Fennmaradás,
számvetés, mérték
Már nem teljesen mai keltezésű, ám egyre súlyosabb üzenetet hordozó
az a kötet, melyet Konrád György egészen lakonikus
visszafogottsággal csak ekképpen címkéz: Zsidókról.
Nem szokványos, vagy talán első pillantásra túlzottan átfogó cím ez,
de a kötet írásainak összességét átfogja, tónusát és alaphangját
egyedivé teszi még a hasonlóképpen egyszavas Konrád-kötetek között
is. Esszék ezek, visszarévedések és kortárs élmények, emlékek meg
képzetek. Őszinteségek, kritikák, impressziók…, közös benyomások a
közösségi magányról, lehetetlen lehetségesről, képtelen létről,
"igazságról" és igaz szóra esélyről.
"A pontos emlék kimélyíthető, az igazság érdekes, többletvarázsa
van. Asztalhoz ülve, megyek a tollam után, és megsejtek emberi
állapotokat. Akarhatom is, hogy ilyen vagy olyan legyek, de az
akaratom nem elég erős játékos a sorsommal szemben. Olvasóim
felderítője vagyok alkonyi tájakon, félvakon tapogatózom a
megvilágítás felé, és csak késve fogom fel, hogy éppen ez a
tapogatózás az utam célja. Kenyérkereső munkáim nézőpontnak is
megfeleltek. Beleszülettem a témámba, napjaim keretéről mint
agyalágyult és fantasztikus történelemről gondolkodhattam. Nem
lepődöm meg rajta, hogy a ragadozó húst akar enni, a pók legyet akar
fogni, és hogy az ember viszont sok mindent akar. Zéróista vagyok,
és a semmihez mérem a történéseket. Mi máshoz mérném a valamit, mint
a semmihez? Ha több annál, akkor már valami. Köszönöm, hogy van
házam, és lett vacsorám is; emlékezetemben leélni érdemes napokat
sorolok egymás mellé. Igyekszem megmenteni valamit jövés-menéssel
eltöltött napjaimból, próbálok nem egészen meghalni, csak hogy egy
darabig még legyek, mint egy fatörzsbe vésett, vagy egy
börtöntéglafalba karcolt monogram".
E sorok ugyan nem a Zsidókról esszékötet, hanem a Szerző
weboldalának a Harangjáték-kötethez kapcsolt ismertetéséhez vezet,
de pontosan jelzik a stílus, a mérlegelő hangnem, az önreflexió
határait, az írásbeli örökségesítés kényszerét és kihívásait. Az
esszékötet (immár sokadik, tematikusan is többedik) egész
hangütésében "Konrád-i". Kimérten szabatos helyenként, másutt
felszakítóan és válaszadóan kihívó, jól szabott és visszafogottan
elegáns, élethitelesen egyéni, de a maga világegésznyi szűk terében
teljességgel szuverén is. "A Harangjáték című kötettel zárul egy
trilógia, amely a Kakasok bánata és az Inga című könyveimmel együtt
alkot egészet.
Kétszáznegyven miniatűr, egymással lóugrásos kapcsolatban álló
mondatok, nem regény és nem esszé, tűnődések a tartásról,
önállósított liriko-epigrammatikus szekvenciák, egyszemélyes
életfilozófia. Egy ember körbefordul a maga világában, térben és
időben, a szövegdarabok véletlenszerűen egymásra találnak, közöttük
személyes összetartozás van. Háziiparos vagyok, biográfiám eseményes
részét, a leghosszabbat befejeztem. Most éppen. Szürke foltokat
szeretnék föleleveníteni, kép adja a képet. Lehet, hogy az ásatás
végtelenné húzódik. Mint amikor egy csoportfényképből egy arcot
kiemelünk, és népes kíséret jön a nyomában. Városokat, tereket
keresek, ahol történt valami. Hogyan építi-börtönzi be magát egy
ember a sorsába?
Lehetett volna másképp is, a megvalósulás rendszerint idétlen. Az
irodalommal kutatom, hogyan éljek. Még ha egyes szám első személyben
gondolkodom is, érzek magam körül egy többes szám első személyt. Az
én mögött lappang egy mi…" - írja e sorozat előző kötetében.
A Zsidókról opuszban pedig ekként folytatja (már fülszövegben is):
"Negyvennégyben magyar zsidó voltam, negyvenöt óta zsidó magyar
vagyok. Mert itt lakom és magyarul beszélek, mert itt vagyok
ismerős, mert ennél fogva: ez a hazám. Zsidóként mondom, hogy az
enyém. Megfizettem érte eleim sírjával, akik itt vannak eltemetve,
meg talán a munkáimmal is. Régtől fogva itt vagyon jó Budán lakásom.
Zsidó tanáraim itt hagyták a névjegyüket a magyar irodalomban.
Vigyük haza Jeruzsálembe Füst Milánt, Karinthyt, Radnótit? Fogjuk a
hónunk alá, és vigyük haza a Bibliát? Hangoztassam, hogy hozzátok
tartozom? Ezt inkább ti mondjátok, ha úgy gondoljátok, és ha
szívesen mondjátok. Mindazonáltal jövőre Jeruzsálemben, száradjon le
a jobbkarom, ha elfelejtem. Lehet, hogy leszárad. (…) Fia vagyok a
zsidó népnek, és polgára a magyar társadalomnak, nemzetnek,
államnak. Zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem
nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő?
Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet
csinálni".
A zsidómagyar és magyarzsidó lét européer és univerzális mondandói
szinte soronként adják a közelítés egyediségét és a jelentés-tér
folytonos tágítását. Az idő, a história felé, az életközösség és
kultúra-egység felé, a környezet átélése és a budai, new yorki,
berlini, jeruzsálemi barangolások megannyi irányában, találkozások
atmoszférájában átélhető impressziók tengere fel.
"Ezeket az 1986 és 2009 között keletkezett rövid írásokat most
szigorúbban kapcsolja össze a tematika. A kihívó címnek azonban
nincs szűkítő sugallata. A Zsidókról megindítóan pontos és
kérlelhetetlenül személyes; privát esszé és tárgyilagos próza: igazi
Konrád-könyv" - így a fülszöveg. A húsz, önálló esszé-értékű fejezet
azután szétvisz a térbeli világban, a múló és történeti időben, a
reflexió és a belátás végtelen mezőin.
"Egy ember, akit a
gondviselés zsidó emberpár gyerekévé tett, tudomásul veszi, hogy ő
kicsoda-micsoda, és mindabból, amit a zsidóságról tud, beleértve a
családi emléktárat, leszűrhet egy kérdést. Azt válassza-e, hogy
elfogadja magát annak, aminek született, hogy elfogadja a szüleit, a
tágabb famíliát, és közéjük valónak, közülük származónak tekintse
magát? Vagy inkább kiszabadulni igyekezzen ebből a közösségből és
odatartozásból, más szóval azt válassza-e, hogy ő maga ne legyen
többé zsidó? Ha viszont elfogadja magát zsidónak, akkor indokolt a
további gondolkodás a tárgyról"
(Az első döntés, 5. old.) /…/
Zsidónak lenni Izraelen kívül valamilyen pesszimizmust jelent. Nem
is remélem, hogy bárhol problémátlan lehetnék. De miért is lennék?
Gyakorolom bizonyosfajta zsidók egyik hagyományos szakmáját: a
nyitott szemű kívülállás diszciplínáját. A magányt éppannyira meg
kell tanulni, mint az együttlétet. Lehet, hogy egy zsidó nézi úgy a
dolgokat, ahogy én nézem. De mikor ablakomon át fákra és hegyre
látok, vagy amikor borotvahabosan a tükörbe nézek, eszembe se jut,
hogy íme, ez itt egy zsidó. A zsidók vágya, hogy közösségre
leljenek, megindító, teljesülése azonban még várat magára. Izraelben
elérték, hogy államként legyenek magányosak. Nehéz jól vizsgázni
magányból. Az ember viszi magával az örökkévalót, a töltőtollát, és
nem keres anyaölhazát sehol. Hogy távolság van köztem és a többiek
között, ezt nem tartom tragikusnak, valójában elszomorítónak sem. De
még sehol a világon nem voltam olyan városban vagy falun, ahol ne
lett volna kivel beszélgetnem. Támadóinkkal szemben lehet védekezni
együtt is, de lehet egyedül is, néhány barát társaságában. Lehet
védekezni fegyverrel is, írással is, vagy akár egy néma tekintettel.
Gyűlölőinket támadni nem muszáj, sőt, figyelemben részesíteni sem"
(u.o.
6. old.).
Ténylegesen, sőt fenyegetően riasztó is, mennyire nem lehetséges
"összefoglalni", tárgyiasítani, tudáshorizontra helyezni ezt a
könyvet. Valójában nem is recenzió, nem ismertetés, nem kritika az,
ha megvezetve az író tollának tónusától, csak követi, vagy
végestelen végig idézi csupán az ember. Ám nemigen van bekezdés,
melyből ne esnék jól egy-egy rövidebb-hosszabb passzust idekörmölni.
Meglehet, talán ez lenne az "igazi kritika". Ezzel lehetne bármikori
olvasójára bízni, mit fogyaszt el, mit emészt meg, mit visz és ad
tovább a szeme elé tolt mondatokból. Talán az sem képtelenség: a
méltatás műfaji konvenciói és alkotói módolták csak ki, hogy önnön
nagyságuknak teret adjanak azzal, miképp minősítik, kategorizálják,
"féleségekbe" és típustanokba illesztik olvasmányaikat, esetleg
összevetik másokkal vagy hasonlókkal, értékesebbekkel vagy
hitványabbakkal.
De mit lehet "kritikaivá" tenni sokadik opuszát
megírt, "az irodalommal kutatom, hogyan éljek" hitvallású szerzőt,
az önmagát "háziiparosnak" minősítő szemlélődőt, aki a magyar
kortárs irodalomban az egyik leghatározottabb és legfölismerhetőbb
hangok egyikeként végtelen számú külföldi fordítás-kiadást megért,
nemzetközi elismerésben is kivételes, humanista világképével pedig
drámaian kormeghatározó oeuvre alkotója…? Aki csak "szürke foltokat
szeretnék föleleveníteni, kép adja a képet" szerénységgel vonul a
háttérbe. "… Gyakorolom bizonyosfajta zsidók egyik hagyományos
szakmáját: a nyitott szemű kívülállás diszciplínáját" – fogalmaz
arról, mennyire életvezetési és világképi alaphangon ír az, kinek
írása mint tett fontos, és ráadásként a létezés mint ajándék
komplexitása lett alapélménye?
Hát…, talán azt, hogy fontos nekünk. Vagy megfontolandó. Vagy örök
tépelődésre és mérlegelésre késztető. Hogy visszafogottságában a
szociologikusság és filozofikusság elegyedik a narratív őszinteség
és fölcicomázatlan valóságmondás tónusával. Hogy a címmel jelzett
"keret" szinte bármit elbeszélhetővé tesz, s ez a rövidebb-hosszabb
húsz esszé mind tele van három mondatonként aláhúzható
életfilozófiával, tudással, szimpátiával, megértő örökséggel, az
ekképp átfirkált-széljegyzetelt kötet meg a születés és túlélés
életfilozófiájával.
"A vallás a személy és a közösség átfogó életstratégiája. A zsidók
nem érték be azzal, hogy élnek. Pedig már ez is ajándék. Napestig
gondolkodtak azon, hogyan kell helyesen élni. A bibliai ösztönzés:
saját meggyőződésed szerint élni egy olyan világban, amely
megbüntet, alkalmasint meg is öl ezért. Bolond nép vagyunk,
rögeszmések, próféták, világforradalmárok szép számmal akadnak
közöttünk.
A zsidó, ha már majdnem egészen olyan, mint a környezete, ha mindent
megtanult, amit a környező kultúrából megtanulni képes volt, akkor
is valahogy más marad. Aki fél különbözni, annak elég nagy teher, ha
zsidónak született. Kénytelen megedződni a különállás sportjában.
Aki szereti hangsúlyozni zsidó identitását, jobban fogja magát
érezni Izraelben. Azért az egyért, hogy zsidó, és ez meglátszik
rajta, ott nem fogják utálni. De ott is van, akit idegesít, ha ezt
nagyon hangsúlyozza.
/…/ Ha az embernek nincsen kedve elmenekülni az otthonából, akkor
tegyen valamit azért, hogy saját városa inkább kíváncsi legyen a
másra, mint gyanakvó. Könnyebben választom ezt a magaviseletet, ha
jól érzem magam a másféleség lelki bőrében, ha passzionátus
kisebbségi vagyok.
Ahol van egy többségi, keresztény, régóta helyben lakó nép, ott a
zsidó vendég; akkor is, ha ősei századok óta ott élnek, talán
régebben is, mint a szomszédok. Minél inkább zsidónak vallja magát,
annál inkább vendég. Ha sokat fészkelődik, a házigazdának kedve
támadhat rá, hogy lecsapja. Hogy a mindenható ezt neki nem engedi
meg? Ki tudja? Nem szükséges a teremtés gondolatát a jóság
képzetével összekötnünk. A halál szüntelenül dolgozik, fogyaszt.
Hogy a másik ember élete tökéletesen veszendő, némelyeket még inkább
csábit a megsemmisítésére. A démon fölmenti az embereket a bűntudat
alól, hogy képesek legyenek belefeledkezni a bűnbe. Azt suttogja,
hogy az egyes ember élete nem szent. Absztrakciókat helyez fölébe.
Az ördög jogcímeket ad emberölésre"
(7.-8. oldal).
A gondolatmenet félelmes pontossága ugyanakkor dráma vázlata is. A
jelenkor drámájáé, a folytatásé, a következő felvonások
előjátékaképpeni epilógusé… Pontos, sorsszerű, mértékadó, olykor
szabadkozó, de elismerő, s főleg felismerő.
De mert az "emlékezetben leélni érdemes napokat" és "jövés-menéssel"
töltött életidőt mint "napjai keretét" meghatározva vissza-visszakap
a zsidó lét és a zsidóság mint kultúra-szabta állapot írói
eszközéhez, hogy "olvasói felderítője" legyen alkonyi tájakon, s
"megsejtsen emberi állapotokat", ezek ha épp zsidósághoz
kapcsolódóak (éppenséggel állandóan!), vagy ha e tárgyban vállalt
"félvakon tapogatózás az utam célja" tónussal mindezt hitelesíti
-
akkor mi sem teljesebb, mint az olvasat olvasata, "az igazság
érdekes többletvarázsát" átélő beleérzés vállalása.
Félő, hogy
többet ennél nem érdemes, vagy kár lenne mondani a kötetről, melyben
az "add tovább fiadnak" tudása mélységes mély belátással társul.
Olyanokkal, és sokfélével, melyeket nem lehet "felülnézetből"
klasszifikálni, vagy "kritikailag" besorolni, mert folytonosan benne
tapadunk, ráhangolódunk, elirigyeljük szabatosságát és mívességét,
cizellált klasszikusságát. Olyankor és úgy, ahol erény és ritkaság
"saját meggyőződésed szerint élni egy olyan világban, amely
megbüntet, alkalmasint meg is öl ezért".
Ám Konrád így él, így ír, hordozva a kiválasztottság
feladatkényszerét, büntetést, amely ha más nem, e létállapot
folytonos "naplózása", kiteljesítése, elvitatása és magasztalása is
egyben. Jó ez. Nekünk valóan jó.
A.Gergely András
2016.11.25
