Izsák nem csak ősatya volt, hanem kútásó
is: "Izsák pedig újra felásta azon kutakat, melyeket ástak
Ábrahámnak, atyjának idejében, de amelyeket betömtek a filiszteusok
Ábrahám halála után" (26:18).
Három kutat ástak ki, meglepően hosszan olvashatunk erről
(26:18-22), ami azt támasztja alá, hogy a tórai szövegek
kiszámíthatatlanok, egyes esetekben röviden tárgyalnak fontosnak
tűnő eseményeket, törvényeket, máskor meg hosszasan szólnak kevésbé
jelentősnek látszó témákról. A kútásást inkább az utóbbiba sorolnánk
elsőre, még akkor is, ha egy halk skajah esetleg felszakad
ajkunkról, amikor megtudjuk, hogy Izsák dicséretes igyekezettel
megakadályozza, hogy édesapja kútásási tevékenységét végképp
eltemesse a sivatag pora, de ennek figyelembevételével sem érezzük
teljesen indokoltnak az esemény megörökítésének ennyire alapos
voltát.
De talán többről van szó, és a kutak csak szimbólumok, mert a Tóra
általuk arra akar emlékeztetni, hogy az anyák és apák művének, a
tőlük kapott hagyománynak leporolása lehetőség és kötelesség is
egyben, mert ha időről-időre nem ássuk újra a kutakat, akkor
porossá, tehát értelmetlenné válnak és elfelejtődnek múltból
ránkmaradt kincseink.
"A hang Jákobé, a kezek Ézsau kezei" - az atyai áldás megszerzése
során Jákob teste (személyisége?) részben Ézsauvá válik, olyan
kockázatot vállal anyja javaslatára, amely - elsősorban küldetését
tekintve - akár visszafordíthatatlan károkat okozhat számára. Hiszen
nem ismerhető fel a határvonal, amelyet ha átlép, akkor nem csak
kezei, hanem ő maga, teljes egészében Ézsauvá lesz.
Isten nem avatkozik közbe, a döntések Rebekka és Jákob kezében
vannak. Feltételezhető, hogy a helyzetnek nem volt más megoldása,
ugyanakkor kételyek is megfogalmazódhatnak: vajon részleges
átalakulása után az eredeti, tiszta és romlatlan, "sátorlakó"
Jákobot kaptuk vissza? Ha egy nehezebb élethelyzetben ott áll
egymással szemben két személy, vagy két csoport, akiket távol tart
egymástól életszemléletük, abból elkerülhetetlenül konfliktus lesz.
Ha az egyik sátorlakó (Jákob), a másik pedig inkább vadász (Ézsau),
akkor történelmi ismereteink birtokában okkal hihetjük, hogy a
sátorlakó kifinomult, "sátorlakós" érvekkel, míg a vadász egyáltalán
nem kifinomult, "vadászós" lendülettel veti magát a csatába.
Történhet-e másként? Teljesülhet-e a sátorlakó örök álma, és
győzhet-e, ha kitartóan önmaga marad? Beviheti-e a vadászt a
sátorba?
Vagy csak annyit tehet, ha hű akar maradni önmagához, hogy
megmutatja a sátor felé vezető utat annak reményében és hitével,
hogy bár a vadász őt magát legyőzi, de később kénytelen lesz a sátor
felé indulni, mert annak látványa "bizonyára" megigézte?
A Tóra megmutatja az igazán kockázatos megoldási lehetőséget. Jákob,
vonakodva bár, de hajlandó a csapdákat nála jobban ismerő Ézsau
módszereivel harcolni. Ráébred arra, hogy ki kell lépnie az általa
helyesnek tartott keretek közül, mert csak idegen terepen van módja
megküzdeni testvérével. Nem is a győzelem a fő kérdés, hanem az,
hogy létrejöhet-e máshol a csata?
Jákob úgy érezhette, hogy csak a testvére által ismert terepen jöhet
létre a csata, ezért részben Ézsauvá válik, teszi mindezt úgy, hogy
évtizedes bizonytalanságra kárhoztatja magát, vajon helyesen
döntött? Nem maradt rajta örökre a kecskeszőr?
A lelkét gyötrő kérdések nem mindig egyformán hangosak, hiszen
dolgoztatják, becsapják, szerelmet talál, de aztán csak eljön az a
pillanat, amely Jákobot önmaga előtt újra Jákobbá, a sátorlakóvá
teszi: "Hátramaradt Jákob egyedül, és tusakodott vele valaki a
hajnal feljöttéig. Mikor látta, hogy nem bír vele, megérintette
csípőjének forgócsontját, és kificamodott Jákob csípőjének
forgócsontja, amint tusakodott vele. És mondta: bocsáss el, mert
feljött a hajnal, de ő mondta: nem bocsátlak el, csak ha
megáldottál. És az mondta neki: mi a neved? És ő mondta: Jákob. És
az mondta: Ne Jákobnak mondassék többé neved, hanem Jiszráélnek,
mert kűzdöttél Istennel, meg emberekkel és győztél!" (1Mózes
32:25-29).
A Tóra nem követendő útként, hanem lehetőségként beszéli el az
átmenetileg Ézsauvá vált Jákob kalandját. Nem mondja, hogy így kell
cselekednünk, hanem arra hívja fel a figyelmünket, hogy eszement
nagy terhet veszünk a nyakunkba a "jákobi úton", melyen előbb-utóbb
ránk talál egy számonkérő angyal, és csak az utókor döntheti el,
hogy sikerült-e tényleg döntetlenre hoznunk a tusakodást, vagy csak
rosszul tájékoztattak minket az eredményről. Viszont a harc
elkerülésével a döntetlen is csak álom marad.
"Felnőttek a fiúk, Ézsau vadászathoz értő ember, a mező embere,
Jákob pedig jámbor ember, sátorlakó lett" (25:27). Ráv Mose Haber
megjegyzése szerint e vers arra emlékeztet, hogy mindenkinek, aki a
"sátorlakó", azaz a Tóra tanulmányozására kötelezett Jákob szellemi
örököseként tekint magára, ugyanolyan erőfeszítéseket kell tenni
tevékenysége során, mint amilyen nagy erőfeszítéssel működnek világi
tevékenységeik során Ézsau és utódai.
Mestereink általában mindent elkövettek annak érdekében, hogy Jákob
lépéseit egytől-egyig helyesnek mutassák be, Ézsaut pedig a rossz
sorsát megérdemlő gonosz figuraként. E tevékenységük során két
komoly akadályba ütköztek, egyrészt a Tóra szövege nem támogatta
kellő mértékben ezt az interpretációt, másrészt tartalmi problémába
is belefutottak, jelesül abba, hogy Izsák nagyon szerette
elsőszülött fiát.
A gyakran különutasnak tűnő Rabban Gamliél azért más véleményt is
megfogalmazott Ézsau-ról: "egész életemben szolgáltam apámat, de
századnyira sem annyira szépen, miként Ézsau szolgálta apját. Én
piszkos ruhában szolgáltam, viszont amikor kimentem a piacra, tiszta
ruhát öltöttem, de Ézsau - amikor apját szolgálta - királyi ruhában
tette, mert azt vallotta: csak királyi viseletben tudom megadni az
apámnak kijáró tiszteletet".
Az apai áldás megszerzésekor úgy tűnik, hogy Jákob - Rebekka
hathatós segítségével - igen csúnyán becsapta Izsákot. Miután az apa
erre rájön, kétségbeesetten így szól: "Ki az tehát, aki vadat
vadászott, elhozta nekem, és én ettem mindenből, mielőtt te jöttél
és megáldottam őt; áldott is legyen. És ő (Ézsau) mondta: Azért
nevezték hát Jákobnak, rászedett engem immár kétszer:
elsőszülöttségemet elvette, és íme, most elvette áldásomat"!
Jichák rémülete érthető, hiszen világos, mekkora hibát követett el,
ha nem jogos örökösét áldotta meg, azonban a mondat vége zavaros:
miért mondja, hogy "áldott is legyen" Jákob, aki egyrészt néhány
perccel ezelőtt csapta be, másrészt pedig már megáldotta?
Rási Ézsau mondatából olvassa ki a megfejtést: "rászedett engem
immár kétszer" - mondja a sebzett lelkű fiú, mire Rási szerint Izsák
visszakérdez: "Mit tett még veled?" Ézsau válasza:
"elsőszülöttségemet elvette". Izsák ekkor megnyugszik, mert Ézsau
válaszából kiderül: lehet, hogy Jákob kétszer is átverte testvérét,
azonban az elsőszülöttség kérdése egy harmadik, a két átveréstől
független szívfájdalom tárgyát képezi.
Jichák redőzött homloka kisimul, és (Rási szerint) így szól: "Azért
rémültem meg, nehogy a törvény határát átlépjem (és hibásan áldjak).
Most már világos, hogy elsőszülöttemet (Jákobot) áldottam meg".
Megnyugodva dőlhetünk hátra, Jákobék nem hibáztak, Rásinak meg jó a
humora.
Sábát sálom, békés szombatot mindenkinek!
Darvas István
rabbi |