BORSÁNYI SCHMIDT FERENC z'cl:

'EA ZSIDÓ „LÉNYEGLÁTÁS”(BELÁTÁS)-MEDITÁCIÓ (CHÁDIRÁ, HIT’BOD’DUT, HISZTÁK’LUT) ÉS A TÁVOL-KELETI „LÉNYEGLÁTÁS”-(BELÁTÁS)-MEDITÁCIÓ (VIPASSZÁNÁ-BHÁVANÁ) /A VALÓSÁGNAK ÉS JELENSÉGEINEK TELJESEN OBJEKTÍV SZEMLÉLETE; OLYANNAK LÁTÁSA, MINT AMILYEN VALÓJÁBAN/ ÖSSZEVETÉSE

BevezetésA kabbalakutatás jelenlegi állása, aminek tudományos színvonalú megindítása a Németországból Izraelbe költözött és ott a jeruzsálemi Héber Egyetem professzorává kinevezett Gershom G. Scholem nevéhez köthető, de Gershom G. Scholem, Rabbi Aryeh Kaplan, Perle Besserman és a romániai származású, de Amerikában élő Moshe Idel neve és munkái említése mellett csak azokat a műveket nevezzük meg, amelyek magyarul is megjelentek és színvonaluk (az eredeti mű, vagy a fordítás) megfelelő.

Ilyenek: Z’ev ben Shimon Halevi (írói név; valószínűleg nem zsidó(') szerző, eredeti-igazi neve: Warren Kenton) „A kabala útja” (The way of Kabbalah) című munkája (The Gabriel Foundation, London – Vízöntő Kiadó Kft. [Orient Press Kft. Budapest]), ugyancsak tőle jelent meg a „Pszichológia és kabbala” című kötet (Psychology and Kabbalah) Borsos Mária, Mariska Borbála és Demkó Sándor fordításában. Ez a fordítás sokkal jobban sikerült, mint az ugyanezen kiadó (Hermit Könyvkiadó, Miskolc) gondozásában megjelent Scholem-kötet, amelynek leírása a következőkben kerül sorra, ennél a fordításnál csak a héber szavak németes és nem a magyar gyakorlatnak megfelelő átírása kifogásolható, ami a magyar kiejtést bizonyos esetekben hibássá teheti, valamint Perle Besserman könyve, „A kabbala és zsidó misztika” (Kabbalah and Jewish mysticism. Szukits Könyvkiadó, Debrecen), bár az utóbbi, tartalmát tekintve, az eredetinek az ismeretében is nagyon jónak nevezhető, de a könyv magyar fordítása több kifogásolható, több félre értelmezett megállapítást tartalmaz.

Gershom G. Scholemnek is megjelent magyar nyelven, magyar fordításban két műve, a „Válogatott írások” 1-2. (Atlantisz, Bp. ), amelynek a fordítása is megfelelő, de ez nem mondható el Scholem másik magyarul megjelent művéről, „A kabbala szimbolikája” (Zur Kabbala und ihrer Symbolik. Hermit Könyvkiadó, Miskolc) című alkotásról, amelynek a fordítása nem sikerült.

A kabbalakutatás, és vele a zsidó meditáció kutatása legfőbb amerikai megindítói, Rabbi Aryeh Kaplan és Perle Besserman alapján biztosan állíthatjuk, hogy a zsidó nép a legrégibb korok óta, de egészen biztosan a bibliai kor, vagyis a próféták jelentkezése óta rendelkezett és ma is rendelkezik saját meditáció-rendszerrel. Legfőképpen a már említett Rabbi Aryeh Kaplan, de mások is hivatkoznak a prófétákra, a próféták gyakorlatára, vagyis a prófétálásra, mint a meditáció meglétének és gyakorlásának legfőbb bizonyítékára. Ha elfogadjuk, hogy volt és most is van sajátos zsidó rendszere a meditációnak, és miért ne fogadnánk el, hacsak a magyar fordításban is megjelent műveit, vagy a magyar nyelven megjelent ilyen jellegű tanulmányok sorát nézzük. Tehát, ha beszélhetünk, és beszélnünk kell zsidó meditációról, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy a zsidó meditáció rendelkezett és a régi gyakorlat és irányelvek alapján is rendelkezik olyan módszerrel, amely oda vezet, hogy a meditáció állapota, a pszichének és a tudatnak az az állapota, amelyben a meditáció megvalósítható, vagyis ebben létre jöhet.

A kelet- és közép-ázsiai meditáció, mint a meditáció minden típusának alapja és iskolája, így a zsidó meditációba átvett módszerek is, a Belső-Ázsiában tudományos alapossággal és tudományos részletességgel kifejlesztett és így leírt tanításokban és szakkönyvekben, pl. Buddhaghosa Visuddhi Magga című művében (The Path of Purification /Visuddhimagga/ by Bhadantachariya Buddhaghosa. Translated from the Pali by Bhikkhu Nanamoli. 3. ed. Kandy, Sri Lanka, 1975. Buddhist Publication Society.) található. Minden archeológus és a legtöbb művelt ember tudta és tudja, hogy bizonyos téren, bizonyos vonatkozásokban a belső- és kelet-ázsiai, valamint a mezopotámiai kultúrák 1000-2000 évvel korábbi leletekkel jelentkeztek, mint az ókori Közel-Kelet kultúrái. Az archeológusok, de nemcsak az archeológusok előtt jól ismert tény hogy az Indus folyam mentén, pl. Mohenjo Daronál és Harappánál az i. e. III. évezredből olyan pecsétnyomók, illetve ezek nyomatai kerültek elő, amelyek jóga-pózban, helyesebben padmászanában 'lótuszülésben) ülő férfialakot ábrázolnak. Maga, az effajta ábrázolás, de a közel egyidős írott dokumentumok arra hívják fel a figyelmet, hogy azon a tájon, abban az időben művelték a jóga valamely fajtáját, következésképpen a meditáció valamely, vagy több fajtájának gyakorlatát. A jól ismert, több évezrede keletkezett szövegek alapján világosan látjuk, hogy már ezek keletkezési idején Kelet-Ázsiában a szakemberek és a tudósok kidolgozták és írásban rögzítették a meditáció elméletét és gyakorlatát, illetve ekkor már rendelkeztek a szükséges szakszókészlettel, persze szanszkritul, páliul, kínaiul és később tibetiül is.

A zsidó meditáció legkorábbi leírásai a kabbala és következésképpen a meditáció legkorábbról fennmaradt műveiben, pl. a Széfer J'círában 'Széfer Jecírá) i. u. I. század, és a VI. század táján találhatók, illetve rámutatások, szűkszavú utalások formájában a T'náchban, a próféták életének, prófétai gyakorlatának, prófétaként való megjelenésének leírásakor.

Nyilvánvaló, hogy a próféták és a nagy kabbalisták, pl. Ábráhám ben S'muél Ábuláfiá, szül. Saragoza, 1240. ismerhették és ismerték a külföld ilyen irányú eredményeit és ismereteit, az utóbbiak gyakorlatában és műveiben ezek nyomon is követhetők. A kabbala történetéről szóló művek, pl. Gershom G. Scholem (1897-1982) művei, vagy Aryeh Kaplan (1935-1983) könyvei említik, hogy a kabbalista műveket ilyen, vagy olyan okokból megsemmisítették, a szakszókészlet is elveszett, feledésbe merült, ezt a XVII-XVIII. században újra meg kellett alkotni, és ez a meditáció esetében, még ma is tart. A most következő tanulmányunkban éppen ezért kénytelenek vagyunk néhány esetben a szanszkrit terminusokat 'természetesen magyar fordításukkal, illetve magyar értelmezésükkel együtt) használni. Amely fogalom esetében megvan az eredeti'nek látszó, vagy ennek hangzó) héber szakszó, ott természetesen ezt használjuk.

Elöljáróban szükségesnek tartjuk a két meditációtípus, a távol-keleti és a zsidó meditáció közötti alapvető különbség kiemelését, illetve erre az olvasó figyelmét felhívni. A sikeresen végrehajtott meditáció megváltozott tudatállapotot eredményez. A kelet-ázsiai meditációnak tulajdonképpen ez a célja, illetve az istenséggel való szellemi azonosulás 'indiai eredetű vallások) és a megfelelő szellemi koncentráltság eléréséhez felhasználja az imát, illetve a mantrákat, mandalákat stb. míg a zsidó meditáció célja a szellemi felkészülés az ima megfelelő lelki állapotban való elmondásához.



A kelet-ázsiai meditáció három hagyományban gyökerezik. I. Délkelet-Ázsia legnagyobb része 'Ceylon, vagyis most Sri Lanka, Burma, Thaiföld, Laosz, Kambodzsa, Vietnam) a Theraváda, vagy a Hínájána (Kis Jármű) hagyományt követi.

II. Belső- vagy Közép-Ázsia országainak kultúrái a Mahájána (Nagy Jármű) iskola, illetve a Vajrayana (Vadzsrajána) /Gyémánt Jármű/ iskola különféle tanításait követik: 1. Mongólia, 2. Tibet, 3. Kasmir, 4. Nepál.

III. Kelet-Ázsia országainak sajátos kultúrái a Mahájána-iskola különböző változatait követik, pl. a kinai Chan-t (csán), illetve ennek Japán változatainak iskoláit, gyűjtőnéven a Zent követik: 1. Kína, 2. Kórea, 3. Japán.



A távol-keleti- és a zsidó meditáció kapcsolata számunkra csak annyiban érdekes, hogy a távol-keleti meditáció, tekintve a bizonyos belső kulturális és kívülről jövő vallási-politikai hatásukat, illetve ezek kevésbé szorító jellegét, a távol-keleti kultúrák nem kényszerültek arra, hogy elrejtsék, vagy megsemmisítsék a zsidó valláshoz hasonlóan, könyveiknek és kézirataiknak bizonyos csoportjait, esetünkben a meditációval foglalkozó részét, amelyben a kabbala és a részét alkotó zsidó meditáció titkos, tiltott és ezoterikus válfajává (torát há-szód) váltak a judaizmusnak, hanem ezek továbbra is biztonságban maradtak nagyobb hozzáférést biztosító gyűjteményekben, kolostori, vagy magán könyvtárakban. Így e helyeken megmaradtak azok a részletek, illetve azoknak a művekben rejlő leírásai is, amelyek a technikákra, a módszerekre vonatkoznak, és a zsidó meditációt illetően megsemmisültek, illetve a megmaradt anyagból hiányoznak. A kevés megőrződött szöveg csak a meditáció kibontakozott állapotára, kifejlettségére vet némi fényt, de az oda vezető útra, a technikai kérdésekre, a módszerekre nem. Ezek vonatkozásában kénytelenek vagyunk a biztonságban megmaradt távol-keleti anyag információira hagyatkozni. Itt jegyezzük meg, hogy valamiféle kapcsolatnak kellett lenni a távol-keleti meditáció mesterei és a zsidó bölcsek, a meditációval foglalkozó rabbik között. Ezt a megállapításunkat a módszertan általános voltára, valamint a középkori kabbala kiemelkedő személyiségeinek, pl. Ábrahám ben S’muél Ábuláfiá '1240-1291) reánk maradt írásaira alapozzuk.

A továbbiakban azt fogjuk vizsgálni és ismertetni, hogy a zsidó jellegzetességeket felmutató meditáció miként valósítható meg, és a zsidó „lényeglátás” (belátás)-meditáció hogyan is jön létre.



Mindenek előtt hivatkozzunk a Talmud, Misna, B’ráchot 5: 1-re, ami a B’ráchot traktátus (30 b ) fóliónak felel meg. Ugyanez olvasható a Széfer Cháredim-ben, a T’suvá 3.-ban, amely Jeruzsálemben jelent meg, 1958-ban, a p. 215-ön. Ezt olvashatjuk még a Sá’ár Há-Kávváná-ban, a Lá-M’kubálim há-Risonim-ban. A Talmud azt tanítja nekünk, hogy a korai szentéletű emberek (Chászidím) egy órát töltöttek meditációban imádkozás előtt és újabb egy órát imádkozás után, azért, hogy megfelelő szellemi koncentráció állapotába jussanak, illetve abból kikerüljenek, hogy az Örökkévalóra összpontosíthassák minden gondolatukat. A magyarázatok kifejtik, hogy ez azt jelenti, hogy teljesen kiürítik a tudatukat minden világi gondolattól, és tudatukat teljesen az Örökkévalóra rögzítik, félelemmel és szeretettel. Lényegét, tartalmát idézzük Rabbi Elázár Álkázri /helyesebben: Rabbi Eleazar ben Mose Azikri/ (1533-1600) szavaival:

„Ezek a szentéletű emberek ezután egy órát töltöttek imádkozásba merülve, és végezetül, imádkozás után is meditációban töltöttek egy órát, így a napi három imaidő alkalmával összesen 3 – 3 órát töltöttek meditációval és imádkozással.” Ez azt jelenti, hogy összesen naponta kilenc órát töltöttek azzal, hogy megvalósítsák a meditációt, vagyis, hogy meditációs állapotba kerüljenek (hitbod’dut), hogy ez által közel kerüljenek az Örökkévalóhoz. Az I-teni Jelenlét (S’chiná) fényköre megjelent a fejük körül, amint ezzel a fénnyel körülvéve ültek. „Ezt találtam leírva egy régi kéziratban.” – írja Rabbi Elázár Álkázri (Rabbi Eleazar Azikri).



A zsidó meditációval kapcsolatos megfelelő szintű szövegek, ezek szakavatott tolmácsolása, de bármi ilyen témájú írás csak az 1970-es években, vagy ezek után jelent meg, elsősorban Rabbi Aryeh Kaplan tollából.

A témáról való hallgatás és a téma nem ismerete annak tulajdonítható, hogy az elmúlt század 50-es éveiig, vagyis Gershom G. Scholem korszakalkotó munkásságáig, vagy tulajdonképpen alapműveknek számító írásainak megjelenéséig a kabbala és ennek egy részét képező zsidó meditáció kutatása és az ezzel foglalkozó hozzáértő és igényes szakkönyvek írása, valamint ezek publikációja a középkor óta rejtőzött, illetve a tudomány a sötétségbe száműzte. Még olyan nagy tudósok is, mint a mi dr. Kecskeméti Árminunk, a szegedi egyetem egykori magántanára (A zsidó irodalom története, 1-2. Bp. 1908-1909, IMIT; 1994, Bethlen G. Könyvkiadó), vagy a zsidó tudomány olyan világnagysága, mint a történész, Heinrch Graetz is (A zsidók egyetemes története 1-6. köt., Bp. 1906-1908, Phőnix) is ebben a hamis megvilágításban látták és láttatták a kabbalát, illetve annak részét képező zsidó meditációt. Ök a kabbalát és a zsidóság vele kapcsolatos magas szintű tudományát babonának, a szellemi élet „elfajulásának”, „tévútjának” nevezeték. Ez volt a „hivatalos” szemlélet a zsidó tudományt és a zsidó gondolkodást új értékítélettel feltöltő és a kabbalát, a kabbalával való tudományos foglalkozást újra életre keltő chaszidizmus elismeréséig, hatósugarának szélessé válásáig és megmaradásáig. Egyébként a chaszidizmus megítélése sok szerzőnél, köztük az említett két kiváló tudósnál is hasonló volt, és ez maradt a helyzet egészen az 1950-es évekig.

A középkori és a középkor előtt keletkezett kabbalisztikus írások a mai kor tudományos kívánalmai szerint megfelelő színvonalon voltak, sőt kitűnő munkák lehettek. A zsidó vallási életben ekkoriban egyeduralomra, megkérdőjelezhetetlen döntéshozatali helyzetbe jutott rabbinizmus hatására a kabbalát és ennek tanításait, az azokat tartalmazó, azokat reánk hagyományozó, azokat a mai napjainkig megtartó, az azok iránt érdeklődő embereknek tanító irodalmát és magát a kabbalát, mint stúdiumot és a zsidóság tudományának egy ágát az „elfajzott” gondolkodás termékének, vagyis babonának tartották. Addig megjelent termékeit, a kabbalával, annak egyes részleteivel, köztük a zsidó meditációval foglalkozó írásokat megsemmisítették, a születő műveket kéziratos formában tartották, vagy a nyomtatott formában megjelent, vagy így megmaradt műveket a könyvtárak, archívumok féltve őrzött, olvasás elől szinte elzárt kincsei között őrizték. A rabbinikus szaktekintélyek, a hagyományosan gondolkodó rabbik meditációtól való tartózkodásának okai között találhatjuk azt a tényt, hogy a meditációs állapot előállításában kiemelt szerepet játszik a személyiség, az egyénnek ezt a fajta foglalatosságot elősegítő tulajdonságai, tehát a meditáció hangsúlyozottan előtérbe helyezi az egyéniséget, a személyes tulajdonságok egyikét-másikát. Az irányt mutató rabbinikus tudósok meditációtól való tartózkodásának másik oka az lehetett, hogy ilyen „misztikus” gyakorlat előttük is gyanús volt, hát még a nem-zsidó környezet egyházi és világi hatóságai előtt, amely utóbbi eset akár máglya-halált (a középkorban és az újkor elején) is okozhatott. A fenti okok, vagy más hasonlók egyik következményeként, a szakszavak és szakkifejezések feledésbe merültek, mára szinte teljesen eltűntek, úgy hogy az elmúlt években, vagy akár napjainkban írott művekben nem egy esetben távol-keleti szakkifejezésekkel kell helyettesíteni az elfelejtett héber megfelelőket.

A kabbalisztikus munkákkal és a kéziratban maradt művekkel ez volt a helyzet az 1940-es, 1950-es évekig, a már több alkalommal említett Gershom G. Scholem munkásságának teljessé válásáig és korszakalkotó műveinek megjelenéséig, valamint az ugyancsak említett, Romániából származó, jelenleg az USA-ban és Izraelben élő Moshe Idel írásainak közreadásáig, s nem utolsó sorban a kabbala tanításait építő jelleggel felhasználó chaszidizmus térnyeréséig. Még inkább pozitív irányban mozdult el ez az állapot Rabbi Aryeh Kaplan személyes és az Amerikában, illetve Angliában megjelenő könyveinek jelentkezésével, aki nemcsak előbányászta és népszerűsítette a kabbalát és a vele foglalkozó klasszikus műveket, hanem ezeket elérhetővé tette az angolul, vagy angolul is olvasó közönség számára is. Itt meg kell említenünk, hogy Rabbi Aryeh Kaplannak két műve is megjelent magyar nyelven. Egyik, a „Széfer Jecírá (a mi átírásunkban: Széfer J’círá) Az Alkotás könyve, a kabbala elmélete és gyakorlata” a Stratégiakutató Intézet kiadásában, Dienes-Nagy Erika, Miski Zoltán és Dienes István fordításában a másik, a kevésbé sikerült mű, Aryeh Kaplan korábbi műveihez, a Meditation and Kabbala, valamint a Meditation and the Bible címűekhez viszonyítva, kisebb értékeket felmutató Zsidó meditáció-nak (Jewish Meditation: a Practical Guide) az angol eredetiből készült fordítása, Tarnóc János munkája, a Vince Kiadó gondozásában.



Bár több helyen azt olvassuk, hogy a koncentráció nem a legfontosabb tevékenység a zsidó meditáció megvalósításában, e helyen azonban hadd hangsúlyozzuk saját meggyőződésünket és Kaplan, valamint egyéb a tárggyal foglalkozó szerző, és nem utolsó sorban a mostani és a több évszázados gyakorlat véleményét, mely szerint a szellemi koncentráció a zsidó és a távol-keleti, de a meditáció bármelyik típusában is nagyon lényeges és fejlesztendő. Itt hívjuk fel a figyelmet a teljes szervezetet és a testet érintő ellazulás, vagyis a relaxáció alapvető fontosságára.



Mint lényeges és említendő különbséget a zsidó és a távol-keleti, vagy más meditáció-típus között, említendő és tárgyunk szempontjából hangsúlyozandó, hogy a távol-keleti és egyéb meditáció-fajta a koncentráció fokozásához, annak céljából, felhasználja az imádkozást, míg magának a zsidó meditációnak ez a végcélja, ez az indítéka. Az imával és a zsidó meditációval kapcsolatban utalnunk kell és korábban idéztük is a Talmud megfelelő Misnáját, minthogy ez tartalmazza a lényeget, amelyre oly hangsúlyosan utaltunk:

A régi chászidok „egy órát tartózkodtak [az imaházban] és csak akkor imádkoztak, hogy így szívüket I-ten felé irányítsák.” (Talmud, B’ráchot, 5 Perek,1. Misná.) Itt megjegyzendő, hogy a meditatív állapot megszüntetéséhez, esetleg más elgondolásból is, az imádkozás után ugyanennyi időt töltöttek meditációban, s csak ez után hagyták el az imaházat. Mint nagyon lényegesnek tartott tényre, erre az idézetre korábban részletesebben utaltunk.



Ismételjük, azt a meggyőződésünket hogy a sikeres koncentráció az eredményt hozó meditáció alapja. E cél érdekében, ezt szem előtt tartva, ismertetjük a zsidó „lényeglátás” (belátás)-meditációhoz szükséges szellemi koncentráció leírását, illetve ennek alapjait.



1. A koncentráció három szintje.



Mielőtt a teljes nyugalom- és a „lényeglátás” (belátás)-meditációt egyenként, önállóan tárgyalnánk, szükséges, hogy a mindkettőben meglévő és alapvető közös elemet, a szellemi összpontosítást, vagyis a koncentrációt, az ide vonatkoztatható héber fogalommal, illetve héber, ősi szakszóval, a kávvánát (elhatározott szándék; a kabbala erre a célra tartalékolt szókincsében: szellemi koncentráció) vesszük szemügyre és annak módját, hogy ezt miként fejlesszük ki.

A meditációs gyakorlat céljából adódóan három különböző szintet, vagyis a koncentrációnak három fokozatát különböztetjük meg.

1.1 Előkészítő koncentráció (háchsárát há-kávváná).

Ez egyszerűen az előkészítő szándék, vagyis a szilárdan elhatározott törekvés, az eltökélt előkészület, amit a majdani meditáló tesz a szellemi összpontosítás érdekében akkor, amikor elkezdi a szellemi gyakorlatot. Ez az a fajta koncentráció, amelyet akkor használunk, amikor a mindennapi életben valamely egyedi tárgy felé irányítjuk tudatosan felkeltett figyelmünket. Természetesen, a figyelem intenzitása változó, attól függ, hogy milyen a szóban forgó egyén természetes, tehát nem gyakorolt, vagyis nem tanult koncentráló képessége, és ebben figyelemre méltó különbségek vannak. Vannak, akik teljesen könnyedén és erőtejesen koncentrálnak, míg másoknak nehezére esik, hogy figyelmüket egyetlen tárgyon tartsák, arra rögzítsék bármely időhosszig. Azonban, még olyan személy esetében is, aki teljesen könnyedén koncentrál, de nem gyakorolt, vagy nem készítették erre fel, ez az előkészítő koncentráció (háchsárát há-kávváná) nem elegendő a meditációhoz. Ebben az esetben szükség van arra, hogy állandósítsa és erősítse a figyelő képességét, amihez szüksége van arra, hogy koncentráljon egy megfelelő „meditáció tárgyra” (pl. „mandala” stb.) mindaddig, amíg eléri a „megközelítő koncentráció” (kávvánát há-hitkárév) szintjét.



1.2 Megközelítő koncentráció (kávvánát há-hitkárév)



Ezt azért nevezik így, mert megközelíti, elérhetővé teszi egyaránt a rendíthetetlen, teljes nyugalom- és az éleslátás-meditáció gyakorlását. Amikor azt a lényeglátás (belátás)-meditáció megvalósítására használják, akkor hagyományosan és a távol-keleti meditációs rendszerekben is „pillanatnyi koncentráció” elnevezéssel utalnak rá. Ennek a szintnek az a megkülönböztető jellegzetessége, hogy a szellemi figyelemnek állandó és beható összpontosítását rögzíti a meditáció tárgyára, legyen az eredeti formájában, vagy (a gyakorlatok bizonyos fajtáinál) az ún. „hasonmás jel” formájában. Ezen a szinten nincs felfüggesztés, olyan, mint amilyen az érzékekre ható, vagy a szellemi ingerek fogadásakor létezhet. A meditáló teljesen tudatában van annak, ami benne és körülötte történik, de ennek tényei, vagy egy-egy ténye a továbbiakban nem befolyásolják, nem térítik el figyelmét. Figyelme már összpontosított marad a meditáció tárgyán. Ettől kezdve a meditáció két fajtája elválik egymástól, külön úton halad. A „lényeglátás” (belátás) (chádirá) szempontjából a „megközelítő koncentráció” (vagy „pillanatnyi koncentráció”) gyakorlását elegendő folytatni minden jelenség és folyamat éber szemléletéhez, ami ily módon egy egyre finomabb és mélyrehatóbb tudatosságához vezet, közvetlen tudatosságához annak, ama ténynek felismeréséhez, hogy minden jelenség és érzet, stb. természetét tekintve múlandó, tehát nem állandó. A „rendíthetetlen, teljes nyugalom”-meditáció megvalósítása céljából szükséges a szellem (a tudat) összpontosító képességének erősítése és finomítása annak érdekében, hogy meg tudja valósítani az állandósított, a rendíthetetlen koncentrációt.



1.3. Rögzített koncentráció (m’chábér há-kávváná), vagy a megvalósult, illetve a megvalósított koncentráció.



Itt a tudat teljesen feloldódik a meditáció tárgyában (vagy ennek hasonmás jelében) minden más gondolat, vagy észrevétel kizárásával. Ezt „rögzített koncentrációnak” hívják, vagy „megvalósult, megvalósított koncentrációnak” nevezik, mert ez az a szellemi állapot, amelyben a meditációs feloldódás különféle szintjei megvalósíthatók. Amint a meditáló elmélyíti és finomítja ezt a szellemi állapotot (felfelé haladva a soron következő, vagyis egyre magasabb „feloldódási” szintek felé) megéli gyakorlatban az egyre növekvő egyesítési, vagy holisztikus jelleget. A sokféleség és különféleség gyakorlati tényezőit fokozatosan helyettesíti a tiszta tudatosság áramlása, amelyben eltűnik bármiféle megkülönböztetés.



2. A koncentráció gyakorlatai: észlelés általi- és visszaható koncentráció.



Alapvetően két fajta módja van annak, hogy gyakoroljuk a szellemi koncentrációt, amelyeket lényegében észlelés általi- és visszaható koncentrációként különböztethetünk meg egymástól, attól függően, hogy melyik szellemi működést alkalmazzuk megvalósításukhoz.



2.1 Az észlelés általi gyakorlatok esetében a figyelmet teljesen a puszta észlelés kiválasztott tárgya, vagy folyamata felé irányítjuk, mint a meditáció tárgya felé, pontosan úgy, ahogy az előfordul bármely adott pillanatban, anélkül, hogy belefognánk bármiféle elmélkedésbe, okfejtésbe, vagy képzelgésbe róla. Az azonnali, közvetlen észlelése a meditációs tárgynak, pillanatról pillanatra, kizárva minden zavaró jelenséget (másfajta jelenséget, mint amely a koncentrációnknak a tárgya lett), vagy zavaró gondolatot (intellektuális jelenséget, egymást követő gondolatsort a meditáció tárgyáról, vagy általa generált, de máshová vivő gondolatokat), vagy érzelmi jelenséget (valamely érzés, vagy érzelem keltette jelenségen való időzést), reá irányítva és rajta megállítva a tudatot minden egyes pillanatán az észlelésnek, éamint az keletkezik. A tudatnak ez a rögzítése a végtelenül kicsi, pillanatnyi „itt és most”-on az, amit az ősrégi szövegek „a tudat egységesítésének” (áchidut há-hákárá-nak, vagy a Távol Keleten használt szanszkrit műszóval „ékággátá”-nak, a távol-keleti műszó magyar fordításával, „egyhegyűség”-nek) nevezünk.

A gyakorlatnak ehhez a típusához bármely fajta érzékelésből kiinduló inputot választhatunk (pl. vizuális tárgyak, hangok, tapintási érzetek, szagok, ízek stb.) Minthogy azonban nyilvánvalóan kívánatos, hogy egy olyan érzékelésen alapuló inputtal dolgozzunk, amely állandó és létét tekintve a lehetőségek szerint folyamatos, a hagyományos kelet-ázsiai meditáció elsőbbséget biztosít a látással történő érzékelésnek (színek, vagy formák érzékelése stb.) és az érintésnek, tapintásnak(a meditáló valamelyik saját testtájának megérintése, vagy érzékelés útján való észlelése. Bizonyos gyakorlatok esetén a meditáló a kívülről jövő tárgyak képét is használja, ezeket nevezzük közvetett, vagy szerzett vizuális észlelésnek Ezt alkotják azoknak a tárgyaknak a részletes szellemi vizualizációja, amelyek nem elérhetők közvetlen vizuális vizsgálódásra, vagy azért mert ezek normális körülmények között nem láthatók (ilyenek pl. a belső szervek, amelyek alkothatják részeit annak a gyakorlatnak, amely felhasználja a belső szervek, vagy a test tájainak egyikét-vagy másikát, a test részein történő szemlélődésre.) vagy azért, mert ezek a gyakorlat idején már többé nem érhetők el (ilyenek pl. a testrészek fokozatos elhasználódásának szintjei a halál utáni állapotban. Ezek a vizualizációk azon alapulnak, hogy a korábban a körülményektől függő leírásokat memorizáltuk, azaz bevéstük az emlékezetünkbe, és ennek alapján bármikor „elővehetjük” onnan.





2.2 Másrészről a Reflekítív, vagy Visszatükröző gyakorlatok, az érzékelésen alapuló észleletet elhagyják, legfőképpen azért, mert tisztán szellemi jelenséget használnak meditációs tárgyként. Erre a típusra jellemző gyakorlatként a meditáló elkezdi „visszatükrözni” a természetét és jelentőségét bizonyos fogalmaknak, vagy személyeknek mint pl. az Örökkévaló, vagy Mózes mesterünk, Ábrahám ősatyánk, vagy Sára ősanya, esetleg Jákob stb., vagy alapvető igazságok, mint pl. a születés, a halál stb. Itt az elme kitartó alkalmazása, a zavaró inputok önkényes kizárásával (pl. a ködös, a tárgyhoz nem tartozó szellemi aktivitás, távolra vívő gondolatok stb.), amelyek természetes velejárói az elme nagyfokú koncentrációjának.



3. A koncentráció három jele.



Az észlelési gyakorlatok esetében a koncentráció első két szintje, vagyis az előkészítő koncentráció és a bevezető, vagy pillanatnyi koncentráció vonatkozásba kerül a koncentráció három „jelével.” Ezek egymástól jól megkülönböztethető érzékelhető tapasztalatok, amelyek jelzik a szellemi koncentráció előrehaladását.





3.1 Az előkészítő jel



Ez egyszerűen a bevezető, normális érzéki észlelete a meditációs tárgynak, ahogy valaki elkezdi koncentrálni a figyelmét tudatosan és kizárólagosan rá.



3.2 A tanuló jel



Ahogy a figyelem tárgyköre szilárdul és továbberősödik, a meditáló kifejleszt egy folyamatos és részletező észlelését a meditáció tárgyának, ami tiszta és világos marad még azokban az intervallumokban is, amikor nincs közvetlen megfigyelés (pl. amikor néhány pillanatra behunyjuk a szemünket egy vizuális tárgy szemlélete közben).A képmásnak eme folytonosságát az idegi szinten, nevezzük „tanuló jelnek”, vagy néha, nyilvánvaló okokból „szerzett képmásnak”. Ez jelzése annak a ténynek, hogy az elme és a tudat elkezd ragaszkodni tárgyának észleléséhez biztos és zavartalan módon.





Általánosságban a meditációról.



A meditáció nagyon széles tárgykörű téma, aminek nagyon sok ága van a korszakok faragta ábrázat szerint és nagyon sok változata a különféle vallási hagyományok között. Általánosságban szólva azonban a meditáció alapvető jellemvonását egy, vagy két formában határozhatjuk meg. Az első azokban a tanításokban gyökerezik, amelyek a létezés természetét kutatják, a második I-ten kívülálló, vagy univerzális, mindent átölelő fogalmával foglalkozik. Bármely szemlélet győzedelmeskedik, a meditáció az egyetlen módszer, amely a tanításokat a gyakorlatban meg tudja valósítani.

Ahol van fogalom egy külső, magasabb Lény létezésére, ott úgyszintén létezik az a belső személyiség, akit „énnek”, vagy Egónak nevezünk. Ebben az esetben a meditáció gyakorlata ezzel a mi földi világunkon kívül álló Lénnyel, vagyis az Örökkévalóval történő kommunikáció egyre fejlődő módjává válik. Ez azt jelenti, hogy a meditáló alacsonyabb rendűnek érzi magát a dialógusban résztvevő másik félnél, és ezért megpróbál a párbeszédbe vonni olyan témát, amely „magasabb”, nagyobb szellemiségű. Az ilyen fajta meditáció az odaadó szereteten nyugszik. Ez alapjában véve egy benső, vagy befelé forduló módja a meditáció gyakorlatának, ami jól ismert a távol-keleti, pl. a hindu tanításokban, ahol a meditáció lényege ott található, hogy behatolunk a meditáció sikeres végrehajtásától függő végső és teljes koncentráltság belső állapotába, vagyis a szív mélységes rejtekébe. A szemlélő, a tanulmányozó ezt a fajta meditációt hasonlónak találja a judaizmus tanításaiban ismert és gyakorolt meditációs technikával, amelyben a sikeres meditáció célja a magába feledkező, elmélyült, átérzett és átszellemült ima, a szív imája. A szívre történő koncentrációt általában hangsúlyozzák. Ez egyfajta eszköz arra nézve, hogy a meditáló azonosítsa magát az Örökkévaló egy aspektusával, ami magában rejti a meditáló öntisztulásának szükségességét. Ennek a szellemiségnek a lényege az, hogy bár természetesen nem vagyunk azonosak az Örökkévalóval, de van egy kapocs, amely lehetővé teszi, hogy részévé váljunk.

A meditáció másik fő formája szinte teljesen ellenkező ezzel a megközelítéssel, bár végül is ugyanehhez az eredményhez vezet. Ebben nem jelentkezik a hit egy nálunk magasabb régióban lévő Lényben, illetve az egymástól különböző szintekről alkotott elképzelés. Itt a meditáló nem érzi csekélyebbnek magát. Ezért a meditáció gyakorlata nem igényli a belső, vagy a szívre irányuló koncentrációt. Még olyan a távol-keleti meditációban jelen lévő fogalmak, mint a csakrákra, vagy a test fizikai erőközpontjaira történő koncentráció is máshogy történik. Ily módon a meditáció alapvető formája azt a célt tűzi maga elé, hogy meglássa a szubjektív látásmód torzításától mentes valóságot. A meditáció eme fajtájának sok változata ismert, de mindegyikük alapvetően azon alapul, hogy különféle technikákat használ az egyén, illetve az egyéniség megnyitására. A meditáció eme fajtájának az eredményessége ezért nem valamiféle hosszan tartó, kitartó és elkötelezett törekvésnek az eredménye, amellyel egy „magasabb szintű” állapotba juttatjuk magunkat, de nem is szükséges velejárója valamiféle belső transz-szerű állapotba jutás. Hanem inkább olyasmi ez a szint, amelyet inkább „munka-meditációnak” nevezhetnénk, vagy kifelé forduló, extrovertált meditációnak, amelyben a hozzáértő eszközök, helyesebben módszerek, vagy praktikák és a bölcsesség kell, hogy keveredjenek, helyesebben összefüggő eggyé váljanak, mint a madár két szárnya. Ez nem jelenti azt a kérdést, hogy megpróbáljunk visszavonulni a minket körülvevő világtól. Valójában a minket körülvevő, „kívül lévő, idegen, vagy externális” világ nélkül, a valóságos jelenségek világa nélkül szinte lehetetlen lenne a meditáció gyakorlása, minthogy a meditáló egyén és az őt körülvevő, „külső” világ nem elválasztható egymástól, hanem csakis együtt létezhetnek.

Az ilyen fajta meditáció gyakorlatában a „most, azonnal” képzete nagyon fontos részt alkot. Valójában ez jelenti a meditáció lényegét. Amit csak valaki tesz, amit csak valaki megpróbál gyakorolni, az nem jelenti valamely magasabb állapot elérésének célul tűzését, vagy valamely elmélet vagy elképzelés követését, hanem anélkül, hogy kitűznénk bármely tárgyat, vagy követnénk bármely célkitűzést, egyszerűen megpróbáljuk látni azt, hogy mi történik most (vagyis akkor, amikor a meditáció történik) és abban a pillanatban. A meditálónak tudatosan figyelnie kell a mindenkor a jelen pillanatban történteket, akár saját szervezetünkben történt „eseményeket”, olyan eszközökkel, mint pl. saját lélegzésünkre fordított figyelem koncentrálása, amely gyakorlatot a Távol Keleten, valamint Belső Ázsiában fejlesztettek ki és ottani használatának vannak olvasható dokumentumai, a buddhista meditáció-hagyomány szerves része. Ez is a mindenkori jelen pillanat alakulásának és fejlődésének figyelésén és állandó tudomásulvételén alapul, vagyis a meditáló mindig és állandóan teljesen tudatában van a jelen pillanatnak, minthogy mindenegyes lélegzetvétel egyedi és egyszeri, tehát teljesen kifejezi az akkori jelen pillanatot. Minden lélegzet különálló a következőtől és teljesen látható nem vizuális módon, hanem érezhető, érzékelhető módon, mint a koncentráció egyszerű segédeszköze; a lélegzet minden szempontból teljesen és világosan tárgyalható. Hasonlóan a nagyon éhes emberhez, aki amikor eszik, akkor nincs teljesen tudatában annak, hogy éppen valamiféle ételt eszik. Teljesen elmélyed, tökéletesen leköti az étel, amit eszik, szinte teljesen azonosítja magát, eggyé válik azzal, amit csinál, szinte eggyé válik az ízekkel és az evés nyújtotta élvezettel. Hasonlóan történik a lélegzettel, az egész elképzelés az, hogy próbáljuk látni és tudatosan érzékelni azt a pillanatot; a lélegzés pillanatát.



Hitbon’nut – A „valóságlátás” (belátás) kialakulása, a „valóságlátás” (belátás) fejlődése



A meditációs gyakorlatok mindegyike – ahogy már rámutattunk – a tudat egyetlen tárgyra összpontosításával kezdődik. A „valóságlátás” (belátás) kialakításához, kifejlesztéséhez, a hitbon’nut meditációhoz teljesen elegendő az ún. kezdeti, vagy pillanatnyi koncentráció állapotának megszerzése, illetve a koncentráció e felületesebb, rövidebb ideid tartó szintjére jutás, anélkül, hogy megkísérelnénk a koncentráció egy magasabb szintjének, az állandósított, vagy ún. megszerzett koncentrációnak elérését. Ez utóbbi természetesen szükséges a „teljes nyugalom”-meditáció megvalósításához. A teljes feloldódás állapotainak elvonatkoztató természete, amely megvalósítható a „teljes nyugalom” gyakorlása során, azonban nem alkalmazható a tisztánlátás meditációban, vagyis a tisztánlátás kifejlesztéséhez. Valójában az, ami szükséges a valóságlátás (belátás)-meditáció állapotának megvalósulásához, az pontosan ellenkező velejáró, mint az elvonatkoztatás, pontosabban nem egyre erősebb elfordulás minden érzéki és szellemi hatástól, pontosabban ilyen jellegű inputtól, hanem inkább egy töretlen és tudatos éberség, amely működik a figyelem számára kiválasztott területen, illetve minden ilyen input közül, amint ezek keletkeznek, a megkülönböztetés céljából, kiválasztunk egyet, amelyet jól megfigyelünk, hogy teljesen megismerjük a való természetét.



A valóságlátás (belátás)-meditáció (hiszták’lut) módszere



Mint tanulmányunk első részében többször mondottuk, hogy a módszer kérdését részleteiben tárgyaló héber nyelvű eredeti szöveg mindidáig nem került elő, ami minden bizonnyal a középkori (esetleg az ókori és középkori) kabbala-szöveg megsemmisítés eredménye. Azért, hogy mégis megismerhessük a hiszták’lut, vagyis a valóságlátás (belátás)-meditáció módszerét kénytelenek voltunk olyan távol-keleti és belső-ázsiai szövegekhez fordulni, amelyek számunkra elérhetőek voltak és valószínűség szerint a középkori kabbalista mesterek, főleg Ábráhám Ábuláfiá is, hasonló, vagy eredeti héber, vagy távol-keleti és belső-ázsiai szövegeket olvashattak.

Tekintve, hogy össze akarjuk hasonlítani a zsidó és a távol-keleti vagy a belső-ázsiai meditáció, illetve a két fajta valóságlátás meditációt és mint mondottuk, a módszerre vonatkozó középkori, vagy régebbi eredeti zsidó kabbalista szöveggel nem rendelkezünk, minthogy valószínűleg megsemmisítették, vagy elvesztek. Tartalmát csak valószínűsíthetjük. Tekintettel az elmondottakra, most egy rövid válogatást nyújtunk az olvasónak a hagyományos távol-keleti, illetve belső-ázsiai irodalomból a valóságlátás (belátás)-meditáció (vipasszáná bhávaná) vonatkozásában. Valószínűleg ezeket, vagy ezekhez hasonlókat vettek át, ismertettek, vagy dolgoztak át a középkori kabbalisták, főleg Ábrahám ben S’muél Ábuláfiá (1240 – 1291 után) és közvetlen munkatársai, akiről, illetve akikről feljegyezték, hogy közvetlen kapcsolatokat tartottak fenn a közel-keleti és a belső-ázsiai mesterekkel, illetve használták ezek szövegeit, ilyen irányú könyveit.

A következőkben Edward Conze (Buddhist Meditation. London, 1972, Unwin Books.) angol tolmácsolásában közöljük a megfelelő kelet-és belső-ázsiai szövegeket, illetve azok értelmezését.



Éberség



A testre irányított éber figyelem.



a.) Testhelyzetek, magatartás, viselkedés.

(A. A négyféle testhelyzet.) Amikor járkál, a tanítvány tudja: „Járkálok”; amikor áll, tudja „Állok”, amikor ül, tudja, „Ülök” és amikor lefekszik, tudja „Lefekszem.” Akármilyen helyzetben is lenne a teste, tudja, hogy abban a helyzetben van



(B. Világos megértés.) A tanítvány világosan tudatában van annak, amit éppen tesz, vagy csinál, akkor, amikor 1.) Elindul…vagy visszatér…2.) Egyenesen előre néz, vagy valamely más irányba néz; 3.) Hajlítja és kinyújtja (végtagjait); 4.) Ruházatát viselve, és vívén…5.) Amikor eszik, iszik, rág és ízlel; 6.) Kiüríti az ürüléket és a vizeletet; 7.) Sétál, áll, ül, alszik, vagy felébred, beszélget, vagy csendben marad.

A kommentár […] megkülönbözteti a világos megértésnek négy fajtáját:

1.) A cselekmény célja világosan úgy értelmezhető, mint értékes, hasznos. Értékes, hasznos cselekmény az, amely [a vallási tanítás] erősödéséhez, nagyobbá válásához vezet. Elindulásként ezért (B. 1.) értékes, hasznos célnak tekinthető, ha valaki elutazik, hogy meglátogasson egy [távoli] templomot, vagy az öregeket, vagy egy temetkezési helyet (hogy ott gyakorolja a meditációt…) A ruházattal azonban (B. 4.) nagyon gondosan kell eljárni, vagyis csak megengedett célra szabad azt használni, vagyis pl. a hideget, vagy a meleget távol tartani stb. és hasonlóan (B. 5.) az étellel…B.6.-tal kapcsolatban a cél az, hogy elkerüljük a kényelmetlenséget és a betegséget.

2.) A környezet egyértelműen úgy fogandó fel, mint megfelelő, pl. egy [távoli] templom felkeresése jócselekedetként értékelendő, az ott összegyűlő emberek sokasága már kárt okozhat, kísértésbe vihet, vagy érintkezésbe hozhat nem kívánt dolgokkal, és ebben az esetben a cselekedet nem megfelelővé válik. B. 6. tekintetében van olyan hely, amely megfelelő és olyan, amely nem.

3.) Mindenegyes cselekmény során a tanítvány folytatja tudatának rögzítését a meditáció 38 tárgyának egyikére, és nem távolodik ettől el. Ezt nevezik világos felfogásnak, tiszta megértésnek. A meditálónak egész idő alatt ragaszkodnia kell tárgyához, meg kell tartania a kitűzött meditációs témát, nem szabad más témákra váltania, vagy csapongania. Amikor sétál, „nem emelheti a lábát úgy, hogy csekély mértékben is elhagyná meditációs tárgyát, vagy kissé csapongana. Akkor azonban, ha ez csekély mértékben is megtörténne, vissza kell lépnie és megismételni ezt, természetesen a meditáció, illetve az éberség eredeti tárgyával.”

4.) A világos felfogás nyíltan kifejezi, hogy, amit tapasztalunk, az nem káprázat, vagy érzék-csalódás. Ez a személyiséget, illetve az egyéniséget hangsúlyozó tolmácsolás ellen van, illetve ez ellen tevékenykedik, minthogy ilyen magatartás szövi át szinte minden cselekedetünket. „A meditáló, amikor előre vezető irányba, vagy hátrafelé mozdul, nem úgy teszi ezt, mint a vak teremtés, aki abban a káprázatban van, vagyis úgy gondolkozik, hogy az „én-való” az, illetve az egyéniség az, amely mozgatja a tagjait, amikor így szól önmagához: „Most előre megyek” illetve a káprázat működése folytán így gondola: „az előre irányuló mozdulást az „én” hajtja végre.” A káprázattól mentesen azonban így gondolkozik: „amikor a tudatban keletkezik a gondolat, előre fogok mozdulni, akkor ezzel egy időben keletkezik a gondolat, egy idegi ösztönzés (vagyis az ingadozás egy folyamata), amely a tudatból indul ki, ott keletkezik, és testi kifejeződést, testi megnyilvánulást hoz létre.” Ez ily módon azzá a csontok halmazává áll össze, amelyet udvariasan „test”-nek szoktunk nevezni, amely most (a beszéddel egyidőben) előrefelé mozog, a tudatnak adott utasítás hatására jelentkezett idegi impulzus következtében. Ez után jogosan feltehetjük a kérdést, hogy valójában ki is az, aki sétál' Ki is az, akihez ez a sétálás tartozik' Végső értelemben véve, ez a sétálás egy személytelen fizikai folyamat (annak elemei), amely állásban, ülésben és lefekvésben is megmutatkozik.

[…]

A lélegzésre irányított éber figyelem



(Testtartás.) […] a tanítványnak (a meditáló) „le kell ülnie”, úgy, ahogy jelezték, el kell foglalnia egy helyzetet, amely nyugodt és nem okoz sem álmosságot, sem nyugtalanságot. Ehhez hozzátehetjük még, hogy „keresztbe tett lábbal kell ülnie”, mert ez a pozíció biztonságot nyújt, könnyen lehetővé teszi a belégzést és a kilégzést és alkalmas arra, hogy figyelemmel kísérjük a meditáció tárgyát. „Egyenesen tartsuk a testet” – a tanítvány (a meditáló) egyenesen tartja a felső testét, a 18 gerinccsigolyát kezdetüktől a végződésig egyenes helyzetbe hozza. Ezt követően a bőre, az izmai, az ínyei nincsenek görcsben, illetve görcs-szerű állapotban. És azok az észleletek, amelyek máskülönben, görcs-szerű testtartásban, bármely pillanatban jelentkeznének, most elmaradnak. Elméje (tudata) így „egyhegyű”-vé válik, a meditációja nem szűnik meg, sőt fejlődik és növekszik.



(A légzésre irányított figyelem.) „Éberen lélegzik be és éberen lélegzik ki”(Az írás 16 módszert vesz számba, amelyekben az éber légzés végrehajtható. A következő első négy alkalmas a kezdők gyakorlására:)

1. Kilélegezve egy hosszú lélegzetet, (a meditáló) tudja, „kilélegzem egy hosszú lélegzetet”, belélegezve egy hosszú lélegzetet, (a meditáló) tudja, „belélegzem egy hosszú lélegzetet.”

2. Belélegezve egy rövid lélegzetet, […] […] stb., úgy, mint 1.-ben.

3. Tapasztalva és éberen figyelve az egész légző-testet „Ki fogok lélegezni” – így tanítja (gyakorolja) önmagát (a meditáló); tapasztalva és éberen figyelve az egész légző testet: „Be fogok lélegezni”, tanítja (gyakorolja) önmagát (a meditáló).

4. Lecsillapítva (elnyugtatva) a test élet-funkcióit, „Ki fogok lélegezni” – így tanítja (gyakorolja) önmagát, lecsillapítva (elnyugtatva) a test élet-funkcióit, „Be fogok lélegezni” – így tanítja (gyakorolja) önmagát (a meditáló.)



(Számolás.)

„…” [A fiatal meditáló], aki még teljesen kezdő (a meditáció gyakorlatában) hozzá készül kezdeni ehhez a meditáció típushoz. Mindenek előtt (a lélegzet) számolásával kezdi. A számolásban nem akar kevesebbnél megállni, mint öt, de többet sem akar számolni, mint tíz, valamint nem akar megszakítást (szünetet) tartani (a számolásban), vagy megszakítást eszközölni a számsorban, pl. 1, 2, […] 5. […] 7. Mert, ha ötnél kisebb számnál megállna, a gondolat, amely ekkor, az összezárt időtávon keletkezne, megzavarná, vagyis kizökkentené nyugalmából, ahogy a tehéncsordát korlátozza, visszafogja a korbács látványa. De akkor, ha tíz számolás fölé menne, a számolás töltené be minden gondolatát és nem a lélegzetre koncentrálná a figyelmét. Akkor azonban, ha valamely megszakítást, vagy szünetet engedélyezne magának, a gondolatai egymást követnék, a meditáció akár befejezést nyert, akár nem. Ezért, ha meditáció közben a számolást figyeljük, kerülnünk kell az ilyen fajta hibákat. Olyan módon kell a meditálónak számolni, hogy megragadja és ragaszkodik a ki- és a belégzés érzetéhez, ezeket olyannak fogadja el, ahogy jönnek, és tudomásul vesz minden lélegzetet, olyannak, ahogy jönnek, és számlálja 1-től 10-ig (ezután újra kezdheti 1-nél.) Amikor ily módon számolja a ki-és be-irányuló lélegzetet, az olyan nyilvánvaló lesz, mint a kifelé, vagy a befelé ható áramlás. A meditáló tudomásul veszi, hogy a lélegzet újra és újra áthalad a test megfelelő részén, de ezt, vagyis a lélegzetet nem tudja [és nem is akarja] feltartóztatni, akár belül van, akár kívül van (a testen), vagy annál a pontnál, amelynél behalad az orrlyukba.



(Folyamatában figyelemmel követés.) A következőkben a következetes követéssel foglalkozik .a meditáló. A szó, vagyis a „követés” szó kontextusunkban megjelenő jelentése az, hogy miután a számolást befejeztük, a belégzést és a kilégzést megszakítás nélkül követi az éber figyelmünk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a lélegzetet a kezdetéig, a közepéig, vagy a befejezésig követjük éber figyelmünkkel. A kifelé haladó lélegzet tekintetében a köldök lesz a kezdet, a szív lesz a közepe és az orr a vége. A befelé jövő lélegzet tekintetében az orr hegye lesz a kezdet, a szív lesz a közepe, valamint a köldök lesz a vége. Ha valaki megpróbálja ezt az utat követni (egész útvonalon át), annak az elméje megzavarodik, és a zavart összevisszaság és a nyugtalan hullámzás tengerébe kerül. Ezért, ha valaki úgy dönt, hogy folyamatában figyelemmel követi (a lélegzetet) az által, hogy [éber figyelmével] követi annak útját, ne úgy tegye ezt, hogy [figyelmét arra irányítja,] ahol [a lélegzet behatolásának] kezdete, közepe és vége van. [Ezzel szemben] azonban arra a helyre kell irányítania figyelmét, ahol a lélegzet érinti az orrlyukat és kitartóan ott marad [figyelme] mindaddig, míg megvalósítja [ennek segítségével] a tökéletes koncentrációt. Ezt jól érzékelteti a fűrész hasonlata: Tételezzük fel, hogy egy fatörzset fektettek a föld felszínére és egy embernek elkell azt vágnia egy fűrésszel. Az ember figyelme ezután a fűrésznek azokra a fogaira irányul, amelyek érintkezésbe kerülnek a fatörzzsel, de nem fordít figyelmet arra, hogy [ezek a fűrészfogak] előrehaladnak-e, vagy visszafelé' És mégis nem mondható, hogy teljesen figyelmetlen lenne erre a tényre.

A következőkben Amadeo Solé-Leris (a „Tranquillity and Insight”, London, 1986, Rider, szerzőjének) levélbeli közlése alapján, némi szövegmódosítással, bővítéssel és javítással lássuk, hogy egy mai gyakorló miként látja a 10 napos, távol-keleti Vipasszáná Bhávaná (belátás) kurzus (Satya Narayan. Goenka, 1924-) tananyagát, illetve annak elsajátítását. Mindenek előtt megjegyezzük, hogy ez a gyakorlat nagyon hasonlít a zsidó meditáció Chádirá, vagy Hitbon’nut („lényeglátás” belátás) elnevezésű meditáció gyakorlatára.





1-3. nap.



(1.). gyakorlat. A ki- és a belégzés gyakorlása, illetve éber figyelése.

- Üljünk kényelmes helyzetben, lehetőleg (de nem szükségszerűen) keresztbetett lábbal.

Lótusz-, vagy fél lótusz-ülés kívánatos, ha nehézség nélkül végrehajtható, ellenkező esetben az ún. törökülés is megfelelő. Legfőbb kívánalom, hogy képesek legyünk a felvett ülőpozíciót észszerű ideig megtartani, mielőtt változtatni lennénk kénytelenek. E három nap folyamán megváltoztathatjuk a testhelyzetet, amikor az túlzottan kényelmetlenné válik, de ne cseréljük a testhelyzetet túl gyakran, csak annyiszor, ahányszor elengedhetetlenül szükséges.

- Tartsuk csukva a szemünket (de anélkül, hogy szorosan összezárnánk.)

[A szemek mindenegyes gyakorlat során legyenek csukottak.]

- Összpontosítsuk figyelmünket a levegő ki- és beáramlása által okozott érintés érzetére, az orrlyukak közvetlen környékére. A terület, amelyre a figyelmet összpontosítani kell:

- mindkét orrlyuk belső fala

- mindkét orrlyuk külső gyűrűje (a levegő bejáratát körülvevő terület)

- a felső ajak, közvetlenül az orrlyukak alatt (a terület, amely közvetlenül érintkezik a ki- és belélegzett levegővel)

vagyis azokra a pontokra összpontosítunk, amelyeket érint a levegő áramlat, amint be-, illetve kifelé áramlik (a légzéskor). Ez az egyetlen terület, amelyre figyelmet összpontosítunk, semmi más pontot ne figyeljünk (pl. a torkot érintő levegő útját, a mellkas-, illetve a diafragma mozgását.)

- Egyszerűen üljünk csendben, éberen, de nem feszülten, és figyeljük az érzésingereket, akármilyenek is legyenek azok: a levegő áramlásának érintő érzete, a be- illetve ki áramló levegő hőmérséklete (a beáramló levegő hűvösebb, a kimenő levegő melegebb) stb. és éberen állapítsuk meg magunkban, hogy pontosan milyen a tapasztalt érzet. Soha se próbáljuk előidézni az érzetek bármelyikét. Ha – és ez a megszokott, a „normális”-nak tekinthető kezdetben – nehézséget okoz, hogy valóban éberen tudatosítsuk magunkban az érzetet, csupán csak jegyezzük meg: „üres”, és nyugodtan maradjunk meg ennél a megállapításunknál. Amikor van érzetünk, figyeljük, hogy pontosan hol van: a jobb orrlyukban, a bal orrlyukban, mindkét orrlyukban, az orrüreg belső falán, az orrüreg, vagy orrlyuk külső gyűrűjén, csupán csak egyetlen ponton, vagy több helyen, esetleg mindenhol; és figyeljünk bármely változatot: levegőáramlás erősebb, vagy gyengébb, simább, vagy kevésbé sima stb. NE PRÓBÁLJUK BEFOLYÁSOLNI A LÉLEGZETÜNKET (a hatha jóga pránájámája). Csak természetesen lélegezzünk, ahogy önmagától jön (néha lassabb, néha gyorsabb, néha mélyebb, néha sekélyebb) és éberen figyeljünk. Kövessük figyelmünkkel minden be- és kilégzést egész idő alatt, kezdettől a befejezésig.

- Úgy fogjuk találni, hogy tudatunk röpköd, vándorol. Mindenegyes alkalommal, amikor ez előfordul, olyan hamar, amikor csak úgy tapasztaljuk, hogy valami máson gondolkodunk, (emlékezünk valamire, tervezünk valamit, ábrándozunk), vagy arra gondolunk, hogy ébernek kell maradnunk, ahelyett, hogy éberek lennénk, csak jegyezzük meg magunkban „emlékezés”, „tervezgetés”, vagy bármi más, és hozzuk vissza tudatunkat a figyelő gyakorlathoz. Kezdetben, tudatunk sokat „röpköd”. Ne legyünk ezért idegesek, ne jöjjünk ki a sodrunkból, vagy ne veszítsük el bátorságunkat. Minden alkalommal csak figyeljünk, legyünk éberek és jegyezzük meg magunkban, ha valami váratlan észlelet történik, majd térjünk vissza magunk figyeléséhez és legyünk éberek. Fokozatosan azt vesszük észre, hogy hamarabb észleljük az elkalandozást, ha egyáltalán történik ilyesmi, és a gondolati elkalandozás ritkábban esik meg. Azáltal, hogy csupán megállapítjuk, hogy a tudatunk csapong, elkalandozik (és azután finoman, gyengéden visszairányítjuk, visszahozzuk a ki-és belégzés gyakorlásához), vagyis a csapongó-kalandozó tudatot visszahozzuk a megfigyelés tárgyához, vagyis az éberséghez. Ez a távol-keleti nevén vipásszánának nevezett, héber nevén chádirának, vagy hitbon’nutnak hívott meditációs módszer alapvető jellegzetessége: megtartjuk tudatosságunkat abban az állapotában, hogy éberen kövesse ami éppen történik, akár a test vonatkozásában, akár a tudatban. Tehát, amikor visszatérünk szemlélődésünk elsődleges tárgyához (jelen esetünkben a lélegezet folyamatához), azon igyekezzünk, hogy fenntartsuk, amennyire csak lehet, a lélegzet tudatosságát és éberségét, zavartalanságát.

- A tudat csapongásának, elkalandozásának kezelését ily módon végezzük minden gyakorlat során.

4. Nap.



Néhány sorozat bevezető ki- és belégzés után



(2.) Gyakorlat: Tudatos éber figyelem a felsőajak területén

- Most irányítsuk tudatos éber figyelmünket csak a felsőajakra (kihagyva az orrlyukakat.) Figyeljünk és állapítsunk meg mindenegyes érzéki észleletet. Ha nincs érzéki észlelet, akkor tudatilag állapítsuk meg: „nincs érzéki észlelet”, és folytassuk tovább, tudatos éber figyelmünket csakis ott tartva. Végül is úgy fogjuk találni, hogy elkezdünk észrevenni és megjegyezni valamiféle érzéki észleletet: ami lehet valamiféle nyomás érzete, vagy nehezedés érzete, vagy bizsergés, illetve viszketés érzete, vagy hőmérsékletbeli változás érzete, ami jelentkezhet az egész felsőajak területén, vagy koncentrálódhat egy kisebb területre, vagy csak egy pontra. Akármi is legyen ez az érzet, csak figyeljük-szemléljük és folytassuk ennek tudatos, éber szemléletét.



(3.) Gyakorlat. „Ki- és belégzés végzése”.



- „Erős elhatározást” teszünk, pl. akármilyen ülőhelyzetet veszünk is fel, elhatározzuk, hogy azt megtartjuk mozdulat (elmozdulás) nélkül két órán keresztül, figyelem nélkül arra, hogy esetleg milyen kényelmetlenségi érzetet okoz, vagy milyen rossz érzetbe torkollik is az.

- Ha egyszer már sikerült megtalálni a kívánt területet és az érzet helyét állandósítani tudjuk, akkor azzal kezdjük, hogy tudatos, éber figyelmünket (tudatos éberségünket) a felsőajakra irányítjuk. Amikor érzet-ingert szereztünk a felsőajkon, akkor tovább irányítjuk éber figyelmünket onnan a fejtetőre (a pontra, ahol az ún. „fontanelle” helyezkedik el az újszülötteknél.) Összpontosítsuk figyelmünket erre a pontra addig, amíg (az összpontosítás következtében) elkezdünk valamely érzetet érezni (BÁRMELY érzetet. Csak vegyük tudomásul ami csak jelentkezik: bizsergés, csiklandás, vagy viszketés érzete – ami nagyon gyakran előfordul, illetve jelentkezik, nyomás, szúrás érzete, hőmérséklet változás stb. Ne próbájunk elképzelni, vagy kelteni valamiféle érzést, csak figyeljük és kommentálás nélkül vegyük tudomásul. Ha nincs érzet, akkor azt vegyük tudomásul: „nincs érzet” és folytassuk a megfigyelést, türelmesen és éberen.) Ha már az éber tudatos figyelem szilárdan rögzült a fejünk tetején, fokozatosan terjesszük ki a figyelemmel kísért területet, úgy hogy befogja

- a fej egész tetejét,

azután folyamatosan

- az arcra

- a fej oldalrészeire

- a fej hátrészére és a nyakra

- a jobb vállra

- a jobb felső karra egészen a könyökig

- a jobb alkar egészen a csuklóig

- a kéz (kézhát, tenyér, ujjak egyenként)

- ugyanez a sorrend a bal vállra, karra és kézre

majd

- a torok

- a mellkas

- a hasi rész

majd

- a nyak töve

- a hát

- az ülep

- a jobb comb a térdig

- a jobb lábszár a bokáig

- a jobb láb (lábfej, a talp, a lábujjak egyenként

- ugyanez a sorrend a bal lábszárra és a bal lábra.



Ezután kezdjük újra a fej tetején és ismételjük meg az egész sorozatot a korábbi sorrendben. Újra és újra. Sorra vesszük és éberen megvizsgáljuk testünk különféle területeit, mindig ugyanebben a sorrendben, figyelve arra, hogy milyen érzet van ott jelen, pl. érzetadatok figyelése és azok tudomásul vétele-regisztrálása.



- Amikor a hosszú ideig tartó és nem változtatott ülő póz miatt fájdalom keletkezik, vagy éppen keletkezőben van, csak vegyük tudomásul és állapítsuk meg, mint egy új, jelentkező érzetet elkülönítve a többitől. Ne mozduljunk, még a fájdalom enyhítése céljából sem. Ha egyszer már sikerült egyszerűen, mindössze csak szemlélni és megjegyzés nélkül csak tudomásul venni a fájdalmat, a többi érzettől elkülönítve, egyszerűen csodálatos, hogy mennyire kezelhetővé, feldolgozhatóvá válik még a fájdalom is. A fájdalom különálló valamivé válik mindattól, amit eddig szemléltünk, olybá tűnik, mintha nem is a miénk lenne, mintha nem is hozzánk tartozna. A többi érzethez hasonlóan egyszerűen csak szemléljük és tudomásul vesszük, hajlamos arra, hogy változzék, ingadozzék, eltűnjék, vagy csökkenjék.

- Az első két óra, töretlen, szünet nélküli „tisztánlátás” gyakorlása nagyon nehéz. Sok új tanulónak nem sikerül kitartania és részt vennie a kurzus egész ideje folyamán az első alkalommal, az első „nekifutás” során. A pszichológiai hatása említésre méltó annak, aki első alkalommal el tudja végezni a tanfolyamot, - csakúgy annak is, aki valamilyen szellemi ok folytán kénytelen megtörni, szüneteltetni azt. Az által, hogy szemléljük és tudomásul vesszük mindazt a jelenséget és érzést, ami testünkben és tudatunkban jelentkezik, anélkül, hogy ragaszkodnánk valamelyikhez is (a kényelmes érzetekhez, vagy a kellemes gondolatokhoz) és anélkül, hogy ellenállna, vagy megpróbálná elkerülni (a fájdalmat, vagy a figyelmet elterelő, illetve összezavaró gondolatokat), a meditáló első pillantását, illetve a tudatát a tudomásulvétel gyakorlatára, vagyis a meditáció lényegére irányítja.



[Ettől kezdve megpróbáljuk minden meditációs „ülésünket” „erős elhatározással” végezni, de mindenkori szabályként fogjuk fel és alkalmazzuk, hogy nem kell egy óránál több időt egy „ülésre” fordítanunk.]



5. Nap.

(4.) gyakorlat

- A (3) gyakorlatot egészítsük ki a fordított irányú figyeléssel: amikor elérkezünk a lábujjakig, akkor kezdjük a felfelé haladást a lábujjaktól, mégpedig fordított sorrendben, mindaddig míg elérkezünk a fej tetejéig, majd onnan megszakítatlan folyamatossággal menjünk lefelé újra a lábujjakhoz, úgy hogy a „fej a lábujjakig/fej a lábujjakig…” figyelés helyett, úgy mint a (3.) gyakorlatban, most így csináljuk: „fej-a lábujjakig, fej-a lábujjakig, fej…stb.



6. Nap.



(5.) gyakorlat:

- Dolgozzunk úgy, hogy fokozatosan elérkezünk minden területhez, egyidejűleg érezve az ott keletkező érzeteket, az ezekre irányított figyelés helyett. Kezdjük úgy, hogy a területeket eredeti sorrendben vesszük, de párokban, pl.

- egész koponya

azután

- mindkét kar együtt (jobb váll/ball váll,

jobb felsőkar/ball felsőkar

jobb alsókar/bal alsókar

jobbkéz/ballkéz

aztán

- mellkas és hát együtt

aztán

- mindkét láb együtt

mindig „fordított” sorrendben: fej-lábujjakig-fej-lábujjakig…stb.



Ahogy az érzetek kezdenek világosabbá válni és egymástól jobban megkülönböztethetőek lesznek, ahelyett, hogy tudatosságunkat területekről területekre irányítanánk (vagy terület párokról terület párokra), próbáljuk meg „kiterjeszteni tudatosságunkat oly módon, hogy megmaradunk éberek a korábbi területeken is, amellett, hogy kiterjesztjük éberségünket a soron következő területekre.

- Mindaddig, míg végül egy időben vagyunk éberek

- testünk mindenegyes részére és az ott keletkező érzetekre

(egyaránt a felszínen keletkező érzetekre és a mélyebben keletkezőkre)

- elmeállapotunkra

ahogy pillanatról pillanatra változnak, mi az éppen akkori („pillanatnyi”) helyzetet figyeljük.

[nem nézünk vissza az elmúlt pillanatra, arra, hogy „ez volt az érzet egy pillanat előtt”, vagy nem tekintünk az előttünk lévő pillanatra („akkor lesz egy valamiféle érzetem”)



Ekkortól kezdve egyszerűen tovább próbáljuk (de mindig erőltetés nélkül) finomítani és gazdagítani testtel kapcsolatos érzeteinket és azonnali éberségét a gondolatoknak, amint átvonulnak a tudatunkban (vagy azt a tényt, hogy nincs a tudatunkban átvonuló gondolat). Mindig azon kell munkálkodnunk, hogy egyszerre, egy időben éberen figyeljük az összes testi és tudati érzésingert. Mindig a legelőrehaladottabb szinten végezzük az éber figyelést, hogy bármikor alkalmazhatónak bizonyuljon, pl. ha nehézségbe ütközik, hogy egyszerre végezzük a két helyen történő éber figyelést, menjünk vissza a testi érzet párokban való éber figyeléséhez, de ha ez is nehéznek bizonyul, akkor menjünk vissza a testi érzet egyenkénti figyeléséhez, ahogy egymás után következnek, ha ez is nehéz, akkor vissza a felsőajak figyeléséhez, ha ez sem a kívánatos módon megy, akkor menjünk vissza a ki- és belégzés figyeléséhez. Amikor különösen nehéz pillanatokat tapasztalunk, vagy ha szellemi kifáradást, sztresszet érzékelünk, egy időre térjünk vissza a ki- és belégzés figyelésére.

Fokozatosan úgy fogjuk találni, hogy több érzetérzékelést veszünk észre és tudatosítunk egy időben. Kezdetben a testünk különböző területeinek részei úgy tűnnek, hogy nem küldenek érzet-információt, de később mindenhonnan kapunk érzet-információt. Azt vesszük észre, hogy az érzetek változnak: előbb bizsergés, majd lüktetés, szúrás, hevülés, hideg stb. Ezután elkezdjük tapasztalni azt, amit a távol-keleti és a belső-ázsiai alapokon álló gondolkodás, illetve ennek fogalmai a „jelenségek keletkezésének és eltűnésének” neveznek.



A valóságlátás (bepillantás) /vipásszaná/ egész gondolata, vagyis az, hogy finomabb és finomabb érzeteket, „eseményeket” veszünk észre, illetve érzékelünk és vonulnak át a tudatunkban, a psycho-fizikai folyamatosságunkban (minthogy állandóan figyeljük, figyelemmel kísérjük elménk állapotát) mindaddig, ha eléggé gyakran és eléggé alaposan tesszük, míg egy alkalommal az lesz a valóságos tapasztalásunk (nem csupán intellektuális meggyőződésünk) hogy a dolgok állandótlansága (és átmeneti jellege) és a jelenségek egyedi, azonosságot jelentő tulajdonságának hiánya a jellemző (a távol-keleti és belső-ázsiai „ániccsá” és „ánáttá” foglma!). Úgy folytatjuk igyekezetünket, hogy a tudatosságunkból fakadó érzéki tapasztalás egy szintre kerüljön a tudati folyamatokkal, amely utóbbi a kívánt esetben, vagyis „normális” körülmények között tudatküszöb alatti.



Távol-keleti és belső-ázsiai fogalmakkal élve, mi ekképpen megtanuljuk éberen szemlélni önmagunkban (abban, ami konvencionálisan „magunk”-nak nevezett jelenség) a lét három jellemzőjét:

A „dukkhát” (a szenvedést), az „ániccsát” (az „állandótlanságot”) és az „ánáttát” (az „én”-nélküliséget)

Valamint a négy elem jellemvonásait (vagyis a jelenségek világának alapvető elemeiét): pathaví = föld, vagyis a súly, vagy a tömeg, ápó = víz, vagyis az összetapadás, az összetartozás, tédzsó = tűz, vagyis a hőmérséklet, valamint vájó = levegő, vagyis a mozgás, vagy a vibrálás.

7. Nap.



6. gyakorlat: szampadzsánnyá = világos megértés (minden cselekedetnek)



Arra kapunk útmutatást, hogy próbáljunk megvalósítani és megtartani oly sok egyébként tűnő éber figyelmet, amennyit csak lehetséges az ébren töltött óráink folyamán, még a meditációs gyakorláson kívül is. Hogy úgy mondjuk, önként figyeljük éberen mindazt, amit csak teszünk. Úgy, ahogy a Szatipatthána Szutta (Satipatthána Sutta) mondja a Digha Nikája, 22-ben:

„A szerzetes, amikor előre megy, és amikor visszafelé megy, alkalmazza a világos megértést, amikor egyenesen előre néz, és amikor más felé néz, alkalmazza a világos megértést, behajlítva és kinyújtva (testrészei valamelyikét), alkalmazza a világos megértést, köntösét viselve és alamizsnás szilkéjét víve, alkalmazza a világos megértést, evés közben, ivás közben, rágás közben és ízlelés közben, alkalmazza a világos megértést, kibocsátva az ürüléket és a vizeletet, alkalmazza a világos megértést, sétálás közben, állva, ülve, álomba merülve, felébredve, beszéd közben és csendben maradva, alkalmazza a világos megértést.”



Ez az oka annak, hogy a teljes, a tökéletes csendet kell gyakorolni bizonyos napokon, mégpedig oly módon, hogy a meditálók ne zavarják egymást beszélgetéssel, miközben arra törekednek és mi is arra törekedünk, hogy megtartsuk a folyamatos, a megszakítatlan tudatosságot, helyesebben, a tudatunkra irányított éberséget, vagyis éber figyelmünket.



8. Nap.



Folytassuk tovább az 5. és a 6. gyakorlatot.



9. Nap.



7. gyakorlat: Metta (általános, mindenki és minden felé irányuló szeretet) meditáció – a pozitív érzés kifelé, minden felé irányuló árasztása.

Ez az érzés úgy vezetődik be, mint az egész folyamat csúcspontja:

Általa, illetve a felette való meditálás által megvalósul a bepillantásnak és az elme teljes elcsendesedésének, vagyis tökéletes nyugalmának egy fokozata, amelyben teljesen akaratlagosan, vagyis tökéletesen önkényes módon a metta (általános, mindenki és minden felé irányuló szeretet) érzésének kivetítődése minden élőlény felé.

[A „metta”-szanszkrit, illetve páli szót rendszerint „szeretetnek”,”nyájasságnak” fordítjuk, bár a szó, illetve a fogalom eredeti jelentése „jótékonyság”. Ez egyike a négy legfőbb buddhista tulajdonságnak, amelyet összefoglalóan „brahma-vihárá” (isteni tartózkodási hely) szakkifejezéssel jelölünk, vagy „appamannyá” (korlátlan, határtalan állapotok) szakkifejezéssel nevezünk.]



Egy más forrás alapján (Chao Khun Sobhana Dhammasudhi [Dhiravamsa]: The Beneficial Factors for Meditation Practice, London, é.n.[196']) lássuk, hogy egy mai, velünk élő távol-keleti meditáló szakember miként látja a meditációt befolyásoló, azt alakító kérdést.

„Jó egészség és a tudat ébersége. Most két a meditációt befolyásoló és alakító tényezőről lesz szó, a jó egészségről és a tudat éberségéről, de először szóljunk pár szót a meditáció fogalmának jelentéséről és a meditáció fontosságáról.

Mi a meditáció fogalmának értelme' A távol-keleti és a belső-ázsiai gondolkodás szerint a meditáció a szellem iskolázása és a tudat fejlesztése. Helyesen meditálni azt jelenti, hogy békét varázsolunk a szellemiségünkbe és véget vetünk a gondolatok egymásutánjának, vagyis a gondolatfűzésnek, vagyis teljes nyugalmat és csendességet viszünk elménkbe. Felvetődik a kérdés, hogy akarunk-e békét' Bizonyára mindenki békét akar. Egy békés elme, egy nyugodt, vagyis tiszta tudat nagyon fontos mindannyiunk számára, de felvetődik a kérdés, hogy miként szerezhetünk békét önmagunknak, akkor, ha nem meditálunk.' A meditálás nem gondolkodást, vagy a gondolatokkal való játszadozást jelenti, vagy azt, hogy várjuk, hogy valami történjék, ez a megállapítás nagyon fontos. Nem szabad vágyakozni semmi iránt, vagy valamiféle eredmény után áhítozni. Mindezek tudatában megkérdezhetik, hogy miért meditáljunk, ha nem várunk semmi eredményt' Erre válaszként talán az adható, hogy az, amit a meditáció révén várunk, csupán a tudat (az elme) békessége, vagy a boldogság a mindennapi életben. A mindennapi életben szembe kerülünk oly sokfajta dologgal, kellemessel, vagy kellemetlennel, boldogságot, vagy boldogtalanságot hozóval, s minthogy a világ pusztító jellegű, benne számtalan bánatot, fájdalmat és boldogtalan események sorát tapasztaljuk. Akkor azonban, ha megtanuljuk megérteni önmagunk természetét, vagy képesek vagyunk arra, hogy megértsük a világot olyannak, amilyen, akkor mi magunk nem fogunk szenvedni, amikor kapcsolatba kerülünk ezekkel a kellemetlen, vagy visszataszító feltételekkel, vagyis ezekkel a körülményekkel. Ez azért van így, mert nem ismerjük fel, nem értjük a világot, olyannak, amilyen a tőlünk független valóságban, helyesebben a valóságnak tűnő helyzetben, valamint azért, mert nincs meg bennünk a tudás, amellyel valóságos képet alkothatunk önmagunkról, hogy tévesen ne azonosítsuk magunkat a világgal és azokkal a dolgokkal, amiket tapasztalunk, mert akkor, mindazok a dolgok boldogtalanságot, bánatot, fájdalmat és a többi hasonló érzéki tapasztalatot hozzák. Néha, természetesen, érzékeljük az örömet, boldogságot és a megelégedettséget, amelyek szintén abból keletkeznek, hogy valamivel, vagy a világgal azonosítjuk magunkat, akkor azonban, ha befejezzük önmagunk azonosítását bármivel, mindenkorra egy nyugalmas, békés állapotba kerülünk, amelyben semmi sem tud megzavarni és amelyből nem tud semmi sem kibillenteni. A teljes nyugalom és rendíthetetlen békesség ezen állapotában nincs kérdés, amely a boldogságra, vagy a boldogtalanságra vonatkozna, sem az örömre, sem a fájdalomra, csak a békességre. A békesség nem ellentétje semminek sem, hanem abszolútnak tekintendő, minthogy nincs semmiféle kapcsolatban sem a boldogsággal, sem a boldogtalansággal, sem az örömmel, sem a fájdalommal, sem a megelégedettséggel, sem az elégedetlenséggel.

Mindezek után megállapíthatjuk, hogy a meditáció az igazság-központja, a szíve az életnek. Mindig éberen kell ügyelnünk az életnek erre a centrumára, különben messzire kerülünk és messze is maradunk a belső béke és szellemi tökéletesedés állapotának megszerzésétől. A meditáció nélkül képtelenek vagyunk valóságos életet élni. Néha olyankor is meditálunk, amikor nincs erről tudomásunk. Azt gondolhatjuk, hogy a meditáció azt jelenti, hogy csendben ülünk és nem csinálunk semmit, vagy azt jelenti, hogy visszavonulunk a világtól egy templomba, mint a szerzetesek, vagy elmegyünk az erdőbe, hogy ott üljünk csendben, mint a remete meditálók, de határozottan állíthatom, hogy így csak az intenzív meditálók tesznek. A meditáció mindig velünk lehet, ha tudjuk, hogy hogyan meditáljunk és mit tegyünk meditáció közben. Alapvetően fontos a meditáció vonatkozásában, hogy mindig éber tudatában legyünk annak, hogy mi történik éppen akkor velünk és közvetlenül körülöttünk, és hagyjuk, hogy eltávozzanak régi emlékeink és ne gondolkozzunk vagy ne révedezzünk a jövő, vagy a közvetlenül előttünk álló idő dolgain, bekövetkezhető eseményein. Mindezek a dolgok nem mások, mint elképelések, elgondolások, mint a gondolat folyamatának részei, nem tudnak megnyugvást okozni, de akkor, ha a jelenben élünk, éberen figyeljük még a gondolatainkat, elképzeléseinket, érzéseinket is, eképpen meditálunk pillanattól pillanatig, és a tudat így megtanulja megérteni önmagát. Amikor a tudat megérti önmagát, akkor mi is megértjük valóságos, igazi természetünket. Az azonban nem lehetséges a tudat számára, hogy megértse önmagát, amíg nem figyeli tudatosan, éberen magát.

Mi a tudat' A tudat a gondolkodás folyamata. Ha tudatosul bennünk a gondolkodás folyamata, akkor semmi fontosat nem látunk, de akkor, ha sikerül túl jutni a gondolkodás folyamatán, oda, ahol nincs gondolat, ott nem lesz, ami zavarna bennünket, ott nyugalom és béke lesz. Ezt az állapotot egyáltalán nem oly nehéz megvalósítani a meditációban. A meditáló időről-időre, pillanatról-pillanatra meg tudja valósítani a belső békéjét, bár teljesen tudatában van gondolatai áramlásának, vagy az érzelmeinek, vagy a folytonos fizikai jelenségeknek, amelyek keletkeznek és eltűnnek anélkül, hogy tudatosulnának, mint az egyénhez tartozók. Ez a pont nagyon fontos, mert ha a meditálás folyamán azt gondolnánk „én meditálok”, vagy „erre nézek”, vagy „a keletkezést és az eltűnést szemlélem”, ez nem meditáció, hanem mindössze gondolkodás önmagunk felől, vagy azokról a dolgokról, amelyek keletkeznek és elmúlnak. A tiszta tudatosságban nincs gondolat. A gondolat folyamata elcsendesedik, többnyire el is hal, amikor teljesen tudatában vagyunk annak a folyamatnak. A gondolat-folyamat folytonossága attól függ, hogy mennyire ragaszkodunk, mennyire kötődünk a vágyakozáshoz, vagy a sóvárgáshoz, vagy az unalomhoz és tompasághoz, de abban az esetben, ha teljes mértékben éberek vagyunk, és maradéktalanul az ébrenlét állapotában vagyunk, akkor képesek vagyunk arra, hogy azonnal érzékeljük a gondolat-folyamatokat, amelyek átvonulnak és múló természetük ellenére teljesen érintetlenek maradnak azoktól a folyamatoktól. Ha ez, mármint ez a szemlélet sikerül, akkor úgy tűnik, hogy a meditáló egy csendes szemlélője, hangtalan és hozzáfűzéseket, magyarázatokat nem tevő figyelője a gondolat-folyamatnak. Ez nevezhető meditációnak.

Ahhoz, hogy megfelelő szinten, helyesen tudjunk meditálni, az ép egészség, vagyis a hibátlan, a teljes egészség nagyon fontos, mert akkor, ha betegek vagyunk, vagy a fizikai test nem egészséges, meditálás közben fájdalmakkal járó jelenségek zavarhatnak. Valójában akkor, ha a tudatunk már eléggé erős, tudatában lehetünk, vagyis éber figyelmünkkel követhetjük a fájdalmas érzést, illetőleg a fájdalom érzetét, de kezdetben, vagyis a meditáció gyakorlásának kezdetén meglehetősen nehéz lenne ezt megvalósítani, mert megszoktuk, hogy önmagunkat azonosítjuk testünkkel, vagy tudatunk tartalmával. Ezért mondom, hogy a kifogástalan egészségi állapot nagyon fontos ahhoz, hogy elkezdjük a meditáció gyakorlását. A megfelelő egészség egyaránt vonatkozik a test egészségére és a tudat egészségére. …”

Végezetül álljon itt néhány gondolat a zsidó meditáció összegezéseképpen, valamint ugyancsak néhány gondolat annak megvilágítására, hogy miért egyedülálló a zsidó meditáció.

A zsidó szellemiség széleskörű változatait kínálja a gyakorlati szellemi törekvéseknek, természetesen ideértve az általában meditációnak nevezett spiritualitást is. Az ide tartozó hagyományos szövegek elvárják a vallásos zsidó meditálóktól, hogy szemük előtt ott lebegjen, vagyis vizualizálják az Örökkévaló nevét, hogy folyamatosan, vagy állandóan érzékeljék az Örökkévaló jelenlétét, hogy naponta és heti összegyűlés alkalmával részletekbe menő önvizsgálatot tartsanak, hogy szívük túlcsorduló szeretetével forduljanak az Örökkévaló felé, hogy érzékeljék és átérezzék a Szombat és az egyéb ünnepek belső jelentőségét, valamint azt, hogy imádkozás előtt azt a képet lássák maguk előtt, hogy az Örökkévaló jelenlétében állnak. Eme technikák közül sokról eredetileg nem gondolták, hogy sajátos meditációk, minthogy egyébként a mindennapi gyakorlat részei, vagy a megkívánt zsidó vallásosság elérendő céljai egyikének tekintették.

Ezzel szemben a zsidó meditáció olyan, mint a belsőnk állapotának hierarchikus létrája. Legkorábbi szintjein ellát a tudat teljes lecsendesítéséhez szükséges szellemi erő legvégsőbb szikráival, a szükséges ellazultsággal, valamint az érzelmeink lecsendesítéséhez, elnyugtatásához szükséges képességgel. Ez a szint nagyon hasznos az imádkozás mindennapi gyakorlatában a szándék növelésében, valamint abban, hogy folyamatosan összpontosíthassunk az Örökkévaló mindenütt, tehát ott is való jelenlétére. Magasabb szintjein a teljes egykedvű nyugalom, az érzelmektől mentes gondolatok és a tudat ellenőrzéséhez vezet. Modern fogalmakkal élve, ez a szint foglalkozik az alkotókedvvel és alkotókészséggel, a fájdalommal, a betegséggel és a traumával. A zsidó meditáció érzékkel ruház fel az imában, a tanulmányokban és a parancsolatok véghezvitelében jelenlévő isteni energiák érzékeléséhez. Ez a szint ruház fel a jó közérzettel, a teljesség, a sértetlenség érzetével, adja az egyensúly, a kiegyensúlyozottság nyújtotta biztonságot és az együttérzés tulajdonságát. A következő szint rejti a belső élet kialakulását, amelyben úgy érezzük, hogy előadunk önmagunknak néhány elmélkedő drámát, hogy azok révén is közelebb kerülhessünk az isteni tartományokhoz. A legmagasabb szinteken ér bennünket az isteni fény, tündöklünk besugárzásában és kapunk egyfajta prófétai sugalmazást.

Mindenki alkalmas a zsidó meditációra, azonban az erre vállalkozónak meg kell találnia a megfelelő tanítót és a megfelelő módszereket. Vannak, akik a meditációban intellektusukat használják, vannak olyanok, akik a szív ösvényét járják. Van, akinek szüksége van egy aktív ösvényre, amely ebben a világban gyökerezik, míg másoknak túlvilági gyökerű szemlélődés adja a kívánatos jövőképet. A zsidó meditáció módszerei tartalmazzák: az intellektuális szemlélődést, a vizualizációt, a teljes nyugalom, a zavartalan elcsendesedés gyakorlatát, a képzeleten felépülő meditációkat, a mindenkit átölelő szeretet meditációkat, valamint a mantra-meditációt (amely mantrákat alkalmaz). Vannak összpontosított meditációk, szabad formájú meditációk, (amelyeknek tárgya nincs meghatározva) amelyek a mindennapi életben gyökereznek, valamint olyan meditációk, amelyek az imádkozás kívánatos elmondására vannak fenntartva.





BIBLIOGRÁFIA.



1. Anodea, Judith: A csakrák bölcsessége. Útmutató testünk és lelkünk megismeréséhez. Pécs, 2007, Alexandra. pp. 112-114.

2. Bagdy Emőke - Koronkai Bertalan: Relaxációs módszerek. Bp. 1978, Medicína.

3. Bagdy Emőke – Koronkai Bertalan: Relaxációs módszerek. 2. jav. bőv. kiad. Bp. 1988, Medicina.

4 Bailey, Alice A.: Az intellektusttól az intuícióig. Bp. – London, 2004, Lucis Trust – Gabriel Foundation

5. Besserman, Perle: A kabbala és a zsidó misztika. 2003, Szukits Könyvkiadó.

6. Besserman, Perle: Kabbalah and Jewish mysticism. Boston – London, 1997, Shambhala.

7. Chia, Mantak: Tao Yin. Ford.:Kovács Magdolna. Bp. 2005, Lunarinpex.

8. Chinmoy, Sri: Meditáció. [Bp.] 1993, The Golden Shore Kft.

9. Chinmoy, Sri: Meditáció. Az ember tökéletessége Isten elégedettségére. [2. átdolg., bőv. kiad.] Ford.: G erő Emese. [Bp.] 2003, Madal Bal.

10. Conze, Edward: Buddhist meditation. London, 1956, Unwin Books.

11. Cooper, David A.: A heart of silence. A complete guide to learning of the art of meditation. Woodstock, Vermont. 1999, Skylight Publishing.

12. Dobh Baer of Lubavitch: Tract on ecstasy. Transl. Introd.: Louis Jacobs. London, 1963, Vallentine, Mitchell.

13. Gefen, Nan Fink: Discovering Jewish meditation. Instruction and guidance for learning an ancient spiritual practice. Woodstock, Vermont, 1999, Jewish Lights Publishing.

14. Hart, William: Az élet művészete. Vipassana meditáció S. N. Goenka tanítása szerint. Bp. 2002, Ursus Libris.

15 .Horsley, Mary: Csakra gyakorlatok. Bp. 2007, Bioenergetic Kiadó.

16. Jálics Ferenc: Szemlélődő lelki gyakorlat. 3. kiad. Dobogókő – Kecskemét, 2001, Manrézia – Korda.

17. Kaplan, Rabbi Aryeh: Meditation and the Bible.York Beach, Maine, 1978, Samuel Weiser.

18. Kaplan, Rabbi Aryeh: Meditation and the Kabbalah.York Beach, Maine,1982, Samuel Weiser.

19. Kaplan, Rabbi Aryeh: Inner space. Introduction to Kabbalah, Meditation and Prphecy. Ed.: Abraham Sutton. Jerusalem, 1991, Moznaim.

20. Kaplan, Rabbi Aryeh: Jewish meditation. New York, 1985, Scocken.

21.Kaplan, Rabbi Aryeh: Zsidó meditáció. Gyakorlati útmutató. Bp. 2004, Vince Kiadó.

22. Kermani, Kai: Autogén tréning. Ford.: Pusztai Dóra – Kozma Zsolt. Bp. 1996, Maecenas.

23. Lad, Vasant: Ayurveda. Bp. 1984, Édesvíz Kiadó.

24. Meditation from the heart of Judaism. Ed.: Avram Davis. Woodstock, Vermont, 1997, Jewish Lights Publishing.

25. Ozaniec, Naomi: 101 hasznos tanács. Hétköznapi meditáció. Ford: Kerekes Mónika. London - Bp. 2007, Dorling Kindersley.

26. Riecker, Hans-Ulrich: The secret of meditation. London, 1974. Rider.

27. Schneider, Meir: Gyógyulj, hogy gyógyíthass. Bp. 1990, Háttér Lap-és Könyvkiadó.

28. Schneider, Meir – Larkin, Maureen – Schneider, Dror: Az öngyógyítás kézikönyve. Bp. 1997,Vízus Alapítvány.

29. Silva, José – Miele, Philip: Agykontroll Silva módszerével. Bp. 1990, Agykontroll.

30. Silva, José – Stone, Robert: Gyógyíthatsz. Bp. 1990, Agykontroll.

31. Solé-Leris, Amadeo: Tranqility and Insight. An introduction to the oldest form of Buddhist meditation. London – Melbourne – Sydney, 1986, Rider.

32. Szvámi Ráma: Meditáció. A Himalája ajándéka. Bp. 2007, Danvantara Kiadó.

33. Szvámi Véda Bhárati: Bevezetés a himalájai jóga tradícióba. 1. Ford.: Bőr Róbert, Margittay Tamás, Pecsenka Nóra, Selmeci József Csongor. [Bp.] 2006, Himalájai Jóga Meditáció Közhasznú Egyesület. Pp. 25-35.

34. Szucsittó, Ácsán: Buddhista meditáció. Az alapok. Ford.: Malik Tóth István. Bp. 2007, Buddhapada Alapítvány. Pp. 22-24.

35. Thondup Tulku Rinpocse: A tudat gyógyító ereje. Bp. 2007, Satori-Book Bt.

36. Vigh Béla: A jóga és az idegrendszer. Bp. 1989, Gondolat.

37. Vollmar, Klausbernd: Csakrák. Bp. 2002, Bioenergetic.

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz