2017. november 12 - 18

A szó jelentése: nemzetség.


Izsák nem csak ősatya volt, hanem kútásó is: "Izsák pedig újra felásta azon kutakat, melyeket ástak Ábrahámnak, atyjának idejében, de amelyeket betömtek a filiszteusok Ábrahám halála után" (26:18).

Három kutat ástak ki, meglepően hosszan olvashatunk erről (26:18-22), ami azt támasztja alá, hogy a tórai szövegek kiszámíthatatlanok, egyes esetekben röviden tárgyalnak fontosnak tűnő eseményeket, törvényeket, máskor meg hosszasan szólnak kevésbé jelentősnek látszó témákról. A kútásást inkább az utóbbiba sorolnánk elsőre, még akkor is, ha egy halk skajah esetleg felszakad ajkunkról, amikor megtudjuk, hogy Izsák dicséretes igyekezettel megakadályozza, hogy édesapja kútásási tevékenységét végképp eltemesse a sivatag pora, de ennek figyelembevételével sem érezzük teljesen indokoltnak az esemény megörökítésének ennyire alapos voltát.

De talán többről van szó, és a kutak csak szimbólumok, mert a Tóra általuk arra akar emlékeztetni, hogy az anyák és apák művének, a tőlük kapott hagyománynak leporolása lehetőség és kötelesség is egyben, mert ha időről-időre nem ássuk újra a kutakat, akkor porossá, tehát értelmetlenné válnak és elfelejtődnek múltból ránkmaradt kincseink.

"A hang Jákobé, a kezek Ézsau kezei" - az atyai áldás megszerzése során Jákob teste (személyisége?) részben Ézsauvá válik, olyan kockázatot vállal anyja javaslatára, amely - elsősorban küldetését tekintve - akár visszafordíthatatlan károkat okozhat számára. Hiszen nem ismerhető fel a határvonal, amelyet ha átlép, akkor nem csak kezei, hanem ő maga, teljes egészében Ézsauvá lesz.

Isten nem avatkozik közbe, a döntések Rebekka és Jákob kezében vannak. Feltételezhető, hogy a helyzetnek nem volt más megoldása, ugyanakkor kételyek is megfogalmazódhatnak: vajon részleges átalakulása után az eredeti, tiszta és romlatlan, "sátorlakó" Jákobot kaptuk vissza? Ha egy nehezebb élethelyzetben ott áll egymással szemben két személy, vagy két csoport, akiket távol tart egymástól életszemléletük, abból elkerülhetetlenül konfliktus lesz.

Ha az egyik sátorlakó (Jákob), a másik pedig inkább vadász (Ézsau), akkor történelmi ismereteink birtokában okkal hihetjük, hogy a sátorlakó kifinomult, "sátorlakós" érvekkel, míg a vadász egyáltalán nem kifinomult, "vadászós" lendülettel veti magát a csatába. Történhet-e másként? Teljesülhet-e a sátorlakó örök álma, és győzhet-e, ha kitartóan önmaga marad? Beviheti-e a vadászt a sátorba?

Vagy csak annyit tehet, ha hű akar maradni önmagához, hogy megmutatja a sátor felé vezető utat annak reményében és hitével, hogy bár a vadász őt magát legyőzi, de később kénytelen lesz a sátor felé indulni, mert annak látványa "bizonyára" megigézte?

A Tóra megmutatja az igazán kockázatos megoldási lehetőséget. Jákob, vonakodva bár, de hajlandó a csapdákat nála jobban ismerő Ézsau módszereivel harcolni. Ráébred arra, hogy ki kell lépnie az általa helyesnek tartott keretek közül, mert csak idegen terepen van módja megküzdeni testvérével. Nem is a győzelem a fő kérdés, hanem az, hogy létrejöhet-e máshol a csata?

Jákob úgy érezhette, hogy csak a testvére által ismert terepen jöhet létre a csata, ezért részben Ézsauvá válik, teszi mindezt úgy, hogy évtizedes bizonytalanságra kárhoztatja magát, vajon helyesen döntött? Nem maradt rajta örökre a kecskeszőr?

A lelkét gyötrő kérdések nem mindig egyformán hangosak, hiszen dolgoztatják, becsapják, szerelmet talál, de aztán csak eljön az a pillanat, amely Jákobot önmaga előtt újra Jákobbá, a sátorlakóvá teszi: "Hátramaradt Jákob egyedül, és tusakodott vele valaki a hajnal feljöttéig. Mikor látta, hogy nem bír vele, megérintette csípőjének forgócsontját, és kificamodott Jákob csípőjének forgócsontja, amint tusakodott vele. És mondta: bocsáss el, mert feljött a hajnal, de ő mondta: nem bocsátlak el, csak ha megáldottál. És az mondta neki: mi a neved? És ő mondta: Jákob. És az mondta: Ne Jákobnak mondassék többé neved, hanem Jiszráélnek, mert kűzdöttél Istennel, meg emberekkel és győztél!" (1Mózes 32:25-29).

A Tóra nem követendő útként, hanem lehetőségként beszéli el az átmenetileg Ézsauvá vált Jákob kalandját. Nem mondja, hogy így kell cselekednünk, hanem arra hívja fel a figyelmünket, hogy eszement nagy terhet veszünk a nyakunkba a "jákobi úton", melyen előbb-utóbb ránk talál egy számonkérő angyal, és csak az utókor döntheti el, hogy sikerült-e tényleg döntetlenre hoznunk a tusakodást, vagy csak rosszul tájékoztattak minket az eredményről. Viszont a harc elkerülésével a döntetlen is csak álom marad.

"Felnőttek a fiúk, Ézsau vadászathoz értő ember, a mező embere, Jákob pedig jámbor ember, sátorlakó lett" (25:27). Ráv Mose Haber megjegyzése szerint e vers arra emlékeztet, hogy mindenkinek, aki a "sátorlakó", azaz a Tóra tanulmányozására kötelezett Jákob szellemi örököseként tekint magára, ugyanolyan erőfeszítéseket kell tenni tevékenysége során, mint amilyen nagy erőfeszítéssel működnek világi tevékenységeik során Ézsau és utódai.

Mestereink általában mindent elkövettek annak érdekében, hogy Jákob lépéseit egytől-egyig helyesnek mutassák be, Ézsaut pedig a rossz sorsát megérdemlő gonosz figuraként. E tevékenységük során két komoly akadályba ütköztek, egyrészt a Tóra szövege nem támogatta kellő mértékben ezt az interpretációt, másrészt tartalmi problémába is belefutottak, jelesül abba, hogy Izsák nagyon szerette elsőszülött fiát.

A gyakran különutasnak tűnő Rabban Gamliél azért más véleményt is megfogalmazott Ézsau-ról: "egész életemben szolgáltam apámat, de századnyira sem annyira szépen, miként Ézsau szolgálta apját. Én piszkos ruhában szolgáltam, viszont amikor kimentem a piacra, tiszta ruhát öltöttem, de Ézsau - amikor apját szolgálta - királyi ruhában tette, mert azt vallotta: csak királyi viseletben tudom megadni az apámnak kijáró tiszteletet".

Az apai áldás megszerzésekor úgy tűnik, hogy Jákob - Rebekka hathatós segítségével - igen csúnyán becsapta Izsákot. Miután az apa erre rájön, kétségbeesetten így szól: "Ki az tehát, aki vadat vadászott, elhozta nekem, és én ettem mindenből, mielőtt te jöttél és megáldottam őt; áldott is legyen. És ő (Ézsau) mondta: Azért nevezték hát Jákobnak, rászedett engem immár kétszer: elsőszülöttségemet elvette, és íme, most elvette áldásomat"!

Jichák rémülete érthető, hiszen világos, mekkora hibát követett el, ha nem jogos örökösét áldotta meg, azonban a mondat vége zavaros: miért mondja, hogy "áldott is legyen" Jákob, aki egyrészt néhány perccel ezelőtt csapta be, másrészt pedig már megáldotta?

Rási Ézsau mondatából olvassa ki a megfejtést: "rászedett engem immár kétszer" - mondja a sebzett lelkű fiú, mire Rási szerint Izsák visszakérdez: "Mit tett még veled?" Ézsau válasza: "elsőszülöttségemet elvette". Izsák ekkor megnyugszik, mert Ézsau válaszából kiderül: lehet, hogy Jákob kétszer is átverte testvérét, azonban az elsőszülöttség kérdése egy harmadik, a két átveréstől független szívfájdalom tárgyát képezi.

Jichák redőzött homloka kisimul, és (Rási szerint) így szól: "Azért rémültem meg, nehogy a törvény határát átlépjem (és hibásan áldjak). Most már világos, hogy elsőszülöttemet (Jákobot) áldottam meg". Megnyugodva dőlhetünk hátra, Jákobék nem hibáztak, Rásinak meg jó a humora.

Sábát sálom, békés szombatot mindenkinek!

Darvas István
rabbi

   Copyright © ORZSE.HU, 2017.
Az oldalainkon található anyagok, információk bármilyen felhasználása csak a szerző(k) előzetes, írásbeli engedélyével történhet.

Vissza