RABBI ARYEH KAPLAN:
KÁBBÁLÁ ÉS PRÓFÉCIA
Fordította, kiegészítette és közreadta: Dr. Borsányi Schmidt Ferenc

Mit jelent a „kábbálá” szó? A „kábbál” tőből származik, aminek jelentése „kap, megkap, átvesz”. A fogalom tartalmazza még azt az utalást is, hogy nem akármire vonatkozik, hanem egy fajta „bölcsesség” az átvétel tárgya.

A Misna elmondja, hogy Mózes „kibél” (megkapta) a Tórát a Szináj hegyen (és ezt követően) átadta J’hosuának (Józsuának). J’hosuá továbbadta (átadta) az Öregeknek. Az Öregek a Prófétákra hagyományozták (átadták). A Próféták (pedig) átadták a Nagy Gyülekezet Férfiainak.

Mózes volt minden Próféta mestere, vagy tanítója. Ő tökéletesen megértette a Tórát. Ebben az értelemben Mózes prófétai látomása hasonlatos volt, egy szinten volt egy nyitott edénnyel, amibe mindig még többet tölthetünk, (tehát nagyobb a befogadó képessége.

Talán Mózes befogadó képességének titka az volt, hogy minél többet átadott, annál többet volt képes befogadni, illetve átvenni. A Misna ezen az alapon mondja,hogy ”Mózes „kibél Tórá”, mert Mózes volt az összehasonlításra alkalmazott példa a teljes, a tökéletes „kábbálá”-átvételre a prófétai gyakorlatban.

A „kábbálá” eszméje ettől kezdve teljesen átitatódik a Tóra (szellemével) és minden lehetséges szinten kötődik hozzá. Kábbálá nélkül bárki megérti a Tórát számos (megfelelő) szinten. Az egyetlen (lehetséges) módja azonban annak, hogy megragadhassunk mindenegyes árnyalatot Tóra (üzenetéből) a prófétai bölcsességen keresztül vezet, amit a Kábbálá tartalmaz.

Ennek folytán meg tudjuk érteni, hogy mi volt az, amit „Mózes átadott J’hosuának, J’hosuá pedig átadott az Öregeknek, stb.” A Tóra szerint az Örökkévaló mondta Mózesnek, hogy plántálja J’hosuába a szellemét (B’midbár/Numeri 27: 20.) Más szavakkal, Mózes (kötelessége lett, hogy) felruházza J’hosuát saját prófétai szellemiségével, (vagyis prófétai adottságával, ilyen képességeivel.) Egy ősi Midrás szerint, (ez az utasítás) tartalmazta (azt is, hogy bízza rá) a prófétaság (elsajátításához) szükséges módszereket és tanításokat. Mózes ily módon átadta az (eszközöket), a „kulcsokat” J’hosuának, amelyek szükségesek a prófétaság állapotának, (adottságának) megszerzéséhez. Ezek az (irányelvek) alkotják a Kábbálá hagyományát.

A prófétai korszak egész ideje során a kábbálát a fő próféták őrizték és tanításait csak kiválasztott és szigorúan megállapított tulajdonságokkal rendelkező tanítványoknak adták át.

E korszakban a Szentély, majd később az első Templom volt minden fajta prófétai élmény és megnyilvánulás színhelye. Amikor küszöbön állt a Templom lerombolása, J'hezk'él (Ezékiel) próféta egy látomást tapasztalt, amely hírül adta, hogy a prófétai korszak ezred évet betöltő ideje véget ért. Ez a látomás Má'ászé Merkává, vagyis a Trónszekér Tanítása (illetve Műve) néven vált ismertté. Miközben kifejezetten J'hezk'él (Ezékiel) könyvének első fejezetére utalunk ezzel az elnevezéssel, tulajdonképpen az egész kábbálá-hagyományt nevezzük Má'ászé Merkávának. A korábbi prófétai üzenetektől eltérően, J'hezk'él (Ezékiel) látomása tartalmazott egy időszerű és részletes leírását a próféta felemelkedésének, valamint azoknak a korlátoknak, amelyekkel szembe kerül, amelyek akadályozni fogják abban, hogy hallhassa az Ö-való hangját. A prófétai korszak lezárulásához érkezve, J'hezk'él (Ezékiel) látomása kellett, hogy tartalmazzon egy különleges utasítást a prófétai állapot megvalósítására, illetve az ebbe való belépésre. Ez az utasítás azonban rendkívül különleges fogalmak közé volt rejtve. A kábbálá hagyománya tehát minden igyekezet és szándék ellenére még rejtettebb maradt, mint amilyen ez után volt egészen a legutóbbi időkig.

A második Templom megépítésének idején a kábbálá hagyományának kulcsa, vagyis a titok nyitja rábízatott a legutóbbi prófétákra, illetve a zsidó nép legnagyobb bölcseire. Ők együtt alkották a Nagy Gyülekezet 120 férfiú tagját. Belőlük állt a bölcseknek az a testülete, amely a Misnát állította össze, akik a Talmud Chágigá-traktátusában rögzítették: A Má'ászé Merkává csak egyéni, vagyis egyszerre csak egyetlen tanulónak adható tovább, aki eléggé bölcs és felkészült arra, hogy az előadottakat egyedül, csak a saját tudására támaszkodva megértse.

Ha egy pillantást vetünk a korszak történetére, akkor látni fogjuk, hogy a második Templom lerombolása után a rómaiak még engedélyezték a helyben maradt zsidóságnak, a zsidó nép izraeli maradékának, hogy az elfoglalt, a majdnem egészen lerombolt, a romba döntött országban maradjon. A Bár Kochbá-féle felkelést követően azonban, i.u. 132-135 után, az események egy drasztikus fordulattal a rossz irányban alakultak. Ettől az időponttól kezdve a rómaiak minden igyekezete arra irányult, hogy a zsidó nép hatalmukban lévő nagyobb részéből kiöljék a Tóra iránti érdeklődést, a Tóra tanulmányozását, vagyis a Tóra ismeretének a legapróbb nyomát is. A Hadriánusz nevével fémjelzett, az ő nevéhez kötődő zsidóüldözés csúcspontját érte el, ami abban is megmutatkozott, hogy a rómaiak kezébe került Tóra-tanítókat egytől-egyig halálra ítélték és kivégezték. Ez volt a Tíz Mártír nevével jelzett korszak, a Tíz Mártíré, akik között megtalálhattuk a kábbálá hagyományának tovább vívőit és átadóit, vagyis tovább adóit, átörökítőit, tanítóit.

Ennek az üldözésnek és gyilkolásnak az eredményeképpen a Szinájból nyert szóbeli hagyomány, különösen a kábbálá hagyománya, legalábbis a továbbélés szempontjából a feledés veszélyébe került.

Ebben az időben történt, hogy a kábbálá hagyománya Rabbi Ákivának (i.u. 50-135.) került átadásra. Őt tartották a kor legnagyobb tudósának, akár a kinyilvánított Tóráról, akár annak rejtett, titkos vetületét illetően. Rabbi Ákivának birtokában volt a Merkává (Szekér-Trónszék)-hagyomány titka is. A források többsége Rabbi Ákivát nevezi meg a Széfer J’círá (Széfer Jecírá) /A Formálás Könyve/ az egyik legrégebbi és tartalma alapján a legkülönösebb kábbálista mű szerzőjeként. Csakúgy mint ahogy a Talmud jelentős része Rabbi Ákivának a keze nyomát viseli magán, ez a helyzet a Széfer J’círával is. Rabbi Ákivá volt az, aki tovább adta a következő nemzedéknek ezeket a tanításokat nagyon részletes és könnyen érthető, könnyen felfogható formában. Ugyancsak ez volt azaz idő, amikor Rabbi Nehunjá ben há-Káná és főtanítványa, a Főpap, Rabbi Jismáél ben Elisá írásba foglalta a Széfer Báhírt (A Ragyogás Könyvét) és a Pirkéi Héchálot Rábbátájt (Az I-teni Csarnokok Nagyobb Könyve) című műveket. Ez a két bölcs nemcsak leírta, hanem közre is adta azokat a műveket és hagyományokat, amelyeket azért hagyományoztak rájuk, hogy abban a sok veszélyt rejtő korban, amelyben éltek, rájuk bízzák és ők megőrizzék, hogy a megfelelő időben, a megfelelő tanítványnak átadhassák. A Misnát magyarázva Rási (Rabbi S’lómó Jicháki-Járchi, 1040-1105), hogy az egyik nagyon fontos szöveg a Má’ásze Merkává tanulmányozásához a Pirkéi Héchálot Rábbátáj volt. Ez a szöveg tartalmazza a szükséges meditációs technikák leírását, ilyen irányú tanításokat és utasításokat a prófétai állapot megvalósításához.

A Zohár (A Ragyogás Könyve), a kabbala fő oszlopainak egyike, amelyet Rabbi Simon bár Jocháj tanított i.u. 135. körül. Rabbi Simon bár Jocháj mint már utaltunk rá ebben a viszontagságokban és vészt hozó eseményekben terhes időszakban élt, akkor, amikor a rómaiak szinte az összes nagy tanítót megölték, a kinyilvánított és a rejtett hagyományok minden továbbadóját, áthagyományozóját. A tizenhárom év folyamán, ami alatt Rabbi Simon kies barlangjában rejtőzőtt és meditált tanítványaival együtt, tanította mindazt, amit megkapott, amit megtanult mestereitől. Ugyancsak ez idő alatt megkapta az i-teni inspirációt, a Ruách há-Kodest, valamint kiérdemelte Elijáhunak, a prófétának a látomását. Akkoriban volt egy hagyomány, mely szerint, ha a Szóbeli Tan abban a veszélyes helyzetbe kerül, hogy már-már a reá érdemes emberek is elfelejtik, akkor írásba lehet foglalni. Ez okból, a mesterek mindegyike, Rabbi Ákibá, Rabbi Nehunjá, Rabbi Jismáél és Rabbi Simon példát statuáltak, jó példával jártak elől és a Szóbeli Tan néhány részét írásba foglalták, illetve az ehhez írott magyarázataikat közreadták. Emellett, az írásban megörökített sövegeknek nem adtak végleges, számos nemzedékre érvényes formát, hogy idő múltával, az akkori szakértők és az akkori olvasó ember kicserélődésével a változó kor és annak embere igényeihez lehessen igazítani. Ez a feladat a tanítványaikra, s azok tanítványaira vár. Mindezek a főbb szövegek, a Széfer J’círá, a Széfer há-Báhír, a Héchálot Rábbátaj, a Zóhár és a nyilvánosságra hozott Tóra különböző fejezetei mind azokat az alapvető, lényeges tanításokat tartalmazták, amelyeket korszakokon keresztül továbbadtak a próféták és a bölcsek, Mózessel kezdődően. Eljött az idő, hogy ezek a tanítások írásban is megörökítődjenek. Eléggé érdekes módon, mindezek a munkák olyan különleges tartalmúak voltak, hogy feltehettük a kérdést, hogy mi haszna van ezek ismeretének? Mindaz, amit leírtak, úgy, mint a Tóra, a keletkezési és leírási idejében, egy zárt, csak a kevesek számára érthető könyv volt. Olyan szöveg, olyan kincsestár, amelyhez a kulcsot csak szóbeli magyarázat formájában kaphatjuk meg. Csak annyi került leírásra, amennyi biztosítja a hagyományban járatos számára a szöveg megértését, a mű haszonnal forgatását. Ez az egész leírt szövegrész, kezdve a parancsolatok megértésével és a gyakorlati életben való érvényesítésével a prófétai elhívás megnyilvánulásának „finomságaiig” zárt könyv maradt. A kabbala hagyománya tehát megőrizte titokzatosságát, a „kiválasztottaknak” szóló jellegét.

Korábban említettük, hogy a kabbala legfőbb erőssége, létrejötte óta, mindig a Zohár, helyesebben a Széfer há-Zóhár, magyarul a Fényesség Könyve volt, amely mű Rabbi Simon bár Jocháj iskolájából került ki. A Zohárban rejlő tanítások képezték azt az alapot, amelyre a modern idők két legnagyobb kabbalistája építette egész rendszerét. E két legnagyobb modern kori kabbalista a RAMAK tiszteleti, betűnéven is ismert Rabbi Mose Cordovero (megh. 1570) és Rabbi Jichák Lurijá (1534-1572), az általában ÁRI néven emlegetett Elohi Rabbi Jichák, az I-teni Rabbi Jichák volt. A Zohár nehezen „átlátható”, nehezen érthető mű. Nagyon gyakran előfordult, hogy az ÁRI kiválasztott egy szövegrészt a Zohárból és ezen hosszabb ideig meditált, ismételgette a szavakat, mint egy mantrát, s így tett mindaddig, míg a részlet világosan érthető lett, értelme, belső jelentése fel nem tárult előtte, nyilvánvaló nem lett. A fő kapcsolat az ÁRI írásai (Kitvé ÁRI) és a Zohár között abban a tényben található, hogy az ÁRI tanítását nem ismerve, a tanulmányozó nehezebben értené meg a könyv mondanivalóját, ha lényege egyáltalán érhető lenne. Tanulmányozhatjuk a Zohárt, ami nagyon költői mű, de nem árul el semmiféle szerkezetet, vagy felépítést. Ezzel szemben, ha ismerjük a Kitvé ÁRI-t, vagyi az ÁRI írásait, akkor a Zohárban rejlő titkok, a Zohár valódi mondanivalója azonnal feltárul, mint egy mindannyiunk számára nyitott könyv. Példának okáért, valamelyikünk elhatározza, hogy a fémek tulajdonságait tanulmányozza, és meg fogja a tudni, hogy az ezüst fehér, az arany sárga, a réz vörös, s az egyik fém kemény, a másik pedig puhább. Mi, a tanulmányozók mégsem fogjuk megismerni az okokat, hogy miért ilyen tulajdonságú bármelyik fém, mindaddig, míg meg nem ismerjük az atomelméletet, vagy a szilárd testek fizikáját. Akkor azonban, ha megtanuljuk ezt a tudományt, és megtudjuk, hogy a fény miképp verődik vissza a réz bizonyos atomjairól, akkor meg fogjuk érteni, hogy a réz miért vörös, s mindjárt meglátjuk, hogy ezekben az ismeretekben van rendszer. Az ÁRI tanításait a Zohár atomelméletének nevezhetjük és vele hamarosan meglátjuk, hogy mindennek van értelme. A kutató elme mélyebbre és mélyebbre lesz képes tekinteni, olyan távolra, ameddig csak az emberi elme el tud hatolni és ez a kutatás mindig újabb és újabb szellemi kincsekhez juttatja az embert.

A Kitvé Ári (Kitvéi Ári), mint gyűjtő kötetben közreadott művek közül a legfontosabbnak tekintett mű az „Éc Chájim” (Élet Fája). Ez a munka kifejti a kábbálá elméleti alapjait. Az a törekvő, aki megfelelő szintre jutott a mű tartalmának tanulmányozásában, már nem talál a többi írásban nehézséget; a Kitvé Áriban foglalt többi írás feltárul előtte, elárulja titkát. Ezután a „P’ri Éc Chájim” (Élet Fájának Gyümölcse) című munka megmutatja azt, hogy miként tudjuk felhasználni az Éc Chájimból tanultakat mindennapos elfoglaltságunk során (meditáció idején, amikor feltesszük a tallitot (imakendőt, imaleplet) vagy a t’fillint (imaszíjakat), amikor imádkozunk, vagy amikor mácát (máceszt) eszünk, vagy máskor. Az itt tanultak azt is felfedik, hogy miként tudjuk továbbfejleszteni azokat a meditáció-technikákat, amelyek az ÁRI-nak már olvasott és megtanult tanításain alapulnak.

Ezután következik a „S’mone S’earim” (Nyolc Kapu) nevezetű írás. Az első kapu, a Sá’ár há-Hákdámot (A Bevezetések Kapuja) ugyanazt az elméleti alapot tartalmazza, mint az Éc Chájim. A második a Sá’ár Má’ámaré RÁSBI, a Zohárból tanultak Kapuja, a harmadik a Sá’ár Má’ámáré Cházál, a Talmudból tanultak Kapuja, a negyedik a Sá’ár há-P’szukim, a Bibliai versek Kapuja, az ötödik a Sá’ár há-Micvot, a Kötelességek, vagy Parancsolatok Kapuja, a hatodik a Sá’ár há-Kávvánot, az Elmélyedés, a Meditációk Kapuja, a hetedik a Sá’ár Ruách há-Kodes, az I-teni sugalmazás Kapuja, amely egy általános, az összes megtanultra alkalmazandó ismeretet tartalmaz és bevezet abba, hogy miként kell alkalmazni az ÁRI módszerét, mint meditációs stúdiumot. Sok szempontból a Sá’ár Ruách há-Kodes jelenti a kulcsot az egész Kitvé Árihoz, mert az összes megelőző „Kapu” csak az elmélettel foglalkozik, míg a Sá’ár Ruách há-Kodes megtanít arra, hogy mindezt miképpen tegyük át, hogyan használjuk a gyakorlatban. A nyolcadik Kapu, a Sá’ár há-Gilgulim, az Újjászületések Kapuja.

Egy nagyon fontos kérdés, amiről ritkán, vagy sohasem beszélünk, hogy a kábbálá önmagában nemigen alkalmazható, nem tudjuk a kinyilvánított Tóra teljes tartalma nélkül használni, minthogy a kábbálá is a Tórának integráns része. Nincs olyan kábbálisztikus mű, amely ne tartalmazna hosszabb, vagy rövidebb idézetet a T’náchból, Bibliánkból, vagy a Talmudból, a midrásokból, tehát magas rendű, átfogó ismeretét kívánja mindennek A Biblia, a Talmud, a midrások együtt kell, hogy jelen legyenek ismereteinkben, ha a kábbálával foglalkozunk.

A kábbálának három fő típusa, irányzata, vagy aspektusa van: elméleti kábbálá, meditációs kábbálá és gyakorlati kábbálá. Az elméleti kábbálá elsősorban a zsidó misztika, a kábbálá tanításainak, szellemi birodalmának leírását adja. A meditációs kábbálá bevezetést és utasításokat tartalmaz arra nézve, hogy miként kerülhetünk a zsidó meditáció által tanított, a bensőnkben meglévő szellemi adottságok és képességek birtokába és hogyan tudjuk ezeket továbbfejleszteni. Az elméleti kábbálá nagyon gyakran segítséget nyújt annak, aki már egyébként is rálépett erre az útra és elindult rajta. Máskülönben olyan, mint a felszálló repülőgép, amely nélkülözi a segédeszközök mindegyikét. Szükségünk lesz a biztos leszálláshoz térképekre és műszerekre. Az elméleti kábbálá biztosítja mind a segédeszközöket ahhoz, hogy biztonsággal és sikerrel járjunk a választott úton, függetlenül attól, hogy melyik oldalon állunk, jón, vagy a rosszon. Nagyon kevés könyv jelent meg nyomtatásban a meditatív kábbáláról, annak ellenére, hogy sok kézirat létezik. Ezeknek legismertebbike, szinte mintadarabja, Rabbi Chájim Vitál „Sá’áré K’dusá” (Sá’áréj K’dusá), a Szentség Kapui című írása. Ez a mű egyike annak a nagyon kevés könyvnek, amely nyomtatásban megjelent azok közül, amelyek elmondják, hogy miként meditáljunk kábbálista módon. Mind a mai napig, csak az első három rész jelent meg könyv alakban. A negyedik, befejező rész válogatást tartalmaz azokból a kéziratokból, amelyek az egyéb, az ismertetektől különböző meditációs módszerek kérdéseit tartalmazzák.

A harmadik fajta, a gyakorlati, vagy mágikus kábbálá. Erre vonatkozó könyv szintén alig jelent meg nyomtatásban, a „Ráziél há-Málách”, „Az i-teni titkok angyala” kivételével, amely mű három részből áll, három részre osztották. A könyv első nyomdásza azonban leejtette a számozatlan kéziratot a földre, és ennek folytán nagy összevisszaságban, rossz sorrendben nyomtatta ki a felszedett lapokat. A betűszedő mester nem talált hibát, tekintve, hogy tőle akkoriban se volt várható, hogy értse a szöveget. A varázslásról szóló legfőbb írás a „Sosán J’szod Olám”, a „Világ Alapjának Rózsája”, amelyből csak egyetlen kézirat létezik.

SZELLEMI KITERJEDÉS

Hitünk egyik legfontosabb alapja az a meggyőződésünk, hogy I-ten egyetlen abszolút, minden felett álló egység, minden lehetséges szempontból Egyetlen. Egyáltalán nem tartalmaz bármiféle formával, többséggel rendelkező szerkezetet, Ő Egyetlen Egy. Mindez azonban felvet egy furcsa kérdést. Miképpen lehetséges, hogy az Örökkévaló, Aki az elmondottak szerint teljességgel egyszerű, véghez vitte és oly sokrétű szerepet vállalt a Teremtés mindenre kiterjedő és mai életünkben is tapasztalható sokféle aspektusában. Miképpen lehetséges, hogy az Egyetlen véghez vitt oly sokféle dolgot?
Miközben elmélázunk ezen a kérdésen és megpróbáljuk megválaszolni, szembe találkozunk egy sokkal többrétű, összetettebb kérdéssel. A kábbálisták szerint I-ten lényege olyan hatalmas, hogy az Örökkévalónak vissza kell teljesen húzódnia, hogy a Teremtés műve el tudjon helyezkedni, hogy világunkban látható lehessen.

 

Borsányi Schmidt Ferenc
2007.07.12