Babits Antal egyetemi oktató: Lilien-ről „fehéren - feketén”
a zsidó képzőművészet prófétája

„Arany sorokat (Tóra) készítünk számodra, ezüst pontokkal (betűk).”1

(Énekek Éneke 1:11)2

Efrájim Mose Lilien (1874-1925)3 a cionizmus kezdeti időszakának egyik legjelentősebb zsidó képzőművésze volt, aki többek közt Herzl Tivadar, Max Nordau és Martin Buber4 barátságát is magáénak tudhatta.

A Szentíráshoz készített „fekete-fehér” illusztrációi máig gyöngyszemeit képezik a zsidó képzőművészetnek. Mint mélyen gondolkodó elme fontos volt számára az elvi kérdések tisztázása is, melyről többek közt így vall: „örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy azzal az igen elterjedt nézettel szálljak szembe, amely szerint az ókori zsidóknak nem volt művészetük, sőt mi több, nem volt művészi érzékük.

Azt a parancsolatot, hogy «ne alkoss magadnak képmásokat», a száműzetésben félreértették, és minden művészi alkotás ellenségévé torzították. De az előtt, amikor a törvény igazi szelleme még közkincs volt, őseinknél is virágzásukat élték a művészetek… A mi művészetünk az életet szolgálta és a vágyódást Isten után. A könyvek könyvének a glóriás Bibliának majdnem minden egyes lapja a művészet szeretetét hirdeti. Az Úr agyagból alkotja meg az embert, akárcsak egy földi szobrász. A frigysátor építéséhez és díszítéséhez művészeket hív meg «és eltölti isteni szellemmel, művészi tudással, belátással». «Isten árnyékában nyugvó» - Becal-él.”5 Így neveztetik a Szentírásban a művészek ősatyja.6

A fentiek alapját a Vájjákhél heti-szakaszban olvashatjuk: „…az Örökkévaló elhívta7 nevén Becálélt,8 Úri fiát. Húr9 unokáját, Jehuda törzséből. És eltöltötte őt isteni szellemmel,10 bölcsességgel, értelemmel és tudással minden munkára, hogy terveljen terveket és alkosson aranyban, ezüstben és rézben, és foglalásra való kövek metszésében, hogy alkosson minden tervező munkában.11 És szívébe adta, hogy másokat is tanítson,12 ő és Oholiáb…13 (2Móz 35:30-34).


És munkába fogott Becálél…, hogy legyen tudásuk elkészíteni14 a szent szolgálat minden művét teljesen úgy, ahogyan az Örökkévaló megparancsolta.” (2 Mózes 36:1)

Lilien és a „modern Becálél”




E. M. Lilien

A cionizmus kezdeti időszakának egyik jellegzetességeként említhetjük a Keren Kájemet Le Jiszráél15 földvásárlásait Palesztinában, valamint azt a sajátos körülményt, hogy Hertz Tivadar hatására két fiatal képzőművész 1906-ban megalapítja Jeruzsálemben a Becálél iskolát16, amely azóta a modernkori Izrael képzőművészeti fellegvárának tekinthető. Lilien és Boris Schatz a kelet- európai menekülteknek Becálél szellemében a különféle kézműves mesterségek alapjait oktatták Palesztinában. Lilien közel hét hónapot töltött itt, majd amikor megromlott Schatz és közte a korábbi baráti viszony, visszatért Európába.

A Múlt és Jövő c. zsidó művészeti folyóirat korabeli szerkesztője, Patai József „A föltámadó Szentföld”17 c. könyvében személyes hangú beszámolót közöl „A jeruzsálemi Becalélban” c. fejezetben: „Több mint egy hetet töltöttem a Becalélban, Boris Schatz professzorék felejthetetlen vendégszeretetét élvezve. Így volt alkalmam töviről-hegyire megtekinteni ennek a történeti hívatású jeruzsálemi iskolának minden egyes osztályát, sokoldalú munkájának minden ágát-bogát.

Az új Jeruzsálem legstílusosabb zsidó épülete ez. Tetejéről és teraszairól nagyszerű kilátás nyílik az egész ó- és újvárosra. A körülötte lévő negyed az iskola nevét viseli:

Ennek a bibliai ezermesterségnek a jelképei domborodnak ki az ajtó reliefjeiből: cajaruth: festészet, paszaluth: szobrászat, ariga: szövészet, hadpasza: grafika stb. Oldalt egymás fölött, színes majolikába égetve Izrael tizenkét törzsének címerei és szemközt a tizenkét planéta, ahogy a régi illusztrált machzorokban látható. Az előcsarnok, amelybe a díszes rézajtó nyílik, internacionális társaságok sűrű találkozóhelye. Turisták és zarándokok a világ minden tájáról jönnek megnézni az állandó Becalél-kiállítást.”

„Aki pedig Boris Schatz oeuvrejét akarja megismerni, átmegy a szomszéd villába, a Becalél-kert mellé épített Schatz galériába.” 18

Amint Ben Jehudának sikerült újraélesztenie a héber nyelvet19 és hebraizálnia a Szentföldet, éppen úgy sikerült a zsidó képzőművészet újraélesztése Liliennek és Schatznak Palesztinában.

A zsidó képzőművészet
rabbinikus és esztétikai szempontjai




Peszáh

„Nem közölhetünk másokkal egyebet, csak azt: merre keressék a titkot, magának a titoknak pontos meghatározását adni azonban sohasem tudjuk.”
Gaston Bachelard


Megítélésünk szerint lehetséges a képzőművészet zsidó aspektusairól beszélnünk, ha előzetesen tisztázzuk a vonatkozó diszciplínákat! Elsősorban a rabbinikus20 törvényekre gondolunk, amelyek tiltják a képi ábrázolások egyes fajtáit, különös tekintettel a bálványimádás elkerülésére.

A képtilalom, komoly problémák elé állította a talmudi mestereket. Az alábbiakban felsoroljuk a legjellemzőbb véleményeket:
- az Örökkévaló látása21
- a bálványképek kerülése…
- félelem, hogy az alkotás önálló életre kelhet (pl. gólem).22

- talmudi szempontok: a kép témája, minősége, funkciója, arányai, értéke, teljes volta, viszonya, elhelyezése, készítőjének származása, a szemünk hozzá van-e szokva, kultikus23 jellege. Ezek a legfontosabbak!

- Gamaliél: a közhasznú tárgyak esetében, mint amilyen a pénz, elfogadottnak tartja
- Joszéf Káró: az ilyen adományok elfogadását a nem zsidó hatalommal való jó kapcsolatok miatt engedélyezi.24
- RaMBaM: csak a domború ábrázolást tiltja
- ROS: csak az egészalakos ábrázolást tiltja
- Nahmanidész: az egészalakos ábrázolást is tiltja
- Napjaink kihívásai: fényképezés, film, internet stb.
- Modernitás: a híres haszid rabbik portréja – lépten-nyomon!? – lásd a Lubavicsiek szokását – erősen vitatható, sőt KERÜLENDŐ!


Másodsorban gondolnunk kell azokra a sajátos zsidó szimbólumokra, amelyek a Szentírás történeteiből merítenek.

Analóg módon azt mondhatjuk, hogy attól lesz egy zsidó filozófus zsidóvá, hogy a kiindulási pontja és a végkövetkeztetés összhangban marad a Szentírás tanításával. Ezzel ellentétben, filozófiai értelemben még nem zsidó egy gondolkodó, ha a vérszerinti zsidóságára hivatkoznánk. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a zsidó képzőművészetnek is van létjogosultsága, amint a zsidó esztétikának is, ha az ábrázolt tárgy összhangban marad a Szentírás törvényeivel.

Bár a művek „megismerésének” módját illetően erősen megoszlanak a vélemények, sőt gyakran az előítéletek is torzítják, és végső soron megakadályozzák azt, hogy egy alkotáshoz „reálisan” közelíthessünk. Ha az örök szépség meg is szökik mindenfajta meghatározás elől, maga a megismerés és befogadás mégis lehetséges. Tévednek azok is, akik naivul úgy vélik, hogy a művészi alkotás első pillantásra feltárulkozik előttük. Egy kvalitásos festmény például - valahányszor ránézünk - mindig újabb és újabb oldaláról mutatkozik meg. Megértési vágyunkat ezen a téren, csak komoly előtanulmányokkal, szakmai felkészültséggel és legfőképpen teljes nyitottsággal elégíthetjük ki. Egy műalkotással való szorosabb kapcsolatunk kialakításához rendszerint, az alábbi három szempontot kell figyelembe vennünk:

1. Az esztétikai magatartásnak feltétele minden olyan megközelítés, amely valódi esztétikai értéken alapul, s így tud kiteljesedni a szemünk előtt a műalkotás értéke és szépsége.

2. A gyakorlati megismerés biztos ismérve az a ráeszmélés, amely egész lényünket áthatja.

3. A helyes ítéletalkotásra jellemző az is, hogy a megismerést csak olyan gondolkodási forma teszi lehetővé, amely egy neki megfelelő, maga kialakította módszert követ.

Tehát őrizkedvén minden előzetes doktrínától, azt kell mondanunk, hogy a művészethez utat keresők számára az egyik legfontosabb szentencia az adott művel, művésszel és a korával kapcsolatos átfogó ismeretekben és az abszolút nyitottságban keresendő!

A művészet tehát sajátos jelrendszer! Amint a beszéd is az, mert egyedi kommunikációt biztosít. Ez a jelrendszer, a maga egyedi szimbolikus nyelvén közöl olyan metafizikus élményeket, melyek nem közölhetőek, csupán körülírhatóak. Tehát a szépség élménye nem átadható, de újra és újra megtapasztalható. Ennek a megtapasztalásnak általában három előfeltétele van:

1. Az alkotó helyének megkeresése a művészettörténetben.
2. Az adott mű szellemi és kortörténeti hátterének feltérképezése.
3. Ezt követheti a tulajdonképpeni esztétikai elemzés, amelynek talán legfontosabb eleme, hogy bensőséges kapcsolatba kerüljünk a műalkotással.


Másképpen fogalmazva, a műalkotás befogadásának az előfeltételei:

1. A művész és korának megismerése: megközelítés.
2. A mű témájának tanulmányozása: megismerés.
3. Szubjektív ítéletalkotás: ráeszmélés.

Persze e három előfeltételből még nem következik szorosan, hogy Gauguin örök kérdésére reális választ kaphassunk: „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?” - hogy képesek legyünk megközelítőleg kielégítő választ adni erre, ahhoz további elmélyülésre van szükség. Hiszen a művészet is sajátos jelrendszer, mint például a Szentírás allegorikus magyarázatai.

Az esztétika misztikus25 vonása

A reneszánszkori művészetben éppúgy, mint a modern művészet nagy alkotásaiban megtalálható az esztétikai élvezet egy bizonyos nehezen körülírható vonása. A művészet gyakran átcsap vallási területre és az megtermékenyíti a művészetet. Ez a misztikus vonás megérteti velünk azt a sajátos kapcsolatot, amely a vallási élet és a művészet között fennáll. A történelemben mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a vallásos hit a legnagyobb művészetteremtő tényező. A vallásos hit által jött létre szinte az összes nagy korszaka a művészettörténetnek. Rodin találóan írja, hogy hit nélkül nincs művészet, s az elfelejtett szépség valójában az elveszett hit újbóli megjelenése. Ezzel tulajdonképpen azt mondja, hogy minden művészi szépségben van valami misztikus vonás, azaz bizonyos végtelenség, sejtelme az örökkévalóságnak. Ezek az érzelmek hajtják az embert a végtelenség és az örökkévalóság felé, amely a miszticizmusban ölt formát, s így a vallási érzések fogják a legkedvezőbb talajt adni a művészeti alkotások számára. Természetesen ezt nem úgy kell érteni, hogy csak ezen az alapon jöhet létre művészet.

Az esztétikai tárgyban megsejtjük az igazságot, de nem ismerjük azt fel. Az esztétikai szemléletnek éppen ez a sejtelmes volta és az a karakterisztikus vonása, amely megkülönbözteti őt a megismeréstől. Platón ezt úgy fejezi ki, hogy minden szép dologban van valami örökkévaló mozzanat.26 Az örök emberi nyilvánul meg ezekben a művészi alkotásokban, s olyasmit sejtünk meg, ami nem múlik el az időben, ami változatlan és örökkévaló érték. Ezeket nem lehet megunni, mindig találunk bennük újabb és újabb szépségeket, mert olyas valamit sikerült kifejezniük, ami már nincs alávetve a divatnak, amelyben nincs idő és tér, mert minden kor megláthatja benne az örök értékeket.

Schopenhauer azt mondja, hogy a művészet értéke éppen abban áll, hogy megállítja a pillanatot, s kiemeli a művész a múlandóságból azt, ami szép, ami leginkább kifejező, azáltal, hogy azt ábrázolja. Az esztéták és a filozófusok gyakran fogalmazták meg, hogy a szépségben mindig van valami maradandó értékesség, mert valami örökkévaló mozzanatot sejtünk meg abban, amely kívül áll az időn, amely nincs alávetve az idő változásának. Mindezt Platón a következőképpen fejezte ki: mindenben, ami szép, van bizonyos végtelenség. Hegel is ezt mondja: a végtelenség a végesben – ez a szépség.27 Azt is tanítja Hegel, hogy „a szépség az eszmének az átsugárzása az anyagon, eszme alatt értve éppen az igazságot, amelynek az érzéki megjelenése az, amit szépségnek nevezünk.” Tehát szépnek nevezzük azt az igazságot, amely érzékileg megjelenik. Ez a végső alap, ahova eljuthatunk.28

A kérdés most már az, hogy miért alkotja a művész az alkotásokat? Voltaképpen mi a célja és jelentősége a művészetnek? Miért alkot csak némely ember művészi alkotásokat? Bár minden ember „művész”, mégis fokozati különbség van, mert a művészet az által jön létre, hogy a szemlélők/befogadók ugyanazt „alkotják” meg magukban lelkileg a művek szemlélésekor, amit a művész alkotása során létrehozott. Hiszen csak ezáltal értjük meg a művészi intuíciót, hogy újra éljük az alkotást és az intuíció folyamatát. A művészi tevékenységnek tehát az a célja, hogy az emberekben kifejlessze a „társalkotói” készséget. Végső soron a művészeti alkotások útmutatóul szolgálnak ahhoz, hogy mások is felfedezzék a világ szépségeit.

Az esztétika része a filozófiának, mert az emberiségnek bizonyos eszményeivel foglalkozik.29 Filozófia alatt tulajdonképpen most a világnézet tudományát értjük. Világnézete pedig annak lehet, aki a tudás egyes adatai fölött egy bizonyos egységes koncepcióval bír, egységes felfogással a világról és az életről. Például, világnézete annak van, akinek van nézete arról, hogy mi is az, amit világnak nevezünk és ez a világ véges-e vagy nem, örökkévaló-e vagy sem. Természetesen a világnézet nemcsak filozófián alapul, mert alapja lehet a vallás is. Lehet valakinek világnézete a világ keletkezéséről, elmúlásáról, végességéről, vagy arról, hogy mi a jó és a rossz, mi a helyes és a helytelen cselekedet, anélkül, hogy filozófus lenne. Ezért nem annak van világnézete, akinek filozófiai álláspontja van, hanem akinek olyan világnézete van, amelyet logikusan indokolni tud, - t.i. olyan, amely nem pusztán hiten vagy hagyományon, hanem belátáson épül fel. A világnézetnek ez az általános jellemzője mutatja, hogy két aspektusa van: az egyik, hogy bizonyos álláspontja van a világról, a másik, hogy nézete van a dolgok értékeiről. Végső soron annak van világnézete, akinek vannak határozott ideáljai, vagyis akinek cselekvésében és tevékenységében bizonyos határozott eszményei vannak, s ez, az ítéleteiben30 is megnyilvánul.. Ennek az ideálnak nézete van arról, hogy milyen alkotásokra31 kell törekednünk, melyeket kell értékelnünk, hiszen ez a tárgya az igazi esztétikának.

A tetszés lélektani magyarázatát adja az esztétika. Hogy miért tetszik jobban a harmonikus dolog, mint a diszharmonikus? Természetesen azért, mert a harmonikus tárgy megnyugtató hatással van ránk, könnyíti a befogadást és maga a lelki élet is harmóniára törekszik. Egész életünk során arra vágyakozunk, hogy önmagunkkal és a világgal harmóniára jussunk. A boldogtalan ember a vágyai és az élete külső körülményei között lévő diszharmóniát próbálja harmóniává változtatni. Amint a könnyen befogadható jellegzetes is azért kellemes, mert könnyíti a szemléletet, úgy a harmonikus dolog is azért kellemes, mert könnyebbé teszi a befogadást és a dolog felfogását.

Röviden azt mondhatjuk, hogy az esztétikus műtárgy három kritériuma a következők: a jellegzetesség, a harmónia és az átszellemültség. Ezek azért gyönyörködtetnek, mert általuk önmagunkat találjuk meg a művészeti alkotásokban. Azaz a művészet megőrzi a legjobb emberek legnemesebb pillanatait...
Arisztotelész azt mondja, hogy a művészetben több igazság van, mint a történetírásban, mert a történetírás csak azt mondja el, ami mulandó, míg a művészet azt, ami benne nem mulandó.32
 

„Néha oly erővel tőr elő az igazság fénye, hogy azt gondolnánk,
hogy hírtelen nappal lett.”33

Lilien szimbolikájának háttere





Mózes

Lilien legmeghatározóbb és legjellegzetesebb alkotói periódusának tekinthetjük a héber Szentíráshoz készített illusztrációit. Fekete-fehér tollrajzai nemes egyszerűséggel elevenítik meg a zsidó történelem több ezer éves tradícióit. Martin Buber találóan írja róla, hogy „Lilien egy közülünk, belőlünk van”. Ezzel a látszólag egyszerű technikával csalja elő a zsidó művészet lényegét. A fény és a sötétség kontrasztjai, nála egyetemes távlatokat és mélységeket jelölnek. Stefan Zweig szerint ő teremti meg a cionizmus és a modern zsidó művészet számára az új kulturális öntudatot, amely emblemetikus alakjává avatja őt a saját korában.

Az egyik korabeli kritikus, Bálint Aladár34 a következőképpen mutatja be Lilient a hazai közönségnek: „Kétszáznegyven tollrajz, rézkarc, litográfia, a Könyves Kálmán kiállítási helyiségében, Morris Rosenfeld illusztrál verseskönyvére és egy Lilien-albumra való emlékezés - ebbe körülbelül bele is foglalható Liliennek, a rajzoló művésznek kifelé, a közönségre tartozó életmunkássága. Lilien zsidó. Ez nála nemcsak anyakönyvi rubrikaadatot, társadalmi vonatkozást jelent, hanem művészi, sőt majdnem életcélt. Motívumait a zsidóság történelmi múltjában keresi és abban a geográfiai környezetben, ahol ez a múlt lejátszódott. A világ teremtésének ábrázolásától, a vízözönön, Ábrahámhoz, Mózesen, Sámsonon keresztül eljut az Amerikába vándorló zsidónak, a viharban hánykolódó hajón való vergődéséig. A prágai zsidótemető, vagy a lembergi gettó utcájának, Jeruzsálem panorámájának papíron való megrögzítése természetesen szorosan a programjához tartozó valami.

Az, hogy Lilien teljesen a zsidóság szolgálatába állította művészetét, ha alapjában egyoldalúságot is jelent, nem volna baj, mert motívumot éppen eleget talál magában a Bibliában is. A klasszikus művészet több százesztendős története ugyancsak alapos bizonyítékot szolgáltat erre nézve. (Igaz, hogy ez nem annyira a művészet, mint inkább az egyház ügye, de a művészet mégsem kopott el a motívumok folytonos ismétlésében, sőt talán ezen próbálták ki az újabb és újabb feltörő energiák a maguk életrevalóságát.)

Igen. Az még az egyoldalúsága mellett sem róható fel Liliennek, mert a művészet, mint minden magasabb rendű emberi erőkifejtés vakon átsuhan fajok, osztályok, korok különbözőségein, ma igazán mindegy, hogy Rembrandt zsidó rabbinust, hollandus csavargót, Greco inkvizítor főnököt, toledói sikátort festett-e, vagy pedig egy táncoló paraszt csoportot, vagy lovon vágtató hadvezért. A művészet látószögéből nézve teljesen közömbös, hogy Lilien zsidó művészetet akar-e csinálni vagy sem? Az a fontos, hogy miképpen közli azokat az érzéseket, amelyekhez őt a motívumok vezették. A válasz nagyon könnyű lenne, ha Liliennek mindenre egyformán reagáló rutinos kifejezési módja nem takarná el az érzéseit. Az első fogalmazás izgalmából mi sem látszik a gondosan kivonalazott, körzővel, mértani szerszámokkal kicirkalmazott rajzain. Toulouse Lautrec három-négy vonalában benne van a teremtő munka izzó perceinek keserű íze, minden rezdülése és Lilien, aki a világ teremtését akarja megmutatni, kínos pontossággal kirajzolt fehér lapok üres kongású fekete vonalait bírja csak kiizzadni.

Lilien zárt és kész technikával áll előttünk; az megállapítható, hogy micsoda az, ami őt érdekli, de hogy az mennyiben érinti a mélységeket, arról nem ad számot. Felületek, felület-emóciók. Amit csinál, az irodalmi értelemben vett témát tekintve érdekes, (kit ne érdekelne a kelet) de az ő hangszerén hideg, érdektelen monoton muzsikává kövesedik. Regisztere is olyan szegény, hogy ennek a muzsikának harmóniái csak a külső jeleket kereső vagy faji rokonérzésben egyesülő embereknek adnak gyorsan múló gyönyörűséget.”

Bálint Aladár fenti megállapításai35 csak töredékesen36 helytállóak, hiszen időközben Lilien művészete klasszikussá vált! Időtlen képei, és egyéni szimbolikája mára szerves részét képezi a zsidó képzőművészet történetének!





Szubjektív37 megközelítések - „fehéren - feketén”


Lilien Szentíráshoz készített illusztrációinál, csupán az „ősi” két ünnepi alapszínt, a fehéret és a feketét használja, ezzel is utalva arra, hogy a leglényegesebb dolgokat nagyon egyszerűen ki lehet fejezni.




Sábát

Sábát c. képe a legnagyobb és leggyakoribb zsidó ünnepet, a szombatot - a nyugalom és a pihenés napja a teremtést követően - rajzolja meg a maga sajátos és egyedi szimbolikájával.

Az ábrázolásban jól megfigyelhető a kozmikus teremtés eszméjének jellegzetessége, amint az égi és földi világ mikro- és makrokozmosza adja a keretet, amelyben az Isten képmásának az eszméje domborodik ki az első emberpár alakjában. A felső részen a Teremtő szférája és alakja látható, viszont az arcát a lesütött szemű angyalok szárnyai eltakarják, hogy az ősi törvénnyel összhangban ne követhessenek el bálványimádásra motiváló cselekedetet. Jellegzetes zsidó motívum ismerhető fel38 a Teremtő kéztartásában, amelyben kohanita áldásra emlékeztető utalást vélünk felfedezni, csak éppen felülről, az Alkotótól kiindulva látható „negatív” tükörképként. Az angyalok egyúttal keretet is adnak a világnak, hogy ezzel is kifejezzék az isteni szféra birodalmának kozmikus határait. Az égi lények vertikális és horizontális síkon is közvetítő funkciót töltenek be a képen, hiszen a lábaik alatt lévő felhőkön állnak, amelyek már az emberi szféra tetején helyezkednek el, s így üzenik közvetítő pozíciójukat ég és föld között, vagyis, az isteni és az emberi találkozás hírnökei ők. Lilien üzenetét kutatva39 jól illeszkedik jelképrendszerébe Ádám és Éva alakja, akiknek a feje mögött „isteni koronaként” látható az édenkert fájának koronája.




Jesája

Jesája c. képén a profétizmus univerzális jellege domborodik ki. A mű tüzetes szemlélésekor szinte szóra bírhatjuk40 a főhőst. Az időtlenség és kortalanság eszméje ismerhető itt fel, amely minden korszak igazi prófétájára jellemző. Szinte „alkotótársnak” hívja Lilien, művének szemlélőjét, hogy mindenki a maga éppen aktuális próféciájának közvetítőjét lássa a képben, amely legjobban foglalkoztatja. Felismerhető az a szerzői szándék is, hogy a valódi próféta legfontosabb ismertetőjegye a komoly elmélyülés és istenkeresés, amely minden istenes ember számára előfeltétel az égiekre figyeléskor. Az isteni üzenet közvetítője jelenik meg a próféta „néma”41 testtartásában is, mivel a külvilág zajától elzárkózva, a „belső hangra” figyelve önmagába burkolózva42 készül az égi üzenet átvételére. A körülötte tekergő áldozati füst egyszerre jelképezi a Teremtő felé irányuló fohászt, valamint az áldozathozatal fontosságát, hogy a végső remények beteljesülhessenek. Továbbá a gondolatátvitel szerepét és jelentőségét is hivatott megjeleníteni a gomolygó füstfelhő, mivel szellemi síkon kell eljutni a kellő belátásig és a dolgok helyes felismeréséig – „Jeruzsálemet nem a fegyverek mentik meg, hanem az Örökkévalóhoz való hűség.” A háttér látszólag „ingerszegény” környezete is azt sugallja, hogy csak a világ zajától független állapot képes arra, hogy valaki az Örökkévaló meghallója és ez által „szócsöve” legyen. A kép jobb oldalán táncoló párok optimista üzenetet hordoznak: az eljövendő messiási béke megvalósul…




Jób

Aki Lilien Jób c. képét ismeri, annak a tökéletes magányosság és mélységes fájdalom is ismerősévé válik. Bár a nyelv nem képes megragadni43 egy kép lényegét, mi mégis kísérletet teszünk erre. A keret most is hihetetlen egyszerűséggel jeleníti meg azt a szituációt, amelyben Isten szenvedő szolgájának története megelevenedik előttünk. A kozmikus, időtlen háttér ebben az esetben boltíves égi kupolát rajzol a főhős feje fölé. Ez a kupola bármelyik zsinagóga vagy tanház mennyezete is lehetne, hiszen térben és időben minden korszak zsidósága a szenvedések házában él. A színvilág most is fehér és fekete tónusban mutatja az ábrázolt történetet. Így még inkább hangsúlyossá válik Jób fekete-fehér - lilieni – imaköpenye (talit), amely a maga „rabcsíkjaival” erőteljesebbé teszi a művészi mondanivalót. Így ölt a szemünk láttára önként viselt imádkozó rabruhát Jób, akinek testtartása csak fokozza a drámai hatást. A kalászok között földön ülve, kitárt karokkal tekint az ég felé, keresvén a magyarázatot súlyos megpróbáltatásaira. A meztelen felsőtest még inkább fokozza a kiszolgáltatottság érzését, amelyet a tragikus arcvonások tovább erősítenek. A Dávid-csillag alsó háromszögének felfelé csúcsosodó mértani alakját jeleníti meg Jób felsőtestének alakja, míg csípőjétől lefelé a felülről lefelé irányuló háromszög rajzolódik ki – tehát az emberi és az isteni irányultság halad egymás felé. Így tekint a szenvedő az ég felé, ezzel is kifejezve az egyetemes emberi szándékot, amely a Gondviselő könyörületéért kiállt, hogy az égi akaratot még jobban képes legyen befogadni. A teljes megadást a kinyújtott kezek végén a nyitott tenyerek fokozzák, mintha a gyötrődő ember esdeklő kérdését jelenítenék meg: MIÉRT…? Lilien ebben a tipikus pozícióban mutatja be a szenvedő ember archetípusát, aki az őszinte Isten felé fordulásban látja szenvedései megszűnésének lehetőségét. Ebben a művészi látásban így válik Jób példája az önmegváltás „ki-nem-mondott”44 cselekedetévé.





Zsoltár

A Zsoltár c. kép, talán a legrégebbi zsidó szimbólumok egyikét, a Dávid-csillagot idézi akképpen, hogy csak a felülről lefelé nyúló háromszöget használja keretként. Vagyis az isteni szféra behatolását láthatjuk az emberibe a zsoltáros alakjaként, aki az égi hangokat közvetíti hallgatóságának. Ebből következik Lilien teológiai álláspontja, amely szerint a prófétákhoz hasonlóan a zsoltáros is az isteni gondolatok dalnoka. Visszatérő motívumként üdvözölhetjük az imádságos lelkület ruházatára emlékeztető imaköpenyt (tálit), amely fekete – fehér csíkjaival egyszerre jelenti az Örökkévalóhoz való kötözöttséget a szövetség által, s a zsidó történelemre oly jellemző rabságra való utalást is felismerhetjük benne. További aspektusként értékelhetjük a húros hangszer (kinor) öt húrját, amely ősi „jelként”45 utalást tesz a tórai szövegre, azaz Mózes öt könyvére. Persze az ötös számnak más értelme is kibontakozhat a figyelmes szemlélő számára, hiszen a zenész fejénél elhelyezkedő húrok, az öt emberi érzékelésnek46 és tapasztalásnak adnak keretet, vagyis egyszerre kell a zsoltároshoz hasonlóan szemünkkel, fülünkkel, szaglásunkkal és ízlelésünkkel, valamint az isteni muzsika húrjain játszó ujjaink érintésével megtapasztalnunk az Örökkévaló égi közléseit. Ez a komplex isteni érzékelés a képen párosul azzal a zseniális szimbolikus47 ábrázolással, hogy mindez csak teljes misztikus átlényegüléssel lehetséges, amelynek a legfőbb testrésze maga az emberi fej. Így olvad egybe az isteni és az emberi találkozás Lilien zsoltárosánál, s az égi és földi szférának a hangszer adja meg a harmóniát a héber instrumentum húrjai által. Az átlényegült zenész játéka jól példázza, hogy a művész által közvetített művészet végső soron az Alkotó ajándéka számunkra.





Isten szeme

Az Isten szeme c. alkotása, már első látásra is az átszellemültség mély benyomását kelti. Aki valaha is az Örökkévaló felé tekintett, annak ismerős érzések juthatnak eszébe e kép láttán. A tipikus zsidó arc örök tekintete és vágyakozása fejeződik ki a megrajzolt alak szeméből, amelyben egyszerre tükröződik a találkozás élménye az égiekkel, valamint az ihletett pillanat vissza nem térő csodájának lenyomata, mely rögzül arcvonásain.

Lilien alakjainak talán „legdinamikusabb” ábrázolási módját ismerhetjük fel itt, vagyis a végtelen semmiből, azaz, az időtlen térből szinte szemünk láttára „kilép” a főhős a kép markánsan megrajzolt keretéből, amely azt az érzést közvetíti, hogy éppen most lép át az isteni dimenzióba. Azt gondolhatnánk, ha még egy kicsit elidőznénk a kép előtt, hogy meg is fog történni a csoda, s csak azért nem következik be mindez, mert nem vagyunk elég állhatatosak. Persze az is lehet, hogy ehhez a dologhoz csupán a szemünket kellene egy pillanatra becsukni, és akkor együtt álmodhatnánk a művésszel.48 Azt is egyre erősebben sejthetjük, hogy ő is csak azért képes ezeket a pillanatokat megragadni, mert ébren álmodik helyettünk is.
Lilien jól megválasztott kereteiről talán egy külön „kritikát”49 is kellene írni egyszer, mert éppen ezek foglalják magukba azt a sajátos üzenetet, amely az ő művészetére oly jellemző. Nála a keret és a benne foglalt képi világ arányai talán úgy fejezhetőek ki a legjobban, ahogy a forma és a stílus együttes hatása alakítja ki a dolgok végső üzenetét. Ebben az esetben az üzenet döbbenetes erővel ejti rabságba a kép szemlélőjét, mivel az egész zsidó történelmet egyetlen jelenetbe sűrítve ábrázolja. Az Örökkévaló könnyező szemét (a kép jobb felső sarkában) mikro-keretbe ágyazva teszi a művész hangsúlyossá. Szinte siratja a választott népet, és az Őt képviselő fiát, aki még nem képes sikeres prófétája lenni a zsidóságnak, s csak egymaga vágyódik követők nélkül az égi találkozásra…

Aki Lilien képeit „fehéren – feketén”50 megismeri, annak mély benyomásai lehetnek arról, hogy a zsidó képzőművészet modernkori prófétája miképpen vált látóvá és láttatóvá.

Babits Antal egyetemi oktató
2008. szeptember 12.


 

IRODALOM


Jeruzsálem, 1989.
- ARISZTOTELÉSZ: Hermeneutika. 1994.
- ARISZTOTELÉSZ: Poétika. 1963.
- BÁLINT Aladár: kritika Lilien budapesti kiállításáról.
Nyugat, 1912. március
- BÄTSCHMANN, Oskar: Bevezetés a
művészettörténet hermeneutikába. Corvina, 1998.
- BENJAMIN Walter: Angelus Novus. 1980.
- DILTHEY: A hermeneutika keletkezése. 1990.
- Encyclopaedia Judaica, Jerusalem, I.-XVI. 1972.
- GADAMER, Hans-Georg: Igazság és módszer. Gondolat, 1984.
- GILBERT, Martin: Cion felé. Merton College Oxford, 1997.
- GOMBRICH, Ernst: Aims and Limits of Iconology. London, 1972.
- HEGEL: Esztétikai előadások. 1952-1956.
- HEIDEGGER, Martin: Kant und das Problem der
Mataphhysik. 1929.
- KANDINSZKIJ, Vaszilij: A szellemiség a művészetben. 1987.
- KANT: Az ítéleterő kritikája. 1966.
- KAPLAN, Aryeh: Az Alkotás könyve. Stratégiakutató, 2006.
- KAUFMANN Dávid: Az érzékek. Budapest, 1884.
- LILIEN, E. M.: Volt-e művészetük az ókori zsidóknak? Múlt és
Jövő, 1919.
- MAIMONIDÉSZ: A tévelygők útmutatója. Logos, 1997.
- PAKUDA ibn Bachja: Hovot haLevavot. X. fej.
(ed. J. Kafih, Jerusalem, 1973.)
- PATAI József:: A föltámadó Szentföld. Múlt és Jövő, 1911.
- PAULER Ákos: Művészetfilozófiai írások. Kairosz, 2002.
- PLATÓN: Phaidros. Budapest, 1984.
- ROSKÓ Gábor - TURÁN Tamás: Képfogyatkozás.
c. kötete. Akadémiai Kiadó, 2004.
- SEDLMAYER, Hans: Kunst und Wahrheit. Hamburg, 1978.
- SCHÖNER Alfréd: Te érted. Budapest, 2006.
- WITTGENSTEIN, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások. 1992.
- WITTGENSTEIN, Ludwig: Remarks on Colour. 1977.


1 Énekek Éneke 1:11
2 Az aggáda azt tanítja, hogy a Tóra őspéldánya: „Fekete tűzzel fehér alapon volt írva.” Ennek a rabbinikus magyarázata: a „fekete” (ezüst) szín jelenti a sötét tintával írt betűket, míg a „fehér” (arany) szín a világos alapú bőrt, amelyre a szöveg rögzítésre került. (Sír háSirim Rabba 22b)
3 Encyclopaedia Judaica, Jerusalem, 1972. Vol. XI. 239. p.
4 Buber szerint: „Lilien megjelenítette a zsidó művészet lelkét és misztériumát.”
5 LILIEN, E. M.: Volt-e művészetük az ókori zsidóknak? Múlt és Jövő, 1919.
6 „Már az ószövetség utal az első művészre, Becálélre.” SCHÖNER Alfréd: Te érted. Budapest, 2006. 69. p.
7 Az „elhívás” itt kettős értelmet nyer, hiszen az isteni elhívás párosul a művészi elhívatottsággal. Sőt, rabbinikus értelemben a közösség meghívása és jóváhagyása is szükséges volt, mert nem lehet a közösség fölé vezetőt rendelni a beleegyezésük nélkül. (bT Berák. 55a)
8 Becálél nevének jelentése: Isten védelmében/árnyékában. Gemátriai magyarázat: nevének számértéke 153, amely azonos a „hűséges Ő” és a „hagyományban nagy” héber kifejezések számértékével. (forrás: Jeruzsálem, 1989., 91.p.)
9 Bölcseink szerint Húr azonos azzal, akit a nép meggyilkolt, mert ellenszegült az aranyborjú készítésénél. (bT Szanh. 69b)
10 A Szentírás szerint ez minden emberi tehetség forrása, mivel isteni sugallatra történik a művészi ihlet!
11 A Szentírás szerint, aki anyagot formál és művészi munkát készít, s az Örökkévalótól ihletett művet hoz létre.
12 Mivel a művészet feladata „tanító” és nemesítő hatású is, ezért egyetemes értelemben az egész emberiségre kell, hogy hasson. Ezáltal mások művészi ösztönét is kell, hogy fejlessze a következők szerint: a világosság, amely nem tud világosságot gyújtani, csak gyenge fényű mécses!
13 A Midrás szerint a nagynak és a kicsinek együtt kell dolgoznia Isten művén. Mivel Becálél a vezető törzshöz Júdához tartozott, míg Oholiáb egy kisebb törzshöz, ezért az ő példájuk jól jellemzi a fenti szentenciát. (Rási: Tanch. 4.)
14 A művészet isteni ajándék és isteni értelemben kell vele bánni. Akiben meg volt a művészi tehetség, annak az Örökkévaló megadta a hozzá való ügyességet. (bT Berák. 55a)
15 1901. december 29-én Bázelben az V. Cionista Kongresszus különleges alapítványt hozott létre, a Zsidó Nemzeti Alapítványt, hogy földet vásároljon Palesztinában. A héber elnevezés: Keren Kájemet Le Jiszráél az egyik, a jó cselekedetekről szóló talmudi szállóigéből származott: „melynek gyümölcseit az ember ezen a világon élvezi, míg ez a tőke fennmarad (hákeren kájemet) neki az eljövendő világban." Az alapítványi pénzt a diaszpórában élő zsidóktól kívánták összegyűjteni. „A Zsidó Nemzeti Alapítvány mindörökre a zsidó nép tulajdona marad" -jelentette ki a Kongresszus. „Az alapítvány pénzét semmi másra nem lehet használni csak föld vásárlására Palesztinában és Szíriában." Akkoriban Palesztina Szíriához tartozott; az elkövetkező években megvásárolt földek egy része a Damaszkusztól nyugatra fekvő magaslaton terült el, ma ezt a részt nevezik Golán-fennsíknak. A Zsidó Nemzeti Alapítvány munkája a diaszpórára kiterjedő türelmes pénzgyűjtéssel valósult meg. Különösen hatékony volt ez Nagy-Britanniában, Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában és az Egyesült Államokban. Központja Bécsben működött, legjellemzőbb adománygyűjtő szimbóluma és gyakorlati eszköze a kék doboz volt, egy kis persely, melyet zsinagógák bejáratánál, hivatalokban, boltokban és magánlakásokban helyeztek el. Nemcsak tehetős zsidók adakoztak, hanem sok százezer szegény is, közöttük sok gyerek. Az alapítványnak volt egy aranykönyve is, melybe a jelentősebb adományozók nevét beírták. Három év alatt elegendő pénz gyűlt össze ahhoz, hogy megvegyék az első földdarabot - Kfár-Hittimet (gabonafalu) Galileában. Az első telepesek lengyel zsidók voltak Lodzból, mely akkor Oroszországhoz tartozott. GILBERT, Martin: Cion felé. Merton College Oxford, 1997.
16 A jótékonyság minden tekintetben meghatározó volt a palesztinai zsidó közösség kialakításában. A Becálél művészeti iskolát egy német filantróp, Ottó Warburg alapította, egy német cionista csoport pedig segített abban, hogy az iskolában készült műveket el tudják adni: ma ezek műgyűjtői ritkaságok. GILBERT, Martin: Cion felé. Merton College Oxford, 1997.
17 PATAI József:: A föltámadó Szentföld. Múlt és Jövő, 1911. 86. p
18 Uo. 98. p
19 A héber nyelv nemzeti nyelvvé fejlesztése a cionista tevékenység központi eleme volt Palesztinában. Több nyelvvel kellett felvennie a versenyt: a német és a jiddis messze a legelterjedtebb volt a bevándorlók körében, az orosz szorosan a nyomukban volt, míg az arab területekről, főképpen Észak-Afrikából érkezett zsidók arabul és franciául beszéltek. Ugyancsak a franciát használta a világszerte működő Alliance Israelite Universelle iskolahálózat - melyet 1860-ban alapítottak Párizsban - amely főképpen Palesztinában tevékenykedett francia-zsidó jótékonysági alapokon az 1870-es évektől kezdve. De a hangadó cionisták kitartottak amellett, hogy a héberé a jövő: a palesztinai zsidók körében élő, modern nyelvvé fejlődött. 1906-ban egy orosz származású zsidó, Borisz Schatz Jeruzsálemben megalapította a Becalél művészeti iskolát, ahol az oktatás nyelve az első perctől kezdve a héber volt. GILBERT, Martin: Cion felé. Merton College Oxford, 1997.

20 A témáról átfogó képet ad ROSKÓ Gábor - TURÁN Tamás: Képfogyatkozás. c. kötete. Akadémiai Kiadó, 2004.
21 Bahja ibn Pakuda régi hagyományra hivatkozva tanította: „Ha egy spirituális dolog létéről meg vagyunk győződve, azt nem jó nagyon tüzetes vizsgálatnak alávetni, mert akkor azt is elveszítjük, amit már tudunk róla.” – amint a napba nézéskor a látásunkat. Mindezt Maimonidész A tévelygők útmutatójában is kifejti. I. 59., és PAKUDA ibn Bachja: Hovot haLevavot. X. fej. (ed. J. Kafih, Jerusalem, 1973. 88-90. p.)
22 Pirké de R. Eliézer 44, Zóhár „Ki tissza” (2Mózes 32:4), II. kötet 192a
23 „Testi és szellemi életünkre való nagyjelentőségű befolyásukat tekintve, a mikrokozmos magja gyanánt tündökölnek a Szentély bejáratának oszlopaiként, ők képezik testünk Jáchin.- és Boázát…. Melyeken keresztűl belép a fény az intellektusba.” KAUFMANN Dávid: Az érzékek. Budapest, 1884. 117. p.
24 Sulhan Aruch: Joré dea 254,2
25 A zsidóság misztikus magyarázatában a Zóhárban, az alábbi értelmezést olvashatjuk Becáléllel kapcsolatban: „Ez a nem fénylő tükör titka, mely minden képet önmagában megmutat; ebben látott Mózes minden egyes képet tisztán és pontosan, mint egy üvegharangban, mely minden képet láthatóvá tesz. Mikor elkészült a Szövetség Sátorának műve, felállott ama „másik oldal”, és hűtlenségre csábított, de nem talált kifogást a művészek hűsége ellen. S a Szent, áldott legyen, meghajlásra kényszeríttette a „másik oldalt” Mózes előtt, mert akarata ellenére tanúságot tett a (mesteremberek) hűsége mellett, s így a mesteremberek hűsége és tisztessége nyilvánvalóvá lett mindenki előtt... „Ímé, én neve szerint hívtam Becalélt, a Hur fiának, Urinak a fiát, Júda nemzetségéből” (2 Móz. 31:2). Szólott Jehuda rabbi: „Mondja az Írás, hogy Becalél a »jobb oldaltól« való volt, ezért volt képes a Sátor egész művének az elkészítésére. S továbbá: Júda királyi törzs volt, uralkodott az összes többi törzs fölött, ezért történhetett, hogy ebből a törzsből támadt, aki berendezte az egész hajlékot. A Becalél név pedig ezt jelenti: »Él árnyékában«. S ki az, aki Él árnyékában áll? A »jobb oldal«. Ettől örökölte Becalél a bölcsességet, mellyel képes volt mindent elkészíteni, az egész művet megalkotni. »S vele Oholiab, Ahisamák fia, Dán nemzetségéből«. Ez a »bal oldaltól«, a szigorú ítélet oldalától való. Ahogyan tanultuk: e két oldal által alkották meg a Sátrat és rendezték be annak belsejét, hogy az mindkettővel összeköttetésben legyen, a »jobb« és »bal oldal« között.” Zóhár II 220b-221a, 222a-b
26 PLATÓN: Lakoma c. dialógusának Diotima-beszédében a partikuláris szépségektől „a szépség roppant tengeréhez” jutunk el. 210 A-211 C.
27 HEGEL: Esztétikai előadások első része, 1. fejezet, 3. pont. Budapest, 1952 - 1956.
28 Ez a végső alap nem lehet ontológiai, ez az, amit Kant a tiszta ész, és a gyakorlati ész és az ítéleterő autonómiájának tanaival megalapozott.
29 „Az esztétika az emberi tevékenység azon eszményeivel foglalkozik, amely tevékenységet éppen művészetnek nevezünk.” PAULER Ákos: Művészetfilozófiai írások. Kairosz, 2002., 75. p.
30 KANT: Az ítéleterő kritikája c. művének első részében többek közt kifejti, hogy az ízlésítéletek harmadik mozzanata: a cél nélküli célszerűség. Budapest, 1966.
31 Benedetto Croce érdeme, hogy kimutatta, miszerint minden művészet kifejezés, viszont tévedett, midőn nem ismerte fel, hogy nem minden kifejezés művészet, hanem csak az, amelynek bizonyos sajátosságai és ismérvei vannak az alkotás tekintetében.
32 ARISZTOTELÉSZ: Poétika. „A történetíró és a költő … abban különböznek, hogy az egyik megtörtént dolgot mond el, a másik pedig olyanokat, amilyenek megtörténhetnek. Ezért a filozófiához közelebb álló és magasabb rendű a költészet, mint a történetírás, mert a költészet inkább az általánosat, a történetírás pedig az egyedit mondja.” Budapest, 1963. 1451 b 1-8.
33 MAIMONIDÉSZ: A tévelygők útmutatója. Logos, 1997. Bevezetés, 14. p.
34 BÁLINT Aladár műkritikája Lilien budapesti kiállításáról. Nyugat, 1912. március.
35 Dilthey szerint: „a megértés célja nem abban rejlik, amit egy szöveg mond, vagy amit egy kép mutat, hanem abban, amit az mond, aki bennük kifejezi magát.” DILTHEY: A hermeneutika keletkezése. 1990. 474.
36 Gadamer szerint a hermeneutikának nem a megértés módszerének kidolgozása a feladata, „hanem azokat a feltételeket kell feltárnia, amelyek közt a megértés történik”. GADAMER, Hans-Georg: Igazság és módszer. Gondolat, 1984. 210. p. – megítélésünk szerint, Bálint Aladárnak éppen ez a megértés nem sikerült.
37 „A művészettörténeti hermeneutika eltér a képzőművészeti alkotások hagyományos értelmezésétől. Vele ellentétben ugyanis tárgya nem a mű értelme, hanem a mű maga.” BÄTSCHMANN, Oskar: Bevezetés a művészettörténeti hermeneutikába. Corvina, 1998. 18. p.
38 „A nézőt a megértés emeli a művész nézőpontjáig.” – a szubjektív megértés által lehetséges a műélvezet. KANDINSZKIJ, Vaszilij: A szellemiség a művészetben. 1987. 12. p.
39 Az efféle kutatáshoz fogalmazta meg Gombrich az alábbiakat: „Az ikonográfusnak mindenekelőtt intenciókkal van dolga. Az intenciók olyan tudattartalmak, amelyek megragadhatók. Szó szerinti értelemben, az ikonológus a képek kutatója.” GOMBRICH, Ernst: Aims and Limits of Iconology. London, 1972. 25. p.
40 „Gadamer meghatározása szerint a hermeneutikának a művészete, hogy valamit szóra bírjunk.” BÄTSCHMANN, Oskar: Bevezetés a művészettörténeti hermeneutikába. Corvina, 1998. 39. p.
41 Platón és Szokratész erről így vall: „A képek némák és kétértelműek. Szokratész ugyanezt tartotta az írott beszédről is.” PLATÓN: Phaidros. Budapest, 1984. II. köt. 796-801. p.
42 „Az apjától származó tradicióra hivatkozva: szeme nézzen lefelé, szíve pedig felfelé.”
ROSKÓ Gábor - TURÁN Tamás: Képfogyatkozás. c. kötete. Akadémiai Kiadó, 2004. 87. p. – a kabbalisták is nagy súlyt fektetnek arra, hogy a főimádságot (Ámidá) csukott szemmel kell elmondani, mert az ellenkezője sérti az isteni jelenlétet (Sekhiná).
43 „Bellori a 17. századi művészetelmélet vezéralakja azt a megállapítást tette, hogy a nyelv nem képes megragadni a képeket. Alighanem ő volt az első, aki tudatosította a nyelv és a kép távolságát” - megítélésünk szerint ennél árnyaltabb a kérdés, mivel a töredékes verbális reflexiók is a megragadás minőségének értelmezhetők. BÄTSCHMANN, Oskar: Bevezetés a művészettörténeti hermeneutikába. Corvina, 1998. 53. p.
44 Heidegger szerint: „az interpretáció feladata nem annak visszaadása és megismétlése, amit már világosan elmondottak, hanem olyasvalaminek az előhívása, ami a kimondottak révén, ki-nem-mondottként tárul elénk.” HEIDEGGER, Martin: Kant und das Problem der Mataphhysik. 1929. 192. p.
45 Wittgensteinre utalva, csak feltételesen értékelhetjük a művészi jelek jelentéseit: „Honnét tudjam, hogy mire gondol, hiszen csak az általa adott jeleket látom.” – ezzel szemben: „honnét tudja ő, hogy mire gondol, hiszen ő is csak ezekkel a jelekkel rendelkezik.” WITTGENSTEIN, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások. 1992. 204. p.
46 Szaadjá gáon is említi régi hagyományra hivatkozva az érzékelés fontosságát. (Kommentár a Széfer Jecírához 1:3) KAPLAN, Aryeh: Az Alkotás könyve. Stratégiakutató, 2006. 277. p.
47 Walter Benjamin következő jellemzését kiegészíthetjük még a struktúra fogalmával is: „A szimbólum olyan bitorló, amely a romantika zűrzavarában jutott hatalomra.” BENJAMIN Walter: Angelus Novus. 1980. 358. p.
48 Sedlmayer tényként hivatkozik arra, hogy: „A művel szembeni számtalan beállítódás közül csak egyetlen lehet helyes, nevezetesen a művészé.” – megítélésünk szerint érvényben kell hagynunk a vélemények pluralitását, mert az értelmezés is szubjektív megnyilatkozás. SEDLMAYER, Hans: Kunst und Wahrheit. Hamburg, 1978. 188. p.
49 Bár a kritikai konstellációban megszakad a történelem folytonossága, mert: „A műben benne van az életmű, az életműben benne van a korszak, a korszakban benne van a történelem egész lefolyása.” BENJAMIN, Walter: Angelus Novus. 1980. 972. p.
50 A színelemzés leginkább a színeknek az ábrázolás egyéb elemeivel való összefüggése tekintetében valósítható meg. Jóval kevésbé a színeknek, illetve egy adott kép specifikus színösszefüggésének, a koloritnak valamiféle közvetlen megragadásaként. – Wittgenstein szerint: „A szín ellenáll a nyelvnek. Kitalálásokra, metaforák kiötlésére vagyunk utalva.” WITTGENSTEIN, Ludwig: Remarks on Colour. 1977. 187. p.

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz

   Vissza a TUDOMÁNY-hoz