45 oldal !!!

Karsai László:
Egyetemi és középiskolai tankönyvek a holokausztról

1994 áprilisában Budapesten, a magyar holokauszt 50. évfordulója kapcsán rendezett nemzetközi tudományos konferencián Chaim Schatzker gondolatával zártam a magyar középiskolai történelem-tankönyvekről szóló előadásomat. Schatzker szerint az iskolák, a tankönyvek és az egész oktatási rendszer pontosan olyan jó vagy rossz, mint az a társadalom, amely ezeket létrehozta. Akkor annak a véleményemnek adtam hangot, hogy a magyar társadalom jobb annál, mint amilyenek a történelem-tankönyvei, és feltétlenül jobbakat érdemelne.1 Amikor most arra vállalkozom, hogy az 1994 óta új, átdolgozott kiadásban megjelent tankönyveket és az egyetemi és középiskolai oktatásban használt, első ízben publikált történelemkönyveket elemezzem, örömmel állapíthatom meg, hogy az elmúlt években javult a magyar tankönyvek színvonala. Megjelent egy olyan gimnáziumi tankönyv is, Hosszú Gyula és kollégái munkája, amely “jobb”, mint amilyen a jelenlegi magyar társadalom.2

Tankönyvet írni ma Magyarországon talán nem túlságosan jövedelmező foglalatosság, de eladni bizonyosan az. Ezzel is magyarázható, hogy 1989 óta, amióta megszűnt a tankönyvkiadás terén is az előzetes cenzúra, egyre-másra jelennek meg a tankönyvek. A gimnáziumi tanárok természetesen óvatosan válogatnak, egyfajta “kimeneti szabályozás” alapján. Mivel az 1990-es évek eleje óta Salamon Konrád tankönyve alapján3 készítik az egyetemi felvételik 20. századi kérdéseit és a tesztek javítókulcsait, a gimnáziumok többségében ennek a tankönyvnek a segítségével próbálják a tanárok a 20. század történelmét oktatni.

Van olyan tankönyv, amelyik 250 apró oldalon kísérli meg összefoglalni a magyar és egyetemes történelmet 1914-től napjainkig, természetes hát kudarca. Aránytalannak tűnik L. Nagy Zsuzsa egyetemi tankönyvének a beosztása is, mivel 57 oldalon taglalja az 1918–1919es forradalmak történetét, de viszonylag kis terjedelmű munkája (266 oldal) csak 35 oldalon tárgyalja Bethlen István miniszterelnöksége (1921–1931) tíz évét.4

Tanárt, diákot gondolkodni képes lényként a középiskolai tankönyvírók közül csak Hosszú Gyula kezeli, ő nem fél az egymással is vitázó idézetektől, komoly elemzésektől. A többi középiskolai tankönyvben csak egyféle elemzés, egyfajta forrás található, sőt a tanár által feltehető kérdéseket és a diáktól elvárt feleletet is igyekeznek szájbarágós stílusban megfogalmazni.

Hosszú Gyula munkája is bizonyítja: ha megfelelő felkészültséggel lát valaki a tankönyvírás csak látszólag könnyű feladatához, akkor az eredmény sem marad el. Ma már az igazi tankönyvírók tallózhatnak a színvonalas magyar nyelvű feldolgozásokban, válogathatnak a forráskiadványok, térképgyűjtemények között.5 Persze nem mindegy, hogy ki és milyen forrásokból merít. Gáspár Zsuzsa, barátai és munkatársai (a Soros Alapítványt súlyos, jobb célokra is fordítható milliókkal megkárosítva) egy amerikai, nagyon politically correct kiadványt magyarítottak meg.6 Nem csak és nem is elsősorban az a baj ezzel a kiadvánnyal, hogy ízléstelenül aktuálpolitizál. Inkább mulatságos, ahogy egy holokausztról szóló tankönyv végén az SZDSZ, a TDDSZ és a Független Szakszervezetek kiáltó szavára összeomlik a Varsói Szerződés, Furmann Imre engedélyezi Gorbacsovnak, Németh Miklósnak és Horn Gyulának, hogy átvágják a vasfüggönyt a hazánkból távozni óhajtó keletnémetek előtt. Szakmai szempontból nagyobb probléma, hogy olyan tankönyv segítségével próbálják toleránssá, anti-antiszemitává nevelni a gimnáziumi tanárokat és diákokat, amely erre minden szempontból alkalmatlan. Ebből a tankönyvből senki sem tudhatja meg, miért volt, van rasszizmus, antiszemitizmus, cigányellenesség. A könyvből kiolvasható legértelmesebb magyarázat, hogy azért, mert ezt a könyvet még nem olvasták elegen. Az előítéletek történelmi gyökereiről, vallási, ideológiai, szociológiai okairól nem tudhatunk meg semmit.

 

Antijudaizmus és antiszemitizmus

A holokauszt előzményeinek tárgyalásakor természetesen nem a 20. századdal foglalkozó tankönyvektől várhatjuk, hogy a modernkori rasszista-nacionalista antiszemitizmus történelmi-vallási gyökereit bemutassák. De ha az amerikai tankönyv erre a feladatra is vállalkozik, akkor jogosan bírálható azért, mert nagy történelmi bakugrással mindjárt a római korban, a kereszténység megjelenésével kezdi tárgyalni ezt a témakört. A valóságban már létezett pogány antijudaizmus is. Egyiptomban, az asszír és babilóniai birodalmakban Krisztus előtt sok-sok évszázaddal már gyűlölték, üldözték, olykor szép számban le is mészárolták a zsidókat. Igaz, már a korai keresztény időkben megtiltották a keresztényeknek, hogy a zsidókkal együtt étkezzenek, vagy velük szexuális kapcsolatra lépjenek.7 De azt is meg kellene említeni, hogy a zsidó vallási törvények is tiltották-tiltják a “gójokkal” való kapcsolattartás legtöbb formáját. Vallásos zsidó nem ehetett, ihatott nem “kóser” ételt, italt. Zsidónak csak azt tekintették (és Izraelben tekintik ma is), aki vagy vallásos volt, vagy legalább zsidó anyától származott. Zsidó nem köthetett házasságot nem zsidóval, ezt nemcsak a katolikus, hanem a zsidó vallási előírások is szigorúan tiltották. Mózes öt könyve tele van a pogány istenek, bálványok és híveik igen éles bírálatával. A korai középkorban a nagy tekintélyű rabbik bizony mondtak sok olyasmit Krisztusról és híveiről, amit később antijudaista hitszónokok is idézhettek.

Pontatlan és hiányos az a megfogalmazás, hogy 1096 tájékán a Szentföldre induló keresztesek “Európa-szerte” megtámadták a zsidókat.8 Ekkoriban csak a Rajna-vidéken fordultak elő pogromok, de meg kellett volna említeni, hogy a helyi grófok és püspökök többsége mindent elkövetett, hogy megvédje a zsidókat. Adalbert Wormsban, Ruthard érsek Mainzban, III. Hermann érsek Kölnben, Mörs grófja sokszor élete kockáztatásával is védte a zsidókat.9

Ennek a tankönyvnek az örökké – érthetetlenül – üldözött zsidó koncepciójába nem fér bele annak tárgyalása, hogy a katolikus egyház nem tekintette eretneknek a zsidókat, őket nem térítették, nem adták el rabszolgának és nem is mészárolták le. Ellentétben azzal, amit a katolikus egyházról, úgy nagy általánosságban, liberális/antiklerikális, ateista alapról megállapítanak.10

Az antiszemitizmus nem lesz attól tolerálható, ha megpróbáljuk megérteni kialakulásának, elterjedésének és mai népszerűségének okait. De bizonyosan racionálisabban lehet ellene küzdeni, mint ha csak érzelmi-indulati alapon közelítenénk hozzá.

A modernkori antiszemitizmus kialakulásának okait vizsgálva ez a tankönyv semmiféle értelmes magyarázatot, okot sem talál a középkori babonák, vallásos előítéletek makacs továbbélésén kívül. A ma már könyvtárnyi szakirodalom alapján azért néhány okot meg lehetne jelölni. A felvilágosodás nyomán (melyet egyébként, ellentétben e könyv állításával, nem az Amerikai Egyesült Államokban és nem a Függetlenségi Nyilatkozattal “találtak ki”…).11 Európa-szerte emancipálták a zsidókat. A gettókból kikerült zsidók világszerte a legsikeresebb nemzeti-vallási kisebbséget alkották. Ellentétben sok liberális barátjuk várakozásával és megcáfolva sok 19. századi antiszemita félelmét, a zsidók jelentős része nem asszimilálódott, nem olvadt be. Megmaradtak rokoni, üzleti, baráti kapcsolataik. Az irigység mint egyik lehetséges motívum az antiszemita indulatok mélyén gyakran fellelhető. Nagyon sok zsidóból lett tőkés, bankár, tőzsdespekuláns. Proudhontól Marxig sorolható azon gondolkodók neve, akik szocialista-osztályharcos alapon voltak antiszemiták.

Nagyon sok (kitért) zsidó vált internacionalista szocialistává, anarchistává. A konzervatív, jobboldali antiszemiták rájuk figyeltek. Nagyon sok zsidó lett ateista, liberális, kozmopolita, rájuk a klerikális és nacionalista antiszemiták haragudtak. Nincs egyféle antiszemitizmus, sokszínű, változatos mozgalmakról van szó.12 Ha az amerikai tankönyv írói igazi antiszemitákat nem találnak, akkor gyártanak. Így például azt állítják, hogy Bismarck antiszemita volt, pedig a német Vaskancellár csak a katolikusokat nem szenvedhette.13

A történelmi tényekkel mit sem törődve ebben a tankönyvben a németországi zsidókról azt állítják, hogy zömük még az első világháború után is szegény volt.14 Ugyanezt állítják, pontosan ugyanilyen alaptalanul a magyar zsidókról is.15 Logikus, hiszen ha ez igaz lenne, akkor csakis tudatlan, babonás emberek lehetnek antiszemiták, de irigyek például nem.

A dualizmuskori magyar társadalomról a Pölöskei–Gergely–Izsák-féle egyetemi tankönyvben Hanák Péter nagyvonalú eleganciával megírt bevezető fejezeteiből tudhatja meg a legtöbbet az olvasó. A magyarországi zsidókérdést a Monarchia nemzetiségi és polgárosodási problematikájába ágyazottan vizsgálja, kimutatva például, hogy a magyarság számbeli növekedéséhez 1880 után a németek, szlovákok és zsidók szerves asszimilációja is jelentős mértékben hozzájárult.16

Némi magyarázatot igényelne az a kijelentés is, hogy Nyugat-Európában a zsidó lakosok aránya jóval kisebb volt, mint Kelet-Európában, és Nyugaton az asszimiláció is szervesebb volt.17Az ortodox és cionista zsidó álláspont iránti toleranciával azt is közölni kellett volna, hogy a szerves asszimilációt e két utóbbi csoport tagjai a genocídium, nemzethalál stb. kifejezésekkel írták, írják le. Szükségtelen elhallgatni, hogy NyugatEurópában a 19. században azért volt olyan kevés zsidó, mert már a középkorban kiüldözték őket.

Furcsa, hogy egy holokauszttal foglalkozó tankönyvben szinte nem esik szó a cionistákról. A zsidó nemzeti mozgalomról, három szép fotóval, külön oldalon Hosszú Gyula tankönyvéből szerezhet csak értékes információkat az olvasó.18

 

Első világháború, forradalmak, ellenforradalmak

Az első világháború alatt és után az antiszemitizmus világméretekben megerősödött, igazi internacionalista tömegmozgalommá vált. Ennek mélyebb okait a tankönyvek többsége meg sem próbálja feltárni. Egyedül Hosszú ad kritikus, tárgyszerű leírást az Amerikai Egyesült Államokról, ahol az 1920-as, 1930-as években igen erőteljes volt a félelem a vörösöktől, tombolt az idegengyűlölet, a rasszizmus, Délen és Közép-Nyugaton a Ku-Klux-Klan áldozatai között egyaránt voltak feketék, zsidók és katolikusok is.19Hosszú Borsányi György elemzését közli az első világháború előtti és alatti magyarországi antiszemitizmus okairól. Kár, hogy Borsányi nem tér ki rá, hogy Magyarországon miért volt jóval gyengébb az antiszemitizmus, mint például Romániában vagy Oroszországban. Borsányi elsősorban az első világháború alatti pogromok elől menekülő galíciai bevándorlók megjelenésének tulajdonítja az antiszemitizmus megjelenését, rámutatva, hogy ezek az emberek jiddisül beszéltek, jellegzetes fekete kaftánjuk, pajeszuk is elárulta, hogy ragaszkodnak ortodox vallási szokásaikhoz. Ők, ellentétben a magukat “Mózes-vallású magyaroknak” valló, régóta hazánkban élő, polgárosodott, neológ zsidóktól, nem nagyon akartak meghalni a frontokon, jó néhányan közülük a hátországban feketézéssel, sefteléssel vagyonokat kerestek.20

Csak L. Nagy Zsuzsa említi, hogy 1918 késő őszén Magyarországon a gazdagok, urak, kastélyok elleni spontán parasztlázadásokban antiszemita indulatok is szerepet játszottak, több helyen pogromok is voltak.21

Hosszú közöl egy a tanórákon is jól elemezhető karikatúrát a “Szent Oroszországot” a Kommunista Internacionálé oltárán feláldozó judeobolsevistákról, melyen a kést Trockij tartja a kezében, mellette jellegzetes zsidó figurák, egyikük az árulásért kapott harminc ezüstpénzt tartalmazó zsákkal. A kísérő szöveg is informatív az orosz polgárháborúról, a pogromokról.22 Nagy kár, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiből nem idézték azokat a részeket, ahol a brosúra szerzői “megjósolták” a nagy monarchiák, a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország bukását, a háborút és a forradalmakat is. 1917–1919-ben sok zsidó származású forradalmár vált világhírűvé, milliók hitték el, Adolf Hitler is, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit valóban az 1897-es bázeli cionista világkongresszuson rögzítették. Hosszú éveknek kellett még eltelnie, míg kiderült, hogy igen hatékony hamisításról, a cári és a francia titkosrendőrség gyártmányáról van szó.

Téved Berkes Tímea akkor, amikor azt állítja, hogy az orosz forradalom meghatározó jelentőségű vezetői közül egyedül Trockij volt zsidó származású.23 Zinovjev, a Kommunista Internacionálé elnöke, Kamenyev, Leningrád párttitkára, Szverdlov, Radek és még sok társuk szintén zsidó volt. A budapesti Eötvös József Gimnázium történelemtanárai által írott tankönyv is csak Trockijról árulja el előbb eredeti nevét (Bronstein), majd 70 oldallal később azt állítják, hogy odesszai zsidó családból származott.24x Herber Attila és kollégái tankönyvében sokat szereplő Litvinovról is csak akkor derül ki, hogy zsidó származású, amikor Sztálin többek között ezért is váltja le 1939-ben a külügyi népbiztosi posztról.25 Berkes Tímea később a magyar Tanácsköztársaságról írva megemlíti, hogy a 45 népbiztosból 32, köztük a legvérengzőbbek, Kun Béla, Szamuely Tibor, Vágó Béla és Szántó Béla is zsidó volt.26 Ormos Mária fontos pontosítást is tesz ezzel kapcsolatban akkor, amikor megemlíti, hogy ezek az emberek egyébként hitehagyott zsidók voltak.27 Mivel a Magyar Tanácsköztársaság vezetőiről és a vörösterrorról Herberék igencsak szűkszavúan tesznek említést, nem érthető, hogy a szélsőjobboldaliak miért rendeznek nemcsak ellenforradalmi és nacionalista, de antiszemita tüntetést is.28 Ormos szerint a Tanácsköztársaság után “a magyar történelemben első ízben izzott fel széles körökben az antiszemitizmus”.29 Ormos Mária itt talán megemlíthette volna, hogy nem magyar sajátosság, hogy a szélsőbaloldali mozgalmak vezetői körében a zsidó származásúak túlreprezentáltak voltak. Európai jelenségről van szó, sőt világszerte igen erőteljes antiszemita mozgalmak léteztek ekkor. L. Nagy nem csak a Tanácsköztársaság zsidó származású vezetőiről ír, hanem rámutat arra is, hogy a vidékre küldött tősgyökeres városi instruktorok, agitátorok, akiknek jelentős része szintén zsidó volt, tapasztalatlanságuk, tájékozatlanságuk miatt gyakran követtek el hibákat.30

A magyarországi fehérterrorról is Hosszú közli a legtöbb információt, illusztrációval. Mivel előtte részletesen szólt a vörösök terrorjáról, érthetőbbé válik a zsidó-kommunistákat üldözők bosszúvágya is. Pölöskei Ferenc döntően politika- és eseménytörténetre koncentráló tankönyvrészlete az egyetlen, ahol az első világháború utáni magyar forradalmak zsidó származású vezetőiről egyetlen szó sincs. De nem tárgyalja az antiszemitizmus magyarországi megerősödésének más okait sem. Ezért szinte a történelmi semmiből tűnnek elő ugyanebben a tankönyvben a bethleni konszolidáció idején az immáron politikai szempontból tehertétellé vált szélsőjobboldali antiszemiták.31

Sajátos “számháború” bontakozik ki a tankönyvek lapjain arról, hogy tulajdonképpen hány áldozata is volt a fehérterrornak Magyarországon. Azt a tényt, hogy a zsidó és kommunista egyre ment a különítményes tisztek szemében, csak Hosszú írta le. Ő közli azt is, hogy 626 meggyilkolt áldozat esetét sikerült dokumentumokkal is bebizonyítani.32 Lator csak annyit ír, hogy “Napirenden voltak a gyilkosságok… Fölerősödött az antiszemitizmus.” De mivel ennek okairól egy szót sem szól, a tény megmagyarázása valószínűleg a tanárok feladata marad. Salamon Konrád 600 áldozatról tud, de nem említi, hogy Horthy különítményesei nemcsak antikommunisták, hanem fajvédő antiszemiták is voltak.33 Itt is megfigyelhető, hogy Salamon sokkal kritikusabb a baloldali, mint a jobboldali diktatúrákkal szemben.

A Benkes–Borsányi–Kende és kollégáik által írott tankönyv 1500–2000 főre becsüli a fehérterror áldozatainak számát, szintén nem utalva arra, hogy köztük a zsidók “túlreprezentáltak” voltak, de pontos adatokat közölve a legálisan letartóztatott és elítélt emberekről is.34 Az amerikai holokauszt-szöveggyűjtemény Böhm Vilmos volt hadügyi népbiztost idézve 5000 főre teszi a meggyilkolt forradalmárok számát, mit sem törődve azzal, hogy a szakirodalom ezt a becslést már évtizedek óta túlzottnak tartja.35 Ormos Prónay Pál fehérkülönítményes parancsnok vélekedését idézi, aki szerint Horthy eleinte azért nem mert gátat vetni a zsidók elleni “büntetőexpedícióknak”, mert különben a “nemzeti oldalon álló” tábor elpártolt volna tőle.36 A kérdéskörrel kapcsolatos szakirodalom eddig nem hangsúlyozta, hogy Horthy Sir George Clerknek, a párizsi békekonferencia képviselőjének nyomására már 1919. november 1-jén határozott hangú nyilatkozatban ítélte el a zsidóüldözést, és vizsgálattal, haditörvényszékkel és a Nemzeti Hadseregből való kizárással fenyegette meg a bűnösöket, a tetteseket és az uszítókat is.37

A Horthy-rendszer

A Horthy-rendszer ideológiájáról alig leplezett apologetikus szándékkal Salamon csak annyit árul el, hogy a “keresztény-nemzeti szellemiség alapján állt, amelyet mindenekelőtt 1919 úgynevezett »zsidó internacionalizmusával« és ateizmusával szögeztek szembe”.38 Salamon definíciója szerint a Horthy-rendszer liberális konzervativizmusa korlátozottan szabadelvű felfogás volt. Amivel kapcsolatban csak Bulgakov ismert hasonlatát szeretném felidézni, miszerint nincs elsőrendűen friss és másodlagosan friss hal, ez utóbbi egyszerűen büdös, emberi fogyasztásra alkalmatlan. “Mutatis mutandis” vagy liberális valaki, vagy (esetleg korlátozottan) antiszemita.

Szabó Miklós már évtizedekkel ezelőtt megállapította és most a Benkes–Borsányi–Kende-féle tankönyv is leszögezi, hogy a Horthy-rendszer szótárában a “keresztény” csak retorikai közhely volt, annyit jelentett, hogy nem zsidó.39 Salamonnál Szabó Dezsőről nem derül ki, hogy rasszista, antiszemita, xenofób indulatoktól fűtött író volt, Hosszú Gyula viszont már érdemi részleteket közöl Szabó egyik leghírhedettebb regényéből, az Elsodort faluból és ezenkívül még Bangha Bélától, Prohászka Ottokártól és Szekfű Gyulától is.40

Ormos Mária elsősorban politika- és eszmetörténetre koncentráló munkája finom elemzéssel mutat rá arra is, hogy a magyar polgárság politikai szerepvállalása miért volt gyenge, felemás. A zsidó nagytőkések óvakodtak a politikai szerepvállalástól, ugyanakkor a zsidók az ipar, a kereskedelem, a sajtó, a szolgáltatóipar terén döntő pozíciókat szereztek.41 Ormos kiemeli, hogy miközben a gazdaságban a zsidó származású és zsidó vallású csoportok domináns szerepe 1919 után egészen 1944-ig fennmaradt, a kormánynak soha nem lehetett zsidó tagja. Ezzel is magyarázható, hogy az a polgárság, amelynek legerősebb rétege nem tud részt venni a politikai életben, nem is tudja érdekeit kellően megvédeni.42 L. Nagy megfogalmazása szerint a nagytőkések a közéleti szereplést “átengedték” a nagybirtokosoknak.43 Ormos Mária árnyalt elemzése után ez túlzottan szimplifikáló megállapításként hat. Az antiszemita Horthy-rendszerben a nagytőkések részéről kényszerű engedmény volt a politikai döntéshozatalban való részvételről lemondani, de megtették, mert mást nem tehettek, és tudták, remélték, hogy bankjaikhoz, gyáraikhoz ez a rendszer nem fog államosítási, kisajátítási szándékokkal közelíteni.

Numerus clausus

Az első világháború utáni Európa első antiszemita törvényéről Salamon csak annyit ír, hogy célja az értelmiségi túlképzés csökkentése volt, és az elbírálásnál érvényesítették a nemzethűség és erkölcsi megbízhatóság követelményeit.44 Mivel ezek után csak annyit mond, hogy az “intézkedés” (pontosabb lenne törvénynek nevezni) mindenekelőtt a zsidó származású (tévedés, a zsidó vallású) magyarokat juttatta hátrányos helyzetbe, némi rosszindulattal arra is lehet következtetni, hogy azért, mert a zsidók nyilván túl sokan voltak, azonkívül nem voltak nemzethűek és erkölcsileg megbízhatóak… Pölöskei először hosszan ünnepli a tudós Teleki Pált, majd Haller István vallás-és közoktatásügyi minisztert jelöli meg mint a “törvénytervezet”ismertetőjét”, nem árulva el, hogy miért terjesztették a nemzetgyűlés elé ezt a törvényt, és azt sem, hogy milyen súlyos kül- és belpolitikai következményei lettek.45 Az értő elemzés így ismét Romsics Ignác feladata lesz, aki a törvény 1928-as alapvető módosításának ismertetésekor ezt el is végzi.46

Lator már tud arról is, hogy ezt a törvényt a “szélsőjobboldali erők és a közvélemény egy részéről jövő nyomás” miatt szavazta meg a Nemzetgyűlés, de elemzést ő sem ad a törvény következményeiről.47 Benkes–Borsányi–Kende megnevezi Teleki Pál miniszterelnököt, akinek elhatározott célja volt az úri középosztály megerősítése, a zsidó értelmiség visszaszorítása, ezért nyilvánította “népfajjá” a zsidó vallású magyar állampolgárokat.48 Herberék szerint Teleki “engedményt tett” a bolsevizmust a zsidósággal összekapcsoló szélsőjobboldalnak. A valóságban Teleki meggyőződéses antiszemita volt, és 1928-ban e törvény módosításának felsőházi vitájakor virtigli antiszemita érveléssel próbálta 1920-ban folytatott politikáját védelmezni.49 Hosszú szó szerint idézi is az 1920:XXV. tc. 1. és 3. §-át, megemlítve azt is, hogy a Magyarországtól elszakított területekről viszszaözönlő, irredenta értelmiségi munkanélküliek voltak e törvény leglelkesebb támogatói.50 Ormos Mária két új adattal segíti a törvényt elemezni óhajtó tanárokat: a liberálisok (és tegyük hozzá: a zsidók is) a törvényt jogtipró jellege miatt bírálták, a szélsőjobb viszont éppen “enyhesége” miatt támadta, ugyanakkor széles nyugat-európai közvéleményt ingerelt a rendszer ellen.51

Berkes Tímea azt állítja, hogy amikor a külföldi zsidó szervezetek a Népszövetséghez fordultak, a magyar zsidók elutasították beavatkozásukat azért, mert általában a békeszerződés ellenségei voltak, és nem akartak még a rájuk nézve kedvező, ti. kisebbségvédelmi rendelkezésekkel sem élni.52 Kovács M. Mária már megállapította, hogy 1920-ban a magyar zsidók azért nem kérték külföldi hitsorsosaikon keresztül a Népszövetség védelmét a numerus clausus ellen, mert magukat nem tekintették nemzeti kisebbségnek, pusztán Mózes-vallású magyaroknak.53 Tanulságos lehetne a diákokkal azt is közölni, hogy a lengyel zsidók kérték a Népszövetség segítségét, el is érték a lengyel numerus clausus visszavonását. De miközben Magyarországon a második világháborúig lényegesen nem csökkent a zsidó vallású egyetemi és főiskolai hallgatók száma, Lengyelországban törvény nélkül is kiszorították a felsőoktatásból a zsidók jelentős részét.54

Karády Viktor kutatásai alapján viszonylag sokat tudunk már a numerus clausus távolabbi kihatásairól. Kár, hogy egyetlenegy tankönyvben sem bukkannak föl legfontosabb adatsorai.55 Arról is érdemes lett volna írni, hogy Magyarország hogyan vált a zsidók számára “jó” országból “rossz” országgá. 1919 után nem csak a “zsidókommunisták” miatt volt antiszemitizmus. A politikai elit jelentős része úgy vélte, hogy a nemzetiségi területeitől megfosztott országban már nincs szükség az elmagyarosodó és az asszimilációs politikát szolgáló zsidókkal kötött szövetségre, a zsidók által a dualizmus idején meghódított pozíciókra viszont igen.56

Salamon arról ír, hogy a két világháború között “több jeles műszaki alkotó külföldön fejtette ki tehetségét, mert a hazai viszonyok nem tették lehetővé számukra a munkát”.57 Benkes–Borsányi–Kende tankönyvéből az is kiderül, hogy nem csak műszaki okokról volt itt szó, és nem csak a reáltudományok képviselői távoztak az országból: “A politikai diktatúra, a hivatalos antiszemitizmus, a klientúrára épülő tudománypolitika és a vesztes ország szűkös lehetőségei” miatt távozott külföldre Szilárd Leó, Neumann János, Wigner Jenő, a biológus Bauer Ervin és még sokan mások.58 Gergely Jenő ezen a ponton is tartózkodik attól, hogy megvilágítsa, miért külföldön értek el világraszóló eredményeket a természettudományok hazánkban született egyes képviselői.59

A népi–urbánus vita

A Horthy-korszak egyik legfontosabb ideológiai-politikai, szellemi vitájáról, a népi–urbánus szembenállásról Hosszú közöl fontos szövegeket, Szekfű Gyula Három nemzedékének 1934-es utószavától Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Szász Zoltán, Féja Géza stb. tollából származó idézetekig.60 Ehhez képest csak sajnálni lehet, hogy Berkes Tímea 1934-ben kezdi, és néhány kurta, nem is igazán fontos idézettel ugyanebben az évben be is fejezi ennek a vitának a taglalását. Ez több mint bűn, súlyos szakmai hiba.61 Salamon Németh László híres 1943-as szárszói beszédét említve elmulasztotta azt közölni, hogy a neves író, miközben erőteljesen zsidózott is, ebben a beszédében egyként utasította el a szovjet és az angolszász típusú rendszereket.62 L. Nagy saját bevallása szerint is “durván” próbálja összefoglalni a népi–urbánus vita lényegét. Szerinte “az urbánusok a politikai demokrácia keretében látták megoldhatónak a parasztság problémáit, a népiek viszont az utóbbit tekintették a legelső… feladatnak. Növelte és elmérgesítette az ellentéteket, hogy a népi írók egy része szélsőjobboldali, antiszemita nézeteket tett magáévá… az urbánusok egy része a magyar társadalom valamennyi problémáját csak a zsidókérdés prizmáján át volt hajlandó megítélni.”63

Mivel L. Nagy nem foglal állást, hogy a vitában kinek miben és mennyiben volt igaza, ki hol tévedett, az egyetemistáknak maguknak kell eldönteniük, hogy a neves népi költő Erdélyi József vagy az 1883-as tiszaeszlári vérvádas per vizsgálóbírájának emlékiratait (és a népi írók műveit is) a második világháború idején sorozatosan kiadó Püski Sándor zsidózása említhető-e egy lélegzetre mondjuk József Attilának a népieket bíráló írásaival.64 Kardos József pontos elemzésében arra is fölhívta a figyelmet, hogy mindkét tábornak voltak jogos sérelmei is. Az antiszemita érvelés sok zsidó származású magyar urbánust sértett, ugyanakkor Németh László és még több, hozzá hasonlóan nagy műveltségű népi író jogosan érezhette alaptalan vádaskodásnak, hogy őket egyes urbánusok tájékozatlan, provinciális szemléletű embereknek nevezik.65

Magyar zsidótörvények

A zsidótörvényeket legalaposabban Hosszú tankönyve tárgyalja. Az első zsidótörvény képviselőházi és felsőházi vitájából igen lényeges, olykor élesen antiszemita felszólalásokat is idéz.66 Lator és Benkes–Borsányi–Kende megelégedett a törvény említésével, lényegének néhány szavas összefoglalásával.67 Salamon bár megjegyzi, hogy ez a törvény szakított az állampolgári jogegyenlőség elvével, hozzáfűzi, hogy a zsidók számarányát egyes foglalkozási ágakban 20 százalékban maximálta, miközben a zsidók a népesség 5 százalékát alkották.68 Némi rosszindulattal ezt lehetne úgy is olvasni, hogy nem is volt olyan igazságtalan ez az antiszemita többségű parlament… L. Nagy két okot jelöl meg az első zsidótörvény parlament elé terjesztésének: első helyen az állástalan értelmiségiek nyomasztó gondját, másodiknak pedig a szélsőjobboldali irányzatok leszerelésének vágyát.69 Lehetséges, hogy Darányi miniszterelnök valóban bízott abban, hogy ezzel a törvénnyel kifogja a szelet a nyilasok vitorlájából, de akkor naivnak kell őt hinnünk. Az első zsidótörvény kifejezetten az értelmiségi, középosztálybeli antiszemiták szája íze szerint való volt, de nem elégíthette ki a nyilasok plebejus antiszemita indulatait. A nyilasok nem a zsidók társadalmi vagy gazdasági hatalmát akarták korlátozni, ők totálisan zsidómentes Magyarországért harcoltak, Szálasi Ferenc ezért is nevezte magát nem anti-, hanem aszemitának.70

Gergely Jenő Darányit egyenesen azzal gyanúsítja meg, hogy az első zsidótörvénnyel a nyilasokkal való összefogást akarta elősegíteni.71 Ha valóban ilyesmi lett volna a miniszterelnök célja, akkor kevesebb nyilast kellett volna internáltatni, bíróság elé állíttatni, elítéltetni, köztük Szálasit.

Salamon azt is állítja, hogy 59 keresztény magyar író, művész és tudós tiltakozott a törvény ellen, ami igaz is, csak nem voltak ilyen sokan (kevesen…), öszszesen 37-en írták alá a tiltakozást.72 L. Nagy úgy tudja, hogy több mint 60 író, művész írta alá a tiltakozást, de az általa példaképpen említettek közül Darvas József és Somlay Artúr nem írta alá az ívet.73

Ormos említi meg, hogy még Imrédy Béla74 kezdte e törvényjavaslat kidolgozását, mindenféle német kezdeményezés, nyomás nélkül. Egyet lehet érteni Ormos Máriával abban, hogy valószínűtlen az olasz példa átvétele, vagy itáliai kormánykörökkel való egyeztetés is ebben a kérdésben. Meir Michaelis Ciano olasz külügyminiszter naplóját is idézve rekonstruálta az itáliai antiszemita törvények megszületésének körülményeit. Ezek szerint Mussolini először 1938. február 6-án említette vejének, hogy a zsidókérdést meg akarja oldani, és csak nyáron, tehát jóval a magyarországi első zsidótörvény elfogadása után kezdtek hozzá a római belügyminisztérium illetékesei a Duce irányításával az antiszemita Charta kidolgozásához.75

Lator a következő kérdést teszi föl a második zsidótörvény kapcsán a diákoknak: “Miért növekedett a korrupció a második zsidótörvény hatására?”76 Bevallom, nehezen tudnék erre meggyőző feleletet adni, egyrészt mert a korrupciót nehéz volt akkor is bizonyítani, másrészt amit egyes esetekben korrupcióként lepleztek le a hatóságok, arról kis jóindulattal fel lehet ma már tételezni, hogy segítőkészségről, vagyonátmentésről volt szó. Ma korrupcióként bélyegezni meg egy antiszemita, jogtipró törvény kijátszását enyhén szólva is visszás.77 Inkább Bibó István nyomán arról kellett volna írni, hogy a magyar középosztály gerince ekkoriban roppant meg, ekkor szokták meg nagyon sokan, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, ha az ember a szomszédja felmenőit kikutatja, feljelenti, állásából kidobatja, üzletét kiigényli stb.78

Keveslem azt a tankönyvi megállapítást is, hogy a második zsidótörvény “faji alapon számolta föl a zsidók politikai jogegyenlőségét”.79 Ezt ha nem is faji, de vallási alapon már az első zsidótörvény megtette, most újabb tízezrek veszítették el állásukat. Érdekes, hogy csak Herberék tartották fontosnak megemlíteni, hogy mind az első, mind a második zsidótörvény több éves határidőt adott a kamaráknak az előírt százalékos arányszám elérésére.80 Ormos leszögezi azt is, hogy Teleki Pál szerint a zsidók önálló biológiai és mentális fajt alkotnak, és a miniszterelnök, bár gyilkos szándékai nem voltak, mindenképpen korlátozni akarta pozícióikat.81 Gergely Jenő azt is megírja, hogy Teleki a tiltakozó főpapokat azzal szerelte le, hogy ha nem szavazzák meg a törvényt, akkor a kormány megbukik, és a németek a nyilasokat segítik hatalomra.82 Nem ártott volna az olvasót arról is tájékoztatni, hogy Teleki itt csak zsarolt és blöffölt. A kormány bizonyosan nem bukott volna bele abba, ha a Felsőház nem szavazza meg a második zsidótörvényt. Arról nem is beszélve, hogy a németeknek (és ezt Teleki is jól tudta) ekkor még eszük ágában sem volt Szálasit hatalomra segíteni. L. Nagy Zsuzsa a zsidótörvények végrehajtása kapcsán arra mutat rá, hogy ekkor derült ki az is, hogy a zsidók milyen szervesen beépültek a magyar társadalomba, kulturális életbe. Sokan csak ekkor fedezték föl, hogy az a magyar kultúra, amelyre oly büszkék voltak, milyen sok olyan értéket hordoz, amelyet zsidók vagy zsidó származású magyarok hoztak létre.83

Hitler és a nácizmus

Amikor a tankönyvek szerzői megpróbálják az egyetemes történelmi eseményeket bemutatni, gyakran csak puszta tényeket, adatokat sorjáztatnak egymás alá. Lator is megelégszik annak leszögezésével, hogy az első világháború után Németországban a háborús vereségért, a versailles-i békéért “sokan” a zsidóságot, a liberalizmust és a szocializmust (pontosabb lett volna itt bolsevizmust írni) tették felelőssé.84 Érdemi információkat az NSDAP programjáról, a heterogén náci mozgalomról, a hatalom megszerzésének technikájáról és magáról Hitlerről megint csak Hosszú Gyula tankönyvében olvashatunk.85

Természetesen a náci diktatúra bemutatása és elemzése nem képzelhető el a bolsevik rendszer értékelése nélkül. A balos-liberális amerikai tankönyv a szótlanságig szűkszavú, amikor a szovjet GULAG-ról vagy a bolsevikok külpolitikájáról kéne beszélnie. Nem olvashatunk semmit Sztálin személyi kultuszáról, így hiteltelenek a Mussolini és Hitler kultuszát egyébként jogosan megbélyegző részek is. Ebből a tankönyvből nem tudhat meg semmit a diák arról, hogy miért működött olykor együtt a Német Kommunista Párt a nácikkal a szociáldemokraták ellen. Nehézzé teszik tanár és diák dolgát egyaránt, amikor elemzésre szólítják fel őket azzal, hogy válasszanak a nácik, a kommunisták és a szociáldemokraták programjai között, melyik lehetett a vonzóbb.86 Erre a kérdésre ennek a tankönyvnek az alapján azért nem lehet jó választ adni, mert semmit sem közöl arról, hogy Hitler nem az 1920-as pártprogrammal nyerte meg a tömegeket, hanem szociális demagógiájával, azzal, hogy milliókkal el tudta hitetni, hogy az ő vezérletével Németország újjászülethet. Nemzeti összefogást hirdető, zseniálisan előadott szónoklatairól sem szól ez a tankönyv sem.

Hitler személyiségének központi szerepét jól érzékelteti Benkes–Borsányi–Kende tankönyve, ideológiájának pontos összefoglalását is adva.87 Salamon csak említi, hogy a náci Németország diktatúra volt, Hitler célja pedig minden német egyesítése egy birodalomban. A szláv népek rabszolgasorba döntését célzó Lebensraum-elvet alig érinti.88 Az egyetemi tankönyvként használt, Diószegi István és kollégái szerkesztésében megjelent egyetemes történeti összefoglaló ezzel szemben említi a Lebensraum-elvet, azzal, hogy az érintett népekre rabszolgasors, fizikai és szellemi elsorvasztás várt.89

A nácik antiszemita propagandáját csak ez a tankönyv próbálja annak tulajdonítani, hogy Hitler és propagandistái ezzel is a “valós társadalmi ellentétek tompítására törekedtek”.90 Ez a vulgármarxista állítás nem ad magyarázatot arra, hogy amikor a nácik népszerűségük csúcsán voltak, miért folytatták még mindig az antiszemita propagandát. A Mein Kampf “lidércnyomásos antiszemitizmusáról” (1945 óta először a magyar tankönyvkiadás történetében eredeti szövegrészlettel!), az 1933. április 1-jei zsidó üzletek bojkottjáról, az antiszemita köztisztviselői törvényről, az árjásítási rendeletekről és a nürnbergi törvényekről megint csak Hosszú tankönyve alapján lehet igazán tájékozódni. A szociáldarwinista eszmerendszerről, Houston Chamberlain antiszemita nézeteiről ugyanitt Berend T. Ivánt idézve ad kimerítő tájékoztatást, ismét csak példát mutatva a többi tankönyvírónak is.91

Herberék szerint Hitler jobboldali, radikális, pángermán nacionalista volt, aki terjeszkedő politikát folytatott, és kisajátította a szocialisták eszméit.92 A megfogalmazás ebben a formájában megtévesztő. Hitler mást mondott és másként politizált, mint a szocialista, szociáldemokrata vagy éppen kommunista politikusok. Igazán soha nem támadta a nagytőkét, viszont lerombolta az önálló munkásszervezeteket.

Németország 1933–1938 közötti történetére Lator apró könyvében csak 12 sor jutott, de legalább említi a nürnbergi törvények lényegét. Ugyanitt megjegyzi, hogy a “háború küszöbén” kitiltották a zsidókat a hivatalokból, az orvosi, ügyvédi és tanári pályákról.93 Nemcsak az a probléma ezzel az odavetett megjegyzéssel, hogy nem igaz, mivel a zsidókat már 1933–1935 között megfosztották kenyérkereseti lehetőségeik jó részétől, hanem az, hogy a világháború említésével mintegy meg is indokolja a nácik politikáját. Az amerikai tankönyvben azt állítják, hogy miközben a német családoknak rendszeresen ki kellett függeszteniük a horogkeresztes lobogót, “a zsidóknak nem kellett magukat tartaniuk a szigorú intézkedésekhez”.94 Annyira nem, hogy az 1935-ös nürnbergi törvényekben a nemzeti lobogók, szimbólumok használatát kifejezetten megtiltották a zsidóknak, mint erről bárki meggyőződhet, aki megnézi a törvény szövegét például Hosszú Gyula tankönyvében.95 Herberék szerint 1933 tavaszán a zsidó értelmiség ellen indult küzdelem Németországban.96 A zsidó üzletek bojkottjának meghirdetése 1933. április 1-jén, majd rendeletek özönével minden zsidó tervszerű kiüldözése a náci Németországból meglehetősen egyenlőtlen erők küzdelme volt, és nem csak a zsidó értelmiségieket sújtotta. Félreérthetetlenül pejoratív megfogalmazást ad a nürnbergi fajvédő törvényeknek is ez a tankönyv. Herberék szerint elvették a házasság jogát az “árja fajtól idegen elemektől”.97 A házasságon kívüli nemi kapcsolatot is büntették. Herberék hozzáfűzik, hogy a teljes jogfosztottságot már csak egy lépés választotta el a kivándorlás kikényszerítésétől és a pogromoktól.98 Mindazonáltal 1935 őszéig közel százezer zsidó vándorolt ki Németországból.

Kristályéjszaka

A birodalmi kristályéjszakáról Lator annyit ír, hogy miután Párizsban meggyilkoltak egy német diplomatát, a nácik Berlinben kifosztották a zsidók boltjait, megrongálták kegyhelyeiket.99 Hoszszú azt is elárulja, hogy Párizsban egy zsidó fiatalember ölt, és ebben a tankönyvben részletes leírást olvashatunk arról, hogy Németország-szerte pogromokra került sor, melyek során több száz zsinagógát is felgyújtottak. Meg lehetett volna azt is említeni, hogy a gyilkos, Grynszpan valószínűleg azért ölte meg vom Rathot, mert meg akarta bosszulni szüleit, akiket több ezer hitsorsosukkal együtt 1938. október végén a németek a lengyel határra deportáltak.

Az amerikai tankönyv szerint Grynszpan egy náci “hivatalnokot” ölt meg, erre “a németek elhatározták, hogy megbosszulják”.100 A fordítói bakin nem érdemes fennakadni, ezt a könyvet bizonyos, hogy olyasvalaki fordította, aki az angol nyelv alapelemeivel sincs tisztában.101 Az viszont már súlyos vád, mi több, rágalom, hogy “a németek” határozták el, hogy megbosszulják diplomatájuk halálát. A szakirodalom már régóta tisztázta, hogy itt nem spontán népi felháborodás kirobbanásáról volt szó, hanem felülről szervezett, tudatosan irányított pogromról. Ismerjük a fő szervezőket is (Goebbels és Streicher), és tudjuk azt is, hogy a németek többsége undorral, felháborodással nézte az SA- és SS-legények tombolását. Az amerikai tankönyv szerint a pogrom után Goebbels “elmondta”, hogy ez nem a kormány akciója volt, hanem a németek spontán megnyilvánulása.102 Goebbels, ezt eredeti okmányokkal is tudjuk bizonyítani, hazudott, csak egy németellenes szellemű könyv veheti készpénznek a náci propagandavezér szavait. És ezt teszi egy olyan könyv, amely a kollektív bűn kategóriájának alkalmazását általában elítéli, kivéve ha németekről van szó.

Túlságosan nagyvonalúnak tűnik az amerikai tankönyv akkor is, amikor Hitlert idézve “elintézi” az egész zsidó kivándorlási problémát azzal, hogy “senkinek sem kellenek ezek a bűnözők”.103 A polgári demokráciák bizonyára befogadhattak volna több zsidó menekültet a Harmadik Birodalomból, Nagy-Britannia megnyithatta volna Palesztinát a zsidó bevándorlók előtt, de Ausztriából legalább 147 ezren, Németországból pedig több mint 360 ezren ki tudtak vándorolni a világháború kitöréséig.104

Holokauszt Európában

Sajnálatos, hogy egyik tankönyvben sem próbálják meg világosan meghatározni a holokauszt egyedi sajátosságait, azt, hogy mitől és miben különbözik a történelemben eddig megismert minden más népirtástól. Yehuda Bauer definíciója elsősorban a tömeggyilkosok motivációját, célkitűzésük sajátosságát emeli ki, hangsúlyozva, hogy még sohasem fordult elő a történelemben, hogy egy állam vezetői egy adott népcsoport valamennyi tagját meg akarták volna gyilkolni.105 Ormos Mária a végleges döntés időpontját 1942 elejére teszi, és azt állítja, hogy a nácik 30 millió európai zsidó kiirtásával számoltak.106 Bár Heydrich számára Eichmann meglehetősen pontatlan adatokat tartalmazó táblázatot készített, de Wannseeben “csak” 11 millió európai zsidó kiirtásáról tárgyaltak.

A szakirodalomban nagy viták folynak arról, hogy Hitler valójában mikor adta ki az utasítást az európai zsidóság fizikai megsemmisítésére; általában 1941 nyarát–kora őszét fogadja el a szakértők többsége.107 Magára a wannseei konferenciára a meghívókat eredetileg 1941. november 29-én küldték ki, és csak többszöri halasztás után rendezték meg 1942. január 20-án. Amikor is nem döntöttek el semmit, csak arról tárgyaltak a különböző német minisztériumok és az SS képviselői, hogy Hitler döntése nyomán nekik mi lesz a konkrét feladatuk.108

De nem csak holokauszt-definíciót nem találunk a tankönyvekben. Nincs egyetlen összefoglaló táblázat vagy térkép, amelyből a diákok a zsidó tragédia teljes nagyságát, pontos adatokkal, fölfoghatnák.109 Hosszú Gyula tankönyvében a kelet-európai soknemzetiségű kisállamok fontosabb adatainál föltünteti a helyi zsidó lakosok számát is.110 Van olyan tankönyv, amelyik csaknem 1 millió fővel alábecsüli a lengyelországi zsidók lélekszámát.111

Hosszú tankönyvében még az 1937–38as, példátlan méretű, az állami politika rangjára emelt romániai antiszemita hullámról is olvashatunk.112 Az amerikai tankönyv már egyenesen a nácikat juttatja hatalomra Romániában, ami még a Vasgárda egyes vezetőinek időlegesen kormányba kerülésekor sem volt igaz.113

Érdekes, hogy Lator Ormos Máriára hivatkozva megemlíti még az olaszországi antiszemita törvényeket is, bár ezek bevezetését tévesen német követelések előtti meghajlásnak tulajdonítja. Mussolinira ebben az ügyben akkor, 1938-ban nem gyakorolt nyomást Hitler.114 Csak azok a tanárok tudják elmagyarázni érdeklődő diákjaiknak, mire is gondolhatott a tankönyv szerzője, amikor azt írta, hogy az itáliai zsidóüldözés a német fajirtással nem is volt összehasonlítható, akik olvasták legalább Asher Cohen kitűnő, tömör Soá-történetét.115 Diószegi tankönyve is említi az 1938-as itáliai antiszemita törvényeket, szintén német befolyásnak tulajdonítva ezek bevezetését, de itt sem kapunk magyarázatot arra, hogy miért nem engedte Mussolini deportálni az olasz zsidókat egészen 1943-ig, valamint arról sem értesülünk, hogy az olasz hatóságok még a megszállásuk alá került jugoszláviai, franciaországi és görögországi területeken is megvédték a zsidókat.116

Minden tankönyv részletesen tárgyalja a katyni tömegmészárlást, amiben nincs is semmi kivetnivaló. De például Salamon könyvében hiába keresnénk egyetlen sort is a lengyelországi német koncentrációs táborokról, a lengyel értelmiség szisztematikus irtásáról, az eutanázia-programról, a zsidók gettókba zárásáról.117

Eutanázia-program

Az eutanázia-program tárgyalásakor a tankönyvek nem említik, hogy a fajnemesítő, eugenikus gondolatok világszerte igen népszerűek voltak. Hosszú tankönyve viszont jól érzékelteti, hogy a nácik nemcsak antiszemiták voltak, de üldözték a máskéntgondolkodókat, a szexuális “devianciát”, a csavargókat, cigányokat is, és a nők helyét a szülőszobában és a konyhában képzelték el.118

Szakmai és didaktikai szempontból egyaránt igen kártékonynak tartom az amerikai tankönyv eljárását, amikor az egyes adatok kapcsán csak úgy megjegyzik, hogy “sok szakértő” szerint nem is ennyi meg ennyi áldozatról, hanem sokkal többről van szó. Az eutanázia-program áldozatainak számát ismerjük. Tudjuk, hogy körülbelül 90 000 gyógyíthatatlannak és munkaképtelennek ítélt elmebeteget, torzan született csecsemőt, gyereket öltek meg 1939–1941 között. Ezek után arra hivatkozni, hogy “sok szakértő” szerint “legalább negyedmillió” volt az áldozatok száma,119 ahhoz vezethet, hogy a diákok és tanárok (jogosan!) elkezdenek kételkedni abban, hogy mennyire komoly az a tudomány, amelynek képviselői ennyire eltérő számadatokkal képesek dobálózni. Holott itt nem erről van szó, csak arról, hogy egyesek talán keveslik a nácik áldozatainak számát.120

Az már csak az amerikai tankönyv íróinak szinte megható naivitására vall, hogy az eutanázia-program kapcsán megjegyzik: “Amikor az első kínos kérdéseket feltették a kormánynak…”121 Talán olyan tankönyvet kéne a diákok kezébe adni, amelynek írói legalább el tudnak képzelni olyan diktatúrát, ahol a szabad sajtó képviselői azért nem tudnak kemény kérdéseket feltenni a kormánynak, mivel koncentrációs táborban raboskodnak.

Haláltáborok

Rendkívül nehéz dolga van annak a diáknak, aki a Diószegi-féle tankönyv alapján próbálja megtanulni a holokauszt alapvető tényeit. Az egyes országtörténetekben szinte semmit nem talál erről. Például Németh István Németország-történeti részében 4 sorban foglalja össze a holokauszt történetét, megjegyezve, hogy “1942–1943 telétől megsemmisítő táborokat állítottak föl, ahol [amelyekben] a háború végéig több mint 5 millió zsidót pusztítottak el.”122 Nem csak az a probléma, hogy ez az adat csaknem a duplájával eltúlozza a haláltáborokban ténylegesen megöltek számát123 (egyébként a személytelen elpusztítottak, kiirtottak stb. helyett szerencsésebb és pontosabb az emberekkel kapcsolatban általában használatos megöltek, meggyilkoltak, kivégeztek stb. szavak használata…). De mivel nem ír semmit a nácik rasszista politikájáról vagy a hadifoglyokkal való bánásmódról, nem érthető, nem értelmezhető igazán a nácik zsidópolitikája sem.

Az amerikai tankönyv íróinak és a magyar kiadás szerkesztőinek általános tájékozatlanságára vall, hogy Auschwitzról azt állítják, hogy itt 4 millió zsidót öltek meg.124 A valóságban, óvatos becslések szerint is “csak” körülbelül 1 milliót, de aki ezt kevesli, azzal igen nehéz vitatkozni. Megtévesztő az a leírás is, mely szerint a zsidókat Európa sok országából Auschwitzba, Birkenauba, Treblinkába és más megsemmisítő táborokba deportálták.125 Birkenau Auschwitz egyik altábora, megsemmisítő lágere volt, nem külön deportálási céltábor. L. Nagy Zsuzsa Auschwitz gázkamráit, Dachau, Mauthausen, Birkenau megsemmisítő táborait említi.126 Auschwitzban nem voltak gázkamrák, azokat Birkenauban állították föl, Dachau, Mauthausen nem volt megsemmisítő (halál-) tábor. Ugyancsak téves az amerikai tankönyv azon állítása, mely szerint Belzec, Sobibor és Treblinka (ezek voltak az “igazi” megsemmisítő táborok, valamint Chelmno) a német–lengyel határ mentén voltak, a valóságban a szovjet–lengyel határ mellett szervezték meg ezeket a haláltáborokat.127

Nem igaz az sem, hogy a wannseei konferencián a közigazgatásra hárították volna a zsidók “kiirtását”. Továbbra is az SS maradt az Endlösung der Judenfrage fő irányítója, de jócskán kapott szerepet a rendőrség, a katonaság, a Gestapo és a külügyminisztérium is.128 A wannseei konferencia lényegét pontosan foglalta össze Lator, kár, hogy amikor a haláltáborokat sorolta föl, Buchenwaldot is megemlítette.129

Az amerikai tankönyvben amikor szó esik Christian Wirthről, magyarázatul megjegyzik: “keresztény férfi, aki felépítette a haláltáborokat”.130 A valóságban ez a derék építőmester az eutanáziaprogram egyik irányítója, a lengyel haláltáborok rendszerének és a chelmnói haláltábor első parancsnoka, Odilo Globocniknak, akit Himmler személyesen bízott meg a lengyel zsidók meggyilkolásával, közvetlen munkatársa volt.131

A legtöbb tankönyvben, ahol egyáltalán szó esik a holokausztról, lépten-nyomon apróbb-nagyobb tévedések, pontatlanságok fordulnak elő. Németh István, miközben 10 sort szentel az Anschluss utáni náci zsidópolitikára, ami tekintettel arra, hogy a két világháború közötti Ausztria történetére összesen 8 nyomtatott oldal jutott, megfelelő aránynak látszik, megjegyzi (egyébként a szakirodalomban egyedülálló ötletként), hogy a 180 000 osztrák zsidó mellett még további 120 000 embert minősítettek zsidónak.132

Vadász Sándor dániai zsidóellenes pogromokról ír, pedig ha valahol a helyi lakosság nem bántotta, sőt védte, mentette a zsidókat, akkor az Dániában volt. Ráadásul Svédországot ünnepli, mert befogadta a menekülő zsidókat, de nem említve, hogy ezeket az üldözötteket a dánok vitték át a tengeren.133

Az amerikai tankönyv elhallgatja azt is, hogy a holland hatóságok még magának Adolf Eichmannak is elragadtatott örömét kiváltva buzgón segédkeztek több mint 110 000 holland zsidó összegyűjtésében és az Auschwitzba tartó vagonokhoz terelésükben.134

Gazdag Ferenc a második világháborús Franciaország történetét úgy írta meg, hogy egyetlen szóval sem említette a franciaországi zsidók sorsát.135 Ugyanígy járt el Harsányi Iván is Görögország esetében.136

Az Einsatzgruppék tevékenységéről megint csak Hosszú Gyula tankönyvéből szerezhetünk információkat, ugyanígy a nagyarányú német ki-, illetve áttelepítési akciókról és a koncentrációs táborokban fogva tartottak rabszolgamunkájáról is.137 Csak sajnálni tudom, hogy az egyes országok, például Litvánia, Románia zsidóságának második világháborús történetéről ő sem ír. Ezt nem pótolják a varsói gettó lázadóiról, egyébként Hanna Krall illúziókat oszlató könyve138 alapján közölt részletek vagy az Auschwitz-jegyzőkönyvből publikált oldalak sem.

Csupán apró bakinak tekinthető, hogy Hosszú is “rendeletnek” nevezi Göring 1941. július 31-én kelt levelét, melyben megbízta Heydrichet a zsidókérdés végső megoldásának előkészítésével.139 Viszont el sem tudom képzelni, mi szükség volt ennek az ismert szövegnek az értelmetlenségig történő megcsonkítására az amerikai tankönyvben. A közölt szövegből csak Göring eredeti utasításának lényege maradt ki.140

Ugyancsak téves az amerikai tankönyv azon állítása is, hogy a német zsidóknak már 1939 végétől sárga csillagot kellett viselniük. Erre csak 1941. szeptember 1-jétől kényszerítették őket a nácik.141 Az sem igaz, hogy 1941 nyarára Kelet-Európa-szerte gettókba kényszerítették a zsidókat. Ez csak Lengyelországban következett be.142

Sipos Péter talán túl szigorúan ítéli el az antifasiszta nagyhatalmak tétlenségét az európai zsidóság tragédiájáért. Egyik fő érve, hogy a Szovjetunió zsidó lakossága nem kapta meg a kellő tájékoztatást a Harmadik Birodalom antiszemita fajüldöző tevékenységéről, ezért a zsidók többsége nem próbált elmenekülni a német csapatok elől.143 1941 júniusáig még meg sem kezdődött a zsidók tervszerű és iparszerű gyilkolása. Nem valószínű, hogy a szovjet sajtó a GULAG borzalmainál többet írhatott volna a náci megszállás alá került lengyel területekről, ha erre engedélyt kap. Arról pedig, hogy a nagy lengyelországi gettókban iszonyatos körülmények között élnek a zsidók, Európa-szerte sokat, nagyon sokat tudtak zsidók és nem zsidók egyaránt. Közismert anekdota szerint miután a náci Németország és a sztálini Szovjetunió felosztotta egymás között Lengyelországot, a szovjet–német határon éjjelente mindkét irányból zsidók próbáltak menekülni, és ha találkoztak, döbbenten kérdezték az ellenkező irányba tartóktól: megbolondultatok, nem tudjátok, hogy ott mi vár rátok? Fogalmam sincs, hogyan lehetne jól megválaszolni Lator kérdését, mely azt firtatja, hogy 1941 előtt miért hallgatták el a szovjet hatóságok a zsidók elől a nácik módszereit és szándékait.144 A viszonylag csekély példányszámú jiddis nyelvű szovjet sajtó bőven írt a nácik zsidópolitikájáról, a Dr. Mameluk c. szovjet filmet pedig, amely igen élesen ítélte el a nácik zsidópolitikáját, 1938–1939-ben széles körben vetítették.145 Figyelembe kellene venni azt a tényt is, hogy az emberek sohasem csak a hivatalos sajtóból szerzik értesüléseiket. Egyébként 1941 előtt még maga Hitler sem tudta, hogy 1941 őszén ki fogja adni az utasítást az európai zsidók meggyilkolására. Ha csak a baltikumi zsidóság helyzetét vesszük figyelembe, akkor is nyilvánvaló, hogy a legnagyobb lélekszámú litvániai zsidóságnak esélye sem volt a menekülésre, mivel ezt az országot néhány nap, Lettországot pedig egy hét alatt foglalták el a németek. A zsidók egy része egyenesen felszabadítóként várta a németeket, például azok az idősebb emberek, akik még emlékeztek arra, hogy az első világháborúban a német katonák – például az antiszemita doni kozákokkal összehasonlítva – hogyan bántak velük.

Csak remélem, hogy a fordító értett valamit félre, amikor az amerikai tankönyvben arról olvashatunk, hogy: “A Szovjetunió számára szintén nehéz volt a bűnösség beismerése. Hosszú évek elteltével voltak csak hajlandók elismerni, hogy 1941 szeptemberében Ukrajnában a Babij Jar-i szakadékban legyilkoltak több mint 33 ezer zsidót.”146 A magyar nyelvtan szabályai szerint ez annyit jelentene, hogy a szovjet hatóságok ölték meg ezeket a zsidókat, pedig a valóságban ezt a tömeggyilkosságot is az Einsatzgruppe egységei követték el.

Az átlagos gimnáziumi tankönyvektől nem lehet elvárni, hogy teljes, átfogó képet adjanak a holokauszt valamennyi lényeges jellemzőjéről. De egy félezer oldalas, a zsidó vészkorszaknak szentelt szöveggyűjtemény szerkesztőitől elvárható lenne, hogy ne próbálják a holokausztot babacsörgőkék-liberális színre festve ábrázolni. Még az amerikai tankönyvben sincs szó arról, hogy a nácik a koncentrációs táborokban milyen módszerekkel csináltak emberi roncsokat foglyaikból, nem tudunk meg semmit a zsidó kápókról, akik ha asszimilált, neológ zsidók voltak, akkor gyűlölték az ortodox rabtársaikat, ha ortodoxok voltak, akkor a jiddisül sem tudó asszimiláltakat gyötörték.

Sokat ront e tankönyv színvonalán az is, hogy bár 1997 végén jelent meg, Daniel J. Goldhagen 1996 márciusában publikált könyvéről és a körülötte kibontakozott vitáról nem tud semmit.147 Ez annál is furcsább, mivel a 101-es tartalékos148 rendőrzászlóalj esetét részletesen ismerteti, sajnos nem Chistopher Browning könyve, hanem egy korai tanulmánya alapján.149 Ebből a tankönyvből nem derül ki, hogy Browning a 101esek háború utáni perének anyagát tanulmányozta, itt nem meginterjúvolt szemtanúk, hanem a tömeggyilkosságokban részt vevő vádlottak szerepelnek, akik nem nyilatkoznak, hanem tanúvallomást tesznek. Ráadásul a lengyelországi tömeggyilkosságokban cinkosaik nem lengyelek, hanem litván önkéntesek voltak.

Vagy fordítói baki, vagy már az eredeti amerikai munka összeállítója sem tudta, hogy a 101-esek parancsnoka, Trapp százados nem büntette meg azokat az alárendeltjeit, akik megtagadták a tömeggyilkosságokban való részvételt.150 Goldhagennel ellentétben, aki azt próbálta könyvében bizonygatni, hogy minden német egy démoni, eliminációs antiszemita kultúra “termékeként” önként, örömmel vett részt a tömeggyilkosságokban, Browning árnyalt elemzéssel többféle okot, indokot talált a gyilkosok tetteire. A háborús körülmények között különösen erős csoportszolidaritást, a félkatonai fegyelmet, az antiszemita propaganda hatását, a megszokást stb. Az emberi természet egyik sajátos vonása az agresszióra való hajlam, a felsőbbségnek, a tekintélynek való engedelmesség. Millgram és Zimbardo kísérleteit ismerteti ez az amerikai tankönyv, de nem köti össze a 101-esek konkrét esetével.151

Ennek elsősorban az az oka, hogy az amerikai tankönyv szerkesztői – saját bevallásuk szerint is – alapvetően Hannah Arendt munkásságára támaszkodva állították össze ezt a kötetet.152 Arendt holokausztfelfogása, mely szoros összefüggésben van sajátos tömeg- és hatalomelméletével, abból indul ki, hogy az emberek könnyen manipulálható lények, akik készségesen engedelmeskednek a felülről jött parancsoknak, sőt adott esetben habozás nélkül részt vesznek saját maguk, közösségük elpusztításában is.153 Arendt több közismert tévedését, például hogy a nácik által megszervezett Zsidó Tanácsok vezetői már a háború előtt elismert, tekintélyes irányítói voltak közösségüknek, vagy hogy e tanácsok készségesen, örömmel, hatalomvágytól eltelve vállalták volna részvételüket a zsidók megsemmisítésében, a szakirodalom már évtizedekkel ezelőtt meggyőzően megcáfolta.154 De éppen ezért Adolf Eichmann jeruzsálemi peréről írott munkáját155 nagy kár volt érdemi vita nélkül ennek az amerikai tankönyvnek az alapjául választani.

Az meg különösen sajnálatos, hogy Berkes Tímea Arendt egyik legfőbb bizonyítékát, a magyar Központi Zsidó Tanács problematikáját is egyetlen, igen szerencsétlenül kiválasztott idézettel próbálja meg illusztrálni.156 A magyar Zsidó Tanácsok tevékenységét lehet és kell is bírálni, de legalább meg kéne próbálni árnyaltan, az érveket és ellenérveket is bemutatva tenni. Bizonyosan nem állja meg a helyét az a vád, hogy Stern Samuék azzal követték el a legnagyobb bűnt, hibát, hogy nem tájékoztatták a magyar zsidókat jó előre a rájuk váró veszélyekről. 1942–43-ban már nagyon sokan nagyon sokat tudhattak, ha akartak arról, hogy mi történik a zsidókkal Európában. Munkaszolgálatosok, katonák, diplomaták és papok, Lengyelországból és Szlovákiából hozzánk szökött zsidók kitűnő információforrások voltak. Más kérdés, hogy az információ még nem tudás, a tudás még nem cselekvés. A Központi Zsidó Tanács valószínűleg azzal tette a legnagyobb szolgálatot a magyar zsidóknak, hogy segített elterjeszteni azt a pletykát, rémhírt, hogy ha elviszik Budapestről is a zsidókat, akkor a szövetségesek légiereje szőnyegbombázni fogja a magyar fővárost.157 A leginformáltabb zsidók is legfeljebb megpróbálkozhattak volna azzal, hogy megszöknek. De egyedül Horthynak volt elég hatalma ahhoz, hogy a deportálásokat leállítsa.

Arendt szerint Eichmann, a holokauszt egyik legfőbb megszervezője a valóságban szürke, csak feljebbvalóinak engedelmeskedő kishivatalnok, gyermekeit, családját szerető kispolgár, átlagos német volt. Arendt szellemesen ezt az ördög banalitásának nevezte. Bírálói rámutattak: egyáltalán nem banális Judenreinné tenni Európát. Erre csak megszállott antiszemita vállalkozhat, aki már fiatalon belépett a deklaráltan antiszemita náci pártba, majd az SS-be, ahol nem véletlenül bízták rá a zsidóügyek intézését. Nem igaz, hogy Eichmann nem is volt antiszemita, bárhogy állította is Jeruzsálemben, zsidó bírái előtt. Nem igaz, hogy pusztán engedelmes parancsvégrehajtó volt. 1944 nyarán, amikor Himmler, sőt Hitler is hajlamosnak mutatkozott rá, hogy magyar zsidókat pénzért, teherautókért, aranyért eladjon, Eichmann dührohamot kapott, és késznek mutatkozott, hogy mindenkivel szembeszállva megpróbálja valamennyi magyar zsidót Auschwitzba deportálni. Eichmannt, az embert tetteitől elválasztva, pusztán bírái előtt mondott szavaira alapozva megítélni csak akkor lehet, ha tudjuk, hogy Arendt saját totalitarizmuskoncepcióját próbálta Eichmann-nal is igazolni.158 Az igaz, hogy Eichmannról a híres Szondi Lipót-féle teszttel is bebizonyították, hogy nem volt elmebeteg, de az is kiderült, hogy határtalanul kívánta az ölést, vad gyilkolási és mindent lebíró hatalomvágy élt benne.

Arendt nyomán haladva ebben a könyvben is a zsidók zömmel mint amorf, engedelmes tömeg arctalan tagjai szerepelnek, pedig a zsidók viselkedése sokféle volt, a rezignált beletörődéstől a fegyveres ellenállásban való részvételig.

A tankönyv szerzői érzik is a veszélyt, ezért egy helyen azt állítják Eichmannról, hogy önhatalmúlag hozott rendeleteket, másutt meg azt, hogy személyesen választott ki embereket egy koncentrációs táborban, hogy felakasszák őket.159 Sem egyik, sem másik állítás, vád nem igaz. Eichmann legfeljebb kezdeményezhette, javasolhatta zsidó tárgyú rendeletek kiadását, többet egy SS Obersturmbannführer (kb. alezredes) nem tehetett. Az is közismert, hogy Gideon Hausner, az Eichmann-per fővádlója a magyar Lévai Jenőt is hiába utaztatta ki Jeruzsálembe, neki sem sikerült bizonyítania, hogy Eichmann valaha is a saját kezével egyetlen embert is megölt volna. Ő csak megszervezte, hogy a gázkamrákban mindig legyen elég ember, akit mások megölhetnek.

Holokauszt Magyarországon

Az 1941:XV. tc-t, a fajvédelmi törvényt a tankönyvek többsége röviden említi. Egyedül Ormos Mária állítja, hogy ez a törvény nem tilalmazta a zsidók és nem zsidók házasságon kívüli nemi kapcsolatát, hozzáfűzve, hogy a törvény gyakorlati kihatása csekély volt, hiszen zsidók ritkán kerestek maguknak házastársat a közösségen kívül.160 Az idézett törvény V. fejezete, amely a büntetőrendelkezéseket sorolja, 15. §-ában vétségnek minősíti és 3 évig terjedő fogházzal, hivatalvesztéssel és politikai jogainak gyakorlatának felfüggesztésével bünteti azt a zsidót, aki magyar honos, tisztességes nem zsidó nővel házasságon kívül nemileg közösül.161

A zsidó–nem zsidó vegyesházasságok problematikáját a korabeli antiszemiták igen súlyosnak látták. Az 1941:XV. tc. miniszteri indoklása külön is kiemelte, hogy nem a nyolcszázezres zsidó tömeget kell szembeállítani a kb. 13 milliós nem zsidó lakossággal, hanem inkább a kb. 600 000 főnyi “értelmiségi” foglalkozású zsidót a kb. 4 millió értelmiségi foglalkozású nem zsidóval. Ezek után nyilvánvalóan drámainak szánt statisztikai adatokkal próbálták – egyébként teljes sikerrel – meggyőzni a parlamenti képviselőket a törvényjavaslat elfogadásának szükségességéről. 1916-ban 761 “vegyes” házasságot kötöttek, ez az összes házasság 12,4 százaléka volt, 1918-ban 1185-öt (10,93 százalék), 1936-ban 1126ot (14,17 százalék), 1937-ben 1102-t (13,96 százalék), 1938-ban 1003-at (13,06 százalék). Radocsay László dr., igazságügyminiszter valószínűleg a borzadálytól elfúló hangon említette, hogy 1939-ben, két zsidótörvény után még mindig 743 ilyen házasságot kötöttek, ami az összes házasság 9,93 százaléka volt.162

Kamenyec-Podolszkij

Az elmúlt években megjelent tankönyvek meglehetősen következetes módon nem vesznek tudomást arról, hogy a magyar zsidók lemészárlása nem 1944-ben, hanem már 1941-ben, Kamenyec-Podolszkijnál kezdődött. Egyedül Salamon Konrád módosította 1993 óta tankönyvét ezen a ponton, megjegyezve: “1941ben az immár megnagyobbodott Magyarország területéről 20 ezer zsidót deportáltak galíciai hadműveleti területekre, ahol többségük elpusztult.”163 Hozzá lehetett volna tenni, hogy a deportálást a magyar csendőrség hajtotta végre, a határról pedig a honvédség szállította a zsidókat tovább, a tömeggyilkosságokat pedig a németek és ukrán cinkosaik hajtották végre. Salamon passzív szerkezetű mondatából nehéz a gyilkosok állampolgárságára még csak következtetni is.

Berkes Tímea és Gergely Jenő is készpénznek veszi a deportálást elrendelők hivatalos indoklását, amikor arról ír, hogy a nem magyar állampolgárságú zsidókat deportálták 1941 nyarán, és a tömeggyilkosságok hírére Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter leállította a további deportálásokat. Színmagyar állampolgárságú zsidókat is elvittek, a fő cél Kárpátalja zsidótlanítása volt, a magyar belügyminiszter pedig a parlamentben azt állította, hogy azért nem folytatják a deportálásokat, mert a németek nem hajlandók több zsidót átvenni.164

Ormos pontos, részletes leírást ad az eseményekről, a deportáltak számát talán némileg alábecsülve 15 ezerre teszi.165

Újvidék

A tankönyvek többsége említi az 1942. januári újvidéki tömeggyilkosságot. Salamon enyhe apologetikus éllel azt állítja, hogy “3000 partizángyanús egyént öltek meg”, de nem árulja el, hogy az áldozatok közel egynegyede zsidó, többségük pedig szerb volt.166 A. Sajti Enikő kutatásai alapján tudjuk, hogy körülbelül 3300 embert mészároltak le ekkor, közülük 7-800 volt zsidó.167 Benkes–Borsányi–Kende tankönyvében csak annyi áll, hogy több ezer helyi lakost öltek meg.168 Ezzel szemben Lator és Hosszú egyaránt tájékoztat arról, hogy az áldozatok nagy része szerb és zsidó volt.169 L. Nagy mintegy ötezer áldozatról tud, leírása szerint ők magyarok, szerbek, zsidók és keresztények voltak…170 Gergely Jenő nem említi az újvidéki mészárlást.171

Kállay-kormány

Kihasználva azt a történelmi tényt, hogy 1942–1943 folyamán a Kállay-kormány valóban nem engedélyezte a zsidók deportálását az országból, Horváth és Salamon is valóságos dicshimnuszt zeng erről a zsidóvédő politikáról. Horváth egyenesen azt állítja, hogy “Kállay nemcsak eltűrte, de támogatta is a polgári ellenzék tevékenységét, és a német követelések ellenére meggátolta a zsidók deportálását.”172 Mivel ebben a tankönyvben még véletlenül sem említik a zsidótörvényeket, a munkaszolgálatot, Kamenyec-Podolszkijt, Újvidéket, nem is igazán érthető, hogy Németország, amelyről csak azt tudjuk, hogy a Szovjetunió ellen harcol, miért is akarja deportálni a zsidókat. Salamon azt írja, hogy Berlin 1942 októberében arra hivatkozva követelte, hogy a magyar zsidókra kényszerítsék a sárga csillag viselését, kezdjék őket munkatáborba szállítani, mert a környező országokban mindez már megtörtént.173 Ostmarkban (Ausztriában) igen, de Szlovákiában nem ez történt. Onnan 1942 folyamán a körülbelül 90 ezer zsidó közül 70 ezret már deportáltak, ezt mind a magyar, mind a német illetékesek jól tudták. A románok eddigre már csaknem 300 000 zsidót megöltek Besszarábiában, Észak-Bukovinában és Dél-Ukrajnában. De Ion Antonescu Conducator, a magyarok és főleg az olasz kormány zsidóvédő politikáját látva, fél szemmel pedig az egyre reménytelenebb sztálingrádi frontvonalra tekintve éppen ez idő tájt, 1942 őszén vonta vissza adott szavát, és nem engedélyezte a romániai zsidók deportálását. Gergely Jenő szerint is Szlovákiában és Romániában 1944 tavaszáig már a zsidókat gettókba zárták, és vagy deportálták, vagy helyi megsemmisítő táborokba hurcolták.174 1943-ban és 1944ben Románia már következetesen zsidóvédő politikát folytatott, és sem Románia, sem Szlovákia területén sem voltak náci típusú megsemmisítő táborok. Inkább Horvátországot kellett volna említeni, ahonnan 1942 folyamán már elvitték Auschwitzba a zsidók többségét, már azokat, akiket az usztasák nem gyilkoltak le. Meg kellett volna írni, hogy milyen érveket használt Hitler és Ribbentrop, amikor 1942–1943 folyamán követelték, nem túlságosan vehemensen, a magyar zsidók deportálását. Ezek között az érvek között ilyen formában Románia, Horvátország, Szlovákia nem szerepeltek, inkább a zsidók bomlasztó, németellenes, pacifista tevékenységére hivatkoztak a náci vezetők.

Az pusztán az amerikai tankönyvírók fantáziájának terméke, hogy Hitler, miután Horthy megtagadta a zsidók deportálását, kijelentette volna, hogy nem tekinti többé Magyarországot szövetségesének.175

Nem tudjuk pontosan, hogy a környező országokból hány zsidó menekült hozzánk. Erősen valószínű, hogy számuk néhány tízezerre tehető. Salamon tényként 100 000 főt ad meg, de ezzel nem feledtetheti, hogy tankönyvíró kollégáival egyetemben nem említi meg sem a zsidó vallás bevett felekezeti státusának megszüntetését, sem az 1942-es földbirtok-politikai törvényt, melynek alapján a zsidó tulajdonosok ezreitől rabolták el hivatalos, legális úton ingatlanvagyonukat.176 L. Nagy is készpénznek veszi a 100 000 hozzánk menekült zsidóról szóló megalapozatlan becslést, de ő ír az 1942: VIII. és XV. törvénycikkekről.177 Gergely Jenő némi eufemizmussal “zsidók ingatlanbírását (erdők) korlátozó jogszabályokat” említ.178 Törvényről volt szó, és zsidóknak továbbra is lehettek házaik; földbirtokaikat vonták kényszer-kisajátítás alá.

Munkaszolgálat

Csak Lator és Hosszú említi meg a gimnáziumi tankönyvírók közül a sajátos magyar zsidó munkaszolgálatot. Hosszú Szombathelyi Ferenc volt vezérkari főnök elítélő véleményét, valamint Gosztonyi Péter tárgyszerű leírását is közli.179 Sajnálatos a tankönyvírók többségének szűkszavúsága ebben a kérdésben, már csak azért is, mert a magyar zsidó munkaszolgálatban a keleti fronton, majd 1944–45 telén az Alpok alján, sáncásás, erődépítés és a halálmenetek során legalább 50–70 000 zsidó pusztult el. De azért is, mert így a diákok a tankönyvekből nem értesülhetnek arról, hogy sehol másutt Európában nem volt ahhoz hasonló intézmény, mint a magyar zsidó katonai munkaszolgálat. Romániában, Bulgáriában, Szlovákiában is munkára kötelezték a zsidókat, de ezekben az országokban a belügyi szervek foglalkoztak a zsidókkal.

Csak az amerikai tankönyv állítja, hogy Magyarországon már a Kállay-kormány idején speciális törvények korlátozták a zsidók működését és mozgását.180 Közismert tény, hogy a zsidók utazását csak Magyarország német megszállása, 1944. március 19-e után korlátozták.

Sztójay-kormány

Gergely Jenő szerint 1944. március 19. után Magyarországon a német megszállók az állami függetlenség több formális jegyét hagyták meg, mint bárhol az általuk megszállt Európában.181 Dániában sem volt Reichskommissar, a megszállók, bár ellenséges országról volt szó, hálából azért, mert a dánok szinte egyetlen puskalövés nélkül megadták magukat, hagyták működni a parlamentet, a kormány és az uralkodó is a helyén maradt. Pétain marsall bábkormánya szintén rendelkezett a formális önállóság annyi attribútumával, mint a Sztójay-kormány.

Lator szerint a Sztójay-kormány rendeletek sorával tette lehetetlenné a zsidóságot.182 Bár e rész érdemének kell tekinteni, hogy név szerint megemlíti Endre László és Baky László BM-államtitkárokat, akik Eichmann leglelkesebb cinkosai voltak a zsidópolitikában, azért megjegyezzük, hogy a Sztójay-kormány által kiadott rendeletek a zsidók életét tették lehetetlenné. Gergely Jenő Endrét és Bakyt nyilas államtitkároknak nevezi, nem árulva el, hogy Szálasival ekkor már egyikük sem állt kapcsolatban hosszú évek óta.183 Endre 1938-tól kezdve Pest vármegye alispánja volt, Baky pedig 1941-től Szálasi egyik fő szélsőjobboldali riválisa, ellensége.

Salamon azt állítja, hogy 1944. május 15-től július 6-ig, amikor Horthy leállította a deportálásokat, időlegesen megmentve ezzel a budapesti zsidók életét, több mint félmillió zsidót deportáltak Magyarországról.184 Ferenczy László csendőr alezredes és Edmund Veesenmayer német nagykövet jelentéseiből is tudjuk, “csak” 437 000 embert deportáltak. Ha Salamon hozzátette volna, hogy Auschwitz nem egyszerű koncentrációs tábor volt, oda azért vitték a zsidókat, hogy a munkaképteleneket vagy annak minősítetteket azonnal megöljék, akkor leírása közelebb állt volna a történelmi igazsághoz.

L. Nagy Zsuzsa leírásában több tárgyi tévedés is előfordul. Magyarország 10 csendőrkerületét nem 4, hanem 6 deportálási zónára osztották, Horthy nem június végén, hanem július 6-án állította le a deportálásokat, és nem nagy számban és nem menleveleket adott az üldözötteknek, hanem viszonylag kis számban kormányzói mentesítéseket, ráadásul ezek többségét 1944. július–augusztus folyamán, tehát a vidéki zsidók deportálása után adták ki.185

Jó, hogy a Benkes–Borsányi–Kende-féle tankönyvben közlik azt a Pro Memóriát, amelyet 1944. május 5-i dátummal juttattak el a Központi Zsidó Tanács apparátusának bátor tagjai a különböző egyházi és világi vezetőkhöz. Kár, hogy ezt a dokumentumot elnevezték Auschwitz-jegyzőkönyvnek, pedig ahhoz ennek semmi köze sincs.186

Amióta Gadó György még SZDSZ-es képviselőként 1990 májusában azt állította, hogy a magyar társadalom többsége 1944-ben örült és ma is örül annak, hogy 1944-ben deportálták a zsidókat,187 még senki sem próbálta lefasisztázni a magyar népet. Most az amerikai tankönyv egy gondosan kiválasztott visszaemlékezéssel pontosan ezt teszi, azt sugalmazva, hogy Magyarországon senki sem szánakozott a zsidók sorsán, senki sem próbált meg nekik segíteni.188 Erősen valószínű, hogy a zsidók többségének utolsó emléke Magyarországról a sorsukon gúnyolódó söpredék látványa volt, de tapasztalatukat ilyen durván általánosítani, egyetlen ellenpéldát sem idézni hiba. Remélem, hogy erre az oldalra egyetlen antiszemita újságíró sem figyel föl, mert hetekig tartó témát adna neki, Sorossal, Horthyval, zsidókkal együtt.

Horthy deportálásokat leállító döntését Salamon pusztán az erősödő nemzetközi tiltakozásnak tulajdonítja.189 Nála csak kicsit pontosabb Lator, aki a nemzetközi tiltakozás mellett megemlíti a normandiai partraszállást is.190 Azt a legendát, hogy Horthynak a hozzá hű katonai alakulatok bevetésére volt szüksége ahhoz, hogy leállítsa a budapesti zsidók deportálását, csak Gergely Jenő írja le.191 Nehezen érthető, hogyha – mint ugyanezen az oldalon írja – Horthy és a kormány a német megszállás után már nem volt ura a helyzetnek, akkor hogyan tudta bevetni a hadsereget, és miért tette ezt pontosan a zsidók érdekében. A valóságban Horthy egyetlen parancsszavára elvonultak Pestről a hozzá fanatikusan hű csendőregységek, Koszorús ezredes esztergomi páncélosainak felvonulása a németeknek szóló, egyébként teljesen fölösleges erőfitogtatás volt.

Horthy deportálást leállító döntését a Sztójay-kormány működését is leggondosabban (Gergely Jenő mellett), eredeti okmányokkal is dokumentáló Hosszú próbálja megindokolni. Hosszú említi az erősödő hazai és nemzetközi tiltakozásokat, az Auschwitz-jegyzőkönyvet, a szovjet offenzívát és a szövetségesek normandiai partraszállását is.192 Gergely pedig arra is utal, hogy a budapesti zsidóságot egyfajta erkölcsi tartalékként próbálták megőrizni a háború utánra. Ebben lehet igazság, de az már valószínűtlen, hogy – mint állítja – a hatalomhoz közelebb álló fővárosi, több nemzetközi kapcsolattal rendelkező zsidóságot nem merték volna deportáltatni, a szegény vidéki zsidókat viszont igen.193 A leglelkesebb deportálók hittek a németek győzelmében, Horthy pedig legfeljebb Chorinékkal, Vidáékkal és a többi dúsgazdag zsidóval törődött, ők viszont már eddigre, miután eladták gyáraikat a németeknek, segítségükkel Portugáliába távozhattak.

Nyilas uralom

Salamon szerint a főváros 200 ezres zsidóságának közel felét elpusztították a nyilasok.194 Lator is közel azonos veszteségadatot jelöl meg.195 L. Nagy Zsuzsa túloz, amikor azt állítja, hogy a nyilas kormány programja többek között a zsidóság megsemmisítését is tartalmazta.196 Szálasi semmiképpen sem a németek kedvében akart járni akkor, amikor kiadta utasítását a pesti gettók megszervezésére. Ha L. Nagy Zsuzsának igaza lenne, és a nyilasok valóban el voltak szánva a zsidóság teljes kiirtására, akkor nem érthető, hogy miért védték egyes időszakokban (egyébként a nyilas karszalagos banditáktól) rendőrök és katonák a sárga csillagos házakat, a nemzetközi gettót és a nagy gettót is, miért élelmezte a főváros a nagy gettó több mint 70 000 rabját. Szálasi, mint már említettük, zsidómentessé akarta tenni Magyarországot, de nem bizonyítható, hogy a zsidók halomra gyilkolása útján. Amikor úgy látta, hogy a világháborúban semleges országok akkor fogják elismerni rezsimjét, ha leállítja a budapesti zsidók gyalogszerrel történő deportálását, ezt némi habozás után meg is tette. Nem azért, mert nem bízott volna a németek végső győzelmében, hanem valószínűleg konzervatív, valláserkölcsi megfontolásokból is.

A zsidómentőkről általában említést tesznek a tankönyvek, természetesen Raoul Wallenberget emelve ki elsősorban. Az amerikai tankönyvíróknak sajátos rekordot sikerült a hős svéd diplomatával kapcsolatban is felállítaniuk. Nincs egyetlenegy olyan állítás, amelyet Wallenberggel kapcsolatban megkockáztatnak, és amely megállná a helyét. Wallenberg nem F. D. Roosevelt személyes kérésére jött Budapestre, és egyetlen fillért sem fizetett a svéd védett házakért. Meg kellett volna említeni ezzel szemben, hogy Carl Lutz svájci diplomata több házat és hamarabb helyezett védelem alá. Wallenberg nem mentett meg 70 000 embert, nem volt terv a gettó felrobbantására. 50 000 kiadott védlevél még nem 50 000 megmentett ember, a nyilasok olykor a legvalódibb svéd, vatikáni, spanyol stb. védlevelek tulajdonosait is habozás nélkül a Dunába lőtték. Kár, hogy a cionista ellenállókról nem olvashatunk a tankönyvekben. Ők védlevelek tízezreit hamisították, gyermekek százait próbálták megmenteni, életük kockáztatásával élelmet vittek a gettóba, és néha még a halálmenetekből is sikerült embereket megmenteniük.

Fél évtizeddel ezelőtt azt írtam: lehetséges, hogy nem lehet minden szempontból kielégítő, jó tankönyvet írni, de legalább törekedni kellene rá. Most, ismétlem őszinte örömmel, be kell látnom, hogy tévedtem. Az általam ismert hazai és külföldi gimnáziumi tankönyvek közül messze kimagasodik szemléletével, gazdag tárgyi anyagával Hosszú Gyula munkája. Ugyanakkor csak sajnálni tudom azokat a diákokat, akik nem ebből a tankönyvből tanulnak. Annak is nagyon örülnék, ha egy merész és tekintélyes szerkesztő rá tudná venni Ormos Máriát, L. Nagy Zsuzsát, Romsics Ignácot, Tilkovszky Lorántot, hogy írjanak egy közös egyetemi tankönyvet. Így egyesíteni lehetne az elmélyült politikatörténeti elemzéseket a társadalom-, kultúra- és nemzetiségtörténeti leírásokkal, és az ebből az elképzelt tankönyvből tanuló egyetemisták, vagyis a jövendő gimnáziumi tanárok pedig, ha csak egy módjuk lesz rá, biztosan Hosszú Gyula tankönyvét adják majd tanítványaik kezébe.


Benkes Mihály–Borsányi György–Kende János (szerk.): Történelem IV. 1914–1945. Budapest, 1994, Cégér Kiadó, 325 oldal;

Diószegi István–Harsányi Iván–Krausz Tamás–Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. I. kötet, 1890–1945. Budapest, 1997, Korona Kiadó, 588 oldal;

Herber Attila–Martos Ida–Moss László–Tisza László: Történelem 1914-től 1990-ig. Budapest, 1997, Reáltanoda Alapítvány;

A Holocaust és az emberi természet. Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal. Társadalomismereti szöveggyűjtemény középiskolások számára. A magyar változat munkatársai: Berkes Tímea, Beró László, Földényi László, Gáspár Zsuzsa, Kovács Katalin, Pelle János, Zolnay János. Budapest, 1997, Korona Nova, 522 oldal;

Dr. Horváth Csaba: Magyarország képes története (1938–1992). Pécs, 1993, ÉK-sorozat, 207 oldal;

Hosszú Gyula: A század fele. 1914–1945. Budapest, 1996, Alternatív Közgazdasági Gimnázium Alapítvány, 382 oldal;

Ifj. Lator László: Történelem a középiskolák IV. o. számára. Budapest, 1995, Nemzeti Tankönyvkiadó, 250 oldal;

L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918–1945. Egyetemi jegyzet, 2., bővített kiadás. Debrecen, 1995, Történelmi Figyelő Könyvek, 266 oldal;

Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában. 1914–1945. Debrecen, 1998, Csokonai Kiadó, 324 oldal;

Pölöskei Ferenc–Gergely Jenő–Izsák Lajos (szerk.): Magyarország története 1918–1990. Budapest, é. n., Korona Kiadó, 347 oldal;

Salamon Konrád: Történelem IV. a középiskolák számára. Budapest, 1994, Nemzeti Tankönyvkiadó, 302 oldal.


1 Karsai László: Tankönyvek a Holocaustról. In: Randolph L. Braham–Attila Pók (eds.): The Holocaust in Hungary. Fifty Years Later. New York, 1997, Columbia University Press, 728. o.
2 Hosszú 1996.

3 Salamon 1994. A jelenlegi tankönyvkiadás szakmai mélypontját dr. Horváth Csaba munkája képviseli (Horváth 1993). Ez a tankönyv is abba a parttalan antikommunizmussal és nacionalizmussal vegyített pozitivista politikatörténeti vonulatba illeszkedik, melynek képviselői könnyes-bús szemüket a történelmi Nagy-Magyarország térképére függesztve mazochista kéjjel írják le, hogy TRIANON, CSONKA-MAGYARORSZÁG, TÖRTÉNELMI KÉNYSZERPÁLYA stb. Ráadásul úgy tesznek, mintha ezekről a kérdésekről 1989 előtt Ránki György, Ormos Mária, Juhász Gyula és kollégáik soha semmit sem írtak volna le. Ezekre a tankönyvekre már a stílusuk is jellemző. Általában gondosan kerülik az egyes szám első és a többes szám első személy használatát, inkább a passzív szerkezeteket használják. Így nem kell állást foglalniuk, a személytelen sors játékszere Magyarország, a dolgok megtörténnek, de senki sem felelős, nincsenek tettesek, áldozatok se nagyon.
4 Lator 1995. Hosszú 1996 csak 1945-ig jut el, háromszor nagyobb lapmérettel és 382 oldalon. L. Nagy 1995 az 1918–19-es forradalmakról a 15–72., a Bethlen-korszakról a 99–134. oldalakon ír.

5 Azért némi nyelvtudás sem árt. Hosszú Gyula munkájának alapjául a Histoire 1890–1945 c. francia tankönyv (Paris, 1988, Hachette) szolgált, de mint mondani szokták, jobbtól tanulni nem szégyen.
6 A Holocaust és az emberi természet 1997. Az eredeti munka a Facing History and Ourselves National Foundation kiadványa (1994). A könyv szélsőliberalizmusára, parttalan toleranciájára csak egy jellemző példa: elfogultságnak minősítik, ha valahol a munkaterv elkészítésekor csak egy vallás ünnepnapjait tervezik be. (117. o.) Imádnék olyan országban élni, ahol a katolikus, református, evangélikus, metodista, zsidó, muzulmán, buddhista vallások, valamint minden törvényesen bejegyzett szekta ünnepnapjait fizetett munkaszüneti napként élhetném át…

7 A Holocaust és az emberi természet 1997, 48.
8 Uo.

9 Erről részletesen lásd Steven T. Katz: The Holocaust in Historical Context, Vol. 1, The Holocaust and Mass Death before the Modern Age. New York–Oxford, 1994, Oxford University Press, 321–323. o.
10 A Holocaust és az emberi természet 1997, 59.
11 Uo. 56. Voltaire és más jelentős felvilágosult gondolkodók antiklerikális alapú antijudaizmusáról természetesen e könyv nem ejt szót. Antiszemita csakis buta, jelentéktelen ember lehet.

12 Jacob Katz: From Prejudice to destruction. Anti-Semitism, 1700–1933. Cambridge, Massachusetts, 1980, Harvard University Press.
13 A Holocaust és az emberi természet 1997, 79. Az is tévedés, hogy a Vaskancellár lett volna a hatalom legfőbb birtokosa, az a császár volt (77. o.).
14 Uo. 125. Később megírják, hogy 1933 után 4000 zsidó ügyvéd, 2000 orvos, 2000 színész, 12 000 újságíró, 8000 egyetemi tanár, 8000 középiskolai tanár veszítette el állását Németországban. Ha családfenntartóknak tekintjük ezeket az embereket, akkor minimálisan 150–200 ezer emberről beszélhetünk, nem említve az önálló kiskereskedőket, iparosokat stb. Egy kb. 500 000es populáció esetén ez már jelentős szám (201. o.).
15 Uo. 151. Más helyen azt írják, hogy a dualizmus korában Magyarországon a tömegtermelés versenyét nem bíró kisiparosok, kiskereskedők tönkrementek (83. o.). A valóságban fejlett, virágzó kisiparos-kiskereskedői réteg élt Magyarországon. Elsősorban a céhes keretekbe szerveződött rétegek mentek tönkre.

16 Pölöskei Ferenc–Gergely Jenő–Izsák Lajos (szerk.): 20. századi magyar történelem 1900–1994. Egyetemi tankönyv, 2., bővített kiadás, Budapest, 1997, Korona Kiadó. Hanák Péter többek között arra is utalt, hogy a németek és kb. 200 000 zsidó hosszú történelmi folyamat eredményeként, önként vállalták a nyelvi és érzelmi asszimilációt (41. o.).
17 A Holocaust és az emberi természet 1997, 86.
18 Hosszú 1997, 233.

19 Uo. 87. A budapesti Eötvös József Gimnázium történelemtanárai által írott tankönyv szerint 1933-ig, ameddig az Egyesült Államokban érvényben volt a szesztilalom, “az olasz, ír és zsidó családokból álló maffia [nota bene ez zömmel olaszokból, azokon belül is szicíliaiakból verbuválódott – K. L.] monopolizálta a szerencsejátékokat, felügyelte a prostitúciót, és hatalmas vagyonokat halmozott fel. Ilyen körülmények között tág tere nyílt a korrupciónak és egyéb törvénytelenségeknek, például a Délen újjászerveződő Ku-Klux-Klan pogromjainak. (Herber–Martos–Moss–Tisza 1997, 125.) A Ku-Klux-Klan áldozatai között voltak zsidók és katolikusok is, de zömmel feketék, és semmi közük sem volt a különféle maffiákhoz.
20 Hosszú 1996, 43.
21 L. Nagy 1995, 17.

2 Hosszú 1996, 107.
23 A Holocaust és az emberi természet 1997, 147.
24 Herber–Martos–Moss–Tisza 1997, 45., ill. 115. Trockij Janovkában, a dél-ukrajnai Bobrinyec közelében született 1879. október 26-án. Jómódú zsidó kulák családból származott. Részletesen lásd Isaac Deutscher: The Prophet Armed. Trotsky: 1879–1921. Vol. I. New York, 1965, Vintage Books, 5. o.
25 Herber–Martos–Moss–Tisza 1997, 118. A zsidó származású bolsevikok közül Kaganovicsot ez a tankönyv grúzként említi (116. o.).
26 A Holocaust és az emberi természet 1997, 147. A Népbiztosok Tanácsának 55 tagja volt, közülük 33-at lehetett zsidónak tekinteni. Erről lásd Borsányi György: Zsidók a munkásmozgalomban. Világosság, 1992/2, 148.

27 Ormos, 1998, 65. Ez esetben nem középiskolai tankönyvről van szó, de mivel a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen bizonyosan – és remélhetően más egyetemeken is – használni fogják a középiskolai tanárok képzése során, indokoltnak látszott e munka elemzése is.

28 Herber–Martos–Moss–Tisza 1997, 60

29 Ormos 1998, 65.

30 L. Nagy 1995, 53.

31 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 160. A Bethlen-korszakról Romsics Ignác írt alapos összefoglalót.

32 Hosszú 1997, 51–52.

33 Salamon, 1994, 52.

34 Benkes–Borsányi–Kende 1994, 43.

35 A Holocaust és az emberi természet 1997, 147.

36 Ormos 1998, 74.

37 Uo. 75.

38 Salamon 1994, 79. Némileg enyhít az apologetika élén azzal, hogy később hozzáfűzi: a rendszer jellemzője volt “a keresztény és nemzeti hagyományokhoz való, néha korszerűtlen ragaszkodás”. (Uo.)

39 Benkes–Borsányi–Kende 1994, 51.
40 Hosszú 1996, 165–173. Az egyes idézeteket a szerzők életművének értő, kritikus – Berend T. Iván, Gergely Jenő szakavatott tollából származó – ismertetése vezeti be. Herberék csak annyit közölnek Szabó Dezsőről, hogy a parasztság fajfenntartó szerepéről és magyar fajforradalomról írt. Herber–Martos–Moss–Tisza 1997, 155.

1 Ormos 1998, 26.

42 Uo. 106.

43 L. Nagy 1955, 103.

44 Salamon 1994, 56.

45Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 139. Érdemes utalni rá, hogy az eredeti törvényjavaslatban még nem szerepelt a törvényt antiszemita jellegűvé tevő 3. § 3. bekezdése.

46Uo. 174–175.

47Lator 1995, 84.

48Benkes–Borsányi–Kende 1994, 46.

49Teleki többek között azt állította, hogy “itt faji harcról van szó… És ha mi azt mondjuk, hogy nem akarjuk azt, hogy Magyarország elzsidósodjék, abban nincs semmi diffamáló… A zsidókérdés is asszimiláció kérdése. Évszázadok óta volt egy nemzetiesen gondolkodó, értékesen munkálkodó s asszimilálódó zsidóságunk. De az utolsó évtizedekben Oroszországból, Romániából és Galíciából a bevándorlás sokszorosára nőtt. Az asszimilálatlan, nemzetietlen, sőt nemzetellenes zsidóság túlsúlyba került először számszerileg, majd egyes foglalkozásokban is, mint sajtó, irodalom. Simulékonyan militans cosmopolitismusa aláásta az intellektuelek gondolkodásmódját és kikezdte az állam pilléreit, s közvetlen a háború után következő időkben a zsidó gondolat cohéziós ereje a nemzeti gondolattal szemben erősebbnek bizonyult.” (Országgyűlés Felsőházának 26. ülése, 1928. március 13. Felsőházi Napló, 1927, II. k., 109–

110. o.) Teleki idézett beszédére Tilkovszky Loránt hívta föl figyelmemet, melyért ezúton mondok köszönetet.

50Hosszú 1996, 153–154.

51Ormos 1998, 88.

52A Holocaust és az emberi természet 1997, 149.

53Kovács M. Mária: A kisebbségek nemzetközi jogvédelmének politikai csapdája. In: Braham–Pók i. m. 137–146.

54A hivatalos statisztikai adatok szerint 1921-ben 1713 zsidó egyetemi és főiskolai hallgató volt Magyarországon, ők a felsőoktatásban tanulók 12,6 százalékát jelentették. Némi visszaesés csak az 1920-as évek második felében következett be, de 1930-ban 1656 fő, a teljes hallgatói létszám 11,3 százaléka volt zsidó vallású. Lengyelországban 1921-ben az egyetemisták 24,6 százaléka volt zsidó, 1938-ban már csak 8,2. A magyar adatokat lásd: Hét évtized a hazai zsidóság életében. Szerk.: Lendvai L. Ferenc–Sohár Anikó–Horváth Pál. Budapest, 1990, MTA Filozófiai Intézet. I. rész: Statisztikai mellékletek 1735–1949. (Összeállította: Zeke Gyula.) 191. o. A lengyel adatokat közli: Ezra Mendelsohn: The Jews of East Central Europe Between the World Wars. Bloomington, 1987, Indiana University Press, 42. o.

55 Karády Viktor: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867–1945). Budapest, 1997, Replika Kör Kiadó, 272. o.

56 Mendelsohn i. m. (Magyarországról: 85–128. o.) Asher Cohen: The Attitude of the Intelligentsia in Hungary towards Jewish Assimilation Between the Two World Wars. In: Bela Vago (ed.): Jewish Assimilation in Modern Times. Boulder, 1981, 57–74. o.

57 Salamon 1994, 131.

58 Benkes–Borsányi–Kende 1994, 77.

59 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 242–244.

60 Hosszú 1996, 263–274.

61 A Holocaust és az emberi természet 1997, 155–157. Berkes Tímea Bethlen István és Gömbös Gyula között elfelejtette megemlíteni Károlyi Gyula kormányát (151. o.).

62 Salamon 1994, 150.

63 L. Nagy 1995, 195.

64 A népi–urbánus vita dokumentumai 1932–1947. Válogatta, szerkesztette, az utószót írta Nagy Sz. Péter. Budapest, 1990, Rakéta Kiadó, 491. o.

65 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 234–241.

66 Hosszú 1996, 276–277. A tájékozódást az egyes felszólalók rövid életrajza is segíti.

67 Lator 1995, 115; Benkes–Borsányi–Kende 1994, 68.

68 Salamon 1994, 123.

69 L. Nagy 1995, 147.

70 Szálasiról részletesen lásd Karsai László: Ferenc Szálasi. In: Ferenc Glatz (ed.): Reformists and Radicals in Hungary. Budapest, 1990, Études Historiques Hongroises, 191–210. o.

71 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 209.

72 Ormos Mária is 59 tiltakozót említ (Ormos 1998, 185). A 37 aláíró névsorát lásd Karsai László (szerk.): Befogadók. Írások az antiszemitizmus ellen, 1882–1993. Budapest, 1993, Aura Kiadó, 81. o.

73 L. Nagy 1995, 154.

74 L. Nagy szerint Imrédy egy magyarrá asszimilálódott morvaországi zsidó kereskedőcsaládból származott (uo. 154). Néhány oldallal később maga is elismeri, hogy Imrédy családfáján egyetlenegy zsidó dédnagymama szerepel (163. o.).

75 Meir Michaelis: The “Duce” and the Jews. Yad Vashem Studies, Vol. XI. 1976, 7–32. Lásd még Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. New York–London, 1985, Holmes (Meier, 660–663. o.

76 Lator 1995, 118.

77 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 220 szintén említi, hogy a törvény veszélyes korrupciós folyamatot indított el.

78 Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után In: Uő.: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986, Magvető, 2. k. 633. o.

79 Benkes–Borsányi–Kende 1994, 68–69.

80 Herber–Martos–Moss–Tisza 1997, 153. Gondos szerkesztő hiányára vall, hogy ugyanezt az információt a 165. oldalon megismétlik.

81 Ormos 1998, 212.

82 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 220.

83 L. Nagy 1995, 196–197.

84 Lator 1995, 96.

85 Hosszú 1996, 186–189.

86 A Holocaust és az emberi természet 1997, 131.

87 Benkes–Borsányi–Kende 1994, 61–62.

88 Salamon 1994, 97–101.

89 20. századi egyetemes történet. I. k. 1890–1945. Szerk.: Diószegi István–Harsányi Iván–Krausz Tamás–

Németh István. Budapest, 1997, Korona Kiadó, 519. o. Bár ezt a tankönyvet tudomásunk szerint középiskolákban nem használják, de a középiskolai történelemtanárokat képző bölcsészkarokon, pl. az ELTE-n és a szegedi Tudományegyetemen is a szigorlati kötelező irodalom része, így indokoltnak látszott elemzése. Mivel egyes tankönyvszerzők több azonos tematikájú könyvet is írnak, érthető, hogy olykor csak kisebb stiláris módosításokkal, de ugyanazt a szöveget közlik. Benkes–Borsányi–Kende a fentebb idézett mondatot “a teljes fizikai és szellemi degradáció”-ként publikálta (111. o.). Herberék tankönyve szerint a Lebensraum-elvet Alfred Rosenberg 1937-ben fogalmazta meg (Herber–Martos–Moss–Tisza 1997, 99). Ha nem is olyan végletesen szociáldarwinista formában, ahogy erről már a Mein Kampfban Hitler hosszasan írt (Adolf Hitler: Harcom. H. n., é. n., különösen a “Nép és faj”, 232–269. o., valamint a “Keleti tájékozódás, vagy keleti politika”, 472–

482. o.). Hitler az első világháború előtti Ausztriában már ismerhette a DAP (Német Munkások Pártja) programját, propagandáját. Ezt a pártot 1904-ben Csehországban alapították, élesen szlávellenes és agresszívan a német Lebensraum kiterjesztését követelő programmal. Erről lásd Alan Bullock: Hitler and Stalin. Parallel Lives. New York, 1992, Alfred A. Knopf, 24.

90 Diószegi i. m. 274. Nem apró tévedés azt állítani, hogy a náci Németországban a zsidókat csak a “társadalmi életből szorították ki (Németh István e rész szerzője).

91 Hosszú 1997, 191–192, 196–199.

92 Herber–Martos–Moss–Tisza 1997, 81.

93 Lator 1995, 100.

94 A Holocaust és az emberi természet 1997, 225.

95 Hosszú 1997, 198.

96 Herber–Martos–Moss–Tisza 1997, 105.

97 Uo. 106.

98 Uo.

99 Lator 1995, 100.

100 A Holocaust és az emberi természet 1997, 254–255.

101 Oldalakat lehetne megtölteni a fordítói baklövések puszta felsorolásával is. Az Accounting for Genocide a névtelenség homályába burkolózó ferdítő szerint A népirtás tette (55. o. 1. j.) – helyesen: Számvetés a népirtással; While Six Million Died szerinte Miért haltak meg hatmillióan (267. o. 14. j.) – helyesen: Mialatt hatmillióan meghaltak. Ez utóbbi esetben még az sem tűnt fel, hogy az eredeti címben nincs kérdőjel. A német származású lengyelek példájára pedig talán lehetne magyar származású románokról is írni… (280. o).

102 Uo. 255. Talán a legszebb fordítói lelemény éppen a Kristályéjszakával kapcsolatos. A fordító szerint “a párizsi német nagykövetség harmadtitkárának meggyilkolását, amit egy lengyel zsidó, Ernst von [vom] Rath követett el…” Az, hogy pár oldallal előbb még legalább a gyilkost és az áldozatot meg tudták különböztetni, láthatóan nem zavarta sem a fordítót, sem a szerkesztőt.)

103 Uo. 251.

104 Heydrich a wannseei konferencia előtt, 1942. január 20-án ismertette ezeket az adatokat. A konferencia jegyzőkönyvét magyarul Szinai Miklós tette közzé (Kritika, 1992/10, 8–11).

105 Yehuda Bauer: Definiálható-e a Holocaust? Valóság, 1987/11, 70–81, ford. Pajkossy Gábor.

106 Ormos 1998, 244.

107 Hitler döntésének lehetséges időpontja kapcsán a szakirodalomban kibontakozott vitáról színvonalas összefoglalót közöl és a maga részéről 1941 szeptembere mint a hitleri döntés legvalószínűbb időpontja mellett igen meggyőző érveket sorakoztat fel Philippe Burrin: Hitler et les Juifs. Paris, 1989, Ed. du. Seuil.

108 A wannseei értekezlet jegyzőkönyve. Kritika, i. sz.

109 Talán az Encyclopedia of the Holocaust (Ed. Israel Gutman, New York, 1990, Macmillan, Vol. IV, 1799) 1. sz. táblázatát lehetne közölni.

110 Hosszú 1996, 115–123.

11 Diószegi i. m. 321. szerint csak 2 millió zsidó élt Lengyelországban a két világháború között. Valószínűleg Palotás Emil tolla alól szaladhatott ki ez az elírás.

112 Hosszú 1996, 231.

113 A Holocaust és az emberi természet 1997, 287.

114 Lator 1995, 75. Erről lásd Michaelis i. m. 25–26.

115 Michaelis i. m. uo., valamint Asher Cohen: Soá. Budapest, 1994, Cserépfalvi–Múlt és Jövő, 118. o.

116 Diószegi i. m. 362–363.

117 Salamon 1994, 137–145.

118 Hosszú 1996, 199.

119 A Holocaust és az emberi természet 1997, 270.

120 Egy helyen ugyanez a tankönyv arról ír, hogy 1939–

1940-ben a nácik lengyelek, zsidók és cigányok millióit deportálták Warthegau tartományból a főkormányzóságba (279. o.). Még tervként sem merült föl milliós tömegek deportálása, legfeljebb százezrekben mérhető a valóban áttelepítettek száma, ami önmagában is iszonyatos szám. Ezzel kapcsolatban lásd Christopher Browning: Nazi Ghettoization Policy in Poland 1939–

1941. Central European History, Vol. XIX., 1986, 343–368.

121 A Holocaust és az emberi természet 1997, 273.

122 Diószegi i. m. 279.

123 Raul Hilberg szerint Auschwitzban kb. 1 000 000, Treblinkában 750 000, Belzecben 550 000, Sobiborban 200 000, Chelmnóban 150 000, Lublin-Majdanekben pedig 50 000 embert öltek meg a nácik. (Raul Hilberg i. m. 1219)

124 A Holocaust és az emberi természet 1997, 409.

125 Diószegi i. m. 519.

126 L. Nagy 1995, 243–244.

127 A Holocaust és az emberi természet 1997, 308. Auschwitz-Birkenau és Lublin-Majdanek “vegyes” táborok voltak, mindkettőben voltak gázkamrák és volt munkatábor-részük is.

128 Uo. 309.

129 Lator 1995, 138.

130 A Holocaust és az emberi természet 1997, 343.

131 Uo. 343. Néhány oldallal később, Christopherre angolosítva keresztnevét, ismét fölbukkan Wirth mint a tömeggyilkosságok irányítója (358. o.).

132 Diószegi i. m. 302.

133 Uo. 306–307. Ugyanitt, a kronológiában 1943. október 1–2-t mint a dániai zsidók letartóztatásának időpontját adják meg (564. o.).

134 A Holocaust és az emberi természet 1997, 290.

135 Diószegi i. m. 280–288.

136 Uo. 369–373. Harsányi Iván jelentős publikációkkal mutatta be az 1944-es magyarországi spanyol diplomáciai zsidómentő akciók történetét. Lásd pl. Harsányi Iván: A budapesti spanyol követség által az 1944. évi üldözések idején védelemben részesített magyar zsidók névsora. Cigány munkaszolgálatos áldozatok névsora (Holocaust Füzetek, 1993, 3. sz. 46–108. o.). Bizonyos, hogy lehetett volna mondanivalója a görögországi holokausztról is.

137 Hosszú 1996, 315.

138 Hanna Krall: Egy lépéssel az úristen előtt. Ford. Gimes Romána. Budapest, 1981, Európa.

139 Hosszú 1996, 321–323. Az amerikai tankönyv is dekrétumnak nevezi ezt a levélbe foglalt utasítást: A Holocaust és az emberi természet 1997, 415.

140 A Holocaust és az emberi természet 1997, 292. Göring utasításának szövegét lásd Documents on the Holocaust. Selected Sources on the Destruction of the Jews of Germany and Austria, Poland and the Soviet Union. Eds. Yitzhak Arad, Yisrael Gutman, Abraham Margaliot. Jerusalem, 1981, Yad Vashem, 233. o. Magyarul Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben. Budapest, 1984, Európa, 127. o.

141 A Holocaust és az emberi természet 1997, 280.

142 Uo. 282.

143 Diószegi i. m. 519.

144 Lator 1995, 138.

145 Ben-Cion Pinchuk: Soviet Media on the Fate of Jews in Nazi-Occupied Territory (1939–1941). In: Yad Vashem Studies, Vol. XI., 1976, 221–233.

146 A Holocaust és az emberi természet 1997, 471.

147 Ezzel kapcsolatban lásd Karsai László: Történészek, gyilkosok, áldozatok. Recenzió Daniel Jonah Goldhagen Hitler’s Willing Executioners. Ordinary Germans and the Holocaust (New York, 1996, Alfred A. Knopf) c. könyvéről. Beszélő, 1997. június, 34–59. o.

148 Nem “tartalék”, mint a ferdítő állítja. A Holocaust és az emberi természet 1997, 301.

149 A Holocaust és az emberi természet 1997, 302–305.

Chistopher Browning: Ordinary Man. Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland. Chicago, 1991, HarperPerennial.

150 A Holocaust és az emberi természet 1997, 305.

151 Uo. 210.

152 Uo. 12–13.

153 A gyilkosságok, kegyetlenkedések leírásakor is Arendtet idézve megállapítják: “Ezek közül egyik sem történt volna meg, ha nem jött volna »fentről« a parancs.” (310. o.)

154 Erről részletesen lásd Isaiah Trunk: The Jewish Councils in Eastern Europe under Nazi Occupation. New York, 1972.

155 Hannah Arendt: Eichmann in Jerusalem. A Report on the Banality of Evil. New York, 1963, Viking Press.

156 A Holocaust és az emberi természet 1997, 319–321. A felszabadulás után a Cionista Szövetség rendezett egyfajta néptörvényszéket, ennek jegyzőkönyvéből idéz Berkes. Számomra személy szerint azért is fájdalmas ez az eset, mert évekkel ezelőtt Berkes Tímea egyetemi holokauszt-szemináriumaim szorgalmas látogatója volt, és tőlem bizonyosan semmi olyasmit sem hallhatott, aminek alapján pont ezt az idézetet választhatta volna.

157 Stern Samu: Versenyfutás az idővel! A Zsidó Tanács működése a német megszállás és a nyilas uralom idején. In: Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Budapest, 1990, Minerva, 46–111. o. A szőnyegbombázási rémhírről: 77–78. o.

158 Nathan Rotenstreich–Gertrud Ezorsky: Hannah Arendt’s view of totalitarianism and holocaust. The Philosophical Forum, 1984–1985, 63–81.

159 A Holocaust és az emberi természet 1997, 440.

160 Ormos 1998, 236.

161 Magyar Törvénytár, 1941, 65. o. Érdemes felfigyelni arra, hogy a korabeli magyar törvényhozók, ellentétben német kollégáikkal nem büntették azt a nem zsidó férfit és nőt, aki zsidóval házasságon kívüli nemi kapcsolatot tartott fenn, és nem büntették a zsidó nőket sem hasonló “bűn” elkövetéséért.

162 Magyar Törvénytár, 1941, 58. o. Ehhez Radocsay még hozzáfűzte, hogy e számban nincsenek benne a házasság előtt áttért zsidók.

163 Salamon 1994, 149. L. Nagy sem említi Kamenyec–Podolszkijt.

164 A Holocaust és az emberi természet 1997, 293; Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 252. Gergely szó szerint “nem magyar honos, bizonytalan állampolgárságú izraelita lakosok”-at ír.

165 Ormos 1998, 235.

166 Salamon 1994, 153.

167 A. Sajti Enikő: Délvidék 1941–1944. A magyar kormányok délszláv politikája. Budapest, 1987, Kossuth, 152–168. o.

168 Benkes–Borsányi–Kende 1994, 107.

169 Lator 1995, 159 négyezer főre becsüli az áldozatok számát. Hosszú 1996, 301 erős túlzással ötezerre.

170 L. Nagy 1995, 227.

171 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997.

172 Horváth 1993, 12.

173 Salamon 1994, 149.

174 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 260.

175 A Holocaust és az emberi természet 1997, 399.

176 Salamon 1994, 149.

177 L. Nagy 1995, 233.

178 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 261.

179 Hosszú 1996, 297; Lator 1995, 162.

180 A Holocaust és az emberi természet 1997, 399.

181 Pölöskei–Gergely–Izsák, 1997, 259.

182 Lator 1995, 165.

183 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 260.

184 Salamon 1994, 156.

185 L. Nagy 1995, 243–244. Az nyilvánvalóan a nyomdász bűne, hogy később Raoul Wallenberg menetleveleket ad az üldözötteknek menlevelek helyett (251. o.).

186 Benkes–Borsányi–Kende 1994, 246–248.

187 Gadó György: A meggyilkoltak zsarnoksága. Népszabadság, 1990. május 12., 24. o.

188 A Holocaust és az emberi természet 1997, 323.

189 Salamon 1994, 156.

190 Lator 1995, 166.

191 Diószegi i. m. 353. Ugyanezt ugyanő megismétli a másik tankönyvben is, most már Baky és Endre nyilas államtitkárokra is támaszkodva: Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 261.

192 Hosszú 1997, 331. Benkes–Borsányi–Kende említi a hazai tiltakozók között az “illegalitásba vonult Bethlen-csoportot” is (116. o.).

193 Pölöskei–Gergely–Izsák 1997, 261.

194 Salamon 1994, 157.

195 Lator 1995, 167.

196 L. Nagy 1995, 251.

 

Karsai: tankönyvek a holokausztról