Staller Tamás:
Filozófia a Zsidó Államban

A "Tisztelgés a 100 éves Tel-Aviv előtt", című, a Magyar Tudomány Ünnepe előadássorozatban 2009.november 24-én elhangzott előadás rövid tartalma.

Ezerkilencszázhetvenhárom, április tizennyolcadikát írtak, amikor – „Rationality and Irrationality” címmel – filozófiai konferenciát tartottak a Negev-i Ben-Gurion Egyetemen, Beér Sévában. A kétnapos konferencia a „First National Congress of Philosophy of Israel” fejléccel hirdette magát. Az első volt tehát a nemzeti filozófia helyzetével foglalkozó és majd’ minden országban a legfontosabb tudományos összejövetelek közé számítók közül. Hogy a filozófiai – és pláne a „nemzeti” filozófiai – konferenciák miért számítanak különlegesnek saját hazájukban?! Nos, nagy valószínűséggel azért, mert a leginkább plasztikus (jóllehet, hihetetlenül elvont) tükröződései ezek mind a hazai tudományos törekvéseknek mind az értelmiségi elit és a társadalom viszonyának. Az ominózus esztendőben még előtte vagyunk az október hatodikától huszonhatodikáig tartó „yomkippuri” háborúnak. Mégis, az áprilisi konferencia már ennek az újabb háborúnak a vészt jósló légkörében ült össze. Legalábbis, a memorandum és a korabeli nyilatkozatok alapján következtethetünk erre. Talán a cím is magában hordozza az akkori légkört. A filozófiai fejcímek sajátos kifejezésmódjával vagy inkább valamiféle rejtőzködő és ugyanakkor túlzottan elvont intellektualizmusával. De a valóságnak valamiféle transzcendens iróniája is megjelent az akkori konferencia címében: „Ésszerűség és ésszerűtlenség” (Rationality and Irrationality). Lehet, hogy a konferencia filozófus szervezői ebben a szarkasztikus címben az eddigi háborúkban rendre önmagát túlgyőző politikai elitet akarták figyelmeztetni? Vagy a Zsidó Állam politikai és katonai vezetésének akartak jelezni? Hogy noha távolról sem tették őket elbizakodottá a katonai sikerek, ám a túlzottan magabiztos magatartás is önveszélyessé válhat? Vagy arra utalt a cím, - arra az előző állításokkal korántsem ellentétes tendenciára, - ami összejönni látszott a Zsidó Államra jószerivel kialakulása pillanatától meghatározóan jellemző ellentmondásra. Azaz, arra, ami Izrael zsidó lakosságának kiemelten preferált védelme és a Zsidó Állam mindenáron garantált demokratikus állami élete közti feszültségben volt jelen. És jelen van egyébként, mind a mai napig. Amikor tehát be akarjuk mutatni a filozófiát a modern Izraelben, két fontos körülményt kell számításba vennünk. Először is azt a szociológiai faktumot, hogy a második világháború után megalakult állam – menekült-ország volt a szó leginkább konzekvens értelmében. Ezért a fiatal cionista államnak demokráciát kellett teremtenie, mert ez lehetett csak a közege annak a szabadság-filozófiának, ami után a szétszóródott zsidók kétezer éven keresztül vágyakoztak. Másodszor, tekintetbe kell vennünk a modern Izraelnek azt a beállítódását, ami ezt az országot a judaizmushoz köti. És amit a zsidók országának ellenségei úgy állítanak be, mintha Izrael valamiféle teokratikus ország lenne. Ez a konnotáció természetesen következhetne abból is, hogy más kultúrák felől értelmezési zavarokat okoz az egyistenhit népének ennyire erős történelmi összefonódása háromezer éves vallásával.

A filozófiának – tehát - keletkezése pillanatától kezdve, azaz az i.e. hetedik századi klasszikus görögségtől életfönntartó közege volt a demokrácia, Izraelben az autentikus filozófiai gondolkodást az ezerkilencszázhuszonkettőtől működő Héber Egyetem és az Erecbe alijázott néhány nyugati extra-értelmiségi – jelentették. Például, a zsidó egzisztencialista Martin Buber vagy a szekuláris kabbalista Gershom Scholem. De itt van mindjárt Smuel Bergman, aki iskolatársa volt Prágában Franz Kafkának és akit Max Brod – később a Tel Aviv-i Habima színház dramaturgja – vezetett be a cionizmusba. Bergman a Héber Egyetemen a két-államiság, a zsidó és arab „társ-államiság” megrögzött jogfilozófusa volt. Amiért csak egy valóban demokratikus állam, mint Izrael részesíthette „Izrael Díjban” ezerkilencszázötvennégyben. Izrael Nemzeti Könyvtárának igazgatója ezerkilencszázhuszonkilences könyvében még a kvantummechanika individuális lélektani problémáiról értekezett.

Ebbe a filozófus-generációba tartozott a legendás Yeshayahu Leibowitz. Az orvosnak és biokémikusnak indult és a Bázeli egyetemen doktorált Leibowitz 1936-ban alijázik, és azonnal a jeruzsálemi kampuszon kezd tanítani. Többek között filozófiát. Igazi szobordöntögető és tekintélyromboló volt. Amolyan „khünikos”, mint amilyen Diogenész lehetett az antik Görögországban… Egy ortodox zsidó! Amikor meghalt, a The New York Times-ban ezt írták róla: „…an iconoclastic philosopher, scientist and social critic who outraged Israelis with lacerating commentary on their country’s political, military and religious practices, died today in Jerusalem. He was 91”

A hetvenhármas konferencia elnöki titulusát Marcelo Dascal professzor töltötte be. Az akkor mindössze harminchárom esztendős brazil-zsidó Dascal a „sivatagi” egyetemen nem sokkal korábban alapítja meg a filozófia tanszéket. Dascal addigra már túl volt néhány „diplomán”. Villamosmérnöki és filozófiai tanulmányait San Paulóban végezte, ahol majd tanítani is fogja mindkét tudományterületet. Nyelvészetet és ismeretelméletet Aix en Province-ban (Franciaországban) hallgatott. Doktori fokozatát pedig a Héber Egyetemen szerezte meg. Itt történetesen az a Jehosua Bar-Hillel professzor volt a konzulense, aki esetünkben a szóban forgó konferencián az „A” szekciót elnököli, és aki a modern matematikai logikai kutatások nemzetközi szaktekintélye volt akkoriban. A konferencián már érezhetőek előrehaladott betegségének jelei, ami két évvel később el is viszi. Dascal ezerkilencszázhatvanhéttől jószerivel napjainkig a Tel Aviv-i Egyetem filozófia tanszékét fogja vezetni, kilencvenötben pedig a humántudományi kar dékánjává választják. Innen járja a világ egyetemeit, tudományos meetingjeit, és vesz részt irányítóként megszámlálhatatlan nemzetközi projektben. Dascalt egész életében tulajdonképpen a tizenhatodik-tizenhetedik század szász-német zsenije, Gottfried Wilhelm von Leibniz érdekli igazán. Leibniz iránti érdeklődése a „szociopragmatika” és a „pszichopragmatika” – általa konstruált – kifejezéseiben ölt testet. Azaz, Dascal Leibnizből a „nyelvhasználat” lelki és csoport-kommunikációs trendjeit érzi ki. Csak föltevéseink lehetnek arról, hogy az izraeli filozófust vajon nem az a tendencia hajtja-e a koraújkori német filozófushoz, hogy amíg Leibniz a tudomány új matematikai-logikai nyelvét kereste, addig Dascal a régi-új „zsidó-ország” új-héber nyelve által generálódó új zsidó-izraeli társadalom szellemi fölhajtóerőit akarja kitapogatni? A Leibniz Gesellschaft és az Agudat Leibniz Israel, a Leibniz Association of America és az International Leibniz Congress – egyidejűleg sorolja tagjai közé azt a filozófust, aki huszonöt éves kora óta egyfolytában izraeli zsidónak és egyetemes tudományos kutatónak vallja önmagát. Elkötelezett cionista volt és világpolgár – egyszerre és egy időben.

Jehosua Bar-Hillel volt tehát Dascal doktori témavezetője. Az Oscar Westreich néven a huszadik század elején Bécsben született filozófust a világ, mint a nyelvi fordítógép-program ötletadóját és kidolgozóját, valamint a matematikai nyelvészet egyik modern klasszikusát tartja számon. Klasszikusnak számít az információk visszanyeréséről szóló elméletével az informatikában is. Berlinben jár iskolába. Tizennyolc éves, amikor Hitler hatalomra kerül. A „Bnei Akiva” (Akiba gyermekei) cionista ifjúsági szervezet segítségével azonnal alijázik. Egy kibucba kerül, majd kisvártatva jelentkezik a Brit Hadsereg „zsidó brigádjába”. A háborút követően már a Hágána harcosaként részt vesz Izrael függetlenségi háborújában. A Héber Egyetemen doktorál filozófiából, közben matematikát Abraham Fraenkelnél a Németországból elüldözött jeruzsálemi matematikaprofesszornál hallgat. Nem véletlen, hogy a kettős - filozófiai és matematikai – tudományos identitású Bar-Hillél végül a matematikai nyelvelmélet és a logika egyik huszadik századi továbbfejlesztője lett. Fraenkellel együtt írják a „Foundations of Set Theory” című, az ötvenes évektől a filozófia logikai műhelyeiben folyamatosan nagy port kavart könyvüket. Bar-Hillélt ezerkilencszázötvenháromban meghívják a Massachusetts Institute of Technology-ra (a híres bostoni MIT-re), hogy egy „univerzális hasznosítású” fordítóprogramot készítsen. Kétségei támadnak azonban az „univerzális” lehetőségeket illetően. Vagyis, képtelen elfogadni azt a kutatási előfeltevést, hogy lehetséges lenne egységes fordítóprogram – hacsak elvileg is – a világ több ezer nyelvére… Lemond a kutatásvezetésről és még abban az évben visszatér a Héber Egyetemre. Megalapítja a tudományfilozófiai tanszéket és életét ezentúl, a fiatal izraeli értelmiség nevelésének szenteli… Nála doktorál többek között, Asa Kasher és Avishai Margalit, az izraeli filozófia két kortárs reprezentánsa is.

A kétezerben filozófiai munkásságáért „Izrael Díjat” kapott Asa Kashert Uri Avneri, Izrael baloldali békeaktivista írója és publicistája – a „GUSH SHALOM” (BÉKE BLOKK) 1993-as megalapítója és a Knesszet tagja – egy ízben azért bírálta, mert Kasher védelmébe vette Izrael Véderejét, a „Tzva HaHagana LeYisra’el”-t, azaz a „Tzahal”-t. A helyzet kétségtelenül pikáns volt. Kasher, aki a Tel Aviv-i Egyetem Etika Tanszékének professzora volt akkor, 2004-ben egy – jogászokból, katonákból, írókból, és filozófusokból álló – teamet vezetett. A csoport föladata az volt, hogy (1) az Izraeli Véderő által (2) a Palesztin Hatóság által felügyelt területeken, (3) irreguláris harci cselekmények közben, (4) az ellenséges érzületű polgári lakossággal szemben tanúsítandó magatartást szabályozó (5) etikai kódexet – angolul: „Code of Conduct” - alkosson. A megbízatás a hadsereg vezetésétől, kormányköröktől és civil szervezetektől érkezett. Az akkor már jó ideje tartó és nem okvetlenül anticionista vagy Izraellel ellenséges bírálatok nyomán kialakult politikai válság-szituáció kellős közepében vagyunk akkortájt. Kasher a nagytekintélyű izraeli folyóiratnak, a „Philosophia”-nak a főszerkesztője és szűkebb szakterülete - az emberi jogok etikai vetületei. A „jobboldali” megjelölést tehát megkapja Avneritől, ahogy a „radikális cionista és hazaáruló” minősítést pedig a Ha’arec publicistájától, Gideon Lévytől. Lévy szerint Kasher hosszú utat járt be az 1982-es „YESH GVUL”-tól máig. Hajdanában, állította Lévy, az ifjú etikaprofesszor még leszerelést és tárgyalásokat követelt a palesztinokkal. Tüntetett azért, hogy a megszállt területeken a katonák megtagadják a tűzparancsot. Kasher professzornak tehát hosszú volt az útja. Békeaktivista múltjától jutott el egészen addig, hogy Izrael védelmi erejét etikai megtámogatásban és morális fölmentésben részesítette.

Húszéves korában a „Noar Halutzi Lohem”-ben, rövidítve a „NAHAL”-ban, vagyis a „Harcoló Pionír Ifjúság” elnevezéssel fordítható gyalogos dandárban harcolt egy Avishai Margalit nevű filozófiaprofesszor. Státusát tekintve jelenleg a Héber Egyetem professzor emeritusa és a Princeton-i „Institute for Advanced Studies” örökös tagja. A diplomamunkáját még Marx „munkaérték-elméletéből” védő Margalit, doktoriját már Bar-Hillél irányításával írta nyelvfilozófiai témában. „The Cognitive Status of Methafores” – címmel. A Harvard-tól a Berlini Egyetemen át Oxfordig, számos egyetemen vendégprofesszorként tanító és kutatásokat vezető Margalit életében három olyan helyet találunk, amelyek számunkra, itt Közép-Kelet-Európában szignifikánsan jellemzik a filozófust. Az egyik Budapest. A Közép-Európa Egyetemen vezetett politikai filozófiai kurzusai főleg azokból a témákból táplálkoznak, amelyeket tanulmányok és polemikus cikkek formájában publikál – 1984 óta – a világ jelenleg legfontosabb angol nyelvű értelmiségi lapjában, a The New York Review of Books”-ban. A másik hely a világban, ami a jeruzsálemi filozófiaprofesszort közép-európai fénykörbe vonják: Frankfurt. 2001-2002-ben Németország – zsidó szempontból legfontosabb egyetemén „The Ethics of Memory” címmel tartott kurzust. A harmadik hely – voltaképpen virtuális. Tudniillik, egy díjra vonatkoztatható, amit Margalitnak adományoztak 2001-ben, és amelynek elnevezése: „Spinoza Lens Prize” és a Nemzetközi Spinoza Alapítvány által évente adományozott. Részlet az angol nyelvű indoklásból: „a significant contribution to the normative debate on society” (azért a jelentős hozzájárulásért, amelyet a társadalmi problémákról szóló tudományos eszmecserék érdekében folytatott).

A Tel Aviv-i Egyetemen tanít Joseph Agassi is. A Jeruzsálemben ezerkilencszázhuszonhétben született, tehát a tüskés bokorról az itt születettek érdes természetére utaló kifejezéssel „szabrénak” nevezhető Agassi – Karl Popper tanítvány volt. Hogy ki volt Karl Popper?! Popper a huszadik század egyik legjelentősebb – nem mellesleg: zsidó – filozófusa a „tudományelméletnek” nevezett diszciplína megteremtője volt. „Demokrácia-elmélete”, amelyet az „Open Society and Its Ennemies” című – a második világháború után írt – könyvében fejtett ki, jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy érthetővé váljanak azok a náci, fasiszta, és kommunista társadalmak, amelyek éppenséggel a kapitalista fejlődés zárványaiként működtek. És nem pedig attól különböző modellekként. Agassi Poppert a London School of Economics-en ismerte meg, ahol izraeli ösztöndíjasként tanult. (Akárcsak, a magyar zsidó George Soros, aki közgazdasági tanulmányai mellé vette föl Popper kurzusát, és aki a Budapesten – általa - alapított Közép-Európai Egyetemen Karl Popper hagyatékát kutató intézetet is létrehívott.) Agassi saját, úgynevezett kritikai racionalizmus elméletét is Popper ihlette.) A – főképpen – politikai filozófiai megoldásokra alkalmazott – önmaga által „Bootstrapping” („cipőhúzó”) -nek is titulált – elmélet a technológiai és tudományos módszerek kiválasztásának morális és etikai hátterére koncentrál. Valahogyan, arról van szó itt, hogy Agassi számára még a legkevésbé szociális meggondolásokat érvényesítő természettudós is – tudatosan vagy tudattalanul, ez voltaképpen mindegy – erkölcsi elvekkel a fejében lát neki a kutatásainak. Lehet, hogy Agassi , persze nagyon populárisan értelmezve, azt a judaista fölfogást exponálja filozófiájában, ami az etika „világot fönntartó” voltáról szólna?

És akikről szólni lenne érdemes még:

Pinhas Lapid

Adi Ophir

Tamar Ross

Éliane Amado Levy-Valensi

Avshalom Elitzur