Tartalom:
Bevezetés
1, Életéről
2, Mentő tevékenysége
3, 1944. dec. 27.
4, A Népbírósági per
Függelék
Bibliográfia
A XX. század magyar
történelmének volt három igazi csillaga. Mindhárman Kassán születtek, majdnem
egy időben. Schlachta Margit 1884-ben, Salkaházi Sára 1899-ben, Bernovits Vilma
pedig 1901-ben. Salkaházi Sára tagja volt a Schlachta Margit által alapított
Szociális Testvérek Társaságának, Bernovits Vilma elhatározta a Társaságba való
belépését. Salkaházi Sárát és Bernovits Vilmát a nyilasok végezték ki a
Duna-parton 1944. dec. 27-én. Schlachta Margit, a rendalapító 1884. szept. 18-án
született, Schalkaházi Sárát pedig 2006. szept. 17-én iktatta a katolikus egyház
a boldogok közé, 62 évvel mártíromsága és 107 évvel születése után.
1, Életéről
Bernovits Vilma édesapja
Bernovits Viktor ágostai evangélikus volt. Édesanyja Gölniczky Vilma pedig római
katolikus. Bernovits Vilma 1901. ápr. 8-án született Kassán, a Kossuth L. u. 1.
szám alatt laktak. 1911-ben beiratkozott Kassán egy polgári iskolába, az
Orsolya-apácákhoz. A négy polgári után is az intézet növendéke maradt, itt
érettségizett. 1930-ban a kétéves hitoktatóképzőt végezte el Budapesten a Ward
Mária Collégiumban. 1932-ben hitoktatói oklevelet szerzett. 1936-1940 között az
Andrássy út 120. (majd 130.) sz. alatti „dr. Bajusz Györgyné Kossányi Edit-féle
nyilvános leánygimnáziumban” volt óraadó tanár.
Édesapjának Kassán a Féja Dávid
utcában gyára volt, több európai országba szállította „Procento” nevű
találmányát, egy kamatszámító gépet, és az ugyancsak általa készített író- és
számológépeket. A háború után rövid ideig volt neki egy LAPLACE nevű villanyóra
gyára is.[1]
Bernovits Viktor a munkásokat sohasem bocsátotta el. Szabadkőműves volt, lányát
óvni akarta az egyháztól, ezért vasárnaponként délelőtt szobafogságot rendelt
el. Vilma beceneve Tuci volt. Édesapjával vitatkoztak egymással ebéd közben is,
apja piszkálta őt a papok miatt. Ha jött egy pap látogatóba, neki is kényes
kérdéseket tett fel. Vilma rájött, hogy az egyik templomban egy öreg szerzetes
12 óra után misézik, ide ment el apja tudta nélkül. Tizenhét évesen elhatározta,
hogy belép az orsolyák szerzetesrendjébe. Édesanyjának ez tetszett, de mégsem
akarták a szülők, hogy egyetlen gyermekük apáca legyen. Vilma előtt három
fiúgyermekük halt meg. Vilma édesanyja, intelligens, kedves nő volt, egyúttal
spiritiszta is, amit Vilma nehezményezett, és a szeánszokon írott papírokat mind
megsemmisítette. Szüleit ellenben Vilma sohasem bírálta.[2]
A szerzetesrendbe való jelentkezésekor a szülők megbeszélték az alkalmasságot
vizsgáló orvossal, hogy Vilmát találja alkalmatlannak a szerzetesi életre.
Édesapjától az első világháború
alatt elvették a gépeket, mert nem akart fegyvereket gyártani és odaadták Weiss
Manfrédnak. A háború után a magyar állam nem volt hajlandó kártérítést fizetni,
az elkobzott gépeket föl sem használták. Kidobálták a háború végén a vagonokból
az utcára. Később 30 ezer koronát kínáltak fel neki, de Bernovits Viktor nem
fogadta el. Teljesen elszegényedtek. 1929-30 körül Bernovits Margit (Mihailovits
Zsoltné) orvos nővére, Mária hozta fel őket Kassáról Budapestre. Bernovits
Viktor végleg Kassán maradt. Vilmáék először Bernovits Margit nővérénél laktak,
később pedig a Bokréta utcában.[3]
A család – amikor még jólétben
élhetett - hintón járt Kassán. Egyszer Tuci, vagyis Vilma elsóhajtotta magát,
hogy de jó lenne egy szökőkút a szobájába, és másnap jöttek a kőművesek a
szökőkúttal. Fiatalkorában a család egy barátjánál töltötték a nyarat. Naponta
eljárt a falu igen távolfekvő templomába és minden nap áldozott. Ha a
vendéglátóknál több vendég volt, barátnőjénél aludt, s a fél éjszakát az
éjjeliszekrény előtt térdelve töltötte. Egyszer, amikor Kassán télen ment az
utcán, és jött vele szembe egy asszony, aki fázott, Tuci levetette a kabátját és
nekiadta.[4]
Kassán, a Dómnál, a szent Mihály-kápolna bejárata mellett áll egy feszület. Ott
ült mindig egy koldusasszony. Tuci, mielőtt bement volna a templomba, mindig
odament a koldushoz, és kezet csókolt neki, aki megpróbálta elkapni a kezét.
Ékszereit, fülbevalóját, gyűrűjét odavitte és nekiadta. Vitt neki pénzt is, meg
ennivalót. Tuci akkor – a visszaemlékező szerint - 14-15 éves volt.[5]
19 éves korában zongorázni
tanult. Zongoratanárnője, Blaustein Margit zsidó volt, később a barátnője lett.
Pestre ment férjhez. Tucinak volt egy Hamar Miklós nevű huszárszázados kérője,
akit meggyőzött, hogy nem szándékozik férjhez menni. Később egy Somogyi nevű
sátoraljaújhelyi főhadnagy is próbált udvarolt neki.
2, Mentő
tevékenysége
Miután édesanyjával Budapestre
jöttek és beköltöztek a Bokréta u. 3. sz. alatti otthonba, elvégezte a
hitoktatóképzőt, és Salkaházi Sára segítségével a „dr. Bajusz Györgyné Kossányi
Edit-féle nyilvános leánygimnáziumban” volt. óraadó tanár.[6]
Bernovits Vilma az I. emeleten
lakott édesanyjával. Az otthon egy nővére napközben mindig meglátogatta
édesanyját. Többször észrevette, hogy a földön alszik. Azt mondta, azért, mert
lánya mindig hoz valakit, akinek hely kell. Mint anya, nehezményezte, hogy Vilma
sokszor megvonja magától a táplálékot, s elviszi azoknak, akiknek ennyi sincs.
Vilma is sokszor a földön aludt. Ha csak egynek adtak szállást, olyankor mindig
Vilma ment a földre.[7]
Bernovits Vilma hitoktatónak a
csillagviselésre kötelezett zsidók érdekében végzett munkáját gyanús szemek
figyelték. Tevékenysége kezdetben abból állt, hogy a megkeresztelkedni
szándékozókat hittanból előkészítette alapvető ismeretekre. Gondoskodott
keresztelő papról és keresztszülőkről is. A keresztszülői szerepet igen sokszor
pótolta saját személyével. Híre elterjedt az megbélyegzett üldözöttek között,
egyre többen keresték fel lakásán, illetve egy kis üzletben az Irányi utca és a
Veres Pálné utca sarkán, ahol egy ideig dolgozott. Az üzletben egyházi ruhákat,
kegytárgyakat, imakönyveket, írószert, iskolai könyvek, füzeteket árultak. A
csillagviselésre kötelezetteknek nem volt szabad bármikor, bárhová belépni. A
kegytárgyüzlet egy alkalmazottja emlékszik, hogy az üldözöttek a belépéskor
mindig eltakarták a sárga csillagot ruhájukon. Ezután hátramentek Bernovits
Vilmával a raktárhelyiségbe.[8]
Bernovits Vilma egy idő után a szükséges iratok beszerzésére specializálódott. A
Tábor nevű papírüzletet a szociális testvérek vezették, itt találkozott az
üldözöttekkel Bernovits Vilma. Az üzletet az udvarról is meg lehetett
közelíteni, mert odanyílt a raktára. A vezető testvérrel megbeszélte, hogy mikor
tartózkodik ott. A helyiség megközelítése azért is jó volt, mert egy emeletes
ház kapuján át lehetett odajönni.[9]
Amikor a sárgacsillag viselésére
kötelezetteknek gettóba kellett költözniük, Bernovits Vilma rendszeresen bejárt
ezekbe a „csillagos házakba”, és minden előkészítés nélkül keresztelt. Később, a
legveszélyesebb időkben, amikor csak percekre jelenhetett meg, tetemes
élelmiszercsomag kíséretében minden formalitás mellőzésével adta át a
rászorulóknak a keresztleveleket, melyeket – az akkor hozzá közel áll Magyar
Karola hitoktató tanúsága szerint – a pápai nunciatúra révén szerzett.[10]
Amikor a veszélyes és kockázatos munkájáért anyagiakat ajánlottak fel neki, ezt
nemcsak elhárította, de annak a 2 pengős okmánybélyegnek az árát se engedte
kifizetni, mely a plébánia pecsétjével felülbélyegezve előre fel volt ragasztva
a kitöltetlen keresztlevelekre, házasságlevelekre. Egy ismerőse szemrehányást
tett neki, hogy ezek a megtérések nem őszinték, és belőlük a veszély elmúltával
kevesen maradnak majd. Válasza az volt, hogy ez nem érdekli, a fontos, hogy
életet mentsen, de éppen örül annak is, ha csak egyetlen egy is keresztény
marad.
A zsidókat összeköltöztető
miniszteri biztos aláírásával 1944. dec. 19-én négy pap kapott engedélyt, hogy
saját felelősségére lelkipásztori teendők ellátása címén a gettóba bemenjen:
Tomek Vince piarista, Köhler Ferenc lazarista, Havasi Lucius bencés és Deák
Bárdos Lénárd jezsuita atya. Korántsem veszélytelen tevékenységüket hatósági
engedélyek nélkül már korábban is végezték. Hamis iratokat csempésztek,
hatóságokat vezettek félre, embereket mentettek. Deák Bárdos Lénárd atya így
írt:
„Életünkért senki nem felelt. A
gettóban és környékén a „nyilas testvérek” töltött fegyverrel inzultáltak
bennünket… Ilyen szolgálati úton jutott Bernovits Vilma is hozzám. Sokat nem
volt szabad tudnunk egymásról, vagyis nem volt tanácsos a veszedelem miatt,
melybe egymás életét márthattuk. Megtudtam tőle, hogy hitoktatónő, a Felvidékről
jött, és a belvárosi asszisztenciához tartozik. Láttam rajta, hogy nagyon
rátermett a munkára, amit végez. Buzgó, vakmerő és áldozatos. Elárulta idők
folyamán, hogy nem zsidó származású, de az embertelen üldözés mélyen érinti őt,
és Krisztus nevében szívesen halna meg érettük… Egyik gyámolítottja szerint a
zsidókért börtönbe menne, bár nagyon irtózott az ottani piszoktól és
élősdiektől.
Ábrahám György rendtestvérem
egyszer általam kérette magához: akar-e a szervezett nunciatúrai zsidóvédelemben
részt venni. A koncepció tetszett neki, de amikor arról volt szó, hogy akkor
közös eljárás alatt kell bizonyos „engedelmesség” alatt eljárnunk, ezt
határozottan visszautasította. Én úgy láttam, hogy ez nem szabadosság nála,
hanem a vállalt egyéni útjait nem akarta elhagyni, sem esetleg nyilvánosságra
hozni éppen életveszélyességük miatt. Nem sokkal ez után jelezte, hogy a
nyilasok razziájába került, és kénytelen volt egy egész keresztlevelet megenni.
Így, szóról szóra. Különben azonnal az életével fizetett volna. Így is halállal
fenyegették meg és azzal, hogy most már nagyon figyelik. Ez az elbeszélése volt
az utolsó találkozásunk. Csak suttogó hírekben kaptunk kivégzéséről bizonytalan
híreket.”[11]
Bleiziffer Laura
visszaemlékezése szerint, aki ötven éve lakott már 1979-ben a Bokréta utcai
házban elmondta, hogy tudta, hogy Salkaházi Sára és Bernovits Vilma üldözött
zsidóknak nyújtottak menedéket. Ha Sára elment hazulról, a veszélyes ügyeket
mindig Vilma intézte. Tuci bejött hozzánk egyszer egy kéréssel: Mi, hitoktatók
annak idején többen is sebesült katonák mellett dolgoztunk. Amikor beszerzitek a
sebesültek okmányait, tudnátok papírokat, keresztlevelet szerezni másoknak is.
Mutassátok meg, hogy mennyi felebaráti szeretet van bennetek![12]
Vida Lídia, egyik kolléganője
így emlékezik vissza 1944-es egyik találkozására Bernovits Vilmával: „1934-ben
találkoztam először Bernovits Vilmával. Ritkán és csak gyűléseken beszélgettem
vele. Szerény, szolgálatkész és buzgó hitoktató volt. Amikor 1944-ben bezárták
az iskolát, engem a belvárosi egyházközség irodájába osztottak be. Ott dolgoztam
az irodában, és három csoportot készítettem elő a keresztség felvételére. Itt
találkoztam újra Vilmával. Ha jól emlékszem, négy csoportja volt. Gyakran
beszélgettünk, s egy alkalommal elmondta életét is… Azt is elmondta, hogy be
akar lépni a szociális testvérek közé. Utolsó találkozásunkra azonban teljes
bizonyossággal emlékszem… Délután 4-5 óra lehetett, amikor kiléptünk a plébánia
kapuján. Ajánlotta, hogy sétáljunk egyet. Éppen nagyriadó volt, az utak
néptelenek. Lementünk a Duna-partra… Elmondta, hogy gyermekkorában nagyon
érdekelték őt a vértanúk, s mindenáron ő is az akart lenni. De most… Ez egészen
más, ez az igazi vértanúság, ilyen gyalázatosan meghalni. A ma vértanúinak nem
állítanak fel soha szobrot, hanem mindenki megvetéssel gondol rájuk. „Talán így
kell majd nekem is vértanúnak lennem…” Aztán elmesélte még, hogy mennyi
üldözöttet rejteget, s mennyi minden van a lakásán, aminek nem szabadna ott
lennie. Közben szakadatlanul bombáztak. Egy darabig elkísért, s aztán
elbúcsúztunk. Valóban nem gondoltam akkor, hogy örökre.”[13]
Az Országos Katholikus Nővédő
Egyesület Munkásvédő Otthona 1906-1944-ig működött a Budapest, (IX.) Bokréta u.
3. sz. alatt, amikor is okt. 29-én a Dolgozó Lányok és Nők Országos Szövetsége (DLN)
vette át működtetését. Az Országos Katolikus Nővédő Egyesület kezelésében
1914-ben 100 fiatal munkásnőnek és 20 árvának adott otthont, utóbbiakat
fölkészítette az ún. cselédmunkára, varróműhelyében 40 varróleányt
foglalkoztatott. 1929. jún. 16-án Munkásnők
Otthona néven újra megnyílt,
Mészáros János
budapesti érseki helynök szentelte föl. Az Actio Catholica 1943-ban megindított
egy gyűjtést mindkét nembeli tanoncok számára alapítandó tanoncotthonokra. Ennek
a mozgásnak része volt a Bokréta u. 3. alatti intézményben egy vezetőségváltás,
amikor is Salkaházi Sára szociális testvér került az intézmény élére. A háborús
események úgy hozták, hogy a régi vezetőség néhány tagja is a házban maradt és
az alkalmazottakat is megtartotta Salkaházi Sára. Az újak és régiek között
voltak súrlódások. A ház emeleti részét egy idő után magyar katonaság is
használta. Az üldözötteket a házban takarítónőként, konyhai munkára alkalmazták.
Az üldözöttek gyermekeit biztosabb helyre, a szociális testvérek
Balaton-Jankovich-telepi üdülőjébe vitték.
3, 1944. dec. 27.
A Szociális Testvérek mintegy
ezer üldözöttet bújtattak. Valamennyi rendházuk telve volt velük, közülük
majdnem százat személyesen Sára nővér mentett meg.
A Bokréta utca 3. szám alatti
házban[14]
magyar katonákat szállásoltak be, vagy jártak be szállásra az emeleti részbe, a
ház többi lakói pedig a pincébe húzódtak a bombázások alatt. Nem világos, hogy
hány katona, mikor volt ott, hogy 1944. dec. 27-én volt-e ott katona. Erről
semmiféle információnk nincs. Dec. 24-én az oroszok teljesen bekerítették a
fővárost. 150 férőhelyes Bokréta utcai otthon
20-25 menedéket kereső zsidót
bujtattak általában.
Bernovits Vilmáról egy tanárnő
barátnője ezt írta: „A karácsony előtti időkben mindig meglátogattam. Reggel
9-10 óra körül lent voltak az ebédlőben. Az ő asztalánál láttam egyeseket, akik
feltűnően olyan típusok voltak. Aztán körülnéztem, s láttam másokat is. Amikor
Tuci kikísér, mondtam neki: - Nézd, ilyesmit nem lehet csinálni veszély nélkül.
Csak akkor, ha mások nem tudnak róla. Akármilyen rendes társaság is van itt, nem
lehet tudni senkiről, mi lakik benne. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha valahova
elrejtitek őket. – Ő akkor nagyon megütközött rajtam, és azt hiszem, egy kicsit
meg is volt sértve. Mert azt válaszolta, hogy amit mondok, az lehetetlenség, a
házban nincs senki olyan, aki elárulná őket.”[15]
1944. karácsony másnapjának
estéjén Salkaházi Sára figyelmeztetett egy nőalkalmazottat, a 18 éves Dömötör
Erzsébetet, hogy az otthonban gyakran megforduló katonákkal szemben nem
megfelelő a magatartása, ti. az egyik katonához feljárt az emeletre. Megmondta
a lánynak, hogy mivel nem küldheti haza a szüleihez, hadműveleti területre, úgy
látja helyesnek, ha áthelyezi egy másik munkásnőotthonunkba. Ez december 26-án
történt. A következő nap, 27-én kora reggel Salkaházi Sára részt vett a
szentmisén, aztán egy szociális testvérrel elment a Sára testvérrel elment a
Liszt Ferenc tér 6. sz. ház II.em. 14. lakásba, ahol a DL-otthon, a
Dolgozó Lányok Otthona volt az áthelyezés ügyében. Az ottani vezető ezt
készséggel vállalta. Visszafelé jövet meglátogatott egy ismerőst, és kora
délután érkezett a Bokréta utcába. A háborús Budapesten Salkaházi Sárának az
volt a szokása, hogy mindenhova magával cipelt egy nagy bőröndöt, hátha találunk
valahol valami megvásárolhatót a konyha számára.
Ezúttal a koffer üres maradt.
Bekanyarodtak a körút felől a Mester utcába, onnan a Bokréta utcába. Az
utcasarokról látni lehetett, hogy a kapunkban egy fegyveres nyilas áll. Társa
azt ajánlotta Sárának, hogy tűnjön el. Sára azonban bement és nyugodt hangon
kérdezte: „Én vagyok az otthon vezetője. Miről van szó, kérem?” Akadálytalanul
bejutottak. Először a kápolnába mentek egy térdhajlásra a küszöbről, de már
üvöltöttek, hogy „Le az óvóhelyre!” Az alagsori tágas ebédlő volt az óvóhely.
Mire leértek, ott zsúfolódott a
lócákon az otthon összes lakója és velük szemben a nyilasok főnöke, két térde
között golyószóró, előtte pedig egy felfordított ládán mindenféle iratok. Folyt
az igazoltatás. Éppen egy asszonyt igazoltattak, aki azért vált gyanússá, mert
túl sok irata volt. Születési igazolvány, vasúti bérlet, házasságlevél,
gyerekeinek keresztlevelei. Vesztére mindet odatette a nyilas elé. Az meg
vallatta és üvöltözött. „Hazudik! Hazudik!” Sára testvér odalépett. „Ezt az
asszonyt én alkalmaztam! A mellékhelyiségek tisztán tartása a dolga!” A nyilas
meg ráüvöltött: „Ez is hazugság! Mindent tudok magáról!”
Később megengedték, hogy a
konyhában megebédeljen. Visszament az óvóhelyre és rózsafűzért imádkozott az ott
lévőkkel. Beszaladt a kápolnába, ahonnét a pártszolgálatosok kirángatták és a
Ferenc körúti nyilasközpontba, az Üllői út és a Ferenc krt. saroképületébe
vitték. Itt voltak estig, amikor sötétben levitték őket a Duna partra.
Később derült ki, hogy az a
lány, Dömötör Erzsébet, akivel Sára testvérnek vitája volt, szaladt el a
kerületi nyilasházba és jelentette fel az otthont, amiért üldözötteket bújtattak
az otthonban álnéven, hamis papírokkal s legfőbb segítőjük az otthonvezető
Salkaházi Sára és a hitoktató Bernovits Vilma volt. Az érintett panaszával
először a régi vezetés egy tagjához, Borbás Magdához fordult, és a népbírósági
iratok szerint még egy másik alkalmazotthoz is (Kádi Magdolna), fordult
panaszával, aki/akik azt javasolta/ák, hogy tegyen feljelentést a nyilasoknál.[16]
A razziát végző nyilas vezető
mindjárt ki is nevezte Dömötör Erzsébetet vezetőnek, Salkaházi Sárát pedig
beállítatta a már félreállítottak közé. Közöttük volt Bernovits Vilma
hitoktatónő is, aki szintén a Bokréta utcában lakott. Mindjárt el is vitték
őket. Kérdésre az egyik nyilas azt mondta: „A főnöknőt meg a hitoktatónőt
elvisszük jegyzőkönyv-felvételre, a többit meg oda, ahova valók.” A nyilas még
hozzátette: „Éjjel visszajövünk teherautóval a zsidó vagyonért!” A nővér ezt
válaszolta: „Itt aztán nincsen sem zsidó, sem más vagyon. Akik itt vannak,
azoknak minden vagyonuk belefér egyetlen zsebkendőbe.”[17]
[18]
A visszaemlékezők szerint a
letartóztatáskor különösen durván bánt Vilmával egy nyilas, akiről úgy tudták,
azelőtt hentes volt, s aki Vilmáról már korábban is tudta, hogy részt vett
zsidók mentésében. Azok az üldözöttek, akik hamis papírjaikkal tudták magukat
igazolni, megmenekültek. A tudat, hogy besúgó van a házban páni félelmet hozott,
és még ezen az éjszakán tovább menekültek.[19]
Hat személyt vittek el.:
Salkaházi Sárát, az otthon vezetőjét, azzal a váddal, hogy zsidókat rejteget a
házban, Bernovits Vilma hitoktatót azzal, hogy bejár a gettóba, ott hittant
tanított és esetenként keresztelt is, és akinek zsidómentő tevékenységéről már
korábban is tudomásuk volt, valamint Fischer Béláné Féderer Leontint, dr Róna
Andorné dr Jónás Magdolnát, és egy asszonyt a fiával, mert a pincében
lefolytatott kikérdezéskor nem tudták meggyőzően bizonyítani nem-zsidó
származásukat. A fiatalember neve a visszaemlékezésekben „fűtő Pista” volt, a
ház konyhafüzetébe dec. 22-én Sára testvér írta be a nevét. Az asszony neve
Bátoriné lehetett[20],
a fia neve így Bátori István. Hídvégi Máté mondta el, hogy megtudta: István a
lövések előtt a vízbe vetette magát és elúszott. Megmenekült, valahol, a Bokréta
utca környékén lakott és emlékezett rá valaki az Üllői úti Örökimádás
templomból. Már meghalt. Az a bizonyos dec. 27. éjjel annyira megviselte
idegileg, hogy nem mert jelentkezni ebben az ügyben. Egy szemtanú szerint
fejlövéssel végeztek velük.
Másnap egy kifutófiú, suhanc
elment a Bokréta utca házba és ezt mondta: „Azokat még tegnap este főbe lőtték.
Örüljenek a nővérek, hogy nem látták, hogyan!”[21]
Az 1967-es nyilas-perben egy vádlott szerint Salkaházi Sárát és társait a
Fővámház melletti Duna-partra vitték, le kellett vetkőzniük és a Dunába lőtték
őket. Sára testvér a kivégzés előtt gyilkosai felé fordulva az égre emelt
tekintettel nagy keresztet vetett.
4, A Népbírósági
per
1966-67 között folyt a zuglói
nyilas per, melyben az egyik vádlott kérdezés nélkül beszámolt a nők kis
csoportjától, hogy volt egy alacsony rövid fekete hajú nő, aki nyugalommal
kivégzői felé fordult egy pillanatra a szemükbe nézett, majd letérdelt és égre
emelt tekintettel széles, nagy keresztet vetett magára.[22]
A Népbírósági iratok tanúsága
szerint: Dömötör Erzsébet 1945. júl. 19-től előzetes letartóztatásban volt, 18
éves rk. A Katholikus Leányok Dolgozó Egyesületében dolgozott, 1944 dec. 27-én a
Ferenc krt. 41. sz. alatti nyilas-központban feljelentette Salkaházi Sára
főnöknőt, mert zsidókat rejtegetett. Borbás Magda 41 éves egyesületi titkárnő
ellen 1945. szept. 12-én az eljárást bizonyíték, tanúk hiányában megszüntették,
mert csupán a vádlott Dömötör Erzsébet vallomása volt, amit más nem erősített
meg. Dömötör Erzsébet 1947. okt. 14-i Budapesti Népbírósági Végzés szerint
lakcímét megváltoztatta és ismeretlen helyre távozott. Ezért távollétében hozott
a Budapesti népbíróság ítéletet. 10 évi fegyház, vagyonelkobzás, politikai
jogoknak 10 éves felfüggesztése. Kádi Magdolna 1944-ben 18 éves rk. Hajadont,
aki Borbás Magdával adott tanácsot Dömötör Erzsébetnek a nyilasoknál való
feljelentésre, tanúk, bizonyíték hiányában felmentették. Dömötör Erzsébetet a
Szabadság – folyóirat (1945.VII.17.2.) szerint letartóztatták. Visszaemlékező
(Móna Ilona) szerint internálták, ahonnét egy idő után elengedték, ekkor a
népbírósági iratok szerint lakcímét megváltoztatta, ismeretlen helyre költözött
és ezért távollétében ítélték el: 10 évi fegyházra, vagyonelkobzásra, politikai
jogainak 10 éves felfüggesztésére, de minderre nem került sor, mert eltűnt.
Bibliográfia
ADRIÁNYI, Gabriel: Fünfzig Jahre
ungarischer Kirchengeschichte 1895-1945. Minz, 1974. 114.
BAJUSZ GYÖRGYNÉ KOSSÁNYI EDIT
nyilvános jogú leánygimnáziumának évkönyvei 1936-1940.
BOKOR Péter:
Hét fejezet a Bokréta utca mártírjáról. Népszabadság (folyóirat) Budapest, 2006.
aug. 18.
HETÉNYI Varga Károly: Amivel
mártírjainknak tartozunk. Új Ember (folyóirat) Budapest, 1979. ápr. 29.
HETÉNYI Varga Károly: Ki tud
róla? Új Ember (folyóirat). Budapest, 1979. máj. 20. 2.
HETÉNYI Varga Károly: Salkaházi
Sára szociális testvér. II. Vigília
(folyóirat) 1980. febr.
HETÉNYI Varga Károly: Salkaházi
Sára és Bernovits Vilma mártírhalála. Új Ember (folyóirat). Budapest, 1984. dec.
23.
HETÉNYI Varga Károly: Akiket
üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a nyilaskereszt
árnyékában. Budapest, 1985. 125-141.
HETÉNYI Varga Károlyné: Egy
elárult jótevő vértanúsága. Aki életét adta az üldözöttekért. Keresztény Élet
(folyóirat) 2009.nov.15. 3.
HÍDVÉGI Máté szerk. Boldog
Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest, 2006.
KARSAI Elek
(szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés
történetéhez III. 1944. június 30.-1944. október 15. A budapesti zsidóság
deportálásának felfüggesztése. Budapest, 1967.
LÉVAI Jenő: Szürke Könyv.
Budapest, 1946. 92.
LÉVAI, Jenő: Geheime
Reichssache. Köln-Müngersdorf, 1966. 121.
MONA Ilona: ad Bernovits Vilma.
Budapest, 2010. okt. 11. Kézirat 1-2. (Szociális Testvérek Társasága Levéltár)
MONA Ilona–SZEGHALMI Elemér:
Salkaházi Sára élete és munkássága. Budapest, 1989
n.n. Letartóztatták a
Bokréta-utcai tömeggyilkosság felbujtóit. Szabadság (folyóirat) 1945. júl. 17.
2.
PUSKELY Mária: Akik a jobbik
részt választották. Róma, 1978. 229.
SCHÉDA Mária: Salkaházi
Sára, a szociális szeretet apostola. Kecskemét, 1988
SCHÉDA Mária: Boldog vagy,
Sára? Budapest, 2004.
VASZILJEV, K.: Német-világ
Magyarországon. Meggyalázott templomok, elhurcolt papok.
Új Szó (folyóirat) 1945. ápr. 4.
Népbírósági iratok:
A Budapesti Népügyészségtől. Budapesti Népbíróságnak
vádirata Dömötör Erzsébet ellen. Budapest, 1945. szept. 12.
Budapesti Népügyészség Határozata. Borbás Magda és Kádi
Magdolna elleni eljárás megszüntetése. Budapest, 1945. szept. 12.
Budapesti Népbírósági Végzés Dömötör Erzsébet ellen.
Budapest, 1947. okt. 14.
A budapesti népügyészségtől. Népbíróságnak indítványa
Dömötör Erzsébet ellen. Budapest, 1948. okt. 19.
Budapesti népbíróság. Ítélet Dömötör Erzsébet népellenes
bűntettében. Budapest, 1949. febr. 14.
Függelék
Bakó Sarolta
feljelentése
1944. júl. 19-i dátummal aláírt
feljelentés érkezett a budapesti Érseki Általános Helytartósághoz. Ebben az
időben több budapesti hitoktatónő tényleges segítséget nyújtott üldözött
zsidóknak a gyors és lehető legkevesebb adminisztrációt igénylő
megkeresztelkedéséhez. A feljelentésben szereplő terhelő adatok és a velük
egybecsengő visszaemlékezések azt jelzik, hogy e feljelentés Bernovits Vilma
budapesti hitoktatónő ellen történt. A feljelentést tevő eredménytelen személyes
panasztétele után választotta az írásos formát:
„Tekintetes és Főtisztelendő
Érseki Általános Helytartóság
Budapest
Legyen szabad az Érseki helynök
úrnak a tegnapi szóbelileg tett bejelentésemet a következő írásban leszögezni,
illetve kiegészíteni.
F. hó 17-én Sór Andorné szül.
Wallner Aranka, házivarrónő, a Dob utca 89. számú zsidóház csillag viselésére
kötelezett lakója, tartalmilag a következőket mondta:
A Dob utca 89. számú ház zsidó
lakói mind ki fognak keresztelkedni. A pápa átokkal sújtotta Magyarországot,
amiért a zsidókat deportálta, s a jövőben ezért enyhítik a zsidók elleni
rendszabályokat, és ezeket az enyhítéseket főként a keresztény vallású zsidókra
alkalmazzák. Ez okból jelentkeznek a zsidók tömeges kikeresztelkedésre. Egy nő
két napon át oktatja őket, ezután megkereszteli őket a katolikus egyház, és
keresztlevelet ad egy kötelezvény ellenében, amelyben kijelentik, hogy három
hónapon át oktatásra fognak járni. Két zsidót ilyen alapon máris megkereszteltek
a Szent Rókus plébánián. A református egyház nem vállalta az ilyen keresztelést.
Ő – Sór Andorné – bár tudja, hogy alávalóság, amit tesz, szintén meg fog
keresztelkedni ilyen alapon, gyermekére való tekintettel. A ház lakói azt a
felfogást vallják, hogy csak legyen meg a keresztlevél, eszük ágában sem lesz
oktatásra járni, és ha megváltoznak a viszonyok, úgyis visszamennek zsidónak
Az érseki helynök úr azt felelte
bejelentésemre, hogy tudjam meg, ki volt az a két zsidó, akit megkereszteltek,
mert ilyen konkrét adat hiányában nem járhat el. Megjegyeztem, kereszténynek nem
szabad zsidóházba menni, mire kijelentette, hogy igenis szabad. Mindamellett nem
áll módomban ilyen megbízatásnak eleget tenni, mert az utcákon kifüggesztett
rendőrhatósági plakát szerint zsidóknak lakásukban látogatót fogadni tilos,
továbbá Sór Andorné természetesen gyanút fogna, ha meglátogatnám és megkérdezném
tőle a neveket, s azokat vagy nem mondaná meg, vagy kereken megkérdezné, mi
célból kellenének nekem e nevek. Legyen szabad azonban tisztelettel javasolnom,
hogy a Szent Rókus plébánián vizsgálja felül az Érseki Helytartóság az
anyakönyvi bejegyzéseket.
Voltam bátor felhívni az Érseki
helynök úr figyelmét arra, hogy a keresztség szentség és eltörölhetetlen jellegű
lévén, akár adnak ki keresztlevelet, akár sem – az Érseki helynök úr
megjegyezte, hogy a resztlevelek kiadása tőle függ és ő csak szabályszerű
oktatás után ad ki keresztlevelet -, az illetők keresztények lesznek, mert a
keresztség érvényes lesz. Az Érseki helynök úr elismerte, hogy ez így van.
Kérdezem, ha ez így van, nem fogja-e majd ezeket a megkeresztelteket is, akik
nyilvánvalóan nem meggyőződésből keresztelkedtek meg, hanem enyhítések
reményében azzal a hátsó gondolattal, hogy amúgy sem fognak keresztényként élni,
keresztényeknek tekinteni? A zsidók három napon belüli megkeresztelkedését
egyrészt a keresztség szentségének szentségtörésig menő profanizálásának,
másrészt a fennálló törvényes rendelkezések súlyos kijátszásának vagyok
kénytelen minősíteni. Tudom, hogy a Katholikus Egyház feltételezi a
jóhiszeműséget mindenegyes keresztelésre jelentkezőben, és nem utasíthatja
azokat vissza. Azonban az érseki helynök úr saját szavai szerint mostanában
azért van annyi zsidókeresztelés, mert a németek bevonulásakor zsidók tömegesen
jelentkeztek áttérésre. Ismét kérdem, nem félelemből és érdekből tértek-e át
ezek? Azok, akik meggyőződésből lettek keresztényekké, kitartottak volna a
megismert igazság mellett akkor is, ha valamely okból nem 3, hanem 6, 9 vagy 12
hónap után keresztelték volna meg őket, természetfölötti szempontból pedig, ha
előbb halnak meg, a vágykeresztségben részesültek volna. A Dob utca 89. számú
zsidóház lakóinak keresztelésre való jelentkezése nem meggyőződésből, hanem
bevallottan az enyhítések elnyerése reményében történik.
Kötelességemnek tartottam az
Érseki helynök úr figyelmét e súlyos visszaélés elkövetésének veszélyére
felhívni. Tisztelettel kérem az egyházi hatóságokat, találjanak utat és módot a
keresztség szentsége profanizálásának és a Katholikus Egyházra ebből származó
súlyos bajoknak megakadályozására. Lelkiismeretemmel össze nem egyeztethető
bűnpártolásnak éreztem volna, ha nem jelentem a készülő visszaélést.
Tiszteletteljes véleményem szerint megakadályozható volna egy újabb
sajtóközlemény által, amely esetleg egy esztendő elteltét követelné meg a
jelentkezéstől a keresztelésig, és felhívná a figyelmet arra, hogy az
illetéktelenek által kiszolgáltatott keresztség úgy egyházi büntetést, mint a
világi hatóságok által való súlyos felelősségre vonást vonna maga után.
Úgyszintén – tekintettel arra, hogy már széltiben-hosszában beszélnek
Magyarország pápai átok alá való helyezéséről a zsidókérdéssel kapcsolatban –
célszerű lehetne egy ilyen irányú helyreigazító nyilatkozat.
Befejezésül legyen szabad
megjegyeznem, hogy az angol-orosz győzelmet óhajtó és minden elképzelhető
eszközzel előmozdító belső ellenség, zsidók mozgási szabadságát növelő bármilyen
intézkedés, a legsúlyosabb veszélyt jelenti Magyarország és annak nemzsidó
lakossága számára. A német győzelem, amelyet ennélfogva minden tisztességes
magyarnak óhajtani és előmozdítani kell, viszont súlyos egyházüldözést vonhat
maga után, ha az egyházi hatóságok az állambiztonság érdekében kiadott törvényes
rendelkezéseknek a zsidók által való kijátszását lehetővé teszik. Míg az
angol-orosz győzelem a katholikus vallású felsőbb társadalmi rétegek teljes
kiirtására vezethetne és a katholicizmusnak Európában való fennmaradását is
kétségessé tehetné, az esetleges egyházüldözést is súlyosan megsínylené a
katholikus lakosság, mint a misztikus test tagjai.
Mindezeket lelkiismeretem
szerinti kötelességérzetből írtam le, egyrészt, mint mindennapos áldozó
kongreganista, másrészt, mint olyasvalaki, aki majdnem húsz évet töltött
sajtóval kapcsolatos diplomáciai munkával, úgy Magyarországon, mint külföldön, s
ennél fogva módjában állott úgy a nemzetközi politika, mint a zsidókérdés
területén az átlagoson túlmenő informáltságot megszerezni és fenntartani. Legyen
szabad megjegyeznem, hogy hasonlóképpen köztelesség érzetből – miután Egyházamat
és hazámat egyaránt súlyos veszélynek kitéve látom – közlésem egy másolatát
vagyok bátor a Hercegprímás úr őeminenciájának, mint Magyarország legfőbb
egyházfejedelmének és egyben legmagasabb közjogi méltóságának, megküldeni.
Budapest, 1944. július 19.
Mély tisztelettel:
Bakó Sarolta
külkereskedelmi
előadó
Budapesti
Kereskedelmi és Iparkamara
V. Szemere utca 6.”
[23]
Az idézett feljelentésnek volt
alapja. A Szent Rókus plébánia anyakönyve szerint 1944. júl. 1-19-ig 172
keresztelés közül 114 felnőtt-keresztség volt. Egyházvezetési intézkedés azonban
nem történt, mert a későbbiekben még emelkedett a felnőtt keresztelkedők száma.
1944. nov. 11-én, tehát egy napon pl. 80 keresztelést jegyeztek be. A Belvárosi
Főplébánia Templomban, az 1944 júl. 11. és okt. 11. között 24 üldözöttnek a
bejegyzés szerint Bernovits Vilma volt a keresztanyja.
[1]
GÖLNICZKY Gyula – Budapest, 1979.júl.10. in. HETÉNYI Varga Károly:
Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a
nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 136.
[2]
Özv. VERESS Endréné (Závodszky Klára) – Miskolc, 1979. máj. 21. in.
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 137.
[3]
MIHAILOVITS Zsoltné (Bernovits Margit) közlése, Budapest, 1979. júl. 11.
in. .HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 135.
[4]
Dr DEMETROVITS Ferencné (Rokiczky Magdolna) Bp. 1979.júl.11. in.
.HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 137-8.
[5]
MICHAILOVITS Zoltánné (Bernovits Margit) - Budapest, 1979. júl. 11. in.
.HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 135-6.
[6]
GÖLNICZKY Gyula – Budapest, 1979. júl. 10. in. .HETÉNYI Varga Károly:
Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a
nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 136.
[7]
PEITL Róza Katalin, Bp. 1979. júl. 15. in. HETÉNYI Varga Károly: Akiket
üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a nyilaskereszt
árnyékában. Budapest, 1985. 138.
Mint szociális nővér 1937/38-ban
dolgoztam a Bokréta utca 3-ban.
Peitl Róza Katalin szociális testvér, aki
a húszas évek végén volt a Bokréta utcai otthon vezetője, mondta el,
hogy Bernovits Vilma már akkor, édesanyjával együtt a Bokréta utcai
otthon lakója volt. Vilmáról elmondta, hogy hihetetlenül segítőkész
volt, ha kicsiny szobájukban vendég volt, akkor Vilma a padlón aludt.
[8]
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 127.
[9]
MONA Ilona: ad Bernovits Vilma. Budapest, 2010. okt. 11. Kézirat 1-2. -
Szociális Testvérek Társasága Levéltár
[10]
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 129.
[11]
Deák Bárdos Lénárd - Dabas, 1979. okt. 7. in. HETÉNYI Varga Károly:
Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a
nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 130-1.
[12]
BLEIZIFFER Lura - Budapest, 1979. júl. 13. in. HETÉNYI Varga Károly:
Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a
nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 138-9.
[13]
VIDA Lídia visszaemlékezése. Budapest, 1979. jún. 20. in. HETÉNYI Varga
Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a
nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 133.
[14]
Katholikus Nővédő Egyesület, Munkásnők Otthona. Tulajdonosa: a
Katholikus Dolgozó Nők- és Dolgozó Lányok Országos Központja. A központ
vezetője: Salkaházi Sára, főtitkára: Jolsvai Hedvig voltak.
[15]
TURCHÁNYI Hedvig - Budapest, 1979. máj. 8. in. HETÉNYI Varga Károly:
Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a
nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 130.
- Bernovits Vilma másnak pedig elmesélte,
hogy a Margit-híd felrobbantásakor éppen rá akart lépni a hídra. -
MIHAILOVITS Zsoltné (Bernovits Margit) - Budapest, 1979. júl. 11. in.
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 135.
[16]
MONA Ilona: ad Bernovits Vilma. Budapest, 2010. okt. 11. Kézirat 1-2.
Szociális Testvérek Társasága Levéltár
[17]BOKOR Péter:
Hét fejezet a Bokréta utca mártírjáról. Népszabadság (folyóirat)
Budapest, 2006. aug. 18.
[18]
MONA Ilona: ad Bernovits Vilma. Budapest, 2010. okt. 11. Kézirat 1-2.
Szociális Testvérek Társasága Levéltár
[19]
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 133.
[20]
HÍDVÉGI Máté szerk. Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest, 2006.
262.
[21]
HÍDVÉGI Máté szerk. Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest, 2006.
262.
[22]
HÍDVÉGI Máté szerk. Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest, 2006.
263.
[23]
KARSAI Elek (szerk.): Vádirat
a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez
III. 1944. június 30.-1944. október 15. A budapesti zsidóság
deportálásának felfüggesztése. Budapest, 1967. 215-8. Részletét idézi:
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért.
Papi sorsok a horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest,
1985. 127-9.
|