1. A pesti nők szervezkedése, és a zsidó Nőegylet

Ha feltétlenül meg kellene határozni jelen dolgozat irányzatát, akkor a nőetikát választanám. A nőetikát ugyanis az jellemzi, hogy a nők - önmaguk valóságából indulva - azon gondolkodnak el, milyen módon járulhatnak hozzá az emberiség életminőségének javításához.1 Ebben a tézisben kifejezésre jut az a vélemény is, hogy a feminizmus a humanizmussal egyenlő, hiszen a nők tudatosan vállalnak felelősséget az aktuális világért és az eljövendő generációkért.

Tekintettel az emancipáció történetére, a feminizmust - tévesen - a Felvilágosodás paradigmájának is felfoghatják. Ám a Felvilágosodás - felszabadítva a társadalom némely rétegét a tudatlanság alól - a nemzeti nyelvek és a nemzeti magatartási minták révén gúzsba kötötte az egész Európát. Az életvitel egyik kötelező mintájává a felvilágosult kereszténység lett, az ettől eltérő magatartás pedig gyanút, félelmet, de legfeljebb szánalmat váltott ki az ország „mi” (például „mi magyarok”) egységébe mind szorosabban tömörülő polgáraiból.

A felvilágosult ember jól ismerte saját normacsoportjának határait, hazafias lelkülettel rendelkezett és a saját társadalmi csoport közjava érdekében fáradozott. A magyar társadalmat jobbítani szándékozó női csoportok eleinte még csak a női nem egyenlőségéért könyörögtek a társadalmat birtokló férfiakhoz (így volt ez 1790-ban, amikor Bárány Péter a magyar anyák megbízásából fordult a magyar parlamenthez). A férfiak (Palóczi Horváth Ádám) felsorolták a nők hiányosságait, és azt tanácsolták, hogy csak ne szervezkedjenek, ismerjék el a férfiak elsőbbségét és becsüljék meg őket.2

            Később a bölcs férfiak rájöttek, hogy mégis érdemes talán néhány kisebb engedményt tenni, és így alakultak meg a felekezetek vallásos kontrollja alatt működő női szervezetek, többek között a pesti lakosság szerves részét képező zsidóság Nőegylete. A zsidó közösség a női szerepet - a többi, Európában honos valláshoz hasonlóan - a családra korlátozta, és a férfi alaptevékenység kiegészítőjeként tekintette, miközben a női közszereplés éppen a zsidó vallási közösségben életfontosságú volt. Az 1828-as pesti jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy a közösség zavartalan működése érdekében a nők betegőrzőként (Krankenwächter) és a gyermekágyas anyák segítőiként tevékenykedtek. A 19. század elején már szinte mindenütt működtek a zsidó bábák, akiknek munkája már csak a kényszerkikeresztelés megakadályozása miatt is exisztenciális jelentőségű volt.3

            1866-ban a pesti zsidó közösséget egy újabb struktúra egészítette ki - a Nőegylet, noha egy létező terézvárosi nőegyletre való utalásokat Dorffinger 1827-es pesti úti kalauzában is megtalálhatjuk.4 Előfordulhat, hogy Dorffingnál nem a zsidó nőegyletről volt szó, annál is inkább, hogy 1840-ig a zsidók még nem rendelkezhettek ingatlanokkal, a forrás pedig egy ingatlantulajdoni névsor volt. Gergély Anna sárbogárdi munkája mintha ellentmondana feltevésünknek, hogy a pesti zsidó nőegylet az idegen mintát utánozhatta.5 Sárbogárdon ugyanis a többi felekezet nőegyletei a zsidó nőegylet nyomát követték (Jótékony Nőegylet, 1876: Brenner Mártonné és Goldner Mórné vezetésével). De az is lehet, hogy a nőegyleti ötlet egy zsidó import volt, amint az egyesület létrehozását tevékenyen támogató Rabbi Meisel Wolf Alajos is Stettinből jött Pestre.

            Lendvai Mária azt írta 2002-es cikkében, hogy a Nőegylet megalakításával néhány társadalmilag érzékeny zsidó nő válaszolt a fokozódó pesti nyomorra.6 De bármilyen nemesek is voltak az egyesület céljai, azokat nem a nők fogalmazták meg, amint a célok megvalósítására szolgáló eszközöket és feladatokat sem a nők választották ki. Néhány emancipált férfi a felszabadult tőke számára keresett új, célszerű befektetési utakat, és ilyennek tűnt a jótékonyság is. Az alapszabályzat szerint a Pesti Izraelita Nőegylet célja „A szemérmes, mégpedig nőnemű szegények megsegítése, különös tekintettel a betegekre, keresőképtelenekre, állapotosokra, özvegyekre és árvákra”. Persze, azonmód felvetődik a kérdés, kik is lehettek a kiválasztott „szemérmesek”. Az alapítás idején, ugyanis, Pesten már számos „leányanya” élt, és a zsidó közösségben is voltak hajadon anyák. A házasságon kívüli gyermekeket az 1840-es években már a zsidó közösség is „törvényteleneknek” anyakönyvezte. Kérdés tehát, hogy - az illegális gyermeke ellenére - számíthatott-e még a leányanya elég szemérmesnek ahhoz, hogy a Nőegylettől segítséget kapjon.

            A Nőegylet jótékonyságra korlátozott céljai értelmében egyik első intézménye a Leány-Árvaház volt, amelynek elsődleges feladatai közé a zsidó lányok lezüllésének megelőzése tartozott. Julia Richters, egy svájci kutatónő,7 megemlíti, hogy a zsidó gyermekek alapvetően nem kerülhettek be a keresztény árvaházakba, amiről a szerzőnő szerint az 1881. június 8-án tartott egyleti közgyűlés jegyzőkönyve tanúskodott. A Leányárvaházat a zsidó hagyomány tudatos megőrzése jellemezte, noha az alapítók közül sokan már világi iskolákat végeztek, sőt szakmai képesítéssel is rendelkeztek, mint például Bischitz Johanna, aki 1898-ig a Nőegylet elnöknője volt. Johanna gyakorlott ápolónő volt. Egyébként úgy ő, mint férje családja (amelynek sárbogárdi ága is volt) igen vagyonosak voltak és sokat áldoztak a pesti társadalom jobbításáért, ami jellemző is volt a magyarosodó pesti zsidóság társadalmi magatartási mintájára.

            Noha a női boldogulást az alapítók alapvetően a jó férj oldalán képzelték el, a leányintézetben az árvák szakmai képesítést is kaptak. Többek között cselédmunkára is készítették őket. Pedig pont ebből a szakmai csoportból alakult ki jellemzően az egyedülálló anyák rétege. Néhány évvel a zsidó Nőegylet megalakulását követően, „A nő” című feminista lap, az alábbi adatokat közölte a női munkát közvetítő iroda 1914. évi jelentése alapján. Ezek szerint az első négy hónap alatt kiközvetítették

3847       varrónőt

3088        háztartási alkalmazottat

1095      munkásnőt

1037      napszámost

418          földmunkást

141          nevelőnőt ill. tanítónőt.

E statisztika szerint a cselédmunka még mindig a vezető helyen állt, noha a szakma elnevezése jellegzetesen megváltozott. A nők önértékelése kezdett lassan változni, szemmel láthatóan már nem volt elég a férfiak által átengedett működési terület. Az 1907-ben megjelent feminista lap („A nő és a társadalom”) első számában egy tanulságos mesét olvashatunk a nők új öntudatáról. Az elbeszélés stílusa egy példabeszédre, vagy egy midrásra emlékeztet: hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy apa, akinek egy lánya és néhány fia volt. A lány munkája igen értékes volt a család számára, mert a lány „jó tejet hozott”, és ebből az egész család jó ízűen táplálkozott. Persze, a lány nem tudhatta, mennyire értékes volt a munkája, és a bátyai kérték apjukat, hogy ne tanítsa a lányt, nehogy megértse a dolgokat. Az apa pedig jól ismerte gyermekeit:

-         „Okosabb ő, mint ti, magától is rájön.” Erre a fiak így szóltak:

-         „Akkor mondd meg, hogy ez bűn: tudni, felfogni, és akarni”.

2. A Magyar feminista Egyesület céljairól és néhány prominens tagjáról

   A Feminista Egyesület második hivatalos lapja (1914-1918)

A Magyar feminista Egyesület 1904-ben alakult meg, és erről szinte minden fontosabb magyar újság azonnal beszámolt. Pesti Napló is írt a Ferenciek tere 4. szám alatti épület egyik termében összegyűlt társaságról. A társaságra a sokszínűség volt jellemző. 200 nő és 50 férfi állt a teremben - diákok és munkásnők egymás mellett - olyan csendesen, mint egy templomban, és vártak az eseményekre. Glücklich Vilma megnyitó beszédét több kritikus pozitívan értékelte, noha sok bírálat is hangzott el. Azt terjesztették, hogy ezt a teljesen felesleges egyletet az unatkozó nők hozták létre.

Dr. Blau Lajos, rabbi és a Rabbiképző Intézet egykori vezetője, a zsidó tudományok neves tolmácsolója közvetlenül ugyan nem reagált a feminista Egyesületre, de 1914-ben megjelent történelmi tanulmánya a zsidó házasságról.8 Ebben a nők hagyományos zsidó társadalmi helyzetét eképp írta le: „Die Frau war keine Sklavin, aber auch nicht gleichberechtigt, obgleich eine fortschreitende Aufwärtsbewegung zur vollen sittlichen Persönlichkeit in natürlicher Unterordnung unter dem Manne sich nicht verkennen lässt“. (A nő ugyan nem volt rabszolga, de egyenjogú sem, ám nem lehetett nem észrevenni, hogy a természeténél fogva férfinek alárendelt nő egyre haladott a személyes erkölcsi fejlődésben.)

A müncheni kiadást a Magyar-Zsidó Szemle két évvel később publikálta. És ugyanakkor jelent meg „A kávéházi nők” című cikk, amelyben egy férfi szerző ismételten megsajnálta azokat a nőket, akik szabad idejűket társnőikkel együtt a kávéházi „kirakatokban” töltik, ahelyett hogy otthon várnának az agyondolgozott férjeikre.

Persze, nemcsak a zsidó oldalról hangzottak el bíráló, sőt antifeminista hangok. Az Országházban Pap Samu harcolt a nők egyetemi tanulmányainak engedélyezése ellen. Somogyi Géza a reformátusok részéről és Mayer Béla kalocsai püspök a katolikusoktól is támogatták őt mondván, hogy ez a szörnyű elképzelés csak rontja a nők házassági esélyeit. A társadalomra nézve is rendkívül káros, hiszen a tanult nők kevésbe hajlamosak a nemzet folyamatos utánpótlására.

Az 1907-ben megjelent „A nő és a társadalom” című lap deklarálta, hogy a nők hajlandók felvállalni a felelősséget az egész magyar társadalomért. A feminista egyesület nem pártként lépett ki a nyilvánosság elé, ám a radikális feminista irányzat elejétől kezdődően kirajzolódott benne. A radikálisak követelték, hogy az állam vállalja át a szegények sorsának és a munkások életkörülményeinek javítását. Ugyancsak állami feladatnak tekintették a lakásbiztosítást és a gyermekellátást. Glücklich Vilma „Az egyén és a társadalom” tanulmányában vázolta fel a munkásnegyedek jövőbeni képét, amelyben a lakosság művelődésének is tekintélyes hely jutott.

Az egyesületen belül éles véleménykülönbségek alakultak ki. A régi „elit” feminizmus, amely néhány különleges nő emancipációja mellett foglalt állást, alapvetően különbözött az egész társadalom radikális átalakítására törekvő szociáldemokrata irányzattól. Az egyesület férfitagjainak (pl. Ignotus, vagy Harkányi Ede) munkái között megemlítjük Szász Zoltán „A női becsület” című cikkét.9 Ebben a szociológiai tanulmányban a szerző megállapította, hogy a női becsületet a magyar társadalmi megítélés szexuális tartalommal tölti fel. Ugyanis a nők exisztenciája is a szexuális fáradozások sikerétől függ, gondolunk itt elsősorban a házasságra ill. a kiházasításra. A szokásos női társadalmi szerepek is ezt a tézist erősítik, a nők nemi lényként, szerelmes nőként, a valakik feleségeként, anyjaként jelennek meg a társadalomban. Éppen ezért a „női bűn” is a társadalom alsó rétegeiben a prostitúció, a felső rétegekben a házasságtörés. A férfiaknál ezzel szemben bűnnek számított az élet ill. a vagyon elleni erőszakos cselekmény. Összegezve: a nők becsülete tartalmilag szegényes, és ezen csak a nők átfogó - gazdasági, erkölcsi és szellemi - felszabadítása változtathatott.

A feministák a társadalom átfogó szociális reformját sürgették, elutasítva a prominens társadalmi körök spontán jótékonykodását, sőt Glücklich Vilma, Schwimmer Rózsa és társai kimondottan károsnak látták az ilyen fajta segítséget, amely egyrészt a szegénységet a társadalmi élet normális velejárójává állandósította, másrészt gyorsan enyhítette a gazdagoknál esetleg előforduló lelkiismereti furdalásokat. Ezen a helyen érdemes megemlíteni, hogy a szociális missziótársulat körül tömörült „keresztény feministák”, élükön Schlachta Margittal (1922-ig parlamenti képviselőnő), 1919-ben követelték a jótékonysági adó fiatal egyedülálló jó módú férfiakra és gazdag családokra való kivetítését.

1914-ben a feministák lapjának címe megváltozott. „A Nő” című újság főszerkesztője továbbra is Bédy-Schwimmer Rózsa maradt. Az újság első számában irodalmi nyitányként megjelent „Az örök rejtély” című cikke.

            „Rejtély sokféle van, örök rejtély csak egy: a nő. Így mondják titokzatos mosollyal vagy komolykodó fontoskodással költők, írók, művészek, és mondja az ő nótájuk refrénjeképpen minden férfi, aki a nőről elmélkedik.

            Örök rejtély. S azért mégis minden tizenhat éves tacskó azt hiszi, ő meg tudja fejteni. Ő „ismeri” a nőt, hiszen ő férfi. S nemcsak hogy ismeri, de csak ő ismeri a nőt. Az önmagát nem ismeri. Csak úgy hordja asszonyi mivoltát, mint a madár a tollazatát: nem tudja miért, nem tudja minek....Kívül-belül ismeri a nőt, aki számára együttesen egy kalap alá vonható fogalom.”

            Ezzel a bevezetéssel Schwimmer Rózsa kiléptette a nőt a rejtélyesség misztikumából, hogy helyet kapjon a valóságos magyar társadalomban.

Bédy-Schwimmer Rózsa (Rozika), aki Glücklich Vilmával együtt a Feminista Egyesület alapítói közé tartozott, diplomatanő is volt. Rövid ideig Svájcban magyar nagykövetként képviselte Károlyi Mihály kormányát. 1937-ben béke világdíjat kapott. Radikálisan modern nőnek számított. Nevének első részét férjétől, Bédy nevű újságírótól kapta. Hogy ténylegesen férjnél volt-e, vagy az 1911 és 1913 között tartott házassága csak látszatházasság volt, nem tudni. A nyilvánosság előtt egyedül jelent meg, egyedül utazott és olyan ruhákat hordott, amelyek az akkori ízlésnek egyáltalán nem feleltek meg. Igen sok bátorság kellett, hogy a darázsderék nélküli, zsákszerű ruhában az utcán járjon. De valószínűleg provokálta is a közönséget ezzel a megjelenésével. 1913-ban Rózsa Glücklich Vilmával és Miskolczi-Meller Eugéniával együtt szervezte meg a Nők Budapesti Világkongresszusát. 1914-ben a nőmozgalom londoni irodájában sajtótitkárként dolgozott. Az I. világháború kitörését követően a pacifista mozgalom egyik szervezője. Kun Béla kormányával nem vállalt együttműködést, és amikor Horthy ragadta el a hatalmat, a terjedő antiszemitizmus miatt elhagyta az országot. 1919-ben Európa szerte szervezett ellenállást Horthy-terror ellen, 1921-ben Egyesült Államokba emigrált, de állampolgárságot pacifista tevékenysége miatt nem kaphatott. 1948-ban halt meg New-Yorkban. 1946-ban még egy interjút adott Gáspár Gézának, amelyben ismételten rögzítette, hogy az 1904-ben megalakult magyar feminista mozgalom demokratikus, pluralista törekvésű volt: „A magyar progresszió átalakulást kíván, de nem rombolással, hanem építéssel. (...) Még a monarchikus királysági formát sem támadtuk, az evolúción épült amerikai demokrácia lebegett előttünk, az emberi méltóság teljesebb kifejezésével és fokozatos haladással, nem pedig katasztrófákkal. A katasztrófákat csak a különböző önző pártérdekű, rikácsoló és túlzó csoportok hozták, amelyek olcsó önzésüket tolták az ország érdekei fölé.(…) A politkai állásfoglalás teljes szabadsága nélkül remény sincs demokráciára és minden felszabadulás hiábavaló. Konzervativak, monarchisták, szocialisták, kommunisták járjanak nyílt sisakkal és ismerjék el végre: ígéreteik és programjaik őket kötik elsősorban.”9Érdemes még megemlíteni, hogy a 2007. évi internetes oldalak között megtalálható a zsidó írókról készült jegyzék, amelyben Bédy-Schwimmer Rózsa is szerepel.

            Glücklich Vilma az első magyar nő volt, aki a felső fokú végzettségét Magyarországon szerezte. Elsők között taníthatott az egyetemen. Horthy-terror elől ő is elmenekült Ausztriába, ahol hamarosan meghalt. A harmadik alapítónő - Miksolczi-Meller Eugénia - ugyancsak zsidó volt. Eugénia politikus volt, tagja a Szociáldemokrata Pártnak. 1944-ben letartoztatták, 1945-ben véglegesen eltűnt. Ausztráliai rokonai mai napig keresik nyomait.

            1946-ban a feminista egyesületet beszűntették, mivel a célját már állítólag „teljesítette” és így feleslegessé vált!

3. A keresztény feminista paradigma. A „Magyar nő”.

            1918. márciusában jelent meg a „Magyar Nő” című lap, amely a keresztény feminizmus lapjának hirdette magát. A szociális Missziótársulat Országos szervezetének hivatalos közlénye eddig a „Keresztény Nő” címet viselte, és ilyen módon már a VI. évfolyamként jelent meg abban az évben. Annak ellenére, hogy a lap minden oldalon nyomatékosan kihangsúlyozta a keresztény-katolikus elkötelezettségét, a címe mégis arról tanúskodott, hogy a kiadói az összes magyar nő nevében kívántak nyilatkozni. Ezt a „radikális feministák szoba is tették. Bédy-Schwimmer Rózsa szerint, a „Magyar Nő” a katolikus szószékből kiprédikálta a feministákat „a pokolra juttató” erkölcstelenségük miatt.10 „A Nő” című feminista lapot 1918-ban beszüntették, így a szociális testvérek tulajdonképpen hamarosan megszabadultak a bosszantó vetélytársaktól. De amíg „A Nő” létezett, a „Magyar Nő” igen harcias volt. A politikai programjukat is a Missziós Társulat feministái a „materialista feministáktól” való elhatárolódás eredményeként fogalmazták meg. A lap „Lássuk világosan” című rubrikája a folyamatos összehasonlítás és „kiprédikálás” céljait szolgálta. A magát feministának és magyarnak nevező, de valójában a magyar katolikus egyház érdekeit szolgáló szervezet így formálta meg politikai arculatát.

A támadás rögtön az első számmal kezdődött. A szerkesztők két retorikai kérdés alatt foglalták össze a keresztény missziós feministák, illetve a radikális feminizmus céljait. Az utóbbiak megfogalmazása, természetesen, saját kritériumok alapján történt, így a lap olvasója már eleve tudhatta, hogyan kell értékelnie a pontokban összefoglalt nyilatkozatot - vagyis kit kell dicsérni, és kiben kell ellenséget látni: