Találkozások híres kántorokkal

MAJSE PREISZ

ÁBRAHÁMSOHN MANÓ

SIROTA SÁNDOR

STERN LÁSZLÓ

LORÁND MÁRTON

KELEN TIBOR

FISH JÓZSEF

TÓTH EMIL

   

Írta:
GIORA SHARON (SÁNDOR GYÖRGY)
INDIANAPOLIS(USA)

 

Gyönyörű művészeti ágat, egyben fontos vallási elemet mutatok be, melynek dicső múltjáért az előttünk járó nagyok sokat tettek. Jelene, jövője a mi kezünkben van és kötelességünk megőrizni, továbbvinni és átadni az utánunk jövőknek. A hagyomány szó héber megfelelője MASZORET. A szó töve M'SZÁR - átadást, továbbítást jelent, tehát a hagyományt nem csupán átvesszük, hanem tovább is adjuk, mivel nem csak utódok, hanem elődök is vagyunk. Itt kegyelettel szeretnék megemlékezni Kármán György tanszékvezető úrról, z.l., aki életének, működésének nagy hányadában a zsidó liturgikus zene ügyét szolgálta. A kántorművészet, a zsinagógai zene nagy értője és szerelmese volt. Utódai vagyunk, emlékének akkor áldozunk méltóan, ha életművét, a zsinagógai zene életben tartását és továbbfejlesztését kötelességünknek tartjuk.

Az ének, a zene mindig szerves része volt a zsidó életnek, vallási megmozdulásoknak, különböző eseményeknek. Az egyiptomi kivonulás tórai leírásában szerepet kap az ének, a zene, sőt a tánc is, amint a tengeren való sikeres átkelés után Miriam összegyűjtötte a nőket és énekkel, dobszóval, tánccal hódoltak az Örökkévalónak.

Dávidról, a zsoltáros királyról fennmaradt, hogy hárfán játszott, énekelt, sőt tancolt is Isten dicsőítésére. A 150. Zsoltár részletesen felsorolja a hangszereket, kezdve a hárfától a 10 húros pengető hangszeren ( amit ASZOR néven nevez meg a zsoltár) a kürtön, a dobon, a cintányéron, a lanton át az úgynevezett UGAV-ig, az orgona őséig. Míg a kohének (papok) az égőáldozatokat mutatták be, a leviták (segédpapok) énekükkel, zenéjükkel kísérték a szertartást.

A diaszpóra (szétszóratás) kezdetétől a templomi szertartások, a liturgia óriási változásokon ment át. Egyes korszakok különösen jelentősek a változások, reformok szempontjából. A lerombolt Szentély helyét átvettek a zsinagógák. Ez egy görög szó, a gyülekezés házát jelenti és ennek a pontos héber fordítása a BÉT K'NESSZET kifejezés. A helytől és a környezettől függően, más vallások ráhatásával formálódott és alakult később a zsidó szertartási rend, ezen belül a liturgiai zene.

A Szentély pusztulása után az áldozat bemutatás helyét átvették az imádságok. A későbbiekben a rabbik (szellemi vezetők, tanítók) foglaltak el a kohaniták helyét, majd az előimádkozó vette át a leviták szerepét. Bizonyos szokások, imák a Szentélyből átkerültek a zsinagógai gyakorlatba, mint például a S'MA és az azt megelőző, valamint az azt követő áldások, zsoltárok. Bizonyos Szentélybeli szertartások pontos megismétlése mellett vannak olyanok is, melyeket csak hozzávetőleg, megemlítve, vagy - jobb szó híján- "utánozva" tartunk továbbra is a liturgiai rendben, Egyike ezeknek a Jom Kipur-i AVODA (szolgálattétel), ami annak a pillanatnak a reminiszcenciája, amikor a Főpap évente egyszer kiejtette Isten nevét a Szentek Szentjében. A belső Szentélyt nevezték Szentek Szentjének (KODES HÁKODASIM) ahová a főpap is csak egyszer egy évben léphetett be, miután előtte egy héten át (tehát Ros Hasónótól, Jom Kipurig) mindenkitől elszigetelve, bűnbánattal és megtéréssel töltötte napjait, majd nyilvánosan megvallotta bűneit, azután megtisztálkodott, fehér gyolcs köntöst öltött, így ment a Szentélybe. Onnan kihallatszott a hangja, amit az AVODA szövege szerint a többi pap és a nép reszketve hallgatott, mert a főpap kimondta a Szent Nevet. A nép leborult és arcával a földet érintve válaszolt: BORUCH SÉM K'VOD MÁLCHUTO L'OLÁM VÁED - Áldassék Királyságának dicsőséges neve örökkön örökké! A Jom Kipur-i szertartásnak ez a pontja számomra és úgy érzem, a legtöbb elhivatott kántor számára az egyik legmegrázóbb pillanat. Az ember úgy érzi, hogy közvetlen Isten színe előtt áll. Ezekben a percekben érzem a legkézzelfoghatóbban, hogy a gyülekezet küldötte vagyok, kiválasztott ember, aki nagy felelősséget hordoz.

A zsidó liturgiai zene legrégibb ismert formája a TROP - a Tóra felolvasásának hagyományos, kántáló melódiája. A szó a görög TROPOS szóból ered, mely fordulatot, módot jelent. Az eredeti TROP-hoz minden bizonnyal a ma használt szefárd tóraolvasó dallam áll a legközelebb. Az Európában és a világ más részein alkalmazott tóraolvasási dallamrendszer, melyet az askenáz templomi közhasználatban NEGINA, vagy TÁÁMIM néven ismerünk (negina = zene, táámim = hangok) már erősen magán hordja a környezeti ráhatásokat. Az askenáz trop, táámim több formája ismert, más a kelet-európai, más a német-osztrák hatású, megint más az Izraelben használt dallam. Ugyanígy a szefárd melódiák is különbözőek, más a jemeni, megint más a marokkói, iraki, tuniszi és egészen más a spanyol-portugál zsidóság tóraolvasási dallamvilága.

A mai időszámítás első évszázadaiban az imák intonálására egy önkéntes, bizonyos ismeretekkel rendelkező, úgynevezett SALIACH CIBUR-t választottak. Saliach cibur annyit jelent: a közösség küldötte, követe, megbízottja. A HÁZÁN, vagyis a kántor, mint hivatásos feladatkör körülbelül a VI. századtól alakult ki és vette át az "imamester" (BAAL T'FILA) szerepet.

HÁZÁN - HÁZÁ: az, aki lát, sőt, előrelát. Az, aki az imákat jól ismerte, előre mondta (kívülről, hiszen az imakönyv, mint olyan, csak a későbbiekben jelenik meg). A Házán-ra nagy szükség volt, hiszen a gyülekezetnek csak egy kicsiny hányada ismerte jól az imákat (sajnos ez a szokás fennmaradt azóta is). A házán tehát felelős volt az egész szertartásért, annak rendjéért, pontosságáért, az imák megfelelő módon való tolmácsolásáért. Valójában már akkor meghatározott módon jelent meg a mai kántor liturgiai feladatköre és ebből alakultak ki a későbbi évszázadokban a zsidó imák zenei jellemzői, melyek ismét szoros összefüggést mutatnak a helyi és környezeti ráhatásokkal. Így alakultak ki a különböző előimádkozási stílusok, ezek formálták a gyülekezetek szertartási szokásait, hozták létre az egyes templomok egyéni jellemzőit, a hívek követelményeit. Így alakultak ki a liturgiai zenei struktúrák és adatott meg a kántornak nem csak a vallási környezetben, de az énekművészet területén is elfoglalt helye.

A hangszerek használata a Szentély pusztulásával megszűnik és újabb megjelenésére a XIX. századig kell várnunk. Az orgonának a zsinagógai alkalmazása körül éles viták alakultak ki és ezek a viták ma sem ültek el. Az ortodox és hagyományos konzervatív irányzatú zsinagógákban ma is tilos a hangszerek használata az istentiszteleteken. Különböző okok szolgálnak magyarázatul, mindenek előtt az a fogadalom-szerű megállapítás, hogy a Messiás eljövetele és a Szentély újjáépülése idejéig számunkra tilos a hangszerek használata, mert addig gyászoljuk a Szentély pusztulását. Később más okokat is felhoztak, például azt, hogy az orgona a keresztény egyházak zenei jellemzője, szinte jelképe, ezért a zsinagógában való használata más vallás szokásainak az átvétele, utánzása lenne. Akik ezt állítják, megfeledkeznek arról, hogy a kereszténység TŐLÜNK VETTE ÁT a szertartások zenés formáját, a hangszerek és az énekhang alkalmazását. Mint említettem, az UGAV, az orgona őse a 150. Zsoltár szerint már Dávid korában a szertartásokon használt zeneszerszámok egyike volt.

A kórus hagyománya is az ősidőkig vezet vissza, hiszen a leviták éneke tulajdonképpen korai korális jellegű zene volt, vagyis közös éneklés, ha annak nem is a mai értelemben vett, szisztematikusan felépített, zeneileg kidolgozott formája. A III. századtól ismerjük ennek a közös éneklésnek egy valamivel szervezettebb módját. Az imamester mellett kétoldalt egy-egy énekes állott, akiket TOMCHIM (segítők, támogatók) névvel illettek, és akik a közös éneklést vezették, irányították, az előimádkozó énekét kísérték.

A VII. században már egy MÁFTIRIM-nak nevezett csoport állott az előimádkozó mellett. A máftirim szó ebben az értelmi környezetben a "díszítés", "ékesség" fogalmának felel meg. A máftirim szokás Törökországból indult ki. Ennek a kezdetleges kórusnak a feladata főként a kíséretre korlátozódott, aminek egy zeneileg sokkal fejlettebb formáját ma is felleljük, elsősorban egyes ortodox templomokban, ahol a férfiakból és fiukból álló énekkar a kántort gyakran zümmögve, akkordokkal kíséri, valamint már a régi időkben is és ma is, az imákon belül bizonyos fontos szavakat, mondatokat megismételnek.

A zsinagógai korális zeneművészi szinten a XVII. század Olaszországában jelenik meg először. SALAMONE ROSSI műveit tartják az első ismert, harmonizált zsidó liturgiai zeneanyagnak, mindenképpen ez az első, ami nyomtatásban megjelent és kiadásra került. A gyűjtemény címe: HÁSIRIM ÁSER LIS'LOMO - Salamon énekei. Rossi a mantuai herceg udvari muzsikusa volt az 1600-as években. Műveiben érezhető, hogy más vallások zenei életében is részt vett, stílusa idézi korának katolikus egyházi zenéjét, bár ő önmagát a SALAMONE ROSSI EBREO (a zsidó Salamone Rossi) névvel illette. Zenei építkezésére jellemzők a duplakórusok és a nyolc szólamú felosztás gyakori alkalmazása. Rossi művei a korabeli és későbbi rabbik erős ellenkezését váltották ki, minden bizonnyal elsősorban a zenének nem mindig zsidó forrásokból való merítettsége miatt. Később a modernebb meglátású rabbik és zsinagógák elfogadták Rossi munkáit, sőt mellette bemutatták a kor nagy szerzőinek, Stradellának, Palestrinának, Scarlattinak, Monteverdinek és másoknak hasonló zenei formában írott szerzeményeit is.

A XVIII - XIX. századtól a kántor, az előimádkozó már nem csupán a szűken vett zsinagógai környezetben működött, hanem (elsősorban a haszid körökben) lakodalmakon és más ünnepségeken a szórakoztatásról is gondoskodott. A mai értelemben vett kántorkoncertek fogalma minden bizonnyal ide mutat vissza.

A kántori és korális zsinagógai zene nagy fordulata az 1800-as évek Bécsében következett be SALAMON SULZER megjelenésével, aki egyrészt felpezsdítette, másrészt magas művészi fokra emelte az európai áskenáz zsinagógai zenét. Sulzer 1804-ben született egy Vorarlberg nevű ausztriai kisvárosban. Kora gyermekkorától mélyreható vallási képzésben részesült, ezzel párhuzamosan fejlesztették igen korán megmutatkozó zenei képességeit. 14 évesen szülővárosa kis hitközsége kántorának választja, majd két másik, már ismert kántorral együtt koncertkörutat tesz Ausztriában. 1826-ban Bécsbe látogat és többé nem tér vissza szülővárosába. Bécs a 22 éves, kivételes tehetségű fiatalembert főkántorának választja.

Ezidőtájt jelenik meg Mayer Mannheimer rabbi, aki új imakönyvet szerkeszt, elterjeszti a rövidített istentiszteletek szokását. Ez jelentette a neológ rítus kezdetet, majd később ezt a liturgikus irányzatot fogadja el a kezdeti reform Németországból kiinduló mozgalma. Mannheimer rövidített, könnyebben követhető imarendjét és vele Sulzernek az addiginál minden szempontból igényesebb, művészibb zenei megszólalását azonnal elfogadja és megkedveli Bécs és az egész német nyelvterület haladó szellemű zsidósága, később más országok is. Követték Sulzert Lewandowsky, Nombourg, Birnbaum és mások. Sulzer Schubertnek kortársa és jó barátja volt. Schubert komponált is Sulzer megrendelésére (TOV LEHODOT, 92. Zsoltár), amely mű a SIR ZION gyűjteményben kiadásra is került.

A közép- és nyugat-európai kántorstílus tehát a XIX. századi osztrák-német zsinagógai zenében leli a gyökereit. Ez a forma jócskán elterjedt az Osztrák-magyar monarchiában és más környező országokban. A magyar liturgia egyrészt rengeteg Sulzer-, Lewandowsky- és Nombourg-művet használ, másrészt Gottschal Jakab, Goldstein Izidor és mások munkáiban jelentős mértékben felleljük Sulzer és követői hatását. A magyarországi neológia tette magáévá ezt a stílust, míg az ortodox kántorok inkább a kelet-európai zokogó, könyörgő előadói formát részesítették előnyben. Sulzernél és követőinél a szólóének mellett a kórus szerepe óriási, a megszólaltatás szinte oratórikus jellegű. Sulzer és különösen Lewandowsky műveiben erősen érezhető a környező vallások, elsősorban a lutheránus egyház zenei ráhatása. Ez a fajta kántori megszólalás áldásként jelentkezett a mélyebb fekvésű, bariton- és basszus hangú kántorok számára, mert ezeknek a hangoknak nagyon "fekszik" ez a vokális forma. Magyarországi kántori vonatkozásban ebben a stílusban elsősorban LAZARUS ADOLF nevét említem, a Dohány utcai zsinagóga XX. század eleji legendás kántorát, akiről a fennmaradt nyilatkozatok azt tartják: csodálatos hangszínével, nagy vivőerejű hangjával, finom zenei megoldásaival a szép éneklés mestere volt.

Ebben az előimádkozási formában vált naggyá ÁBRAHÁMSOHN MANÓ, minden idők egyik legszebb hangú kántora, a legendás, pécsi ERNSTER GÉZA, SIROTA SÁNDOR, Buda kiválósága, később FELEKI REZSŐ, KARVALY LÁSZLÓ, a szolnoki, később debreceni KATZ ERNŐ, továbbá KOVÁCS SÁNDOR és Édesapám, SÁNDOR ERNŐ. Szárnyaló baritonhangjuk ebben a stílusban találta meg méltó kifejezési lehetőségét.

Ezzel szemben áll a kelet-európai, főként orosz és lengyel nyelvterületről kiinduló kántorstílus. Elsősorban szólóénekre épül, sok koloratúrával, repetitív, azaz gyakori szóismétlésekkel, gyakran egész mondatok megismétlésével, zokogó, könyörgő hangvétellel operál ez az előadói forma. Jellegénél fogva elsősorban a magasabb, könnyebb férfihangok tudtak és tudják megszólaltatni az ilyen stílusban írott műveket. Ezeknek csupán egy része alkalmas arra, hogy transzponálva, esetleg kissé átdolgozva egy mélyebb, sötétebb hangú kántor által is megfelelő módon előadható legyen. Sok jobb sorsra érdemes bariton kántor hanyatlását okozta, hogy mindenképpen ezt a formát kívánták művelni, erővel "tenorizálták" magukat, felfelé srófolták a hangjukat, ami, lévén legtöbbször természetellenes folyamat, csak nagyon ritka esetben járt tartós sikerrel.

A kivétel erősíti a szabályt. A legeklatánsabb példa arra, hogy ez a stílus is énekelhető, kezelhető bariton hanggal: ZAVEL KVARTIN. Ez a hatalmas kántoregyéniség hosszú pályája során Budapesten is működött. Kwartin hatalmas terjedelmű baritonhangján hibátlan technikával, tökéletes formában szólaltak meg a kelet-európai stílus ugyancsak tenor-ihletésű kántorénekei. Az igazsághoz tartozik az is, hogy Kwartin elsősorban a saját szerzeményeit énekelte, melyeket a saját hangbeli képességeinek, hangja határainak megfelelően komponált. Stílusban azonban a sok díszítésű kelet-európai formát alkalmazta. Hozzá hasonló volt a későbbiekben ISRAEL ALTER. Óriási terjedelmű hangja a hőstenor és a magas bariton legjobb elemeit egyesítette.

A kelet európai kántorművészet nagyjait felsorolni lehetetlen lenne, így csak az általam legnagyobbnak tartottakra szorítkozom, minden rangsorolás nélkül: JOSSELE ROSENBLATT, MORDECHAJ HERSCHMAN, JAKOB KAPOV-KAGAN, DAVID ROJTMAN, PIERRE PINCHIK, LEIBELE GLANZ, a későbbiek közül a Kussewitzky fivérek: MOSE és DÁVID, MOSE GENCHOFF, JAKOV BARKIN. Ebben a stílusban volt kiemelkedő a két későbbi világhírű operasztár, JEAN PEERCE és RICHARD TUCKER is, majd DAVID BAGLEY, akivel sok koncerten volt szerencsém együtt énekelni. Kortársaink közül MOSE STERN, BENZION MILLER, JAKOV MOTZEN, BENIJAMIN MULLER, NAFTALI HERSCHTIK, ALBERTO MIZRACHI, LOUIS DANTO és PINCHAS RABBINOVITZ.

Itt is említenék magyarországi vonatkozásokat, akik ennek a stílusnak voltak elhivatott, kiváló művelői, első helyen a Dohány utcai templomot sok éven át szolgáló lengyel származású LINETZKY BERNÁT-ot, minden idők egyik legkiválóbb kántorát, a briliáns technikájú énekest, hatalmas tudású muzsikust és gyönyörűen imádkozó kántort. Mellette kiemelkedő helyen említhetjük Szeged „nagyját”, LAMBERG MÓR főkántort, akinek bemutatkozó istentisztelete végén a szegedi zsinagógában a vallásos szokásoktól ugyancsak eltérő módon, az elragadtatott, magáról megfeledkező közönség részéről felzúgott a taps. Itt említeném a Kazinczy utcai templom két nagyhírű kántorát, a kelet-európai stílus ragyogó képviselőit, MAJSE PREISZ-t, az aranyhangú FISCH JÓZSEF-et és a mindannyiuk felett álló TKATS IZRAEL-t, a Rumbach utcai zsinagóga legendás főkántorát.

A közelmúlt kántorai közül ezt a stílust képviselte ragyogóan a debreceni, később budapesti, Páva utcai kántor, TANNENBAUM DÁVID, a hódmezővásárhelyi, majd a pesti Csáki (ma Hegedűs Gyula) utcai FENÁKEL MIKLÓS, valamint STERN LASZLÓ és LÓRÁND MÁRTON. Ugyancsak ebben a stílusban vált naggyá a Magyarországon elsősorban operaénekesként ismert, fenomenális hangú, felejthetetlen barátom és pályatársam, KELEN TIBOR.

Akárcsak a német-osztrák stílus esetében, itt is érezhető a környezet ráhatása. Nem ritka, hogy egy-egy orosz népdal motívumot, de legalábbis zenei szerkezete jegyeit fedezzük fel egy-egy kántorszámnál. Egyébként jól odafigyelve magyar népzenei töredékeket, strukturális jegyeket is felfedezhetünk az itthon alkalmazott, itt komponált kántorénekek némelyikében.

A mai zsinagógai zene fontos és megkövetelt összetevője a közös éneklés. Ez sem új jelenség, gyökerei a Szentélyig nyúlnak vissza. Egy időben eltűnt, nem is érezték szükségét. Sulzer idejében, ha kisebb mértékben is, de ismét előtérbe került, elég ha csak a templomainkban minden péntek este felhangzó VAJ'CHULU és MOGEN OVAJSZ imákra, vagy az ünnepeken a Tóra kivételénél mindig együtt énekelt Nombourg-féle VÁÁNI SZ'FILOSZI-ra hivatkozom, nem is szólva a Nagy Ünnepek számos melódiájáról. A közös éneklés fontos, csupán a mértékre és az egyensúlyra kell vigyázni. Közös éneklés nem azt jelenti, hogy a közösségnek minden hangot, minden szót együtt kell énekelni a kántorral. Vannak olyan percek, amikor kívánatos a közös ének, a közösség aktív közreműködése, és vannak olyanok, amikor hallgatni, odafigyelni, érezni és befogadni sokkal többet jelent. Az amerikai zsinagógákban egyre nagyobb helyet foglal el a közös éneklés. Ennek szolgálatába állította munkásságát több kántor és liturgiai komponista, mint MEIR FINKELSTEIN, SOL ZIM és mások. A könnyen megjegyezhető, fülbemászó, sok tekintetben az amerikai pop zene stílusát, máskor a haszid melódiák világát idéző számok elterjedése rohamos. Előnyük, hogy a közösség aktívan részt vesz az istentisztelet menetében. Hátrányuk, hogy a népszerűség, a könnyen megjegyezhetőség oltárán feláldozzák az imák tulajdonképpeni értelmének, szellemének a megfelelő zenével való kifejezését. Gyülekezetenként változik, hogy melyik szempont kerül a másik elé. Mindenképpen fontos feladat és felelősség hárul a kántorra, hogy találja meg a megfelelő pillanatokat, amikor akar egy popzenei stílusú istentisztelet keretében is vallási, lelki és zenei értelemben inspirálni képes.