nem is olyan egyértelmű, hanem igen bonyolult lelki világának szemléltetésére Csehov ugyanis a zsidók testi-lelki negatív, sőt undorkeltő ábrázolását használta fel. Bronza hirtelennek tűnő metamorfózisa rádöbbenti az olvasót a szövegbeli kontrasztok rejtett összefüggéseire: a zsidók és a Jákob dallama, a dallam és a Bronza megnyilvánult lelki gazdasága között. A bevált sztereotípiák fényében a szöveg egyértelműen zsidóellenes lehetne, de...

Semmi sem olyan egyértelmű, amelynek látszik. Csehov, mint orvos nemcsak kívülről ismerte az embereket. Hogy még világosabb legyen Csehovhoz való viszonyulása, Oz párhuzamot húz Csehov és Kafka "vidéki orvosa" között. A hasonlóság, persze, nagyon halvány lehetett, és talán kizárólag az elbeszélés kezdeti problematikájára vezethető vissza, amihez Csehov eredeti szakmája is hozzájárult.

Hiszen Csehov évekig vidéki orvosként dolgozott, és esszéjében Oz elképzeli, amint Csehov betegeinek ágyánál kutatja az emberi lélek sötét zugait, hogy aztán sebészi precizitással, élethűen ábrázolhassa az ember bonyolult jellemét és kiszámíthatatlan tetteit. Sőt az sincs kizárva, hogy Kafka orvosától eltérően Csehov önként befeküdt a szerencsétlen betegeinek mellé, hogy együtt szenvedjen velünk, átérezze a fájdalmak lüktetését, és végül még mélyebben merüljön bele abba a kiismerhetetlen homályba, amit az emberi természetnek nevezünk.

Kafka orvosa megfutamodik, megpróbál elmenekülni környezetének ijesztő, végzetes, babonás sötétségéből. Csehov ezzel szemben az ember és az őt körülvevő sötétség ellentmondásos természetében keres választ. Elbeszélésének - helyenként bohózatra emlékeztető - furcsaságai (ezekből a legbolondosabb talán, hogy egy szegény, szánalmas alaknak a híres bankár nevét adja) a tragikus kínok mélységét, a komikusság mögött rejlő tragikum érzékeltetését szolgálják. Talán így könnyebb volt elviselni a lelket maró viszolygással vegyült szánalmat, amelyet Csehov hősei iránt érezhetett.

Oz végül is nagyon hatásos módszert talált a csehovi ötlet interpretációjának bemutatására. Azt az állítását, mely szerint a látszat csal, és az emberben eleve mindkét hajlam - mind a jóra, mind a rosszra - egyszerre jelen van, Oz az elbeszélés két nagyobb részének idézésével bizonyítja. Az első rész a könyv elejét, a második Bronza monológját tartalmazza. Ez a tragikus monológ, amelynek végén Bronza végérvényesen Jákobbá válik, nem egy hős, vagy egy igazság bajnoka szájából hangzik el. Ellenkezőleg: az ellentmondásokkal teli tragikomikus szöveg egy faragatlan, beszűkült falusi alak vágyait hívatott ábrázolni. Bronza talán csak egy gyöngy az őt körülvevő sárban?

Semmiképp. A vágyakozás és a tudatlan durvaság egyetlen világ két oldala. Nem igaz, hogy a csúnyaság és a tudatlanság képtelen a mély érzelmekre, vagy a tragikus tudatra. Tévedés lenne gondolni, hogy csak a tanultabb és képzettebb emberek képesek az együttérzésre, illetve a világról való egyetemes gondolkodásra.

Bronza metamorfózisét az elbeszélésben a hegedű szemléltette (vagy inkább hallatta). Ám éppen ez a hegedű árulja el, hogy Jákob-Bronza mindig is egyszerre Sául és Dávid lehetett. Sául, akinek lelkét ideiglenesen a sötétség birtokolta, és Dávid, aki hogy sötétségtől szabaduljon, ágyába vitte hegedűjét. A sötétben megpendítette a hegedű húrjait, az megszólalt, és Jákob ettől megkönnyebbült.

 

Az ember az igazságra vágyik…

Oz esszéjének utolsó bekezdésében található párhuzam inspirált arra, hogy a csehovi főhősben egyszerre két embert - Jákobot és Bronzát - lássam. A bibliai sátorlakó Jákob és a vad-szőrös Ézsau "iker" alakja kétségtelenül segített hozzá. Hiszen ama történet Jákobja ugyancsak megváltozott, miután elvált Észautól! Kisebb csúsztatással még azt is mondhatjuk, hogy Jákob ettől az elválástól lett Izraellé.

Oz izraeli zsidóként olvasta Csehov történetét, és az olvasata sok olyan részletre világított rá, amely eredetileg rejtve maradt. Ugyanakkor Oz esszéjének minden magabiztos, jól formált és kategorikusan megfogalmazott mondata azt is világossá teszi, hogy a szerző nem azonosítja magát az orosz város szegény, megalázott zsidóival. Sőt valójában kevesebb szánalmat érez a szerencsétlen Rothschild iránt, mint maga Csehov.

Oz inkább a csehovi Jákobra koncentrál, aki elvált Bronzától és visszanyerte emlékezetét. De az elválás nem lehetett végleges, mert az ember természete önmagában ellentmondásos. Talán ezért is meg kellett halnia, hogy vissza ne essen?

Arra a kérdésre pedig, hogy milyen az ember, mindhárom szerző - Kafkát is beleszámítva - egy egyértelműen androgén választ ad. Irodalmi érdemük nem menti fel őket az alól, hogy az általuk ábrázolt emberkép nőellenes.

Úgy Csehov, mint Kafka, de Oz szövegének világa is az androgén kultúra és a férfi központú társadalom része. Oz ugyan észreveszi a nőt, de a világ nőiessége nem fér be a koncepciójába. Kafka novellájának kezdeti jeleneteivel még továbbmegy, és majd hogy elnézi a nő elleni erőszakot.

Csehov elbeszélésében - Márta tárgyi szintű számbavételén kívül - van még két jellegzetes nőellenes pillanat, amely Oz számára érthetően nem képez relevanciát. Hiszen egyik irodalmi stratégiájába sem illik bele az a tény, hogy Csehovra zavaróan hatott a nőiesség.

Az egyik pillanat a csehovi főhős lelki változásának döntő perceit előzi meg. Súlyos depresszióban szenvedő Bronza kimegy a folyóhoz, ahol hirtelen mintegy felébred a hosszú álomból és észreveszi a környező világot. Meglátja a folyót és a változásokat, amelyek visszavezetik a sok-sok évvel ezelőtti, szinte már teljesen elfelejtett boldogság élményeihez. Az élmények erőteljes előrenyomulását két kép segíti elő, és mindkettőt a szerző a világ nőiességéből kölcsönzött. A kisasszonyosan karcsú, magányos nyírfácska a folyó túlsó oldalán előhívta Jákob elhunyt kislánya emlékét. Ugyanúgy, mint a hegedű húrjai - és oroszul a hegedű is nőnemű! - a nyírfácska ágai megnyitották az érzelmi áradatot, és Jákob hirtelen (ezt a szót Oz használja) visszaemlékezett, hogy a meghalt gyermek valóban egy lányka volt. Halála előtt Márta ugyan megpróbálta emlékeztetni férjét gyermekükre, de Bronza akkor még nem tudott emlékezni, bármennyire is erőltette magát.

A folyóhoz közeledve, Bronza egy kövér, piros arcú hölgyet látott kilépni a fürdőből és így fogalmazott meg magában: "Mi csoda egy vidra!" Furcsa, hogy pont ezt a hasonlatot használta, hiszen "vidrának" inkább egy sovány és ápolatlan nőt szokás "becézni". Egy különösen erős utálatot is ezzel a szóval fejezünk ki. De vajon miért gyűlölt volna Bronza egy vadidegen nőt? Csehov hasonlata talán nem is a nőhöz, hanem a folyó világához kapcsolódott. A nő csak egy zavaró, szinte illetlen testiség szimbóluma lehetett, amely valamilyen módon mégis ingerelte a szerző képzeletét…

Ezután következett a fűzfa jelenete, amely kiváltotta Jákob katarzisét. "Hogy megöregedett, szegény!" - gondolta Jákob ránézve a régen elfelejtett fára, amely ott állt talpig zöldben és szívszorítóan szomorúan a folyó partján. Jákob leült a fa alá és elkezdett emlékezni. És rájött, hogy az élete visszafordíthatatlanul elmúlt, és ő semmi hasznot sem húzhatott a folyóból. Nem halászott, nem evett és nem is árusított a ki nem fogott halból. "Az élet elmúlt haszontalanul, hiába veszett oda!" Jákob talán mindent elviselt volna, és valószínűleg 120 évig is élhetett volna, de az ilyen halmozott fokú haszonvesztésbe nem tudott belenyugodni, és meghalt.

Persze, eddig is csak hegedűje segítségével élhetett abban a magánzárkában, amelyre szerzője ítélte, és amelyet irodalmi elemzője észre sem vett. Furcsa, de az androgén ábrázolás valahogy sejteti, hogy a műalkotás világa mögött van még valami, ami akár a keresett igazságot is megközelítheti.

Búcsú a strukturalizmustól?

"2011. május 26: 2011. június 14-15-én a tel-avivi "Geser" színház nézői saját szemükkel is megnézhetik a moszkvai TÜZ "" című híres előadását, amely Kama Ginkas kiemelkedő rendező alkalmazott színpadra."7

Így kezdődik az orosz nyelvű "Izraeli hírek" oldalon megjelent cikk8 amely kedvet csinál a moszkvai színház izraeli vendégjátékához. Ez az előadás - írja tovább a cikk - egy emberről szól, aki azért gyűlölt egy másik embert, mert a legvidámabb éneket is szomorúan játszotta. És mégis - a hegedűjét, amelynek kiöntötte lelke mélyen titkolt bánatát, éppen erre a gyűlölt ellenségre hagyta. A színdarab egy olyan embert ábrázol, akinek keze meg sem rezzent, amikor koporsót készített a még élő feleségének, de még két napig sem tudott élni annak halála után… Ez a színdarab - véli a cikkíró - a szerelemről szól.

Ginkas feldolgozása egy új színpadi díszletbe öltöztette a "Rothschild hegedűjét", és ezzel új arcot kölcsönzött képzeletünk képeinek. Persze, ezek csak Ginkas képei. A rendező hangokra bontotta a csehovi mű egész szövegét, és úgy osztotta ki a részeket a színészeknek, mint egy kórusban a kottát. A monológokból a párbeszédek alakultak. A színészek egymás szavába vágnak: az egyik elkezdi a mondatot, a másik befejezi. Jákobot játszó színész a színpad félhomályában ülve azt mondja hőséről: "Visszapillantott a feleségére" és visszanéz. A másik, aki Rothschildet játszik, azt mondja róla: "Elkezdett futni" és tüstént eltűnik a színpadról. Így a színészek játszanak, és egyidejűleg hozzá is szólnak az eseményekhez.

Csehov elbeszélése, tehát, egy új formát kapott. A poszt-strukturalista performance,9 amelyet elsősorban a kreatív gondolkodás jellemez, határtalan fantáziát szabadít fel, ami talán csak Chagall képeihez hasonlítható. A fantáziák kiterjednek a hősöket körülvevő tárgyakra is: Jákob hegedűje ebben a darabban egy fűrész, a színpadot kitöltő koporsók a "finn" faházakra emlékeztetnek. A tárgyak és az emberek között egy szoros kapcsolat érzékelhető, de ez a kapcsolat nem a modern ökológiai gondolkodás10, hanem az élet merőben eltérő oldalainak kifejezője. Az élet ugyanis egyszerre magasztos és alantos, az ember egyaránt szentimentális és durva.

Ginkas tompította a csehovi félhangokat és árnyalatokat, és tovább élezte az életről alkotott józan, illúziómentes felfogását: a beteg itt az orvos, a koporsókészítő először akkor találkozik a halállal, amikor a felesége hal meg.

A színpad sötét, és sötétek a rajta mozgó furcsa alakok. És a koporsók között ott áll egy csónak. De minek? Talán még el lehet menni vele valahova? 11



3  , (The Story Begins), Jerusalem, 1996, 45-52

4 u. o. 49

5 Elsa Morante ebben a sorban több szempontból is egy különleges helyet foglal.

6 A kiemelt sorok fordítása: "Nagy zavarban voltam." (Kafka). "Egy szóval: a dolgok pocsékul alakultak" (Csehov)

7 () - Moszkvai gyermek- és ifjúságszínház. Kama Ginkas (Kaunas, 1941) kisgyerekként gettóba került, de szüleivel együtt sikerült elmenekülni. Egyik színházi művének címe "Provoking Theater".

8 www.news.israelinfo.ru/art/37226

9 Geertz C. Available Light. Anthropological Reflections on Philosophical Topics. Princeton, 2000

10 Bruno Latour, Die Hoffnung der Pandora, Frankfurt am Main, 2002.

11 Néhány gondolat Artur Szolomonov recenziójából In: "Izvesztija" 2004. március 6.

Vissza a TUDOMÁNY-hoz