13 oldal !!!

KOMORÓCZY GÉZA

Zsidó nép, zsidó nemzet, zsidó nemzetiség

 

 

A rendszerváltás elõtti utolsó országgyűlés (1985-90) utolsó, reform-napjaiban (1990. március 1) "A Magyar Köztársaságban élõ nemzeti és nyelvi kisebbségek országgyűlési képviseletérõl" elfogadott törvény (1990:XVII. tv.) úgy rendelkezett, hogy nyolc kisebbségi csoport jogosult országgyűlési képviseletre Magyarországon, köztük a zsidóság.

A törvényt az új, többpárti országgyűlés (1990/94) nem sokkal megalakulása után rövid úton érdemben hatályon kívül helyezte (1990:XXXVI. tv.) (1990 június). Majd a hosszas vajúdás után 1993. július 7-én elfogadott új törvény "A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól" (1993:LXXVII. tv.) lehetõvé tette ugyan a nemzeti-ethnikai kisebbségek önálló szervezetekbe tömörülését, és rendelkezett helyi, illetve országos önkormányzataikról, többek között ezek érdemleges anyagi támogatásáról, de a "bevett" nemzeti kisebbségek jegyzékében a zsidók nem szerepeltek. E törvény elõkészítése során a magyarországi zsidó hitközségek ernyõszervezete (Mazsihisz) nyilatkozatban jelentette ki (Új Élet, 1992. július 1.), hogy jelenlegi közjogi helyzetén nem kíván változtatni, mert "a magyarországi zsidóság a magyar társadalom szerves részének tekinti magát". Egyetértett az elutasító véleménnyel országa nevében Izrael akkori - hosszú idõ után elsõ - magyarországi nagykövete is. Egyidejűleg egy - akkor hirtelenjében a nyilvánosság elé lépõ - szervezet, a Magyarországi Zsidók Nemzeti Szövetsége gyorsan kinyilvánított különvéleményben ellenkezõ értelmű nyilatkozatot tett. A Szövetség mögött - akkori saját becslésük szerint - 1000-1500 fõ állhatott. A hivatalos zsidó elhárítás dacára a Magyar Szocialista Párt egyik országgyűlési képviselõje (Suchman Tamás) önálló indítványt terjesztett be: azt javasolta, hogy a héber nyelv is minõsüljön kisebbségi nyelvnek, és ennek megfelelõen oktatásához az állam adjon támogatást. A zsidó nemzetiség kérdése akkor lekerült a politikai napirendrõl.

Az 1991. évi népszámláskor - már az 1990:XVII. tv. hatályon kívül helyezése után, erõs ellenpropaganda ellenére - valamivel több mint ötszáz fõ vallotta magát zsidó nemzetiségűnek. A 2001. évi népszámlálás, a Mazsihisznek a válasz megtagadására felszólító felhívása nyomán, a következõ önkéntes adatokat eredményezte: zsidó vallású: 12 871, zsidó nemzetiségű: 701, héber (ivrit) anyanyelvű: 276 fõ. Abszolút értékükben ezek a számok semmit nem jelentenek, a zsidóság lélekszáma Magyarországon a legnagyobb értéknek is a sokszorosa, egymáshoz viszonyított arányuk azonban informativ. A zsidó vallású és zsidó nemzetiségű csoportok határai biztosan nem esnek egybe, de a kettõ 5,45 százalékos aránya reálisnak látszik. Ez az arány azt jelenti, hogy a ma Magyarországon élõ zsidók mintegy 5-6 százaléka tartja magát zsidó nemzeti / ethnikai kisebbségnek.

2005 õszén négy magánszemély, köztük a korábbi Zsidó Nemzeti Szövetség egyik képviselõje, az Országos Választási Bizottság jóváhagyását kérte egy aláírásgyűjtõ ívre, amely kedvezõ eredmény - ti. a törvényben elõírt ezer támogató aláírás összegyűjtése - esetén kötelezné az országgyűlést, hogy tárgyaljon a zsidók nemzetiségi kisebbséggé nyilvánításáról. A szervezõk azzal érveltek törekvésük mellett, hogy azon személyek közül, akik vállalják zsidó identitásukat, a hitközségi szervezetek csak keveseket ölelnek fel, a többiek, köztük a nem vallásos zsidók összefogásában és hatékony képviseletében a jelenlegi törvényes kereteket a kulturális egyesület (Mazsike) nem tudja kitölteni. Erre a feladatra a nemzeti kisebbségi státus alkalmasabb lehet, ezenkívül pedig ezzel a státussal bizonyos jogi elõnyök (önkormányzat) és érdemleges állami támogatás is együtt járnak. A zsidó kisebbség népi kezdeményezés / Társaság a Magyarországi Zsidó Kisebbségért Egyesület, ahogyan törekvésük szervezeti keretét nevezik, aláírásgyűjtõ ívét az Országos Választási Bizottság hitelesítette (2005. október 29.), a döntés ellen benyújtott beadványt az Alkotmánybíróság elutasította (2006. január 30.), ezzel ténylegesen is megkezdõdhetett a támogató aláírások gyűjtése. A 2006. évi választások idején a gyűjtés szünetelt, jelenleg, 2006 júniusában azonban folytatódik.

A kezdeményezés élénk publicisztikai visszhangot váltott ki, pro és contra egyaránt. De megmozgatta a közvéleményt is, zsidókat és nem zsidókat egyaránt. Magam itt a vita történeti aspektusáról fogok beszélni, elõre kijelentve, hogy nem egyik vagy másik fél felfogása mellett érvelek: az aktualitástól majdhogynem függetlenül a történeti hátteret szeretném felvázolni, a vita alakzat-változatait dokumentálni.

Nehéz döntés

Az igen / nem választás nehéz döntés. Egészen különbözõ megfontolások befolyásolhatják.

A Holocaust emlékével együttélõk körében már pusztán az összeírás gondolata reflexszerűen ellenérzést és félelmet válthat ki. Külön aggodalmat okoz, hogy a választási törvény 2005. évi módosítása (2005:CXIV. tv.) a nemzeti kisebbség önkormányzatainak választásánál elõírja a választási jogukkal élni kívánók - a nemzetiségi kisebbség státusát igénylõk - jegyzékbe foglalását és e jegyzékek hatósági letétbe helyezését. Sokan emlékeznek arra, hogy a zsidók összeírása után 1944-ben a deportálás következett. És azt is sokan tudják, hogy a különbözõ kisebbségi névsorokkal sokan és sokféleképpen vissza tudnak élni.

Más összefüggésben - egy Magyarországon akkoriban megjelent zsidó vallási irányzat cím-gyűjtõ akciója kapcsán - Turán Tamás cikke a Buksz 1992. évi 1. számában, "Minden zsidó címe", elemezte az összeírásokat elutasító zsidó hagyományt. Mózes nem közvetlenül: csupán az adomány / váltságdíj fél-sekeljeivel számolja meg a népet (Ex. 30,11 skk.); Dávid népszámlálása isteni büntetést von maga után (II. Sám. 24,10 skk.); Hósea próféta szavai szerint (2,1) Izráel fiainak száma annyi lesz, mint homok a tengerparton, mely meg nem mérhetõ és meg nem számolható stb. Megjegyzendõ, hogy bár a szigorúan vallásos zsidó felfogás a bibliai szöveghelyeket az életben is zsinórmértéknek tekinti, ezek az implicit tilalmak napjainkban mégsem tartanak vissza senkit attól, hogy részt vegyen, mondjuk, az országos népszámlálásban, vagy hogy felvétesse nevét a választói névjegyzékbe; igaz, az ilyen jegyzékek nem specifikusan a zsidókat foglalják magukban.

A zsidó nemzeti kisebbségi szervezkedésnek aktuális mozgatói vannak. Mindenekelõtt bizonyos elégedetlenség a Mazsihisz, a Mazsike és más zsidó szervezetek, intézmények működése fölött; ez, hogy mindjárt megjegyezzem, részben alaptalan, mert az intézmények működnek, részben azonban oka van: a zsidó csúcsszervezetek félúton állnak a vallási és a polgári modellek között, ezért együttesen sem fedik le minden olyan személy identitását és érdekeit, aki bármiféle kritérium alapján zsidónak tekinti magát, s különösen nem fedik le a nem vallásos / politikai / akár a cionizmustól is független politikai zsidó identitást, amely a nyugati világban erõsen artikulálódott, nálunk azonban jelenleg legfeljebb csírái vannak meg. Fontos mozgató továbbá a zsidó identitás gyökeres megváltozása a diaszporában a Holocaust után. A népirtás, az állami tömeggyilkosság, amelyben a náci Németország befolyása alá kerülõ országokban a nemzeti kormányok erõteljesen közreműködtek, a kitaszítottság, a vélt haza elvesztésének élménye felerõsítette az askenázi zsidóságban az összetartozás országhatárokon túlnyúló tudatát. Sokan úgy reagáltak az üldöztetésre, hogy a lágerekbõl nem tértek vissza abba az országba, ahol korábban éltek, amelyet addig hazájuknak tekintettek, vagy hamarosan elhagyták. Mentek a szabadság és egyenjogúság földjére, nemcsak Izraelbe, de a diaszpóra más tartományaiba is.

Jogi státus

Napjainkban a zsidók jogi státusa a környezõ országokban igen különbözõ. Németországban vallási kisebbségnek számítanak, a hitközségeket két ernyõszervezet fogja össze, a Németországi Zsidók Központi Tanácsa (orthodox) és a Németországi Progressziv Zsidó Közösségek Tanácsa. Ausztriában és a térség több más országában más minõsítés, mint a vallási közösség, föl sem merül. Románia ellenben nemzeti kisebbségként kezeli a zsidókat. A Szovjetunió, mint korábban a cári Oroszország, fenntartotta a zsidók nemzetiség-státusát, ezt a személyi okmányokban is feltüntette, és a gyakorlatban diszkriminativ módon érvényesítette, az érintettek is súlyosan hátrányos helyzetnek tekintették. A szovjet utódállamokban - a hivatalos diszkrimináció jelentõs enyhülése mellett - fennmaradt a nemzetiség minõsítés.

Ha az Oroszországban az alija nagy hulláma után is megmaradt zsidó tömegektõl eltekintünk, jelenleg a magyarországi zsidó diaszpora a legnagyobb egész Kelet- és Közép-Európában. Az itt élõ / megmaradt / itt maradt, már több mint egy évszázada magyar nyelvű, urbanizált, integrált / legalább részlegesen asszimilálódó zsidó társadalom - vagy ennek egy része - ellenérzéssel tekint a nemzetiségi kisebbségi státusra: a beilleszkedés sikerének kétségbe vonását, az integrációból való kitaszítást látja benne.

Ki a zsidó?

Mit jelent az, hogy zsidó? Ki a zsidó? Ezekre a kérdésekre nincs sem könynyű, sem örökre érvényes felelet. Magának a kérdésnek a pontos értelme is függ attól, hogyan - milyen korban, milyen körülmények között, sõt, milyen céllal - tesszük fel.

A zsidó vallási hagyomány (halákha) a zsidósághoz tartozást egyértelműen származási kérdésnek tekinti, bár ezen túl a zsidó módon élést rituális követelmények határozzák meg. A zsidó anya gyermeke zsidó lesz, a zsidóságot levetkezni nem lehet, elveszíteni is legfeljebb több nemzedék alatt, sorozatos kiházasodással. Annak, akit erõszakkal vagy saját akaratából megkereszteltek, a "visszatérés" / megtérés / bűnbánat (tesuva) visszaadja zsidó státusát (baal tesuva). Ugyanakkor - megfelelõ feltételek mellett - lehetséges a nem zsidók betérése (gijjur), ha ez megfelel a rituális elõírásoknak. A betért (gér cedek) a szertartás pillanatától kezdve teljes jogú zsidó, csak éppen a rituális neve nem az apjáét követi: "Ábrahám fia" lesz. A szertartásban nemcsak a vallási közösségbe tér be: vállalja azt is, hogy a zsidó nép (am Jiszraél) tagja.

Az elsõ önfeladás

Az elsõ történelmi lépés a zsidóság feladása - az önfeladás - felé a népi identitás megtagadása volt az i. sz. I. század közepén. Azok a zsidók, akik a elfogadták azt a hitállítást, hogy a galileai próféta, Jésu / Jézus a messiás, elõbb-utóbb magukévá tették Pál apostol tanítását (Kolossz. 3,11): nincs többé görög (hellén) és zsidó, nincs többé körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár, szkítha, szolga, szabad, hanem minden és mindenben "a felkent" (Khrisztosz / Krisztus): azok zsidókból keresztényekké lettek. A zsidó identitás rendszerszerű megváltoztatásának egyik útja a kereszténység felvétele volt és maradt. A kereszténység több mint másfél évezreden át ellenségesen állt szemben a zsidósággal, és saját létének igazolását, messiás-hitének bizonyítékát a zsidók megtérítésében, a zsidóság mint társadalmi csoport felszámolása útján kereste, ennek ellenére szent könyve, a keresztény Biblia úgynevezett ószövetségi része, szertartásai, ünnepei, jelképei lemoshatatlanul õrzik a zsidó eredet jeleit. A keresztény egyház a konvertitáknak a zsidó vallásból és népbõl kilépés fejében megadta a belépést a többségi társadalomba; megadta, de csak egyénileg.

Zsidó nép

A diaszporában a zsidóság mindenütt mint nép szervezõdött meg: belsõ / kollektiv autonomiája volt, önigazgatási intézményei, választott vezetõi, törvényei (takkanot), bírósága (bét din). Zsidóként csak úgy lehetett élni, ha az illetõ egy zsidó községhez (káhál kádos, "szent község") tartozott. Ha ebbõl a községbõl kitaszították, elveszítette minden jogát, a lakhatási jogot is.

A XVIII-XIX. század elõtt nem volt kétség az iránt, hogy a zsidók, éljenek bárhol a világban: nép (ethnikai csoport), amelyet a közös eredet, illetve ennek tudata, a kulturális hagyomány (vallás), és bizonyos mértékig a nyelv (a diaszporában már csak rituális nyelvként használt héber, illetve az askenázi világban mindenütt használt jiddis) szerves egységgé kapcsol össze. Maguk a zsidók mindenütt a diaszpora országaiban népnek tekintették magukat.

A belsõ kohéziót a külvilág felõl is határozott megítélés segített összetartani. A külsõ társadalom az elmúlt két és fél évezred folyamán mindig népnek látta a zsidókat, a jogrend annak minõsítette, mint corpus separatum-ot kezelte õket, külön törvények, jogszabályok vonatkoztak rájuk, normális körülmények között félig-meddig extraterritoriális státust élveztek, a városok külön negyedében, utcáiban laktak, közösségi és személyes jogaikat a király vagy a földesúr védelmezte.

Az Oszmán birodalom menedéket nyújtott az üldöztetések elõl Európából oda menekülõ zsidóknak. "Törökországban, írja a Fuggerek ügyvezetõ tisztviselõje, Hans Dernschwam a XVI. század közepén, megszámlálhatatlan sokasága él a zsidóknak, akik mind nemzetiségre, mind nyelvre különböznek egymástól, de tekintet nélkül anyanyelvükre, összetartanak. És bármely országból űzték is ki õket, mind összegyűlnek Törökországban, egy gomolyban... Német, olasz, spanyol, portugál, francia, cseh, lengyel, görög, török, szír és káld (arámi) nyelven beszélnek, de egyéb nyelveken is."

A XIX. század utolsó harmadában Kelet-Európában (Litvánia, Lengyelország, Fehér-Oroszország, Ukrajna, Oroszország) erõs politikai mozgalom bontakozott ki, a zsidók számára kijelölt Letelepedési övezet lakosságára támaszkodva. Szocialista színezetű pártja, a Bund (Algemeyner Yidisher Arbeter Bund), amely Vilnában alakult meg (1897), a zsidó nép autonom élet-kereteinek megteremtését tűzte ki célul. Jiddis nyelvű, szekularizált nemzeti létet, Kelet-Európában (doikeyt, "ittlét" / "itteniség"). A XX. század elején a Bund és a jiddisisták képviselték a leghatározottabban a zsidó népiséget, versengésben a cionizmussal. A "lengyel" / "litván" zsidók mindig is magától értetõdõ módon népnek tekintették magukat, a politikai mozgalom csak a felszíne volt a kelet-európai zsidóság természetes népi identitásának, a szovjet hatalom egy évtized alatt felmorzsolta. Hasonló zsidó népi öntudat jellemezte a Holocaustban elpusztított kelet-magyarországi falusi orthodox zsidóságot is.

A párizsi Sanhedrin

A nyugat-európai zsidóság helyzetében a XVIII-XIX. század fordulóján következett be a változás. II. József rendelkezései az 1780-as években éppen azt célozták, hogy a zsidók elhagyják elkülönítõ népi jellegzetességeiket, a jiddis nyelvet, a hagyományos névhasználatot, középkori öltözéküket, a szakállviseletet stb. A Napóleon által összehívott párizsi Sanhedrin (1806) egyenjogúságot ajánlott fel a zsidóknak, cserébe polgári beilleszkedésükért, az állam törvényeinek elfogadásáért. Emancipációt, polgári státust, annak fejében, hogy a zsidó identitást a vallási életre korlátozzák. Nem nép: vallás. Napóleon és a Sanhedrin koncepciója Franciaországban többé-kevésbé megvalósult, és példaként hatott Európa más országaiban is. A zsidó községek a XIX. század elsõ felében mindenütt átalakultak hitközségekké.

Reformkor

Magyarországon az emancipáció - a zsidók elé állított letelepedési, foglalkozási stb. korlátok eltávolítása, az egyenjogúsítás, a polgári jogok megadása - a reformkori országgyűléseken került a tárgyalóasztalra. A középpontban mindig a zsidó népi jelleg elemeinek vitatása állt. A nemesi-liberális politika a zsidók társadalmi befogadása mellett volt, de ennek érdekében a népi jelleg feladását kívánta / követelte; a konzervativ felfogás lehetõleg meg akart szabadulni a zsidóktól.

Az 1839/40. évi országgyűlés alkalmából Pest vármegye, Dubraviczky Simon (1791-1849) alispán kezdeményezésére, utasítást adott országgyűlési követeinek, hogy terjesszenek elõ indítványt a türelmi adó eltörlése és a zsidók egyenjogúsítása érdekében. "Nem külön nemzet a zsidó, s így a magyar polgárokat megilletõ jogokban részesítendõk"; "a zsidó vallás a bevett vallások közé számíttassék, hívõi egyenjogúak legyenek, sõt, ha érdemesek, nemesi rangot is kaphassanak." Dubraviczky mellett szólalt fel az országgyűlésben Deák Ferenc, már akkor a szabadelvű reformpárt hallgatólagosan elfogadott vezére, támogatta javaslatait Pulszky Ferenc. Szatmár vármegye követe, Kölcsey Ferenc a galiciai zsidók betelepülésének veszedelme ellen, már korábban is hangoztatott aggályai szellemében, szigorú bevándorlási törvényt követelt.

A fõrendiházban gr. Batthyány Lajos, a késõbbi miniszterelnök, br. Eötvös Ignác fõtárnokmester és fia, br. Eötvös József, és a náluk egyébként konzervativabb gr. Dessewffy Aurél az alsóház törvényjavaslatát elfogadásra ajánlották. Dessewffy, aki a jobbágyság felszabadítását elutasította, a zsidók emancipációját teljes szívvel támogatta: "Zsidó hazánkfiai ügyében valami elhatározó lépést kell tennünk... Nem osztozom a félelemben, hogy a zsidók felszabadítása nemzetiségünk érdekeit fogja veszélyeztetni. Nem osztozom a félelemben, mert úgy találtam, hogy ezen nemzet könnyen összeolvad a nyelvre nézve azon néppel, melynek közepette él..."

Tinta a magyar levesben

A fõrendiházi vitában gr. Széchenyi István a népesség arányainak veszélyére figyelmeztetett, hazafias indulattal; szavait azóta is minden lehetõ alkalommal caveatként idézgeti a zsidóellenes irodalom.

"Most az összes emberiséget, az embereket a zsidókkal együtt szívünkhöz szorítjuk, és most a legnagyobb liberalisták vagyunk; ámde a mi helyzetünk e részben nem oly kedvezõ, mint például az angoloké. Az angol nemzet ugyanis elibertálhatta a zsidófajt, mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak a vize nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja; a nagy angol elemben a zsidó transeat, s ugyanez áll Franciaországra nézve is; de ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt meg nem eheti az ember. Más példát is hozok fel. Ha egy bárkában ülök és abban van gyermekem és más gyermeke, és ha a bárkába bejõ a víz, s elõttem apodictice áll, hogy ezen két gyermeket benn nem tarthatom, az igaz, ha a magamét lököm ki és a másikat benn tartom, azt az újságban fogják hirdetni, de biz én inkább a magam gyermekét conserválom és a másikat kilököm. E tekintetben tehát a liberalismus egyenesen a nemzetiség rovására történik, és ez nem vélekedés, mert apodictice szám szerint be lehet bizonyítani, hogy minden ilyféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve. Tehát annak, ki a nemzetiséget õszintén pártolja, lehetetlenség, hogy most oly elemnek, melynek több intelligentiája, több szorgalma van, a nemzetiség rovására kedvezéseket nyújtson."

Egy felszólaló azt mondta, azért ellenzi a törvényt, nehogy a zsidóság beözönlése folytán Magyarország Jeruzsálemmé váljék, s Jeruzsálem sorsára jusson. (Értsd: elpusztuljon.) A példálózást késõbb mások is megismételték az országgyűlésben. A fõrendiház vitája alkalmából írta br. Eötvös József nevezetes cikkét a Budapesti Szemlében, "A zsidók emancipátiója" címmel, éppen Dubraviczky Simonnak ajánlva. Nézeteit rövid, lényegretörõ beszédében kifejtette a fõrendiház vitájában is (március 31). Három fõ fenntartással szemben érvelt: hogy "a zsidók egy romlott faj, mely a szabadságra s minden jótéteményre érdemetlen"; hogy "a zsidók vallásilag s nemzetileg elkülönözve a világ többi népeitõl, soha valóban meghonosodni nem fognak, s polgárosítva mindig egy nemzetelleni elemet fognak tenni a hazában"; végül, hogy "a zsidók polgárosítása a keresztény népesség legnagyobb veszélye nélkül lehetetlen". Történeti példákkal és cáfolhatatlan logikai érvekkel cáfolja mindhárom fenntartást. A XIX. századi társadalmi helyzetben gyökerezik, és különösen fontos, amit a nemzeti kérdésben mond. "Vajon lehet-e csodálkoznunk, ha azok, kik csak elnyomattak, nemzetiséget ki nem fejtének?" Franciaország, Anglia példájára hivatkozik, ezek "bizonyítják, hogy a legkülönbözõbb népanyagok egy nagy egésszé egyesülnek mindig s mindenütt, hol hasonló jogok hasonló érdekekben központosítják a különvált részeket, (...) hogy a polgárosított zsidókat nemzetiségnek hijányával többé nem vádolja senki..." A beszéd, mint késõbb (1867) maga Eötvös írta levélben fiának, "méltóságos kollégáim között nagy botrányt okozott." Gr. Nádasdy Lipót (1802-1873), Komárom vármegye örökös fõispánja: "Nem fogadhatom el a rendek izenetét, mert akkor a zsidók minden hivatalokra, melyeket nem nemesek viselnek, alkalmaztathatnának, és maguknak nemességet szerezvén, a Szent Korona tagjaivá válnának." Gr. Zichy Ferenc (1811-1900) fõajtónállómester: "Hiszen akkor még nemesíteni is lehetne a zsidót, és még utoljára szolgabíró is lehetne belõle!" A fõrendiház végül is nem szavazta meg az alsótábla javaslatát.

1840:XXIX. tc.

A Ferdinánd király által végül szentesített szöveg, az 1840:XXIX. tc., az ország minden települését (a bányavárosokat kivéve) megnyitotta a zsidók elõtt, megengedte számukra az addig céhekhez kötött kézműves foglalkozások gyakorlását, megerõsítette õket addig fennálló jogaikban az ingatlanszerzés, a tudományok és szép mesterségek művelése terén, viszont kötelezte õket állandó név használatára, anyakönyv vezetésére, okleveleknek és szerzõdéseknek a hazában és a kapcsolt részekben divatozó élõ nyelven szerkesztésére. A magyarországi zsidók körében az 1839/40. évi diéta a "dicsõséges országgyűlés" nevet kapta.

Mendelssohn és a disznóhús

A vita néhány év múlva már akörül folyt, hogy milyennek fogadja be az ország a zsidókat. Kossuth Lajos a Pesti Hírlap vezércikkében (1844. május 5.) a külföldön régóta hangoztatott követelményeket állította elõfeltétel gyanánt: a zsidók változtassák meg életmódjukat, a rituális szokásokat is, és közeledjenek a nemzethez vegyesházasságok által. A zsidó szokásokban "vallásos szabályok színébe öltöztetett politikai institutiók(at)" látott. A zsidó életmód fenntartása - véleménye szerint - lehetetlenné teszi a beilleszkedést a magyar társadalomba.

Egy újabb vezércikkében (1844. május 13.) Kossuth a zsidók emancipációjának elõkészítésére azt óhajtotta, hogy Magyarországon is hívjanak össze - francia mintára - synodust, zsinatot / országos gyűlést, amelyben vallásukat megreformálják. Elismerte a zsidók magyarosodási törekvéseit: "Bár más ajkú népek is oly hajlamot tanúsítanának nemzetiségünk elõmozdítása tekintetében, mint a zsidók, kik a nevelés körül is kitűnõen buzgólkodnak." De az életmód feladásához ragaszkodott: "Míg más vallású polgártársaikkal egy sót, egy kenyeret nem ehetnek, egy bort nem ihatnak, egy asztalnál nem ülhetnek, hogy ez és ehhez hasonlók a különbözõ vallásfelekezetek szociális egybeforradását gátolják, míg ezeket nemcsak a míveltebbek gyakorlata, - kiket ezért hitsorsosaik rossz zsidóknak tartanak, - hanem ünnepélyes egyházi hitvallomás a zsidó vallás lényegéhez nem tartozóknak ki nem jelent, a zsidók socialiter emancipálva nem lesznek, ha mindjárt politikailag százszor emancipáltatnak is."

Löw Lipót (1811-1875), abban az idõben pápai rabbi, Kossuth lapjában ezt írta válaszul: (1844. június 2.): "(...) az ételekrõli rendeléseket a mostani zsidóság egy része is csak keleti klímával s a régi zsidó alkotmánnyal tartja összhangzóknak, s azért korunkban e rendeléseket eltöröltetteknek tekinti. A zsidóság más része pedig azt tartja, hogy a tiltott ételekrõli szabályok - mint erénygyakorlati (aszketikus) segédeszközül szolgáló megszorítások - a zsidókra általában hasznos befolyást gyakorolnak, hogy azokból származik a zsidók ismeretes mértékletessége, önmegtartóztatása, józansága; és ezért e vélemény követõi idõnkben is alávetik magokat ezen megszorításoknak. De akárhogy legyen e dolog, mindenesetre nem tagadhatni, hogy az ételekrõli törvények egészen s minden tekintetben ártatlanok, és hogy tökéletesen közömbös lehet a státusnak, ha vajon a zsidó eszik-e disznóhúst vagy sem? Vagy gondolná-e Ön, hogy p. o. Mendelssohn nem volna-e méltó a polgári jogra, mivel disznóhúst sohasem evett, s hogy az aljas pesti hajhász e jogra méltóbb, mivel sódart eszik?" Moses Mendelssohn, a zsidó felvilágosodás nagy alakja, abban az idõben már ismert volt Magyarországon fordításból is. Löw a Kossuth szavaihoz utólag hozzáfűzött megjegyzésében említi, hogy br. Eötvös a négy évvel korábbi tanulmányában már érintette a vita éppen ezen pontját: katholikusok és protestánsok évszázadok óta békében élnek egymás mellett, holott az évnek közel egyharmadában, ha böjti szabályaikat betartják, nem ehetnek egymás asztalánál.

Deák Ferenc, br. Eötvös József megértõbbek voltak, mint Kossuth, de mások is akadtak, akik nem osztották a Kossuth által megfogalmazott követelést. Egy megyei küldött az országgyűlésben (1844): "Mondják, hogy elõbb õk (ti. a zsidók) olvadjanak össze velünk; mi annyit tesz, elõbb vegyenek búcsút vallásuktól. Különös kívánat e században, melynek nevével úgy hetvenkedünk, melynek homlokán türelmet, felvilágosultságot, emberiséget olvasunk. S még különösebb, mikép ismét tõlük követeljük, hogy mindentõl, amit szentnek tartanak, elváljanak, s magunk között gyalázzuk a konvertitát. Megtagadjuk jogaikat, mert egyrészrõl erkölcstelenséggel bélyegeztetnek, s másfelõl hisszük, hogy egy kis szertartás mindent lemos róluk."

Neofita buzgalom

1848-ban a magyarországi zsidók heves lelkesedéssel álltak be a nemzetõrségbe és vettek részt honvédként a szabadságharcban. Nyilvánvaló, hogy bizonyítani akarták, talán neofita buzgalommal, a nemzethez tartozásukat. Szegfi Mór (1825-1896) újságíró a zsidók érdemeként hivatkozott arra, hogy nem csatlakoztak a horvátokhoz: "(...) Az újabb idõben, midõn hazánkban minden nemű nemzetiség mozogni, párttá alakulni kezdett, magyar nemzetiség gyöngítésére, mozgott-e õ is? [Értsd: a zsidó.] Ugye, igen! de a magyar nemzetiség mellett, melyhez tartozónak vallja magát, és melynek nyelvét úgy magáévá tette, mint egy idegen ajkú osztály sem hazánkban. Az alvidéken, hol a lázadó horvátok nekik teljes szabadságot és jog egyenlõséget ígértek, hajlottak-e szavaikra? Nem maradtak-e a magyar pártbeliek mellett, jó és rossz sorsban velük osztozók?" Az 1848/49. évi háború / szabadságharcban való részvétel, a magyarországi zsidók történetének egyik dicsõséges fejezete, a következõ fél évszázadban hivatkozási alap volt az emancipációért folytatott politikai küzdelmekben, a teljes befogadás iránti igény jogcíme.

Magyarul

A nyelvcsere a magyarországi zsidók körében a XIX. században, nagyjából három nemzedék alatt, végbement. A folyamat közepén (1862) Trefort Ágoston bírálata azt már nem vitatta, hogy a zsidók részei a magyar társadalomnak, de a magyar nyelv elsajátításával még elégedetlen volt. A Magyar Tudományos Akadémián tartott elõadásában négy osztályra tagolta az ország társadalmát: parasztok, urak, kézművesek és zsidók. A zsidóság egy rétege, fejtegette, rossz tulajdonságainál fogva káros hatással van a népre; a zsidóság még mindig németül beszél, nincs önérzete, becsületérzése, konzervativ. A támadásra Löw Lipót hosszú cikkben válaszolt (Ben Chananja, 5, p. 425 skk.), egyebek mellett azt hozta fel Trefort nyelvi érvével szemben, hogy számos jó magyar arisztokrata van, aki egyáltalán nem tud magyarul beszélni; hogy Szegeden (ahol Löw rabbi volt) a nem zsidók is németül vezetik üzleti könyveiket, Pozsonyban csak német nyelvű napilap jelenik meg stb., ezzel szemben igen sok zsinagógában magyar hitszónoklatot tartanak. (Maga Löw 1844 óta prédikált magyarul.)

Mellesleg, a nyelvi érv, talán magának Löw rabbinak a szándéka ellenére, hallgatólagosan szembefordult azzal a magyar romantikában gyökerezõ gondolattal, amely annak idején gr. Széchenyi István nyomán szállóige-tömörséggel rögzült a köztudatban: Nyelvében él a nemzet. Vörösmarty ugyan már 1848-ban kétségbe vonta, hogy a zsidók nyelvi nemzet volnának: "Zsidók-e ezek? Zsidóul talán minden századik tud: tehát nem nemzetiségüket féltik. Õk vallási szertartásaikat féltik."

Nagymihályi zsinat, 1865

A nyelvcsere elõrehaladása, a zsidóság kulturális beilleszkedése a magyar társadalomba, a rituális reformok az 1860-as években olyan mértéket öltöttek, hogy sokan a zsidóság teljes beolvadásától kezdtek félni.

Az orthodoxia 1864-ben váratlanul kiásta a feledésbõl a néhai pozsonyi rabbi, Moses Schreiber (1762-1839), a Hatam Szofér irataiból azt a néhány mondatot, amelyben a zsidók nyelvhasználatáról nyilatkozott, és nagy hevülettel olyan értelemben magyarázta õket, mintha egyetemes vallási törvényt fogalmaztak volna meg. Mindenfajta újítás és az újítók intézményes elítélését R. Hillél Lichtenstein (1815-1891) szorgalmazta a legerélyesebben. Fáradhatatlanul járta az országot, hogy híveket gyűjtsön maga mellett a rabbik körében. Beszélt, írt, szervezkedett, hogy elérje az újítók teljes kiközösítését. Ha a rabbi "kórtemplom"-ban imádkozik (értsd: ahol a szertartás során kórust alkalmaznak), annak nem lehet megbízni vallási döntéseiben; ha metszõ, az általa vágott állat nem fogyasztható; ha Tóra-írnok, az általa írt mezuza és tefillin nem használható. Az újításokat elfogadókkal nem szabad üzleti kapcsolatot tartani, nem szabad köszönteni õket.

A Nagymihályban (Zemplén vármegye) tartott rabbi-tanácskozás (1865. december 7-13.) általánosabb célja a zsidók beilleszkedésének feltartóztatása volt. A zsidó a fogságban csak teljes elzárkózásban élhet vallási törvényei szerint, ha a gettóból a világba kilép, fel kell adnia a hitelveket. A városkában összesen 16 rabbi és 8 rabbi-helyettes gyűlt össze, õk hozták meg a 9 pontba foglalt határozatot. Szerették volna, ha tanácskozásuknak Szanhedrin / Nagy Szanhedrin jellege van. Persze, nem Napóleon Sanhedrinjére gondoltak: az i. sz. I. századi testületre, amely minden fontos vallási ügyben döntési joggal bírt. Ehhez azonban kevesen voltak, és együttesen sem elég tekintélyesek. Két elismert résztvevõ, a pozsonyi és a sátoraljaújhelyi rabbi (az a Hatam Szofér fia, Szofér Benjamin Wolf, a Ketav Szofér, ez Löw Jeremiás), megtagadta a pontok aláírását. Utólag kellett további támogatókat gyűjteni, és amikor a hajdani Nagy Szanhedrin létszámának megfelelõ 71 aláírás összegyűlt, a pontokat és az aláírók nevét Budán kinyomtatták, és a leveles nyomtatványt minden hitközségnek megküldték. A tanácskozás emléke a "nagymihályi zsinat" elnevezéssel ívódott be a köztudatba, kezdeményezõi ezt mindenképpen sikerként könyvelhették el. Határozatait Hochmuth Ábrahám (1816-1889) veszprémi rabbi "exkommunikáló bullá"-nak nevezte. Ez a 9 tilalom bizonyos értelemben a kialakuló magyarországi orthodoxia alapokmánya lett. Többé senkit nem érdekelt, hogy Lichtenstein rabbi elvakult, intranzigens nézetei és kötözködõ természete állnak mögötte. A határozat 1. pontja a zsidóságot - szertartási kategóriákban - mint nyelvi közösséget határozza meg.

Tilos beszédet (derása) tartani a világ népeinek nyelvén [értsd: "idegen", azaz nem zsidó nyelven]. Ugyanígy tilos meghallgatni azt a beszédet, amelyet a világ népeinek nyelvén tartanak. Ennek megfelelõen, Izráel minden fiának, ha meghallja, hogy a rabbi vagy bárki más a világ népeinek nyelvén tartja a beszédet, el kell hagynia a gyülekezet házát, és ki kell mennie onnan. És aki beszédet mond, annak a zsidóság nyelvén kell beszélnie, azon, amelyen ennek az országnak a lakói közül a jámbor (kóser) zsidók (Jiszraél) beszélnek [értsd: jiddisül].

Másfél évtizeddel Nagymihály után (1880) a képviselõházban Molnár Aladár (1839-1881) - egykor református pap, majd a vallás- és közoktatásügyi minisztérium tisztviselõje, a népoktatási törvény (1868) egyik elõkészítõje, tanítóképzõ intézetek szervezõje, 1872-tõl kezdve képviselõ - fordításban idézte a nagymihályi nyilatkozat 1. pontját, annak bizonyítására, hogy a magyarországi orthodoxok "elvszerű, konzekvens törekvése, hogy mennél inkább elszigeteljék a hazai zsidóságot a haza többi polgáraitól": "A francia zsidónak nincs tiltva francia nyelven prédikálni s imádkozni, (...) csak éppen a magyarországi orthodox zsidónak tiltaná a vallása s vallási törvénye, hogy kultuszában a magyar nyelvet használhassa, és parancsolná rá nem is az eredeti hébert, hanem az elrontott német jargont?" A többször is újra fellángoló vitában, amelyben a héber vagy a jiddis használatát többen is erõsen kárhoztatták, a zsidók védelmében csak egyvalaki (Mocsáry Géza) utalt arra, hogy a római katholikus templomokban sem a magyar szó uralkodik: a mise nyelve a latin.

Két irányzat

A br. Eötvös József által kezdeményezett Országos Kongresszuson (1868/69) vált el és fordult szembe egymással a zsidóság két irányzata. Eötvös "egyház" jellegű zsidó szervezetet akart kiépíteni, centralizált igazgatással. Az orthodoxia ezt nem fogadta el. Az országgyűlésben, mondhatni, Deák Ferenc harcolta ki az önállóságot számukra: "Természetes következménye a vallásszabadságnak az, hogy akik csakugyan dogmákban különböznek egymástól, külön felekezetet alkossanak" (1870. március 18). A "kongresszusi" / neológ zsidóság a vallási hagyományokat - némely elem bizonyos modernizációja mellett - fenntartotta, de egyébként mint irányzat a magyar társadalomba való betagolódást tekintette célnak, a nyelvi és kulturális magyarosodást, társadalmi emancipációt, elfogadva akár a részleges asszimilációt is. A modernizációs jellegű változtatások keresztény külsõségek elfogadását jelentették (a zsinagóga belsõ terének átalakítása a templomok mintájára, orgona, palást stb.). A kongresszusi irányzat értelmezésében a zsidóság határozottan és egyértelműen vallást jelentett. Az orthodoxia a vallási hagyomány fenntartásával a zsidóság népi / népcsoport jellegét is meg akarta õrizni sértetlenül, a nyelvi és életmódbeli elkülönülés árán is, sõt, éppen ezek által. A XIX. század utolsó harmadában ez a két irányzat határozta meg a magyarországi zsidóság arculatát.

"A zsidó nemzet megszűnt"

A kongresszusi irányzat követõi szemében a zsidók önálló nép / nemzet voltának hangsúlyozása hátrányosan befolyásolhatta az emancipációs törekvéseket. Löw Lipót, aki egyébként kivonta magát a kongresszus munkálataiból, már az 1840-es években határozottan elutasította, hogy a magyarországi zsidókat külön nemzetként kezeljék. A hazafias felfogás széles körben terjedt. A kismartoni zsidók 1848-ban "a mi nemzetünk" (unsere Nation) kifejezést így értelmezték: "Magyarország izraelita lakói" (Ungarns israelitische Bewohner), egyébként pedig a Magyarország iránt érzett "hazafias szeretet"-rõl (patriotische Liebe) beszéltek - németül. Temesvárt 1874-ben, amikor pályázatot írtak ki rabbi állásra, feltételül szabták, hogy ha olyan nyeri el az állást, aki nem tud magyarul, két éven belül köteles megtanulni. A zsidók nyelvi elmagyarosodását nemzeti értelemben lehetett magyarázni. Mikszáth Kálmán: "(...) Magyarországon (...) a nemzet annyi különféle nemzetiségbõl áll, akiknek mindnek céljaik, aspirációik vannak, akiknek álmuk külön zászlószíneket, ragyogó jövõt mutogat, csupán az egyetlen zsidó az, mely nem nemzetiség, melynek nincs semmi célja, mint köztünk élni és boldogulni" (1880).

Blau Lajos (1861-1936), az Országos Rabbiképzõ Intézet professzora, késõbb igazgatója, az emancipációval járó változásokat mint a zsidóság lényegi átalakulását értékelte: "Épp azért, mert a zsidó nemzet megszűnt, alkalmas a világtörténeti példaadásra, mert tisztán vallási feladatai vannak. Nemzetek jönnek és mennek, de a tízparancsolat él és élni fog, ameddig emberi társadalom lesz" (1898). Nem véletlen, hogy a zsidóság feladatát éppen a nemzet versus vallás ellentétpárban fogalmazta meg. A XIX. század végén kezdett elterjedni mint a magyar patriotizmus címere a zsidó-magyar / magyar-zsidó kifejezés. Pontos különbséget a két változat között nem tett senki: mindkettõ az egybeolvadást / asszimilációt / a zsidók beolvadását jelentette. A kifejezést a Magyar-Zsidó Szemle a címébe is emelte (1884). A kötõjelet a folyóirat szerkesztõi csak 1932-ben hagyták el. Szabolcsi Miksa (1857-1915), aki fiatal újságíróként a tiszaeszlári vérvád-per idején tűnt fel, és mint az Egyenlõség szerkesztõje a neológia egyik hangadója volt, igaz zsidó és igaz magyar, szállóige tömörséggel fogalmazta meg: "Magyarországon (...) a zsidók piros-fehér-zöldebbek a keresztényeknél."

Nemzetiség vagy vallás

Ahogyan magában a zsidóságban, az 1870/80-as években a magyar országgyűlésben is folyamatosan folytak a viták arról, nemzet / nemzetiség-e a zsidóság vagy vallás, illetve hogy miképpen kell kezelni az egyik esetben, és miképpen a másikban. Az emancipációs törvénnyel bekövetkezett érdemi változások ellenére a viták hasonlítottak az 1840-es évek országgyűlési vitáihoz.

Pulszky Ferenc (1814-1897), aki 1848 tavaszán Székesfehérvárt kormánybiztosként erélyesen, katonaság segítségével letörte a zsidóellenes megmozdulásokat: (A zsidók) "nemzetiségöket másképp fogják föl, mint mi. Nálunk a nemzetiség nem a vér, (...) hanem a nyelv a jelleg. Éppen ellenkezõ van a zsidónál. Nála a nyelv nem határoz, nála a vér határoz, és határoz a vallás. Õk - amennyire én tudom -, láttam több országban, Angolországban tökéletes angolok, nincs semmi más érdekök, mint angol. Megyek Franciaországba: ott meg franciák; ott miniszterek, képviselõk; akármit lehet rólok mondani, csak azt nem, hogy nem jó franciák; Németországban németek, a német parlamentnek legkitűnõbb tagjai zsidó vallásúak. Jövünk Magyarországba. Igenis, itt is tisztelünk egy pár kitűnõ képviselõt, kik minden tekintetben díszére válnak a hazának; akár jobbra, akár balra tekintek, azt látom, minden pártnak van egy zsidója, aki igen jó hazafi. De tekintsünk tovább, s mit fogunk látni? azt, hogy van igen sok zsidó, aki nem is tud magyarul, s van olyan is, aki nem is akar megtanulni..." (1874).

Helfy Ignác (1830-1897) újságíró, aki Debrecenben Kossuth kormányzói irodájában dolgozott, késõbb sajtó alá rendezte a volt kormányzó emigrációs iratait: "Aki ismeri a külföldi zsidóságot: meglepetéssel látja, menynyire speciális helyzetük van a magyarországi zsidóknak. Külföldön bármely országban a zsidóság egyszerű vallásfelekezet, úgy, mint a katholikus, mint a protestáns, s egyébként a zsidóság a nemzetnek kiegészítõ részét képezi. (...) Magyarországon nem így áll a dolog. Itt ha valakinek kilétét akarja tudni, maga a zsidó úgy szokta kérdezni, micsoda ember az: zsidó vagy magyar? Tehát a magyar zsidó sem tekinti magát gyakran magyar embernek, s így a kérdés nemcsak vallási, hanem nemzetiségi is."

Zichy Antal (1823-1898), a festõművész bátyja, országgyűlési képviselõ, az Akadémia tagja, Széchenyi hátrahagyott iratainak gondozója: "(...) sem a tisztelt ház, sem az ország elõtt eddigelé, diplomatikailag legalább, hála Istennek, sohasem volt elismerve valamely zsidó nemzetiség, hanem csak zsidó hitfelekezet. Hagyjuk meg tehát õket zsidó hitfelekezetnek, és ne csináljunk belõlük magunknak egy újabb nemzetiséget."

Zsidó haza

Nem sokkal az emancipációs törvény (1867:XVII. tc.) elfogadása és a két országos zsidó szervezet megerõsödése után már formálódni kezdett a képviselõházi vitákban az a szárny, amely gyanakodva szemlélte és élesen bírálta a zsidóság térnyerését. Háborogtak a Galiciából beköltözõ zsidók állítólagos nagy számán, a jiddis vagy a német nyelv használatán, számon kérték a zsidók kulturális elmaradottságát, teljességgel figyelmen kívül hagyva mind a zsidók modernizációs törekvéseinek, beilleszkedési szándékának helyenként látványos eredményeit, mind azt, hogy bizonyos aszinkron kulturális fejlõdés, ha tetszik, akár elmaradottság egyszerűen a korábbi állapotok folyománya. Ennek a szárnynak egyik hangadója már igen korán Istóczy Gyõzõ (1842-1915) volt, de mellette Molnár Aladár és mások is élénken szerepeltek minden zsidó tárgyú vitában. Nem éppen mellettük, de közel hozzájuk több, a nemzeti értékekre hivatkozó képviselõ, Herman Ottó (1835-1914), Thaly Kálmán (1839-1909), Orbán Balázs (1830-1890) hangoztatták feltűnõ erélyességgel aggályaikat azzal a veszedelemmel kapcsolatban, amely a zsidók részérõl a magyar társadalmat fenyegetheti. A zsidókat, merõben más megfontolásból, mint az orthodoxia, de hasonló vehemenciával, idegen népelemnek / nemzetiségnek minõsítették. Sürgették az asszimilációt. Istóczy Gyõzõ már az országgyűlésben alternativ javaslatot vetett fel (1878. június 24). Szerinte a megoldás nem más, mint "a zsidó állam visszaállítása Palaestinában... És azután mindazok, akik idegeneknek érzik magukat közöttünk Európában; akik exkluzív nemzeti és faji sajátszerűségeiket megtartani akarják; akik nem képesek közöttünk megélni anélkül, hogy közöttünk továbbra is államot az államban ne képezzenek; akik az európai társadalmi renddel õszintén kibékülni és a keresztény civilizációt minden fenntartás és hátsó gondolat nélkül elfogadni nem hajlandók; s akik velünk asszimilálódni, egybeforrni nem akarnak: mindazok váljanak meg tõlünk. Boldogulásuk, jóllétük és szerencséjük iránti legjobb kívánataink kísérendik õket hazájukba vissza, ahonnét 1800 éven át számkivetve voltak." Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter elutasító válaszában Istóczy javaslatát "irodalmi essay-nek" minõsítette.

Néhány évvel késõbb Molnár Aladár visszhangozta az ötletet: A veszély "megszüntetésére, õszintén kimondom, csak két módot tudok gondolni, hogy melyik a kivihetõ, melyik a helyes és melyik emberséges, az azután más kérdés, ti. vagy kipusztítani közülünk a társadalomnak ez idegenszerű részét, s mint mondva volt, kivinni Palesztinába, s helyreállítani a zsidó államot, vagy pedig erkölcseiben, szellemében, érzületében beolvasztani és legyõzni..." (1880) Képviselõtársa, Mocsáry Géza így válaszolt Molnárnak: "Egy államnak sem lehet feladata az, hogy valakit azért, mert vallási szertartása elválasztja egy másik polgártól, absorbeálni igyekezzünk, vagy azon államban lakó nagyobb valláshoz hozzácsatolni kívánjuk. Ezt én egy alkotmányos állam fogalmának keretébe nem tartom illõnek. (...) Én tehát azt, amit a t. képviselõ úr óhajt, hogy ti. absorbeálása által kell félig-meddig a judeizmust kiirtani és azt az állam testébe beolvasztani, hogy e felekezetnek nyoma se maradjon, kivihetõnek nem tartom. A másik módot, amelyet ajánl, még veszélyesebbnek tartom. Lehetne talán ezt eszközölni az által, hogy útiköltségül ajánljuk fel ez alapot; de én meg vagyok arról gyõzõdve, hogy még talán Soroksárig se mennének az izraeliták, és mi utánok szaladnánk, mert hiszen ez esetben nem volna, aki nekünk pénzt adjon kölcsön." Megjegyzem, az Istóczyéhoz hasonló megoldási javaslatokkal állt elõ Gömbös Gyula (1921), Szálasi Ferenc (1944. október 16.) és Csurka István ("Néhány gondolat...", Magyar Fórum, 1992. augusztus 20).

Szatírával utasította el Istóczy javaslatát a korszak kitűnõ tárcaírója, Ágai Adolf (1836-1916). A Borsszem Jankó című népszerű élclap szerkesztõje az általa teremtett lipótvárosi kispolgár, Spitzig Iczig levelében (1878. június 16.) Istóczyt háborodottként kezeli. Az elmagyarosodó új zsidó nemzedék, "Árpádka gyerek" szavait a peszah szertartási záró-formulájához ("Jövõre Jeruzsálemben") kapcsolja, a zsidók kitelepítésének ötletét visszájára fordítja: menjenek "Jeruzsálemba" azok, akik gyűlölik a zsidókat. Spitzig Iczig "zsidós" - a jiddis kiejtést utánzó - szavaival szemben "Árpádka" csaknem tisztán beszél magyarul; Ágai az asszimiláció perspektiváját védi, gúnyos támadása Istóczy ellen kormánypárti. "Azt hiszi Istóczy, hogy szavára a zsidók majd rögtön összepakolnak és kihurcolkodnak Jeruzsálembe" - írta gúnyosan Mikszáth Kálmán a parlamenti viták kapcsán a Szegedi Naplóban (1880. október 17).

Faji szemlélet / ethnicizálás

Az elsõ világháborút lezáró trianoni békeszerzõdés nem Magyarországot darabolta fel: az Osztrák-Magyar Monarchiát. Elválasztotta egymástól Ausztriát, Magyarországot és Csehországot, és a megszűnt birodalomról lehasította azokat a területeket, amelyeken a nemzeti / nemzetiségi mozgalmak már régóta önállóságuk megteremtésére törekedtek. A dualizmus korában a hivatalos Magyarországnak a nemzetiségi területeken szüksége volt a zsidó lakosságra: a népességnek ez a túlnyomó részében urbánus rétege magyar nyelvű volt, és ezért a nemzetiségekkel szemben a magyar lakosság arányát javította. A nemzetiségi területek leválásával magyar identitású zsidók kerültek az utódállamok területére, a trianoni Magyarországnak pedig többé már nem volt szüksége arra, hogy a magyar nyelvű lakosság számába a zsidókat is beszámítsa. Magyarország demográfiája szempontjából a zsidók hiába / fölöslegesen voltak magyarok.

Trianon után Magyarország a bel- és a külpolitikában egyaránt harcolt a más országok fennhatósága alá került magyarok kisebbségi jogaiért, itthon ellenben diszkriminativ módon bánt azokkal, akiket nemzetiségnek minõsített. Mi több, a Romániához, illetve Csehszlovákiához került magyar nyelvű zsidókat továbbra is - román- és cseh-ellenes céllal - magyarokként kezelte, a hasonlóan magyar nyelvű magyarországi zsidókat azonban leválasztotta a magyarságról. Az 1919-ben származási / "faji" alapon szervezõdõ politikai nemzet nem akarta a zsidókat.

A politikai gondolkodást gr. Teleki Pál numerus clausus-törvénye (1920:XXV. tc.) egy veszedelmes vírussal fertõzte meg: a faji szemlélettel. Maga a törvény nem említi a zsidókat. De beterjesztésekor gr. Teleki Pál expozéja nyíltan megmondta, mi a célja annak, hogy az egyetemekre fölvehetõ hallgatókat a "nemzethűségi s erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók"-ra korlátozzák: "(...) nagyon természetes dolog, hogy ez igen erõsen fogja érinteni a túlpodukció legerõsebb koefficiensét: a zsidóságot is..." Prohászka Ottokár püspök, országgyűlési képviselõ sietett angol nyelvű brosúrában is közölni (1920), hogy a törvény az idegen faj ellen irányul: "A zsidókérdés valójában faji kérdés, a judaizmus nem vallási szekta, hanem pontosan meghatározott faj vagy nemzet, amely szemben áll a honos fajjal, az állam fõ támaszával." A zsidók visszaszorítására irányuló politikai szándékkal az sem fért össze, hogy a numerus clausus-törvény kompenzációjaképpen engedélyezzék külön zsidó egyetem alapítását. Sándor Pál (1860-1936) képviselõ e tárgyú indítványát az országgyűlés a törvény elfogadásával egy napon leszavazta (1920. szeptember 21). Anekdotaként hangzik, pedig igaz, hogy amikor a Népszövetség által kiküldött bizottság a magyarországi numerus clausus-törvény elleni külföldi beadványt tárgyalta (1926-1927), a kínai delegátus azt a kérdést tette fel, hogy miután a budapesti egyetemen a kitért zsidókat is a zsidók közé számítják, vajon hogyan állapítják meg valakirõl, hogy zsidó-e, vagy nem. A kínai delegátus rátapintott a lényegre.

A numerus clausus a modernizációs verseny ethnicizált lezárását jelentette. Kimondatlanul bár, de visszavonta az 1867. évi emancipációs törvényt. A zsidóságot - közvetve - fajnak vagy nemzetiségnek minõsítette, és kizárta a szintén fajilag meghatározott magyar társadalomból. Korlátozta abban, hogy éljen a társadalmi mobilitáshoz fűzõdõ, az elõzõ évszázad törvényeiben régen megadott jogokkal. Kizárta õket azokról az értelmiségi pályákról, amelyek felé korábban éppen a nemesi társadalom korlátozó rendelkezései terelték õket. A zsidóság erre a korlátozásra / kihívásra a középkorból ismert módon válaszolt: térbeli mobilitással; megindult a külföldi egyetemek és munkahelyek felé.

A Királyi Kúria 1925. május 13-án döntést hozott a faji vita tárgyában: "A zsidóságnak külön anyanyelve nincs, hanem a zsidók mindenkor az érdekkörükben élõ nyelveket beszélik, és az anyanyelvük is ezek szerint igazodik. Magyarországon tehát jogászi szempontból külön zsidó nemzetiségrõl nem lehet beszélni" (Büntetõjogi határozatok tára, VII, 1927, p. 36 skk.).

A legfõbb ellenség

A XIX. században a nemzeti eszme képviselõi a zsidók asszimilációját követelték, a zsidóellenesség célpontja a zsidók idegensége volt; a századforduló után, és különösen a két világháború között az antiszemita gondolkodásban az asszimiláns zsidó lett a legfõbb ellenség, aki belülrõl, megbújva bomlasztja a nemzetet. Szekfű Gyula (1883-1955) Három nemzedék című könyvében (1920, 19222, 19343), amelyben a magyar társadalom fejlõdésérõl rajzol képet a kiegyezéstõl az elsõ világháború koráig, és - a 3. kiadásban - az utána következõ másfél évtizedben a zsidóságot az 1918/19. évi forradalmakban mint a nemzetközi radikalizmus képviselõjét mutatja be, amely radikalizmus "megindult az egész ország meghódítására"; megállapítja, hogy a zsidók a háború után a korábban preferált értelmiségi pályák helyett fõként a gazdasági életben terjeszkedtek; regisztrálja a cionizmust és egyéb disszimilációs jelenségeket, és egészében véve a zsidók helyzetének fõ problémáját idegenségükben látja. Németh László (1901-1975) a Kisebbségben című kötet (1939) tanulmányaiban élesen megkülönböztette és szembeállította egymással a mélymagyar és hígmagyar személyiséget, igaz, hogy az utóbbi tág kategória nála, magában foglal minden asszimilánst: svábot (német), tótot (szlovák), oláhot (román) is, de a kifejezés hegye az 1930-as években egyre inkább az asszimiláns zsidók ellen irányult.

Az elsõ zsidótörvény parlamenti tárgyalásakor az abban az idõben nagybeteg Babits Mihály figyelmét nem kerülte el a politikai diskurzus határozott elmozdulása a faji szemlélet irányában: "A liberális XIX. század alkotta meg a nemzeti közösségeket, éppen azáltal, hogy különbözõ elemeiket egyenlõ jogok birtokosaivá s közös kultúra és hagyomány részeseivé tette. A mi századunk most megbontja ezeket a szellemi kapcsokat: kedvesebb neki a testi kötelék, amit a faj jelent, vagy az érdekközösség, amit az osztály képvisel."

A faji szemlélet jelölte ki azután a zsidó apologia terepét is. A hitközségtõl, a gyakorlati vallásosságtól elszakadó, szekularizált, a magyar kultúrában integrálódó származási zsidók mint zsidók vettek fel védekezõ tartást, vívódtak lelkiismeretükkel. Pap Károly, az író, a tudós soproni rabbi (Pollák Miksa) fia, Jézus alakjával kacérkodott (Megszabadítottál a haláltól, 1932), "zsidó sebek és bűnök"-rõl beszélt (1935).

"Nemzetiségi õrület"

A neológ hitközség vezetõi a hivatalos társadalommal való minél szorosabb együttműködésben keresték a megmaradás lehetõségét, minden tõlük telhetõ módon akadályozták a cionista szervezetek tevékenységét, lebecsülõ, lekicsinylõ nyilatkozatokat tettek a cionizmusról. Szabolcsi Lajos (1889-1943), aki apja halála után átvette az Egyenlõség szerkesztését, még az elsõ világháború alatt írta: "Ha lesz (zsidó) parlament, akkor az nem engedi be áldott hazánkba a cionizmust, mely a nemzetiségi õrülettel akarja tönkrejuttatni a magyar zsidóságot" (1917).

A cionista gondolkodók, Szilágyi Dénes és mások, a származási / "faji" alapon való elszakadást, kiválást hirdették, jóllehet a kivándorlás / alija szándékáig csak kevesen jutottak el. Az 1930-as évek végén, már az elsõ két zsidótörvény hatályba lépése után, a cionista mozgalom egyik irányzata (Betar) a zsidó népi (faji) szervezõdés programját hirdette. Ma olvasva, a kiváló Szilágyi okosan érvelõ írásai szinte úgy hangzanak, mintha a fajelmélet zsidó változata volnának. A korabeli terminológia sallangját lehántva, észrevesszük a zsidó nép fogalmából kiinduló politikai programot.

Külön zsidó árnyalat

Voltak néhányan, kiváló elmék, Komlós Aladár, Tábor Béla, akik - komor felelõsségérzettõl indíttatva - a nyelvi, kulturális asszimiláció mellett a zsidó örökség tudatos vállalását és a magyar-egyetemes európai identitáson belül külön zsidó árnyalat fenntartását tűzték ki célul; törekvéseikbõl mozgalom nem alakult ki. Jellemzõ módon, mindenki, aki a zsidó identitás új lehetõségeit, új formáit, új tartalmát kereste, a hitközségi szervezeten kívül volt, vagy hamarosan kívül találta magát. Pap Károly ellen is fegyelmi vizsgálatot indított a hitközség (Múlt és Jövõ, 1938), mert Azarel című regényében (1937) a hagyományõrzõ orthodox nagyapa és a rigorózus, üresen ritualista apa ábrázolásával, úgymond, megsértette a tízparancsolatot (Ex. 20,12), rossz fényt vet a zsidóságra.

Klasszicizáló nacionalizmus

1989/90-ben, a rendszerváltás átmeneti évében ismét felbuzogtak az elõzõ másfél évszázad nagy vitái. Az aszszimiláció programját a Magyar Demokrata Fórum politikai keretei között - legtisztább formájában, egészen Kossuth Lajos szellemében és retorikájával - Szabad György, nagy tekintélyű, népszerű egyetemi tanár, nemsokára majd az elsõ szabadon választott országgyűlés elnöke képviselte. A zsidóságnak Magyarországon nincs más útja, mondta, mint az egybeolvadás: a beolvadás. Kimondatlanul benne volt ebben a tételben, hogy a vallás, amely a XIX. századi asszimilációs mintában még megkülönböztetést jelentett, a XX. század végén nem tényezõ, illetve hogy az asszimiláció olyan mértéket ölthet, amelynél zsidó és keresztény / nem zsidó különbsége már nem több, mint a keresztény felekezeteké egymáshoz viszonyítva. Ez a klasszicizáló nacionalizmus, természetesen, a beolvadás követelményét nem tartotta érvényesnek a magyar kisebbségekre Romániában, Szlovákiában stb. A legjobb szándékú nacionalizmus programjában is a zsidó legkedvezõbb esélye az, hogy megszűnik zsidónak lenni.

Izrael Állam

A zsidó világot a XX. század közepén gyökeresen átstrukturálta Izrael Állam megalakulása (1948). Ugyanaz a helyzet alakult ki, mint amely több mint kétezer évvel ezelõtt állt fenn utoljára: van zsidó állam, és van diaszpora is. A zsidó világ elliptikus szerkezetű lett, az ellipszis másik központja azonban maga is osztott: a nagy zsidó diaszporák mindegyike viszonylagosan önálló.

A diaszpora nem fogság / száműzetés többé, amit a héber galut / gólesz eredetileg jelent: a nyílt társadalom, amennyire megvalósul, a szabadság világa. Az ókorhoz képest ma számos diaszpora van a világban: a hosszú történelemre visszatekintõ örmény a Közel-Keleten, kínai a Távol-Keleten, a balkáni és törökországi kis népek / vallási közösségek diaszporái Nyugat-Európában, Amerikában, Ausztráliában, az Irakból és Iránból elmenekült szír keresztények, "asszírok" és mandeusok szerte a nagyvilágban stb., és persze, lengyelek, litvánok, ukránok, magyarok. Maguk a diaszporák sem egyneműek: más a lengyelországi zsidó közösség, mondjuk, Amerikában, mint a magyarországi vagy oroszországi. New York vagy Los Angeles nagyobb zsidó közösségében jól megkülönböztethetõ a magyar nyelvű zsidó diaszpora.

A diaszporákra tagolódott világban könnyebben kialakulnak a kisebb közösségek autonómiái, amelyek beilleszkednek, teljes integrációt érnek el a környezõ társadalomban, anélkül, hogy a politikai határokon átnyúló kapcsolataikat ez kényszerűen korlátozná vagy elszakítaná. Beilleszkedés a polgári, az identitás fenntartása a belsõ, személyes és közösségi életben: a kettõ nem zárja ki egymást, finom egyensúlyuk fenntartható, mint ahogy zsidó vonatkozásban - Amerika és Nyugat-Európa több országában - megvalósult, és esetleges zavar esetén önfenntartó mechanizmusai gyorsan helyreállítják. A diaszpora-zsidóság abban az országban, ahol él, kisebbség marad mindig, személyes és intézményi kapcsolata Izraellel és a más országokban élõ zsidókkal azonban egyre erõsödni fog, beleértve utazást, migrációt, endogámiát, kulturális cserét egyaránt. Ha az ilyen kisebbséget nemzeti vagy - horribile dictu - nemzetiségi kisebbségnek hívják: hát legyen.

Külön zsidó öntudat

Bibó István a "zsidókérdés"-rõl 1948-ban ezt írta: "Nekünk a történelem azt a leckét adta fel, hogy háromnegyed millió zsidóval együtt rendezzünk be ebben az országban emberséges világot; miután ebben megbuktunk, most ne mondjuk azt, hogy a maradék kétszázezerrel sem tudjuk megcsinálni azt, amit a háromnegyed millióval is meg kellett és meg lehetett volna csinálni." Figyelmes olvasói sem szokták észrevenni, amit még mondott: "De ugyanakkor számításba kell vennünk annak a tisztázó hatását is, ha a külön zsidó öntudat vállalása és megszervezése számára tiszta és szabad lehetõségek jönnek létre" (Válogatott tanulmányok, 1986, II, p. 760 sk., kurzív az eredetiben).

"Él a zsidó nép"

Napjainkban gyakran felhangzik énekszóban, de szerepel példamondatként a modern héber értelmezõ szótárban is: Am Jiszraél haj, "Él a zsidó nép." Ha a zsidók: nép, akkor a diaszporában: kisebbség. Ha van zsidó nép, zsidó nemzet, ha van Izrael, akkor a diaszporában van zsidó nemzeti kisebbség.

Az identitás: személyes döntés / választás; a nemzetiségi kisebbség körüli vitáknak ez a legszélesebb körű társadalmi jelentõsége. Aki feledni akarja, feledtetni, eltüntetni zsidó származását, megteheti; aki meg akarja õrizni a zsidó identitást, az nem veheti támadásnak, ha nemcsak õ mondja magáról, hogy "Én zsidó vagyok", hanem más is mondhatja neki, offenzív szándék nélkül: "Te zsidó vagy." Aki meg akarja különböztetni magát a többiektõl, annak valami módon jeleznie kell a különbséget, ez a jel mindenképpen határ lesz, de a társadalmi integráció éppen azt jelenti, hogy a határ nem árok vagy szögesdrót, csupán sövény vagy függöny, név vagy gesztus. Az nem lehet, hogy mástól elvárom egy olyan határ tiszteletben tartását, amelyrõl csak én tudom, hogy van, de nincs megjelölve, nincs róla közmegegyezés; ahhoz, hogy ne meztelennek lássanak, fel kell öltöznöm. A megjelölt határok különbözõ identitások között a társadalmi kényelmet és békességet szolgálják, ezenfelül bizonyos helyzetekben megkönnyítik vagy lehetõvé teszik a választást a könnyen felismerhetõ alternativák közül. Minél erõsebb és láthatóbb a zsidó identitás, annál erõsebb maga a zsidóság, és általában is annál könynyebb a társadalmi lét.

A magyar - vagy bármilyen más - kultúra (nyelv, műveltség, társadalmi viselkedés) elsajátítása a zsidó kisebbségi létben feltétlenül gyarapodást jelent, mint ahogy az erõs zsidó identitás is csak színezi, gazdagítja, változatosabbá teszi a magyar - vagy más - társadalom kínálatát.

A zsidóság nép, mint minden nép, bizonyos anthropologiai, szociológiai kulturális, nyelvi sajátosságokkal, ezek a sajátosságok - folyamatos változásban - megmaradtak és megmaradnak a diaszporában is, megkülönböztetik / elválasztják más népektõl, összekötik máshol élõ zsidókkal, nincs ebben sem különös, sem rejteni való. A népi identitás elvben lehetséges elemei többé-kevésbé ugyanazok az egész emberiségben, de igen különbözõ az eloszlásuk, keveredési arányuk, kapcsolódási struktúrájuk: igen eltérõ szövetet adnak, külsõ körülményektõl és belsõ adottságoktól (földrajz, a létfenntartás módja, lélekszám stb.) függõen. Ezért vannak különbözõ népek, ezért tudnak a kiszakadt népcsoportok (diaszpora) a környezetükhöz alkalmazkodni, ezért nem olvad fel új közegében minden diaszpora; nem olvadt fel a zsidó sem.


A cikk eredetiben megjelent az  Élet és Irodalom, 50, no. 24 (2006. június 16) számában, pp. 6, 13–14

Szerkesztőségünk ezúton szeretne köszönetet mondani az írás szerzőjének, hogy hozzájárult a tanulmány lapunkon történő közléséhez.