Ruff Tibor:
Az Újszövetség és a Tóra

Manapság mitől lehet paradigmaváltást remélni a Szentírás-kutatásban és a keresztény-zsidó párbeszédben? A kereszténység többsége miért zárkózik el a rabbinikus források tanulmányozásától? Az egyházi előítéletek miből fakadnak? Az Újszövetség átfogó tanításának milyen a „mátrixa"? Az írásbeliség és szóbeliség mennyiben párhuzamos jelenség a rabbinikus irodalomban és az újszövetségi iratokban? Felszámolható-e az antijudaizmus teológiai eszközökkel? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kereshetünk válaszokat - olykor a sorok között - Ruff Tibor kötetében.

Az eredetileg doktori disszertációnak készült értekezést szerzője idén védte meg az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem Vallástudományi Doktori Iskolájában, s a Jószöveg Műhely jóvoltából - némi kiegészítéssel - máris minden érdeklődő számára hozzáférhető. A közel ötszáz oldalas könyv első látásra tiszteletet parancsol, a bőséges szakirodalmi hivatkozások tekintetében is. Ám Az Újszövetség és a Tóra címet viselő mű leginkább oly szokatlan témaválasztásával és bátor szemléletváltási kísérletével ragadja meg az olvasó figyelmét, amilyenre ritkán került sor az elmúlt ezer évben Magyarországon. Ismeretem szerint itthon ilyen alapossággal még senki sem vizsgálta a talmudi hagyomány és az Újszövetség kapcsolatát és „rokonságát".

Tudományos alázat tekintetében is példaértékű: a megjelentetett változat javarészt tartalmazza a kiváló szakemberként ismert opponensek, Tatár György és Domán Istvánfőrabbi kritikai észrevételeit, valamint a szerző ezekre adott, lényegre törő válaszait is.

Ruff Tibor a bevezetésben nagyon bölcsen leszögezi, hogy tanulmánya alapvetően teológiai (tehát hitbéli) jellegű, de gyakran fog vallástörténeti és vallásfilozófiai területen is mozogni. Éppen ez utóbbi témakör vethet fel némi problémát, hiszen nem szerencsés olyan véleményeket formálni, amelyek szerint esetleg bárkinek is fel kéne adnia a hitét, vagy hogy az egyik vagy másik hitrendszer igazabb lenne. Szerzőnk szinte teljesen kikerülte ezeket a csapdákat, de néhány esetben azért súrolja a határt. Ilyen például a zsidó monoteizmus „egysége" vagy a kereszténység háromságtanának misztériuma. Mint tudjuk, lehet a hittitkokról rövidebb-hosszabb fejtegetésbe kezdeni, de a történelemben eddig még soha nem fordult elő, hogy a kimondhatatlan és ésszel fel nem fogható vallási igazságokat megnyugtató módon logikailag is le tudták volna vezetni.

A módszertani bevezetést követően Ruff Tibor három nagy kutatásterületet tárgyal: Jézus, a „zsidókeresztények" és Pál viszonyát a Tórához. A szerző a maga által is sokszor többértelműnek tartott kérdéseket őszinte megközelítésekkel fogalmazza meg: „Jézus a szóbeli hagyományhoz szelektíven, rugalmasan és kreatívan viszonyult."

Az értekezés alapkoncepcióját a későbbiekben két területen is érdemes lenne kibővíteni. Egyrészt az újszövetségi iratok írásba foglalása előtti szóbeli hagyományát és annak fejlődéstörténetét kellene bemutatni, hogy a kötetben nagy részletességgel tárgyalt rabbinikus/talmudi szóbeliséggel reálisan összevethető legyen. Így a zsidóság és kereszténység legkorábbi törvény- és szövegértelmezése analóg vizsgálat tárgya lehetne. Hiszen éppen a logionok (Jézus-beszédek) sajátos természetrajza, kezdeti szóbelisége, majd írásba rögzítésük változatossága (példa erre az apokrif evangéliumok nagy száma), valamint értelmezéseik sokfélesége adhat választ a két szövetség népének azonosságaira és különbözőségeire.

Mindez jobban megalapozhatná a most fejtegetett jézusi és páli törvényértelmezések hátterét. Másrészt Jézus és Pál törvényértelmezésének („háláchikus") módszerére akkor kaphatnánk reálisabb válaszokat, ha egy leendő tanulmány részletesebben bemutatná azokat a rabbinikus irányelveket, amelyek a Szináj-hegyi kinyilatkoztatásra hivatkozva mindig is jellemezték a talmudi törvényfejtegetéseket.

Ennek a leendő kutatásnak mindenképpen ki kellene térnie a két alapvető rabbinikus műfaj most csak érintőlegesen tárgyalt eltéréseire, különös tekintettel a talmudi idézetekkel való érveléseknél. Az egyik a példázat/elbeszélés: „ággádá", amely nemigen hordoz törvénybéli nézeteket, a másik a kötelező érvényű törvényfejtegetés: a „háláchá", amely minden vallásos zsidó számára szentenciát jelent. Ezzel a mód­szer­rel feloldható lenne az is, hogy ne a „szent" (Újszövetség) és a „profán" (rabbinikus kommentár) álljon egymással szem­ben. Ennek figyelembevétele nélkül a bőséges talmudi idézetek sem tud­ják megnyugtatóan megalapozni az egyes teológiai nézeteket. Problema­tikusnak tűnik néhány esetben az is, hogy Jézus és Pál törvényértelmezése híjával van a rabbinikus vitákra jellemző párbeszédnek. Vitapartner nélkül csak monológot lehet folytatni.

Valódi meglepetéseket okoznak a nagyszámú lábjegyzetben felbukkanó újabb és újabb témafelvetések is. Ezeknek szinte mindegyike további nagy kutatások felé mutat, még ha a terjedelmi korlátok csak tömör megfogalmazásokra adtak is lehetőséget.

A szerző szándéka nyilvánvalóan továbbgondolkodásra és vitákra serkenteni a kutatókat. Ilyen például a bálványimádás kérdése (181. oldal). A vallásos zsidóság esetében szerzőnknek az a véleménye, hogy az írott Tóra kevésbé neuralgikusan kezeli a kérdést, mint a szóbeli Tan.

Érvként például azt olvashatjuk, hogy „a pogány világgal szembeni kultúrharc jegyében születhetett meg a szigorúbb felfogás, amely még az elvi lehetőségét is ki akarta zárni a képmások imádásának". Megítélésünk szerint ez költői túlzás és részleges megközelítés, de figyelemfelkeltésnek és vitára invitálásnak kiváló. Ennél a témánál mindenképpen érdemes lett volna idézni az egyébként is hivatkozott Maimonidész 13 hitelvéből a vonatkozó részt: „A Teremtő, áldassék az Ő Neve, nem anyagi való, és semmiféle hasonlítással meg nem ragadható."

A kérdés homlokterében persze az a régi hermeneutikai probléma is meghúzódik, hogy szabad-e minden esetben betű szerint értelmezni a Tórát, vagy szerencsésebb az antropomorfikus helyeknél az allegória módszerét segítségül hív­ni. Ritkán félreérthető megfogalmazásokkal is találkozhatunk, példa erre a 247. oldal alján idézetként sze­replő megállapítás: „Daube szerint még az »építsetek védőkerítést a Tórának« programja is görög eredetű, mert Platónnál is szerepel." Ez egy olyan feltevés, amely mindenképpen bizonyítást igényel. Mint tudjuk, minden válogatás (idézet) egyben értékelés is.

Összegezve elmondható, hogy Ruff Tibor korszakos kutatási irányt jelölt ki a hazai Szentírás-értelmezésben. Ennek sikere persze nagyrészt azon is múlik majd, hogy az itt olvasható megállapítások a későbbiekben milyen alapot szolgáltatnak a szerző számára a végső idők és a Szentírás egészének értelmezésében, s hogy milyen koncepcióba ágyazva fejti majd ki a zsidóság üdvösségtörténeti szerepét.

A kötetet jelentősége és hordereje alkalmassá teszi egy tudományos konferencián való megvitatásra is, ami reményeim szerint hamarosan be is következik. Megítélésem alapján ez a mű nemcsak a hazai keresztény felekezetek számára jelölhet ki új kutatási irányokat, hanem a keresztény-zsidó párbeszédben is jobbító szemléletváltást okozhat. Végül egy talmudi mondással biztatok minden érdeklődőt arra, hogy vegye kézbe ezt a kötetet: „Ki az igazán bölcs? Az, aki mindenkitől képes tanulni."

Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2009. 480 oldal, 3450 Ft

Babits Antal
2009.09.24