Vissza

A.I. Szolzsenyicin:
Együtt II.
Oroszok és zsidók a Szovjetunióban

Itt van a második! Megjelent Szolzsenyicin az orosz zsidók történetét tárgyaló művének második kötete, szintén az Allprint Kiadó gondozásában.

Tárgyát tekintve még nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint az első kötet, hiszen az 1917 februári forradalomtól követi az akkor még legnagyobb lélekszámú zsidóság sorsát, kapcsolatát a többséggel.

Időben kevesebbet foglal magába, mint az előző kötet, de a XX. század legizgalmasabb évtizedeit, az orosz zsidók egyenjogúsításától a milliós exodusig.

Hogyan látta ezt a folyamatot a század legnagyobb orosz gondolkodója, a Nobel díjas Szolzsenyicin? Hogyan látszottak a szenvedések, egyéni sikerek és felemelkedés pravoszláv konzervatív szemszögből?

Tisztázó bevezetés címen messziről közelíti meg a témát, felteszi a felesleges kérdést: ki a zsidó? Ennek eldöntésében rabbinikus tekintélyekre és modern írókra egyaránt hivatkozik, idéz a Haláchából, amelyet oroszosan Gálách-nak ír, megmosolyogtatva azokat, akik emlékeznek arra, hogy ez a szó katolikus papot ("borotvált") jelent jiddisül.

Utal Stefan Zweig állásfoglalására a zsidók közéleti szerepléséről, amely lényegében egyezik Bibó későbbi tanácsaival. Ezután kezdi 15 fejezetbe csoportosított áttekintését az orosz-zsidó történelemről, rengeteg névvel és adattal, események és szereplők tömegét vonultatva fel lapjain.

Olyan közismert tényeket kérdőjelez meg, mint a szomorú emlékű Fekete Százak antiszemitizmusa, megtudjuk a finnek ellenkezését a zsidók befogadásával szemben, elemzi a zsidók különféle magatartását a forradalom és polgárháború nehéz időszakában.

Más forrásokkal egybehangzóan állapítja meg a cionizmus népszerűségét, amelynek ismeretében szinte érthetetlen miért maradtak az elpusztított Oroszországban.
Hosszú névsorokkal -néha külön apró betűs oldalakon - szemlélteti a zsidók számarányukon felüli részvételét a bolsevik mozgalomban, illetve az általuk kialakított hatalomban, de mindig említi a másik oldal zsidóit is. Jellemző, hogy a Téli Palota védői és támadói között is szépszámmal voltak zsidók!

Imponáló dokumentáltsága ellenére kétségtelen melyik oldalon áll, ezt szóhasználata is tükrözi: "Soknemzetiségű őrjöngés" a forradalom, amelyben a zsidók "megfeledkeztek magukról, megszédültek".

Talán meglepő olvasni a pogromlovagként elkönyvelt és ezért 1926-ban a zsidó Schwarzbart által Párizsban agyonlőtt Petljura védelmét, de ne felejtsük, hogy a cionizmus nagy alakja Zsabotyinszkij is koszorút küldött sírjára!

Találunk magyar párhuzamokat, utalásokat a Tanácsköztársaságra, amelyben szerinte 95 %-os volt a zsidó vezetés, ami erős túlzás. Általában hangsúlyozza a zsidók szerepét, nagy számát - ami egyrészt nem jelenti befolyásukat is, másrészt, ha a zsidó lakossági csoportot nézzük nem volt nagyobb köztük a bolsevikok támogatottsága, mint a többi nemzetiségnél.

Röviden épp csak említi a pogromokat -ahogy később a második világháborús mészárlásokat is - annál részletesebb a szovjethatalom bűneinek leírása.

Kisebb pontatlanságok előfordulnak, pl. a cárt kivégző Jurovszkij nem órás, hanem fényképész volt eredetileg, nem említi a Vörös Hadsereg zsidó alakulatát, a Borohov-ezredet. A "Gabima" (Habima) nem szűnt meg, ma Tel Aviv legnépszerűbb színháza, stb.

Barátságosan ír az emigráns zsidók felekezeti határokon túlmenő jótékonyságáról, a kispolgári megélhetésüket vesztett orosz zsidók nyomoráról, amely a városokba űzi őket, táptalajt adva a 20-as évek antiszemitizmusának. A Krím-félszigeti telepítés - amelyet Majakovszkij is megénekel - éppúgy nem válik be, mint az annyit propagált Birobidzsán sem.

Az általános vallásellenes kampány nem kíméli a zsinagógákat, de a fordulópont mégis 1937, amikor előszeretettel minősítik a zsidó párttagokat trockistának. Tömegesen kerülnek a Gulagra, ahol később Szolzsenyicin is találkozhat sokukkal. Érdekes módon vádat kovácsol ebből a körülményből, ugyanis sok névvel alátámasztva fejtegeti, hogy a lágerekben a gazdasági és egészségügyi - a túlélésre aránylag nagyobb esélyt adó - posztokat zsidók szerezték meg. Nem lehet, hogy alkalmasabbak voltak ezek ellátására a volt tiszteknél vagy a muzsikoknál?

Szűkszavú a háború iszonyatos mészárlásai említésekor, amelyet felfokoz az állítólagos "zsidó evakuáció" hiánya. Sztálin 1948-ban induló zsidóellenes kampányait elemzi, utal arra, hogy szinte jelképesen purimkor halt meg. Megismétli Irving teóriáját az 1956-os magyar forradalom antiszemita jellegéről, csatlakozva az addig is bőven előforduló téves magyar utalásokhoz.

Könyve utolsó öt fejezetében elemzéseket olvashatunk a zsidóság és az orosz nemzet bonyolult viszonyáról, kevesebb névvel és adattal, mint az előző részekben. Üdvözli a zsidóság elfordulását a bolsevista ideológiától, de hiányolja a bocsánatkérést annak támogatásáért. Ez szemléletének legnagyobb hibája, amely zsidó olvasóját arra kényszeríti, hogy erős kritikával fogadja megállapításait. Ne feledjük, hogy pl. Magyarországon a Tanácsköztársaság bukása után voltak ilyen nyilatkozatok hivatalos zsidó oldalról. Mint tudjuk teljesen eredménytelenül, semmi pozitív hatásuk nem volt.

Utal a kivándorlásra "Észak Babilonjából", de ne felejtsük, hogy 1990-ben zárja vizsgálódását, tehát még a tömeges kivándorlás engedélyezése előtt. Noha az újkori orosz történelem egyik legfontosabb kérdésének tartja tárgyát, természetesen nem ad megoldást. Végkövetkeztetése: "Az egymásba fonódott zsidó és orosz sors viszonya valamiféle mély történelmi kódot tartalmaz, amit a jövőben sem szabad elveszítenünk."

Könyve tudományos jellegét és használhatóságát növeli terjedelmes függeléke, amelyben nemcsak névmutató és irodalomjegyzék, hanem a szovjet vezetők életrajza is megtalálható.

Az Együtt második kötete méltó mindazok figyelmére, akik mélyebben akarnak tájékozódni akár a szovjet, akár a kelet-európai zsidó történelemben.

Róbert Péter