Rákosi Mátyás:
Visszaemlékezések
|
Könyvismertetésünk
címe nem frivol szándékot fejez ki, a benne szereplő "szöveg" az
elmúlt évtizedek szövegtani, narratológiai és ezen keresztül
hermeneutikai szemléletének megjelenése. Azt, hogy Rákosi Mátyás
(1882-1971) rendkívüli életpályát írt le, a magyar olvasó előtt
talán még ma sem kell különösen bizonygatni. E poszthumusz, 1997
és 2002 között megjelenő memoárok Visszaemlékezések címen több
mint 2000 oldalon mutatják be e pályát elismerésre méltó
nyíltsággal. Természetesen egy elemzésre is vállalkozó recenzió
keretében sem merülhetünk el olyan hipotézisek
megfogalmazásában, hogy egy-egy ki nem fejtett összefüggésben az
írói perspektíva homogenitása vagy pedig szándékos hallgatás
vezette-e a szerzőt.
Rákosi "mint szöveg" természetesen értékeli át a politikus
Rákosi történelmi szerepét. A politikus Rákosi Mátyás a "magyar
Sztálin" volt, akinek történelmi korszakokat meghatározó bűnei a
huszadik század történelmének megingathatatlan tényei. Az
emlékiratait író Rákosi azonban határozottan kiáll a politikus
Rákosi mellett, s így felmenti a Visszaemlékezések olvasóját
attól, hogy a szöveg iránti nagyrabecsülése konfliktusba
kerüljön a politikus történelmi szerepének megítélésével.
A Visszaemlékezések fontossága elsősorban pszichológiai, de
filozófiai is. Pszichológiai azért, mert a baloldali mozgalmak,
a kommunizmus vagy a szociáldemokrácia pszichológiai szempontból
jóval kevésbé feldolgozottak, mint a jobboldali mozgalmaké,
beleértve a jobboldali totalitarizmusokat is. Filozófiai azért,
mert a sztálinizmus kialakulása és uralma, és egyáltalán az az
államforma, amit népi demokráciának neveztek, egy sor máig nem
tisztázott politikai, történelmi és etikai kérdést vet fel,
amelyek azonosításában és talán helyenként tisztázásában egy
ilyen kivételes szöveg már segítséget is nyújthat. A fiatalkorra
való emlékek konkrét, helyenként egyenesen vaskos
valóságismeretét az ideológia és alig volt képes
elhomályosítani, miközben a negyvenes-ötvenes évekre történő
visszapillantásban az ugyancsak elmélyült valóságismeret már az
ideológiai egyértelműség vasmarkában vergődik. A
Visszaemlékezések két dupla-kötetét a budapesti Napvilág Kiadó
adta ki. Az 1997-ben kiadott első két kötet Rákosi későbbi
életszakaszának leírását tartalmazta (1940-1956), amíg a
2002-ben megjelent két kötet az ifjúkor és a börtönbüntetésig
tartó első, ám ugyancsak szinte szélsőségesen gazdagnak mondható
korszakot foglalta magában (1892-1925).
A Visszaemlékezések kivételes jelentőségét nem abban látjuk,
hogy közvetlenül megoldana akár csak egyet is e pálya
metamorfózisainak valóságos titkai közül. A kétszer két kötet
jelentősége az, s ebben az összefüggésében meg kell elégednünk
ezzel is, hogy egyáltalán jelentős lépésekkel tolja közelebb e
titkok lehetséges értelmezésének lehetőségét. A baloldali
gondolat útja a sztálinizmusba, a tudományos szocializmus útja a
bürokratikus totalitarizmusba, a progresszió útja a szovjet
modellhez, az internacionalizmus útja az egy országban
felépített szocializmus felé - olyan kérdések ezek, amelyek
objektív tanulmányozásához a Visszaemlékezések kivételesen
kedvező alkalmat nyújtanak. De az összefüggés megfordítása sem
kevésbé igaz. A Visszaemlékezések anyaggazdagságára, történeti
ívének hosszára, a benne ábrázolt történelmi helyzetek
jelentőségére és nagyságrendjére emlékeztető más, hasonló
tudományos vagy irodalmi vállalkozások száma elenyészőnek
tekinthető.
Rákosi rendkívüli életútját elismerésreméltó nyíltsággal és
kifejtett módon írja le. Az 1940-től haláláig tartó második
korszak ábrázolásában ez a nyíltság paradox előnyökkel is jár az
olvasó és az utókor számára. A filozófiai és lélektani, erkölcsi
és politikai rejtély az előzőek szellemében ugyanis az, hogy
miként vált egy kivételes sorsú és képességű mozgalmárból olyan
rettegett diktátor, akinek esetében az "erkölcs felfüggesztésé"-nek
Sören Kierkegaard-tól eredő fogalma a koncepciós perek
kifogyhatatlan ötleteinek forgatókönyvírásában öltött testet. Az
1945-től terjedő korszak leírásában a Szovjetunóban
visszaemlékező Rákosi nem von vissza és nem bán meg semmit.
Egyrészt betekintést enged így abba a logikába, amely a
diktatúra erkölcsileg felfüggesztett állapotában vezette,
másrészt nem menekül abba az eleve elfogadhatatlan, számára
azonban az emigrációban egyértelműen rendelkezésre álló
felmentési lehetőségbe, hogy mások parancsát teljesítette.
A Visszaemlékezések több mint kétezer oldalon nyílt és egy
bizonyos történelmi határig egyenesen éleselméjű leírását adja
az európai történelem legnagyobb eseményeinek, különös
tekintettel a nagypolitikának azokkal a baloldali mozgalmakkal
összefonódó elemeire, amelyekről már csak e mozgalmi szféra
többszörös titkossága és dezinformáltsága miatt is csak nehezen
juthat hiteles információkhoz hoz a kutatás. A Visszaemlékezések
olvasásakor különös erővel tudatosodhat az is, hogy nincs két
történelem, csak egy van - a mozgalmon belüli és kívüli elemek
komplex sokrétűséggel kapcsolódnak egymásba.
Rákosi Mátyás nem csak a "magyar Sztálin" volt (egyedülálló és
szuperlativisztikus epitheton ornansainak felsorolásától itt
most eltekinthetünk), de sokrétű, kiemelkedően egyenesvonalú és
egyidejűleg karikaturisztikusan groteszk személyiség is.
Szabályos folklór alakult ki körülötte, mely természetesen nem
volt független az ezt megcélzó hivatalos propagandától, de azt
sem lehetne mondani, hogy ne szakadt volna le annak
járszalagjáról, s amelyben a gyűlölet, a megvetés, az elismerés
és a népi demokrata diktatúra vezetőjének dukáló kivételes
tisztelet keveredett.
A magyar társadalom számára Rákosi, mint "magyar Sztálin" mind a
mai napig vitális téma és jelenség, annak ellenére, hogy
történeti emléke egyértelmű, s azt a diktatúra és a
hatalomátvétel teljes hadjárattá összeálló erőszak-teljesítménye
határozza meg. Valamelyes más árnyalatot ebbe az emlékezésbe
csak az a spontán és kikényszerített elemek kibogozhatatlan
együtteséből összeálló entuziazmus jelentett. ami valóban
elfogta a magyar társadalom egy részét az ötvenes évek elején,
Magyarországon is megteremtve azt a minden érdemleges
visszaemlékező és író által megörökített "népünnepély"-hangulatot,
amelynek szemünkben egyik máig legérvényesebb krónikása a
harmincas évek elején kívülről a Szovjetunióba beérkező Sinkó
Ervin volt.
A huszadik század többnyire tragikus történelmi fordulatai
messze sebesebbek és intenzivebbek, mint egy aktor biográfiája.
A történelem sebessége maga mögött hagyja az egyén életének
belső logikáját, Rákosi élete igy ebből a szempontból rendkivül
kivételes és ideáltipikus, felszines számolgatás alapján és husz
és harminc közötti hatalmas történelmi és biográfiai fordulatot
élt át.
A Visszaemlékezések szoros olvasása és nem kevésbé szoros
tartalomelemzése sem ad választ Rákosi, a "vezér" szerepének
valódi titkaira. Mindeközben gondolhatunk arra, hogy a nagy
munkásmozgalmi párt mint szociológiai jelenség kettős módon
viszonyult a "vezér" problémájához. Egyrészt hamar tudatára
kellett jönnie, hogy a hatalom ilyen megszervezése a létező
legnagyobb veszély magára a mozgalomra (ha jó a király, minden
rendben van, de ha netalántán gyenge vagy éppen őrült, magával
rántja az egész országot). Másrészt maga a mozgalom számos
konkrét összefüggésben nagyonis igényelt egy olyan vezéralakot,
aki személyében testesítette meg ezt a kivételesen bonyolult
társadalmi intézményt ("Ha Rákosit mondjuk, a népet értjük",
szólt a szlogen, amelynek formállogikai hibáit társadalmi
relevancia ellensúlyozta.) Ehhez kapcsolódik az a csak igen
ritkán vizsgált strukturális konfliktus is, hogy a már győztes
kommunizmus egyik legnagyobb "cleavage"-e (politikai szakadéka)
nem az uj rendszer és a régi rendszer, de az uj rendszer
hatalomátvevő, mozgalmi korszaka és ugyanannak az uj rendszernek
a konszolidáló, "polgárosodó" korszaka között állt fenn. A
magyar helyzetre alkalmazva ezt az összefüggést, a kezdeti
mozgalmi szakaszra irányuló szimpátiák Magyarországon akarva-nem
akarva Rákosira kellett hogy irányuljanak, amig a társadalom nem
vette jó néven a konszolidáló Kádár-korszaktól, hogy "nem
törődött a néppel" a megszokott módon.
A Visszaemlékezések részletes és világos összefüggésekbe
helyezik Rákosi életének legtöbb fontos részletét, megvilágítják
rövid habozását az egyetem (kémia) és a Keleti Akadémia között,
részletesen megmutatják többnyelvűségének kialakulását.
Szemléltetik politikai személyiségének kialakulását, a magyar
századelő radikalizmusának egyik, egészen a Kommünig elfejlődő
ágát, a konkrétumokban pedig Rákosinak nemcsak érzületi
baloldaliságát, de sajátos és egyszerre logikai és az
igazságérzék elemeiből táplálkozó lelki pre-kommunizmusát is. A
Visszaemlékezések egymást erősítő két folyammá egyesíti a magyar
századelő politikai-szellemi dinamikáját és egy sajátos
személyiség strukturáit. A magyar századelő a huszadik század
egyik még alig feltárt paradigmáját illusztrálhatja: a
baloldaliság az értelmiség és a szellemi élet mozgalmaiból
legalább olyan intenziven nő ki, mint a szervezett
munkásmozgalmak dinamikájából. A személyiség strukturáinak
felmutatásában a Visszaemlékezések jelentősége talán még az
előzőt is felülmulja, a memoár a lehetségesség birodalmához
közelíti Rákosi személyisége fejlődéstörténetének megértését,
esetleg még rekonstrukcióját is.
Rákosi a magyar századelő egyedülálló modernizációs folyamainak
terméke volt, annak legfiatalabb nemzedékei közé tartozott,
akiknek 1918-1919 adta meg végső karakterét (esetében a
háborúval együtt), akiben tehát a korszakok folytonossága és
drámai megszakítottsága egyaránt kifejeződött. A
Visszaemlékezések alighanem ennek a nagy modernizációs
folyamatnak is fontos, talán egyenesen kiemelkedő dokumentumát
jelentik. A tanuló, a diák és a kezdő politikus Rákosi mintegy
enciklopédikus teljességgel járja végig a századelő
Magyarországának legfontosabb színtereit, alaposan megismeri a
szellemi és politikai folyamatokat és már ekkor különös
biztonsággal mozog abban, amit a modern társadalmakban "népélet"-nek
lehet csak nevezni, folyamatosan "olvassa" a szeme elé kerülő
képeket és eseményeket. Otthon van a társadalomban, sajátos
kapcsolatteremtő képesség és tanulékonyság jellemzi. 1913-14-ben
a Keleti Akadémia részéről számára lehetővé tett gyakornoki
tevékenységekkel összekapcsolt tanulmányutakat tesz
Németországban és Angliában. Ezzel alighanem Rákosi az egyetlen
1945 utáni elsőszámú kommunista vezető, akinek hosszú és
kiterjedt tanulóévek adattak meg a még a béke korszakát élő
nyugati világban. Nehéz megdöbbenés nélkül olvasni például
emlékezéseit a polgárjogi harcaikat vívó, szüffrazsett angol
nőszervezetek tüntetéséről, amelyet a londoni rendőrség a fiatal
Rákosi szemében szélsőséges brutalitással ver szét. Egy olyan
politikus, aki később maga is 15 évet tölt börtönben, majd 1945
után a koncepciós perek különösen kegyetlen változatait gondolja
ki, még öregségében is megrendül ennek az emléknek a
felidézésekor. Az éhségsztrájkot végző nők kényszertáplálását ő
nevezi "szadistá"-nak (I/1, S. 171-173).
A Visszaemlékezések-ben követhetőek a háborús, majd a
hadifogságban eltöltött évek, a bolsevikké válás, amely Rákosit
az MKP vezető politikusai közé katapultálja. Hatalmas tudásokat
volt képes megszerezni és elrendezni. Tudása azonban nem az
intellektuális vagy a tudományos tudás logikája szerint
rendeződött el, jóllehet a Visszaemlékezések hosszú szakaszain
át csak egészen kivételesen találkozunk az értelmiségi tudás
(vagy az értelmiségiek) iránti inkább lenézés, mint ellenszenv
nyomaival. Rákosi a maga szervező és irányítói tudását
mindenképpen az értelmiségi tudás változatai fölé helyezte. Ez a
tudás látszólag az egészséges emberi értelemből épült felfelé,
koherens homogenitását Rákosi mindvégig igen kedvelt népi
mondásai (amelyből széles összeállítást hozhat létre a szorosan
olvasó tartalomelemző) igazolhatják. Állandóan tanul és amit
egyszer megjegyzett, nem is felejti el. Tudásához járul a
mozgalmi vezetők sajátos informáltságának szintje és az állandó
gyakorlati tevékenység ugyancsak állandóan visszacsatolódó
tapasztalatainak feldolgozása.
Ez a tudás volt Rákosinak egyszerre szerencséje és tragédiája.
Szerencséje azért, mert - s ez a Visszaemlékezésekben is
megmutatkozik - mert ezzel mindenkori környezete fölé tudott
nőni, szó szerint a régi mozgalmi zsargont használva
"nélkülözhetetlenné tette magát", s mivel tudását nyomban a
mindenkori környezet alapos átalakítására is felhasználta,
aktivista mindentudása talán látható és izzadtságszagú
akarnokság nélkül is vezető szerephez juttathatta. Ez a
mindentudó aktivizmus mentette meg a beteglelkűségnek a
felszínen is érzékelhető szimptómáitól. Folyamatos és sikeres
aktivitásának a jelek szerint nem kellett az alacsony termet és
az előnytelen külső kompenzálásaként eltorzulnia. A
Visszaemlékezések tehát semmiképpen igazolja azt a
hallgatólagosan széles körben elterjedt meggyőződést, amely a
diktátor torzult lelkét e vonások kompenzációjának vágyával
mintegy már teljesen megmagyarázottnak gondolja.
Aktivista és eredményes mindentudása azonban minden bizonnyal
egyik fontos oka volt az 1945 utáni "magyar Sztálin"-szerep
effektív eljátszásának is. A diktátor eleve mindentudó. Mint
láttuk, ez egy bizonyos konkrét értelemben Rákosinál meg is
felelt a valóságnak. A hatalmi helyzet immanens elvakultságát ez
a mozzanat csak fokozhatta. Más eszmerendszerek képviselőinek
igazságát eleve behatárolta szemében azok "retrográd"
ideológiája. Az értelmiségi tudás saját minőségeit eleve nem
volt képes szellemileg saját, aktivista politikai mindentudása
fölé helyezni. Mindezek a vonások voltaképpen problémamentes és
harmonikus magabiztosságot alapoztak meg, amihez csak még
hozzájárult a marxista-leninista gondolkodás fölényébe vetett
megingathatatlan hite, nemkülönben a sztálinista léleknek a
világtörténelmi haladással való azonosulása és az eredeti
lélektani funkciók differenciáló hatásainak leépülése.
Rákosi kommunizmus-képe a húszas évek fordulóján egy olyan
Lenin-értelmezésen alapul, amely minden bizonnyal további,
tisztán politikaelméleti tanulságokkal is szolgál majd. Szemében
a Lenin-értelmezés testesíti meg az új rendet, jelenti a
hatalomátvétel legitimitását, ő az, aki példátlan és
karizmatikus mindentudással irányítja a történelmi folyamatot.
Univerzalitásra is igényt tartó modell-funkcióját azonban a
társadalommal és a néppel való kommunikáció képessége alapozza
meg. Teoretikus és praktikus mindentudás, amely a társadalom
mély régióival tart kapcsolatot, a hegemón, ha éppen nem
egyenesen diktatórikus hatalmat egy fajta közvetlen
demokráciával elegyítve. Rákosi nemcsak felismerte Leninnek ezt
az arcát, de feltétlenül jelezte, hogy maga számára is modellnek
tekinti. Más kérdés természetesen, hogy ez akár a húszas évek
elejére nézve is érvényes volt-e, miközben a megoldásra váró
kérdés ebben az összefüggésben egy újabb módon is
újrafogalmazhatóvá válik: miként megy át a karizmatikus
mindentudás és a közvetlen demokrácia elegyének ideálja egy
bürokratikus mindentudás és a nomenklatúra irányításának
eszményébe
Rákosi döntéseinek "objektív" evidenciája olyan erős volt, hogy
sokszor maga sem ismerte fel azoknak egy másik lehetséges
perspektívából már nyilvánvaló gyengéit. Teljes meggyőződéssel
utasította el például az 1919 után egész Európában igen
elterjedt ún. "baloldali" nézeteket, miközben a maga elemzésének
"racionalitása" alapján úgy ítéli meg, hogy a Horthy-rendszer
Magyarországán érdemes forradalmi szervezkedésbe kezdeni, ezért
többször illegálisan hazalátogat, amelynek következtében
1925-ben letartóztatják, s csak 15 év múlva, nagy nemzetközi
tiltakozás és más nagypolitikai fordulatok következtében engedik
kiutazni a Szovjetunióba.
A Visszaemlékezések egyébként még e másfél évtizedes raboskodás
szellemi vagy lélektani nyomainak érdemi hatását sem erősítik
Rákosi titkainak megfejtésében. Nem annyira lélektani, mint
inkább pragmatikus hatás ugyanis az a szövegben a későbbiekben
állandóan visszatérő meggyőződés, hogy voltaképpen mindenki
besúgó, aki megjárta a Horthy-őrszobákat, ezért az egyes konkrét
esetek konkrét részleteit tulajdonképpen nem is érdemes
elmélyültebben vizsgálni. A "tudományos" alapokon előre
kitalálható és a valóságosan bebizonyított bűn közötti különbség
valójában nem létezett számára a későbbiekben.
Úgy tűnik, még a Visszaemlékezések négy kötetének különleges
alkalma sem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar Sztálin
lélektanának titkaihoz érdemileg közelebb kerüljünk. A szoros
olvasás sem tárhatott fel rejtett pszichológiai rejtélyeket, a
bolsevik személyiség páncélján nem hatolnak át az egykori vagy
még megőrzött lélek személyes vonásai. Az ideológia és a párt
megfogalmazta helyes tudat, a világtörténelmi folyamattal
szembeni optimális magatartással való maradéktalan azonosulás
teljesen kitölti a személyiség kereteit. Külön megfontolás alá
esik, hogy még a Sztálintól való félelem nyomai sem ütnek át a
Visszaemlékezések nyelvén és logikáján, jóllehet egy ilyen érzés
már csak a kutatás eddigi hipotéziseiben is elég létjogosultnak
tűnhet. Önmagával való azonosságának ereje valószínűtlen: az
emlékirat megírásának idején egy pillanatig sem hajlandó
belátni, hogy veszített. Nagyra becsülhető valóságérzéke
tökéletesen elnémul a párt vagy Sztálin elemzésekor, miközben
egy-egy itt gyakorolt kritika ekkor már az ő történelmi mérlegét
is javíthatta volna. Lenin-képét valósította meg Sztálin
stílusában. De a kettő közötti szürke zónába egy pillanatig sem
tudott bepillantani. Fiatalkorában a szó szoros értelmében
otthon volt a valóságban és képes volt alakítani is azt. A
hatalom birtokában erre már nem a Visszaemlékezések tanúsága
alapján, erre már nem volt képes.
A Visszaemlékezések két dupla-kötetét a budapesti Napvilág Kiadó
adta ki. Az 1997-ben kiadott első két kötet Rákosi későbbi
életszakaszának leírását tartalmazta (1940-1956), amíg a
2002-ben megjelent két kötet az ifjúkor és a börtönbüntetésig
tartó első, ám ugyancsak szinte szélsőségesen gazdagnak mondható
korszakot foglalta magában (1892-1925). E szövegeken kívül nem
keletkeztek további feljegyzések. Rákosi Visszaemlékezéseit
szovjetunióbeli emigrációjában (1956-1971) írta, ahová
közvetlenül az 1956-os események sodrából menekítették ki. Az
emlékiratok megírásának körülményei nem voltak kielégítőnek
nevezhetők, saját emlékezetén kívül Rákosi elsősorban az 1945
utáni korszak sajtójának és politikai könyvanyagának
rendelkezésére bocsátott forrásait használhatta fel. A
Visszaemlékezések magas színvonala, azaz "Rákosi mint szöveg"
ilyen körülmények között minden csak nem magától értetődő.
(Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956 . Szerkesztette
Feitl István, Gellériné Lázár Mária és Sipos Levente. 1-2 kötet.
Budapest, 1997. és Rákosi Mátyás, Visszaemlékezések 1892-1925.
Szerkesztette Feitl István, Gellériné Lázár Mária és Sipos
Levente. 1-2 kötet. Budapest, 2002.
Kiss Endre
2017.04.26
|