Borsányi-Schmidt Ferenc egyetemi docens:
ÁVRÁHÁM J'HOSUÁ HESCHEL
ÉS AZ IMÁDKOZÁS CHÁSZID ELMÉLETE


Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VII. Nemzetközi Tanácskozásán, melynek címe: "TE ÉRTED..." volt. (Debrecen, 2005. május 27 - 29.)


Tisztelt Professzor Asszony,
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!


Egy kitűnő és nagyon érdekes könyv, Schőner Alfréd cikkeinek, beszédeinek és tanulmányainak gyűjteménye, 2004-ben, "Te érted..." címmel jelent meg. A cím eredete, vagyis a Talmudban megőrződött szövegben, a szövegösszefüggésben tartalmazott jelentése, és a szavaknak a szerző és olvasói által továbbgondolt értelme ihlette meg Konferenciánk szervezőit, különösen Halmos Sanyit, hogy immár hagyományossá vált, évenkénti találkozásunk mostani alkalma, eseménye ugyane címet, mottót kapja.

"Te érted..."

A Talmud M'gillá traktátusában, a Targum, vagyis Szentírásunk arám fordításának keletkezéséről ezt olvassuk: "[...] Égi Hang zendült fel és szólt: Ki az, aki felfedte titkaimat az ember fiai előtt?
És ekkor felemelkedett Jonátán ben Uzziél és mondta:
Én vagyok az, aki a Te titkaidat az ember fiai előtt felfedtem. [...] nem az én dicsőségemért tettem, nem atyám házának dicsőségéért, hanem a Te dicsőségedért tettem."

"Te érted..." - "Te dicsőségedért..." Li-khvodkhá... - a Biblia nyelvén egyformán hangzik.

Konferenciánk elnevezése, mottója engem is megihletett.
Az imádkozásról, az imádkozás zsidó, pontosabban chászid elméletéről fogok beszélni. Az ima, a szívből jövő fohász az Örökkévalóhoz száll, - "Li-khvodkhá...", "Te érted..." - de az ima elmondójáért, az imádkozóért is szól, "Te érted..."

E bevezető gondolatok után, szíves engedelmükkel, elmondok egy chászid mesét, amely képletesen megvilágítja az imádkozás okát, az imádkozás belső indítékát.

Volt egyszer egy király, aki annyira szerette a muzsikát, hogy arra utasította a zenészeit, hogy minden reggel egy bizonyos órában jelenjenek meg előtte és játsszák dallamaikat. A zenészek közül azok, akik az elrendelt időpontban jöttek és előadták műsorukat, díjat kaptak a királytól, azok pedig, akik korábban érkeztek, még napfelkelte előtt, nagyobb jutalmat kaptak. Akár az elrendelt időben érkeztek, akár korábban, nem a várható jutalom kedvéért jöttek, hanem a király iránt érzett szeretetből. Évekig minden rendben ment. A zenészek örömüket lelték abban, hogy minden reggel játszottak a király előtt, a király pedig örült, hogy a zenéjüket hallotta.

Amikor, végül is, a zenészek megöregedtek és meghaltak, a fiaik akarták elfoglalni a helyüket. Ők azonban, sajnos, nem közelítették meg apjuk művészetének szintjét, a hangszereiket sem tudták megfelelő állapotban tartani. Ami ennél is rosszabb, a fiúk már nem szerették a királyt annyira, mint az apjuk, és csak a jutalom járt az eszükben, amikor vakon követték atyáik szokását, vagyis azt, hogy minden reggel korán megérkeztek a palotába és zenéltek. Az éles, fülsértő hangok, amelyek előtörtek a hangszerekből, annyira zavarták a királyt, hogy apránként felhagyott zenéjük hallgatásával. A hajdani zenészek fiai olyan eltökélten vágyakoztak a jutalom után, hogy az erős vágyakozás elvakította tisztánlátásukat, s nem vették észre a valóságot, és továbbra is eljöttek minden reggel zenélni, ahogy megszokták.

Mégis voltak néhányan az öreg zenészek fiai között, akik rájöttek, hogy érdemtelenek arra, hogy a király előtt játszanak. Elhatározták, hogy jóváteszik, amit elrontottak. Hozzákezdtek a nehéz feladathoz, hogy újratanulják az elfelejtett művészetet. Mielőtt újra a király elé mentek, előbb megpróbálták felhangolni a hangszereiket, és emiatt gyakran késve érkeztek. Amikor megérkeztek a király udvarába és hallották a már ott játszó másik társulat zenebonáját, kerestek maguknak egy félhomályos sarkot, ahol zavartalanul tudtak játszani, képességük szerint. Ugyanott gyülekeztek minden reggel, hogy zenéljenek, sokkal tovább ott maradva, miután a másik zenekar eltávozott, s így tovább tudták fejleszteni tudásukat. És minden reggel, sokkal korábban, minthogy elmentek otthonról a palotába, azon erőlködtek, hogy szebb hangokat csaljanak ki szegényes hangszereikből. A király figyelemmel kísérte igyekezetüket, és ezzel kegyet találtak a szemében. Annak ellenére, hogy játékukkal nem érték el apáik tehetségét, mégis igyekeztek, korlátozott képességüket összeszedték, hátha egyszer újra megörvendeztethetik a királyt. Ily módon, végül a király, kegyesen fogadta a zenéjüket.
(Vikkuha Rabba, Pietrokov, 1912. p. 38.)
                    In( Dresner, Samuel( Prayer in Hasidism.pp. 217-218.
(Prayer in Judaism. Continuity and change. Ed. Gabriel H. Cohn - Harold Fish. Northvale, N.J. - London, 1996. Aronson.)

Ezt a példázatot a chászid ima nagy mesterének, a berdicsevi Rabbi Lévi Jicháknak egy tanítványa mesélte el, mondván, hogy mesterétől hallotta. Utalásokat, célzásokat találunk benne néhány olyan szőnyegen lévő kérdésre, amelyeket a chászid istenszolgálat fejlődése során vetettek fel( a gépiesen ismételt,(bemagolt(ima, a későbbre halasztott imaidő stb.

. Egy korai chászid szöveg, a Keter Sém Tov (Jeruzsálem, 1968.), p. 22b. a Bá'ál Sém Tovnak saját lelkével folytatott párbeszédével kapcsolatban megjegyzi:
A lélek tudomására hozta a rabbinak - legyen áldott az emléke - hogy az ok, amiért a legfelső titkokat felfedték előtte nem az volt, hogy ő sok talmudi traktátust tanult és a Törvények gyűjteményeit elmélyülten tanulmányozta, hanem csakis az imájáért történt, mert minden alkalommal elméjének (vagyis figyelmének) és lelkének nagy összpontosításával mondta el imáit. Ennek volt következménye, hogy elérte a kiemelkedő szintjét.

Amikor a vallásos zsidó ember közelít ahhoz az emelkedett lelki állapothoz, amely az imádkozáshoz megkívánt, - elérte a világ legcsodálatosabb jelenségét, vagyis azt, hogy közel került ahhoz a lelki feltételhez... Nemzedékünkben a leghatásosabb módja annak, hogy jellemünket finomítsuk az, hogy közelebb kerülünk az isteni szinthez, vagyis az Örökkévaló szolgálatát próbáljuk megvalósítani, tehát imádkozunk. Eljövetelének, vagyis tanítása kinyilvánításának ideje óta, a szent életű Bá'ál Sém Tov, szent emlékezete nyerjen áldást, az imában rejlő oly sok szent és tiszta gondolatot és érzést ébresztett az emberben az ima révén, hogy megvilágosodott a világ mindazok számára, akik meg akarják közelíteni az Örökkévaló szolgálatát, a Neki tetsző életet. Ahhoz azonban, hogy valaki megvalósíthassa az imádkozáshoz szükséges feltételeket, szükséges, hogy elkötelezze magát a bölcsek odaadó követésének és a Tóra éjt nappallá tevő, időt nem ismerő tanulásának, valamint a jó cselekedetek gyakorlásának, amelyeknek következményeként megtanulhatja, hogy miként lehet őszintén imádkozni.

Az ima, az imádkozás jelentőségének felvázolása során azért emeljük ki, azért hangsúlyozzuk a chászid gyakorlatot, mondhatnánk a chászid módszert, mert a d'vekut (az I-tenhez ragaszkodás, kötődés I-tenhez) chászid eszménye sokkal inkább megvalósítható, mint bármely más vallásos gyakorlat. A chászidok, imádkozás során, megfeledkeznek önnön magukról, elveszítik önmagukat az imádkozásban, minthogy lelkük a szeretet és istenfélelem szárnyain felemelkedik.

A chászidok az imát lángoló odaadással, mondhatni az eksztázis állapotában (hitlahavut = lángolás, eksztázis) mondják, amit az imádkozó erős, szenvedélyes mozdulatai és gesztusai kísérnek, ugyanakkor a csendes imákat halkan, lágy suttogásszerű hangon bocsátják útjukra. Az istenimádat és tisztelet himnuszait és az ebbe a körbe tartozó imákat hangosan, emelt hangon, kellemes dallammal éneklik. Ezt a jellegzetes chászid gyakorlatot az imádkozásban, a chaszidizmus ellenzői hevesen bírálták. Nemtetszést kifejező véleményükre a chászidok így válaszoltak:
Rabbi Jiszráél ben Eliezer, a Bá'ál Sém Tov, akivel béke legyen, mondta: amikor egy ember fuldoklik a folyóban és közben gesztikulál, akkor valójában csapkod a kezével a vízben. Azok, akik meg kellene, hogy mentsék, [ezért] megriadnak attól, hogy kihúzzák, - azok az emberek, akik látják, bizonyosan nem nevetnek a gesztusain, a kézmozdulatain. Hasonlóképpen, valaki nem fog megvetéssel, lenézően tekinteni egy emberre, aki imádkozás közben gesztikulál a kezével, mert ő megpróbálja megmenteni önmagát az elbizakodottság, az önteltség örvénylő vizéből, nevezetesen a külsőségektől és látszattól, valamint a különös gondolatoktól, amelyek megakadályoznák, hogy figyelmét az imákra fordítsa (Keter Sém Tov, pp. 24a-24b.)

Az önkéntességet, vagyis a belülről jövő késztetést tartották mindig alapvető fontosságúnak az imában, és kellő, megfelelő előkészületeket (háchánot) kellett végezni, mielőtt valaki belemerült az imába, vagyis meg kellett tisztítania testét és egyáltalán tükröződni kellett egész lényén, pszichikumán annak a magasztos feladatnak, amely előtt állt. Sok chászid gyülekezetnél úgy tartották, hogy ezeket a célokat nem tudják megfelelő szinten megvalósítani, ha a chászid nagyon ragaszkodik az előírásokban, a törvénykönyveinkben rögzített imaidőkhöz. Ilyen csoportosulások között szinte kötelesség számba ment, hogy, például a délutáni imát, a minchát, azután mondják el, hogy a csillagok megjelentek az égbolton. Egyike a kodifikált szokásoktól való eltérés magyarázatául javasolt érveknek az volt, hogy az elkötelezett és őszintén elmerült imádkozó, az elmondott imái révén, olyan világba érkezik, amely az időn, az idő egységein túl helyezkedik el. Másik magyarázat az a történet volt, amely szerint a legrongyosabb, legszerényebb koldust is odaengedik a király színe elé, még akkor is, amikor a király fogadóideje elmúlt, feltéve, hogy a koldus jövetele nem önmagáért történt, hanem maga a király személye indokolta. Ebben az esetben az ügy sürgető, halasztást nem szenvedhet.

Általában, a chászid gondolkodásban, a folyamodó, a kérelmező imát, szövegét, tartalmát szigorúan véve, rosszallással ítélik meg, mert a figyelmet az ego felé irányítja, szemben az ima igazi céljával, az önmagunk, az énünk fölé emelkedéssel. A folyamodó, kérelmező imát tehát, következésképpen, "a S'chiná kedvéért, (vagyis az Örökkévalóért, Aki együtt érez, ha az ember ennek szükségét látja), vagyis az Örökkévaló kedvéért elmondott imaként" szemlélik.

A chászid ima fontos jellegzetessége az, ami a maga korában "botránykőnek" számított a mitnag'dim, vagyis a chaszidizmus rabbinikus gondolkodású ellenfeleinek szemében, tehát egyik forrása volt helytelenítő haragjuknak. Ez pedig a cáddik közbeiktatása, illetve közbeiktatódása az imádkozásba. A cáddik imái, amelyeket elmond a követői érdekében, elérhetik azt, amit egyébként nem tudtak volna elérni maguk, a chászidok, erőtlen igyekezetükkel. A cáddik imái a gyermekáldásért, valakinek az életéért, vagy a létfenntartásért, segítik az embereket abban, hogy mindezt elérjék. A cáddik imái révén a beteg meggyógyul, a zsidó nép megmenekül az üldözéstől és elő tudják teremteni a megélhetésükhöz valót, megáldatnak érdemdús fiakkal és leányokkal.

A chászidok között csak az igazán mélyen vallásos életmódot folytató, I-ten-félő ember lehet előimádkozó. Számos chászid gyülekezetben ezt a feladatot maga a cáddik látja el.

A chászidok szívesen gyűlnek össze imádkozás céljából különleges imahelyen, ahol lehetőségük van arra, hogy saját szokásuk szerint imádkozzanak és a nagy kabbalista, Jichák Lurjá sajátos imakönyvét használják.

A chászidok arra is különös gondot fordítanak, hogy megfelelő öltözéket viseljenek imádkozás közben. A Talmud (Sábbát 10a) javasolja egy sajátos öv, a jiddisül "gartel, gürtl, vagy gürtli"-nek nevezett ruhadarab viselését (héber: ávnet), amit az ágyék körül viselnek imádkozás folyamán. Bár több kortárs szaktekintély vitatja, vagy éppen bizonyítja azt, hogy a nyugati országokban, ahol európai szabású öltözetet viselnek, ez a ruhadarab nem alkalmazható, a chászidok felveszik és viselik ezt a sajátos chászid vallásos "övet", amelyet sodort selyemből készítenek. A korai chászidok kerülték, hogy gyapjúból készült ruhát viseljenek imádkozás alatt, abból kiindulva, hogy a gyapjú öltözet anyaga tartalmazhat vászon (len) és gyapjú keverékét, ami megakadályozhatná, hogy az imák felemelkedjenek, betölthetnék feladatukat. Mint tudjuk, a "sá'átnéz", a gyapjú és len keverékének viselése a Tóra (3 Móz 19: 19., 5 Móz 22: 11.) előírása szerint tiltott (Ld. Jólesz K.: Zsidó hitéleti kislexikon, p.194.)



Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Az imáról, az imádkozás chászid módjáról szóló gondolatok után, engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek Ávráhám J'hosuá Heschelt, a modern chászid gondolkodót, a chászid imának, a chászid imádkozásnak, a klasszikus mesterek, a legendás cáddikok óta legnagyobb értőjét.

Ávráhám J'hosuá Heschel, századunk, vagyis az elmúlt XX. század, leghatásosabb és ha tudományos eredményeit, írásait, könyveit értékeljük, akkor bátran állíthatjuk, hogy legnagyobb zsidó gondolkodója. Akkor azonban, ha az olvasói részéről iránta megnyilvánult és megnyilvánított érzelmeket szemléljük, nyugodtan kimondhatjuk, hogy egyik legszeretettebb tudós-filozófusa a zsidóságnak, aki 1907-ben született Varsóban. Apai és anyai ágon egyaránt híres, nagy rabbik, chászid rebbék leszármazottja. Apai részről legismertebb őse a híres Dov Baer, a Mezericsi Maggid, valamint a ruzsini Rabbi Jiszráél, és anyai rokonságában találjuk a berdicsevi Levi Jichákot és a korzeci Rabbi Pinchászt. Heschel kilenc éves volt, amikor hat testvérével együtt árvaságra jutott. Apja korai halála után a novominszki rebbe, Rabbi Alter Jiszráél Sim'on sietett az elárvult család támogatására, ő lett szellemi vezetőjük. Négy nővére közül a legidősebb, Szárá, a kopicsini rebbe felesége lett, a többiek, D'vorá Mirjám, Eszter Szimách és Gittel a Holokauszt poklában tűntek el. Fivére, Já'ákov, Londonban volt rabbi.

Heschel hagyományos zsidó vallási tanulmányai után, 18 éves korától 2 évet töltött Vilnában, ott kezdve meg egyetemi tanulmányait. Itt került közeli kapcsolatba a vilnai fiatal zsidó költők csoportjával, akik (Jung Vilna( néven voltak akkoriban ismertek. Ez az irodalmi kör nagy hatással volt rá, és hamarosan kiadta jiddis költeményeinek kötetét Der Shem Hameforash-Mensch címmel. 20, vagy 22 éves korában Németországba, Berlinbe költözött, és beiratkozott a Humboldt Egyetemre és ezzel egy időben a Hochschule für die Wissenschaft des Judentums hallgatója is lett. 1937-ben Martin Buber utódjaként jelölték a zsidó felnőttoktatás központi szervezetébe (Erwachsenenbildung), valamint a Majna menti Frankfurtban működő Juedisches Lehrhaus igazgatója lett. Nem sokáig tölthette be e tisztségeit, mert a náci hatalom 1938 októberében Lengyelországba deportálta. Nyolc hónapig tanított Varsóban, a Zsidó Tanulmányok Intézetében. 1939. júliusában sikerült Angliába menekülnie. 1940-ben az Egyesült Államokba utazott és Cincinnatiban, a Hebrew Union College-ben tanított. 1943-tól New Yorkban, a Jewish Theological Seminary tanára. Ebben az időben, 1946-ban feleségül vette Sylvia Strausst, egy tehetséges és ismert zongoristát, egyetlen gyermekének, Chánná Sosáná-nak leendő anyját. Leánya különben atyja nyomdokaiban járt, s a zsidó felsőoktatásban filozófiát tanított.

Számos nagy értékű írása, tanulmánya és könyvei közül, amelyeket a judaika és vallásfilozófia területén alkotott, három könyvet nevezzünk meg, amelyek alapvető gondolatokkal járulhatnak hozzá tulajdonképpeni témánk, a chaszidizmus, az imádkozás chászid elméletének tanulmányozásához: The Earth is the Lord's (A Föld az Úré). Jiddis nyelven 1946-ban, angolul 1950-ben jelent meg, és a kelet-európai zsidóság belső világát írja le, annak a népcsoportnak lelkiségével foglalkozik, amelyre leginkább hatott a chaszidizmus. A KOTZK, the Strugle for Integrity (Kock, küzdelem a teljességért), tudomásom szerint eddig csak jiddisül jelent meg, 1973-ban. Ebben a könyvében a chaszidizmus tanításának és gyakorlásának kérdését vizsgálja, amint az a kocki Rabbi Mendel élete és tanítása körül megmutatkozik. A Passion for Truth (Az igazság szenvedélye), angolul 1973-ban jelent meg. Ebben a könyvében érdekes összehasonlítást tesz a Kocki Rebbe és Sören Kierkegard között. Kínosan ügyelve arra, hogy megőrizze a pontos jelentést és a szöveg szelleméhez, a szereplők egyéniségéhez hűséges árnyalatait a chászid párbeszédnek és egyáltalán a chászid beszélgetésnek, amelyet eredetileg jiddis nyelven fejeztek ki. Heschel, aki különösen érzékenyen viszonyult a nyelv feladata és rendeltetése, valamint a korláta iránt, a Kotzk című könyvét jiddis nyelven írta. Ezt az értékes és támogató hozzájárulását a jiddis kultúrához elismerték és nagyra értékelték a jiddis nyelv iránt érdeklődők és a vele foglalkozó tudósok csakúgy, mint a chaszidizmus kutatói és elkötelezettjei.

Más korunkbeli egzisztencialista gondolkodókkal ellentétben, akik leginkább tudományuk filozófiai eszméivel foglalkoznak, Heschel érdeklődését különösen lekötötte az imádkozás és magának az imának a fogalma, valamint a nevelés és a polgári jogok kérdése.

Jelen korunk és életünk mindennapjainak problémái iránt oly érzékeny és fogékony lévén, Heschel nemcsak megválaszolta a szent fogalmának kiterjedését, hanem kitűnő bepillantást is engedettett a kérdéskörbe és hozzásegített megértéséhez. Arra ösztönözte olvasóit és előadásainak hallgatóit, hogy térjenek vissza Istenhez, Isten is keresi, várja őket.

A vallás - Heschel szemléletében - az Ö-való kérdéséből és az ember válaszából tevődik össze: Hol vagy? - Erre a kérdésre kell (- kellene -) az embernek válaszolnia.

Miután bemutattuk Ávráhám J'(hosuá Heschelt, világítsuk meg az imáról alkotott, az imáról vallott elméletének chászid gyökereit, chászid elemeit.

AZ IMA - ÁLDOZAT

Heschel gondolatmenetében az ima, jelentésénél és tartalmánál fogva több, mint egy egyszerűen vett intellektuális szellemi esemény, egy szellemi folyamat, egy fajta intellektuális gyakorlat. Az egyént, az imádkozó embert, teljességében kell, hogy hatása alá vonja, hogy kiterjessze befolyását az imádkozó tudatára, vagyis szellemére és testére, mint egyetlen egészre. Az imában a fizikai és szellemi adottságaink közötti minden fajta különbségtételnek, különbség érzetnek teljességében el kell mosódnia, fel kell oldódnia, meg kell szűnnie.

Az általánosan vallott nézetet, amely szerint az imával helyettesítették az i. sz. 70-ben, a jeruzsálemi Templom lerombolása, a Szentély megszűnése óta szünetelő áldozatbemutatást, ami egyúttal az I-ten-szolgálat egy magasabb szintjének, emelkedett formájának tekinthető, - Heschel számára - az ő gondolatmenetében, elfogadhatatlan. Heschel az álláspontját, a kérdést illető nézetét így magyarázza: "Az a megállapítás, mely szerint a jeruzsálemi Templom lerombolása óta az ima vette át az áldozat bemutatásának helyét, nem azt jelenti, hogy az áldozat bemutatását eltörölték, vagy megszüntették volna, amikor az áldozat bemutatásának kultusza megszűnt a gyakorlatban. Az ima nem helyettesítője az áldozatnak. Az ima m a g a az áldozat. A Templom lerombolásának következtében egy újfajta áldozatbemutatás - az ima - került bevezetésre. Ez egy alapvető változást, egy lényeget befolyásoló módosulást okozott. Ez a nagy jelentőségű változás pusztán abból állt, hogy az áldozatbemutatás tárgyát helyettesítették a korábbi, a Templombeli áldozati állat helyét az ember vette át. Az emberi egyén jelenik most meg, mint a korban, az áldozat, amelyet, helyesebben: akit, az imádkozás folyamán feláldoznak. Az embernek, mint a feláldozásra kerülő objektumnak ábrázolása, Heschel elméletében, megfelel I-ten és az ember kapcsolatának. A kapcsolatnak ez a fajtája jelenti a lényegét az ima áldozati aktusának. Látszólagos ellentmondásnak tűnik, amikor Heschel elmélete szerint, az ima, mint áldozati tevékenység folyamán, amelyben mi, vagyis az ember feláldozásra kerülünk, vagyis tárgyiasulunk, - ekkor nyerjük el egyéniségünket.

A TŰZ, VAGY A LÁNGOLÁS

Meghatároztuk az áldozat bemutatásának tárgyát, vagyis a témánkhoz jobban illő szóhasználattal élve, az áldozat bemutatásának alanyát, - magát az imádkozót, - de logikusan merül fel ekkor a kérdés, hogy ha van áldozati tárgy, jelen esetben a feláldozásra kerülő ember, tehát maga az imádkozó, - akkor hol van az áldozati tűz?

Ennek a dilemmának, látszólag megoldhatatlan kérdésnek a megválaszolása, a megoldása nem máshol, mint a chászid irodalomban található. A chászid ima lényegét tekintve eksztatikus, vagyis elragadtatott lelki állapotot von magával, megfogalmazása (ha nem a hagyomány által rögzített szövegű imáról van szó) és elmondása önkívületi lelki állapotot eredményez, illetve kíván meg. A chászid mesterek két fogalmat használtak, illetve használnak az ima közben jelentkező eksztázis kifejezésére: hitláhávut és hitpá'álut. Az első héber szó töve: láháv, vagyis láng. Hitláhávut magyar jelentése: lelkesedés, lángra lobbanás (átvitt értelemben: pszichés állapot kifejezésére), valamint az előbb említett eksztázis. Az ima - legalábbis a chászidok imája - lelkesedést, lángolást tükröz, vagyis a pszichológia eksztázis szavát alkalmazhatjuk rá. Louis Jacobs a chászid ima, a chászidok imádkozásának legkitűnőbb jelenkori ismerője úgy magyarázza, hogy hitlá'(ávut azt jelenti, hogy "teljesen feloldódottnak lenni az imában, vagy még pontosabban, elveszteni saját énünket és lehántani önmagunk testi természetét", valamint hiszpastut há-gásmijut azt jelenti, hogy "vágyakozásban égni az isteni után."

A karlinba való Rabbi Áháronról (1736-1772), a mezericsi Mággid tanítványáról emlegetik, hogy amikor az Énekek Énekét idézte, szinte lángra gyúlt a Teremtő félelme miatt. Rabbi Báruch, a Bá'ál Sém Tov unokája hasonló cáddik volt, akit hitláhávut-ja tett híressé. Erről a nagy cáddikról szokták mondogatni a chászidok, hogy Sábbát este az alámerülés szertartásakor [a mikében, a rituális fürdőben] olyan [átélt] hitláhávuttal mondta az Énekek Énekét, hogy azok, akik tanúi voltak [az eseménynek], úgy képzelték, hogy tűzlángok égtek, [csaptak fel] körülötte. A Bá'ál Sém Tovról mondják, hogy egy bizonyos napon, újholdkor, az arca lángolt, mint egy fáklya. M. Buber: Haszid történetek. 1. köt. p. A sorra vett források szerint, de számos egyéb helyet is idézhetnénk, amelyek szerint a hitláhávut jelentése "égő tűz, amely felemészti az egyént imádkozás közben". A korbán 'olá (égő áldozat) helyettesítése gyanánt az imádkozó egyén kell hogy egész lényét felajánlja [a tűz általi elemésztésre] az intellektuális és a testi [lényét] különbségtétel nélkül.

Úgy gondolom, hogy nem a véletlen okozta, hogy arra a kérdésünkre, hogy hol van az áldozati tűz, a chászid irodalomban találtuk meg a választ. Valójában számos forrás értékű chászid szöveg jellemzi, írja körül az imát, mint a meghalás egy aktusát, egy folyamatát. Az imádkozást összehasonlítva az áldozat bemutatásával, Heschel idézi a Bá'ál Sém Tov szavait: "Csoda az, hogy az ember túléli az ima óráját." Ezen túlmenően Heschel a sztreliszki Rabbi Urira hivatkozik, aki minden reggeli imádkozása előtt úgy hagyta el hozzátartozóit, hogy meghagyta nekik, hogy mit tegyenek a kézirataival, ha imádkozás közben "eltávozna" körükből.

Az az eszme, hogy imádkozás közben teljesen átadjuk magunkat I-tennek, jelenti a chászid ima egyik lényegét. A Széfer Bá'ál Sém Tov-ban olvassuk:

Az egyén úgy kell hogy tekintsen magára a t'filá, vagyis az imádkozás előtt, mint aki felkészült arra, hogy az imádkozás folyamán meg fog halni, az odaadása hevességétől. És vannak akik, akik a természetnek megfelelően olyan heves odaadással [imádkoznak], hogy [annak folytán] elhagynak bennünket.

Ugyancsak e műben, egy más helyen így olvassuk:
Az nagy kegy, [vagy adomány] (cheszed) I-tentől, hogy az egyén túléli az imádkozás cselekményét, minthogy a természet rendje szerint, a kimerüléstől meg kellene halniok.

Azt is mondják, hogy újhold egy bizonyos napján a Bá'ál Sém Tov, amint csatlakozott a reggeli imához, hirtelen elkezdett remegni, és a remegés egyre inkább fokozódott. Tanítványainak egyike hozzálépett és az arcába nézett: az lángolt, mint egy égő fáklya, szemei tágra nyitva, meredten tekintettek, mint a halálán lévő ember. Mindezek a források azt sugallják, hogy az imádkozás folyamán, az áldozat bemutatásához hasonlóan, az élet kész arra, hogy feláldozzák. Az imádkozás megkezdése előtt az imádkozó fel kell hogy készüljön, pontosan úgy, mintha meghalni készülne.

Ismét Heschelt idézzük:
"Az imádkozás folyamán az ember azok közé kell hogy helyezze önmagát, akik készek feláldozni magukat I-ten nevének megszenteléséért az által, hogy megfelelő odaadással imádkozzák hitvallomásunkat, az Örökkévaló Egységének szavakba formálását, szent imádságunkat: S'má Jiszrá'él, Ádonáj Elohénu, Ádonáj Echád!

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz