"Azért írtam ezt a könyvet, mert nem tudom eldönteni,
hogy vajon az elkötelezett etnikai identitás szükséges-e
a boldog és kiegyensúlyozott élethez."
Deborah Hertz
Deborah Hertz, (1949) a Kaliforniai Egyetem Modern Zsidó Tudományok
Tanszékének történész professzora, a fenti sorokkal vezeti be
sokéves és sokrétű kutatásainak eredményeként összeállt és 2007- ben
kiadott könyvét a Hogyan lettek a zsidók németek-et.
A
tulajdonképpeni ötlet a könyv megírására azon a napon született,
mondja Hertz, amikor egy nyugat-berlini templom archív anyagai
között rábukkant egy úgynevezett Judenkartei
nevű dosszié kötegre. A következő évek során sokpolcnyi ilyen
köteget böngészet át, mire rájött ezeknek a dossziékba fűzött
jegyzetlapoknak a funkciójára. Ezek a jegyzetlapok egy óriási
ráfordítással szervezett és elvégzett munka, a náci genealógiai,
családfa kutatási projekt eredményei voltak. Hertz idővel
megállapította, hogy ezek a lapok minden egyes olyan zsidó nevét
tartalmazzák, aki protestáns hitre tért át Berlinben az elmúlt
háromszáz évben, azaz 1645-től 1933-ig. Ezeknek a zsidó
konvertitáknak a történetét feltétlenül fel kellett tárni a náci
Genealógiai Adminisztráció számára, mert ezek az áttért zsidók és
leszármazottaik számukra hamis árják
voltak, vagyis inkább nem voltak árják, s mint ilyenek semmi helyük
sem volt egy fajilag megtisztított Németországban.
Hertz, mint írja, a kezdetekben nem igazán tudta, hogy miként
használja ezeknek a jegyzetlapoknak az adatait, vagy, hogy ezek az
adatok egyáltalán milyen irányú kutatásokat tesznek lehetővé.
De egyet tisztán tudott már az elején: ki kell szabadítania,
napvilágra kell hoznia ezeket az adatokat abból az ördögi
rendszerből, amely létre hozta őket.
I. rész: A Fekete
Dossziék
A
kutatónő eredeti kutatási területe a berlini szalonok zsidó
(származású) alapítóinak története lett volna, vagyis annak a
három-négy drámai évtizednek a kutatása, melyben (a 18. század vége,
19. eleje) a tradicionális zsidóságra igen nagy nyomás nehezedett,
de ugyanakkor még a (remélt) kiutat jelentő Reform zsidóságnak sem
fogalma sem mozgalma még nem jött létre.
Miután a kutatások során megtalálta az úgynevezett Fekete Dossziékat
kézenfekvőnek tűnt egy szélesebb és mélyebb feltárandó terület: a
németországi zsidók németté válásának története.
Munkájának kezdetekor Deborah Hertz, Berlin különböző protestáns
templomainak archívumaiban és a területi hatóságok levéltáraiban
folytatta a feltárást.
Sikerült folyamatos belépő engedélyt kapnia és így hónapokon
keresztül közlekedett a friedrichstrassei határátkelőnél a két
Berlin között.
A felkeresett archívumokban lévő nagy, bőrkötéses, a szétesés
határán lévő fóliánsok öreg, elsárgult lapjain a Katolikus,
Lutheránus és Kálvinista egyházközségek által regisztrált születések
voltak nyilvántartva. Ezeket az adatokat az egyházközségek évente
megküldték a Porosz Kormány illetékes szerveinek. Jó pár órányi
kutatás után rájött, hogy nagyon nagy kincs van a kezében, de azt is
felmérte, hogy a zsidó betérőket elég nehéz lesz különválasztani a
keresztény megkereszteltek közül. Végig, egyenként átböngészni a
neveket, elkülöníteni a sok, pár napos korban megkeresztelt
keresztény csecsemők közül a zsidó nevűeket, vagy a később, már
felnőtt korban megkeresztelkedettek közül kiszűrni a zsidókat,
iszonyú munkának tűnt. Kutató kollégákhoz, történészekhez és
levéltárosokhoz fordult segítségért, arra kért választ, hogy
létezik-e már valamilyen korábban elkészült átszűrt lista, amelyeken
az áttért zsidók nevei kigyűjtve valamilyen célból összeírva
megtalálhatók lennének.
Így ismerkedett meg Frau Cécile Lowenthal Hensellel,
a Mendelssohn Archívum alapítójával és vezetőjével, aki nemcsak jó
hírű kutató, hanem magának a 18. századi német zsidóság legnagyobb
alakjának, Mózes Mendelssohnnak a leszármazottja is egyben. Frau
Lowenthall javasolta Deborah Hertznek az Evangélikusok Központi
Levéltárát, ami Nyugat Berlin központjában lévén, igen egyszerűen
volt látogatható.
A
levéltár épületét ridegnek, belsejét, a szürke falak és szőnyegek
miatt "spártainak" írja le Hertz. Az első, amit itt, a nagyteremben
meglátott az a Judenkartei dossziék fekete tömege, (vagy száz ilyen
dosszié sorakozott a polcokon) s csak ezután tűntek fel a terem
minden falát beborító, világos fából készült, padlótól plafonig érő
keskeny, kihúzható fiókos katalógus szekrények. A fiókok fém
fogantyúi alatt, kis "ablakokon" az ABC betűi voltak láthatóak.
Dr. Fischer, a levéltár igazgatója elmagyarázta a füzetek és a
katalógus szekrények történetét. A történet lényege, hogy a nácik
protestáns lelkipásztorokkal csináltatták meg azt a precíz és
részletekbe menő adatfeldolgozást és katalogizálást, ami után
Deborah Hertz mindezidáig hiába kutatott.
A
sok 20. századra jellemző tragikus történethez hasonlóan ez a
történet is 1933-ban kezdődik. Alig három hónappal azután, hogy
hatalomra kerültek a nácik 1933 áprilisában, új törvényeket iktattak
be, melyek arról szóltak, hogy minden állampolgárnak dokumentumokkal
kell igazolnia "faji" eredetét.
Az alapgondolat az volt, hogy a vallás fogalmát átalakítsák
valamiféle egyszerűbb, a tömegek által jobban érthető
alapgondolatra, amit a nácik úgy neveztek, hogy faji kérdés. Az volt
a náci ideológusok terve, hogy a vallási alapokon nyugvó keresztény
- zsidó polarizálódást felváltsák a faji jellegűként hirdetett Árja
- Zsidó dichotómiára.
Nagyon hamar kiderült azonban, hogy nem is olyan egyszerű a
kereszténységet az árja fogalommal behelyettesíteni. A vallás és az
etnikum közötti kapcsolat nagyon mélynek és bonyolultnak, kuszának
tűnt. Az egyik alap probléma a Judaizmus
jellegzetességéből adódott, hogy tudniillik, a zsidóság egyszerre
vallás és etnikum. Ezzel szemben, a kereszténység etnikumok felett
átívelő, azoktól független vallás legalább is, ami az alapjait
illeti. Évszázadokon keresztül különböző népek, törzsek, nemzetek
vették fel a keresztet, vallották magukat kereszténynek. A
Judaizmusban való részvételre a születés, az anyai ág jogosított,
míg a kereszténységbe a keresztelésen és a konfirmáción keresztül
vezetett az út. A fő problémát a nácik számára az jelentette, hogy
az évszázadok során zsidók ezrei "tértek át," lettek megkeresztelve.
A lényeg, amire a nácik el akartak jutni, az volt, hogy ha a
kereszténységet, keresztényeket átformálják árjákká, akkor az áttért
zsidók és leszármazottaik nem számíthatnak többé legitim
keresztényeknek.
Ezek után egyik napról a másikra, óriási igény jelentkezett családfa
kutatási és genealógiai ismeretekre. Mindenkinek szüksége lett olyan
dokumentumokra, melyek igazolták családfájuk "tisztaságát"
nagyszülőkre visszamenőleg, ami a genealógiai kutatásokon alapuló
igazolás legtávolabbi határa volt. Akik azonban a náci rezsim
vezetői közé akartak kerülni, azoknak még távolabbi, még tisztább
származási igazolásokat kellett felmutatni. Na de a fő kérdés az
volt, hogy hol lehet ilyen igazoló adatokhoz jutni. A németek
többsége természetesen nem tudta, hogy hol kell keresnie ezeket az
adatokat. A 18. századig visszamenően Berlinben több mint 50
protestáns templom épült és funkcionált. Itt jelentkezett a megoldás
kulcsa. Az itt meglévő adatok kereshetőségének érdekében hozták
létre a többfalnyi katalógus szekrényeket és a bennük lévő
kartonokat. Ezek a kartonok tették lehetővé a leszármazottaknak,
hogy megtalálják az őseiknek megfelelő egyházközséget. Minden egyes
karton, itt a jebenstrassei
levéltárban, tartalmazta a nevet, a születési dátumot és annak az
egyházközségnek a nevét, ahol a protestáns családban született
újszülött meg lett keresztelve itt Berlinben, visszamenőleg egészen
1645-től 1933-ig. Ezekből a kartonokból minden érdeklődő
megtudhatta, hogy hol, melyik község melyik templomának
nyilvántartásában találják meg születési dokumentumaikat.
Ezt az óriási munkát Karl Themel, a Luisenstädtische Kirche
lelkésze szervezte meg. Az általa létrehozott csoportban a "Verkartungstruppen,"
vagyis a "kartonozó csapatban" részben önkéntesek dolgoztak, de a
Belügyminisztérium által rendelkezésére bocsátott komoly összegekből
állandó fizetett munkásokat is tudott alkalmazni. Fő feladatuk az
volt, hogy ki kellett másolniuk a szükséges részeket az eredeti
feljegyzésekből. Hogyha a keresett ős protestáns családban
született, a szükséges adatok kartonokra kerültek és kartonok szép
katonás rendben be a fiókokba. Ellenben, ha az ős egy más hitű
családban látta meg a napvilágot és csak később, betéréssel került
az egyház tagjai sorába, ez esetben az adatokat egy jegyzetlapra
írták ki, ezek a lapok aztán lefűzhető tömbökbe kerültek és ezekből
a dossziékból, ezekből a jegyzettömbökből álltak össze a
Judenkartei, vagyis a Zsidókartonok, az úgynevezett Fekete
Dossziék. Themel lelkész kartonozó brigádja hetenként 50 000 kartont
és füzetlapot töltött meg adatokkal. 1937-ben több mint egymillió
megkeresztelést és áttérést naplóztak ki a születési okmányokból.
A
náci Németországban származási okiratok birtoklása hatalommá vált.
Az eddig ismert vagy éppenséggel titkolt ősök adatai nagyon gyakran
alkalmasakká váltak arra, hogy bárkit vádolhassanak, sőt, hogy
zsarolhassanak velük akár magánembereket, akár hivatalokat. Ahogy a
zsidókra vonatkozó törvények egyre tisztábbá tették, egyre
precízebben definiálták az "alacsonyabb rendű majd szükségtelen"
embercsoport fogalmát, úgy váltak a Themel lelkész kartonozó csapata
által gyűjtött információk egyre fontosabbá, mondhatni életbevágóan
szükségessé. Természetesnek tűnt, hogy a hatalom, a kormány nem
hagyhatta, hogy ilyen központi erő, ilyen fontos és erőt biztosító
"kutatási projekt" továbbra is egyházi ellenőrzés alatt legyen. A
náci állam úgy gondolta, hogy egyedül az ő privilégiuma kell, hogy
legyen a kutatás és az adatok birtoklása.
Így aztán, az eredetileg a Nemzeti Szocialista Párt Reichssippenamt
(RSA) nevű részlegeként működtetett "kutató" csoport, mely a
párttagok "faji tisztaságát" volt hivatva ellenőrizni, a Párt
hatalomra kerülését követően, átalakult a kormány hivatalos Családfa
Kutató és Ellenőrző Hivatalává. A Hivatal a Belügyminisztérium
épületében kapott helyet.
A
nácik "faj és származás" iránti elkötelezettségét nem elégítette ki
egy hivatal. Ahogy az a későbbiekben rendszerré vált, több hivatalt
hoztak létre azonos, vagy hasonló célok elérésére. A származási
háttér-információk megszerzése és kezelése is több, egymás
tevékenységét nem csak fedő, de egymást konkurenciaként kezelő
hivatalhoz tartozott, így a belügyminisztérium szerves részévé vált RSA mellett a náci pártnak és az SS-nek is meg volt a maga külön
családfa kutató hivatala. Az SS-nek azért volt szüksége saját
"kutató csoportra," mert a soraiba felvett személyeket maga akarta
ellenőrizni. Még a saját belügyi szerveibe sem bízott a náci
skizofrénia. Továbbá a belügyi (RSA) aktákat használták azok a
"kutatók," akik a zsidókkal, a zsidókérdéssel foglalkoztak. Például
az Új Németország Történelmét Kutató Nemzeti Intézet zsidókérdéssel
foglalkozó "kutatócsoportja" folyamatosan adta ki a különböző
adatokat és táblázatokat az áttérésekről és a vegyes házasságokról.
A
Belügyminisztériumon belül működő RSA különböző módon koordinálta a
családfa kutatásokat. Megszervezte, hogy Németország különböző
városainak helyi közösségeitől a dossziék felkerüljenek Berlinbe,
hogy ott mikrofilmre vegyék az adatokat. Ők voltak a felelősei
annak, hogy ez az óriási munka, főleg az 1933-as Árja rendeletek,
majd az 1935-ös Nürnbergi Törvények után beindult tömeges
érdeklődésnek és megkeresésnek meg tudjanak felelni. Az RSA
felügyelői igazították el a helyi lelkészeket, hogy miképpen kell a
megfelelő adatokat kigyűjteni a rendelkezésre álló halmazból.
Továbbá, az RSA adott ki egyéneknek úgynevezett Árja Igazolást,
aminek létezett rövidtávú és hosszú távú változata, és ami igazolta
tulajdonosának tiszta árja eredetét. Az RSA hatáskörébe tartozott a
"bérelt" tudósok kutatásainak koordinálása, akik magán megbízásból
kutatták megbízóik származásának tisztaságát. Amikor már a
végeláthatatlan papír kígyó káosszal fenyegetett, az RSA a berlini
Vilmos Császár Antropológiai Intézethez tudósaihoz, kutatóihoz
fordult segítségért. Az Intézet antropológusait az RSA megbízta,
hogy a papíron "fajilag kérdéses" eredetűnek tűnő eseteket,
antropológiai vizsgálatnak vessék alá, az orrok, a fejformák, a
hajszín és a testméretek alapján sorolják a vizsgált személyeket az
árja vagy a zsidó rassz
kategóriájába. Az igény az volt, hogy mindkét kategóriát éles
kontúrokkal lehessen megfogalmazni, hogy minél biztosabban el
lehessen különíteni egymástól.
1935-re szinte a teljes németországi populáció családfáját
feldolgozták. Az RSA azonban még mindig gőzerővel dolgozott a
különböző kisebb, de nagyszámú hiányosságok felderítésén, melyek a
teljes népesség hibátlan felméréséhez szükségesek voltak. Még be sem
fejezték a Judenkartei dossziéit, amikor elindult egy másik terv egy
olyan katalógus elkészítésére, amely a házassági és a halálozási
adatokat dolgozza fel. Az RSA igazgatóságának korabeli leirata
szerint, Németország szerte mintegy 50 000 egyházközségből kb. 350
000 egyházi nyilvántartású anyakönyvet kell még feldolgozni, melyek
mintegy 800 millió születési, házassági és halálozási adatot
tartalmaznak, és aminek a potenciális feldolgozása kb. 80 millió
birodalmi márkát tesz még ki.
A
vallások polaritásának átváltoztatása markánsan megkülönböztetett
faji csoportokká, ma már ez világosan látszik, nagymértékben
egyengette a népirtáshoz vezető utat.
Az RSA emberei különösképpen érdeklődtek az után a pár százezer
személy után, akiknek a családfája nem volt tisztán Árja. Ebből a
szempontból a zsidó születési és házassági adatok megkerülhetetlenek
voltak. Hogy zsidó oldalról is biztosítsák az adatok begyűjtését, az
RSA a Gesamtarchiv der deutsche Juden-hez, (GDJ) a Német Zsidók
Központi Levéltárához fordult, "kérve" annak együttműködését. A
Levéltárat 1906-ban alapították. Az irodák és az anyag az Oranienburger utcai, Berlin zsidó negyedének közepén álló híres
zsinagógához kapcsolódó kommunális épület legfelső emeletén voltak
elhelyezve. 1933 előtt ez a levéltár jócskán elhanyagolt, mondhatni
igénytelen állapotban volt, még a lift sem ment fel a legfelső
emeletre és a meglévő dokumentumok szerint az Igazgatótanács
1923-óta egyszer sem jött össze megbeszélésre. De mindez hirtelen,
1933 elején megváltozott, a Levéltár mozgalmas kutatási helyszínné
változott. 1920-tól a Levéltár igazgatója Jacob Jacobson volt, egy
sokat publikáló tudós, karakteres konzervatív és nemzeti politikai
nézetekkel. Jacob Jacobson úgy politikai, mint gyakorlati
szempontokból igen nehéz helyzetbe került 1933 elején, amikor a RSA
megkereste az utasításnak is felfogható felkéréssel.
A
probléma még csak jobban összetetté válik azzal, hogy Jacobsonnak
megvoltak a maga saját családfa kutatási tervei,
beleértve azt a tervét is, hogy a zsidó archívumot egy valós nemzeti
és közösségi adatokat tartalmazó gyűjteménnyé alakítsa. Mivel az RSA
–nak erről az oldalról is az adatok központosítására volt szüksége,
Jacobsont elküldték szerte Németország zsinagógáiba, hogy gyűjtse
össze a helyi születési, házassági és halálozási adatokat tartalmazó
bejegyzéseket. A "begyűjtő" munka során Jacobson több, mint 400
zsidó közösség adathalmazát adta át az RSA munkatárainak. Kutatásra
igen hasznosnak találta a gyűjtő munkája során fellelt indexeket,
egy jelentésében (amit emlékirataiban is megemlít)
1935-ben beszámol arról, hogy egy index kötet alapján munkatársaival
megkezdte a 18. és 19. századi berlini zsidó születések
feldolgozását.
Jacobsonnak megvolt
a maga személyes tragédiája is. Emlékiratai igen csak felkavaróak.
Munkájával egy időben számos családtagját, rokonát deportálták
Hamburgból "kelet felé."
Maga trükközte ki,
vagy a véletlen hozta nem tudni, de éppen Hamburgban "kutatott,"
amikor családjára
is sor került, így még el tudott búcsúzni tőlük.
Emlékirataiban az RSA munkatársaival való közös munkát korrektnek
nevezi, nem fogalmaz meg irányukban, sőt az egész Hivatal munkájával
kapcsolatban semmiféle kritikát. Úgy emlékszik vissza, hogy
"a furcsa kapcsolat köztem és az RSA hivatalnokai között,
mondhatni az úriemberség keretein belül mozgott. Akárhogy mentek a
dolgok, az urak az RSA-tól segítőkészek voltak irányomban és ugyan
ezt tapasztaltam munkatársaim irányában is."
A
zsidó archívum zsidó munkatársai, még ha előre is látták volna a
tragikus jövőt, akkor se tudtak volna sokat segíteni, akár magukon,
akár sorstársaikon. Jacobsonnak sem volt sok lehetősége bármiféle
mentési akcióra vagy csak egyszerűen filantróp tettre. A kevés
lehetőségek egyike az volt, ha valaki talált a múltjában olyan árja
férfi felmenőt, akivel valós vagy csak feltételezett kapcsolata
lehetett egy zsidó nővel. Egy árja nagyapa, vagy apa a nácik
szemében sokat javított a személy "zsidóságán," mivel a
tradicionális zsidósággal ellentétben, ahol az anyától való
származás a döntő, a náci törvények elfogadták az apai leszármazás
igazolását.
Bizonyos nézőpontból Jacobsont akár kollaboránsnak is nézhetnénk. De
tüzetesen vizsgálva tevékenységét nem biztos, hogy álláspontunk
egyértelmű lesz. Nem igazán volt együttműködő azokkal, akik azért
keresték fel, hogy árjaságukat, vagyis zsidó nélküli felmenőket
igazoljanak, náci karrierjük érdekében. Emlékiratában feljegyzi,
hogy egy napon egy zsidó kinézetű katonatiszt jelent meg a GDJ
(Zsidó levéltár) Oranienburger utcai épületében azzal, hogy
felettesei utasítására igazolja zsidótlan felmenőit, vagyis, hogy
nem számít zsidónak. Jacobson legyőzve ellenérzését, utánanézett a
tiszt családfájának, annak legnagyobb örömére közölte, hogy nincs
zsidó felmenője. Pár napra rá, hogy a tiszt boldogan távozott az
árjaságát igazoló papírral, Jacobson megtalálta a tiszt szüleinek
sírját egy kisebb berlini zsidó temetőben. De, hogy a tiszt
karrierjének ne ártson, ha már egyszer az "tisztán távozott," nem
szólt az érintettnek.
Jacobson keze meg volt kötve, az hogy adatokat változtasson, netán
hamisítson bárki érdekében is, egyszerűen lehetetlen volt. Az RSA
két teljesen azonos összeállítást készített a Judenkartei
dossziékból, az egyiket az egyházi levéltárba, egyet meg a saját
használatára. A "kartonozó csoportok" két azonos lapot másoltak ki
az egyházi nyilvántartásból minden egyes betérőről, az egyik ment a
most már Jebenstrassén tárolt Fekete Dossziékba, míg a másik az RSA
saját archívumába került. Az RSA állandó ellenőrzéseket tartott,
folyamatosan egyeztette az adatokat. Az a kevés, már végső
kétségbeesésében Jacobsonhoz forduló, vagy a kartonja eltüntetése
érdekében őt megvesztegetni akaró zsidó, akár a RSA provokátora is
lehetett.
Jacobson élete egyre nehezebbé vált. Ő valamint felesége és fia,
1938 őszén tervezték elhagyni Németországot, közvetlenül a novemberi
Kristályéjszaka
eseményei után. Mindhármuknak megvoltak a szükséges útlevelek és
vízumok. De néhány órával indulásuk előtt, útlevelüket bevonták.
Jacobson közbenjárására felesége és fia visszakapták papírjaikat.
Fiuk azonnal Angliába emigrált, míg Jacobson felesége 1939
szeptemberében hagyta el Németországot, épp a háború megkezdése
előtt. Jacobsont a németek nem engedték ki az országból, szükség
volt rá az RSA munkájához.
A
novemberi Kristályéjszakát követő napokban a Reichsippenamt, a
Gestapo utasítása értelmében beköltözött az Oranienburger utcai
zsinagógával egybeépült zsidó közösségi épületbe.
A novemberi pogrom napjaiban a Gestapo az összes zsinagógából
összeszedte a helyi közösségre vonatkozó iratokat és azt akarta,
hogy a most összerabolt adatok és az RSA, valamint a már meglévő
központi zsidó adatbázis a GDJ egy fedél alatt legyenek. Most már
gyakorlatilag az egész adathalmaz a Gestapo felügyelete alá került.
Az összevonás célszerűsége csak a dolog egyik indítéka volt. A
másik, a dolog szimbolikája a nácik számára sokkal fontosabb, szinte
csak a rómaiak 2. századi Jeruzsálem névváltoztatásának
szimbolikájához hasonlítható, a tudatos zsidótlanítás egyik első
lépése, a zsidó központ megszüntetése, címének eredeti
konnotációjától történő megfosztása volt. Az összevonással 1938
novemberétől a legnagyobb berlini zsidó zsinagóga és közösségi
centrum megszűnt létezni, címe a következő hét évben a
Reichssipenamt, a Birodalmi Származás Igazoló Hivatal által kiadott
árja igazolások fejlécén virított, mint a Hivatal címe. A közel száz
éves zsinagóga és közösségi központ, mint a zsidótlan származás
igazolásának központja... A középkori behelyettesítő teológia 20.
századi halálos változata.
Ezzel a lépéssel Jacobson eddig sem könnyű élete még nehezebbé vált.
A döntés, amely nem engedte, hogy az országot elhagyja, azt is
mutatja, hogy dacára Németország faji csoportosításának munkája
befejezéshez közeledett, az RSA még mindig gőzerővel töltötte meg a
kérdőíveket élő zsidókra, valaha élt zsidókra és "részbeni zsidókra"
vonatkozó adatokkal. Azonban 1938 után az RSA hatásköre pusztán a
papír munkákra terjedt ki, a tényleges hatalmat a Gestapo gyakorolta
az Oranienburger utcai származást nyilvántartó és igazoló
központban.
1943-ban érkezett el az idő, amikor Németország kihirdethette
zsidómentességét. (Judenfrei) Jacobsont Theresienstadtba
deportálták, ahol elég érdekes módon engedélyt kapott kutatásai
folytatására, a magával vitt kartonok, dossziék további
feldolgozására. Túlélte a lágert, a háborút és Angliába ment a már
ott élő családjához. Később kutatásairól, a Berlin Zsidóság
történetéről két könyvet is kiadott, melyek ma is a témával
foglalkozó kutatók számára megkerülhetetlenek. Az azonban máig
eldöntetlen kérdés, hogy Jacob Jacobson önhitt áldozata, vagy önző,
egyéni érdekű együttműködője, vagy netán a zsidó tudományosság
titkos és nem megfelelően értékelt hőse volt-e, aki Németország náci
korszakában, a német és a világ zsidóságának megsemmisítése során, a
német zsidóság létének tudományos feltárásáért és igazolásáért
dolgozott.
Mischlinge-k
és további problémák
Köszönhetően annak, hogy most már mind a keresztény, mind a zsidó
genealógiai adatbázis a nácik kezében volt, az RSA tökéletesen ki
tudta szűrni a mischlinge, vagyis a keverék, akkori magyar
szóhasználattal a félvér zsidókat. A részletekbe menő kutatás
fontosságát a folyamatos kényszer, a zsidó meghatározás
kényszere adta tekintve, hogy a "félvér" zsidók helyzete állandóan
központi kérdés volt a náci hivatalt és katonai rangot viselők
között. Mégis zsidógyűlöletük, vagy a zsidóktól való félelmük révén
oda jutottak, hogy saját rend és hatékonyság mítoszukon átlépve, még
mielőtt a fenti kérdés végleges tisztázására sor került volna, már
elkezdték a zsidók tömeges elpusztítását. Még 1942 januárjában Wannsee partján tartott összejövetelen
is maradtak tisztázatlan kérdések a tekintetben, hogy ki a zsidó,
noha a már technikainak, gyakorlatinak tekinthető genocídium már
rég elkezdődött. A tóparti villában tartott "zsidótlanítás szakértő" Eichmann és az állami bürokraták titkos találkozója előtt már
konzervdobozokban kiszerelt gyilkos gázt használtak több mint 40000
zsidó "iparszerű" elpusztítására a lengyelországi Chelmnóban.
A
fajelmélet szakértőit és bürokratáit még mindig zavarta az a
tisztázatlan szabályozás, ami az általuk fajnak tartott fogalom és a
vallás keveredésével, nehezen definiálható csoportokat
eredményezett.
Először is ott voltak a tisztán (négy nagyszülő) zsidó származásúak,
akik sem fizető, sem pártoló tagjai nem voltak a helyi zsidó
közösségnek. A törvények már 1876-tól lehetővé tették, hogy valaki
kilépjen a Hitközség bürokratikus kereteiből úgy, hogy nem kellet
semmilyen más vallásba betérnie.
Sőt, több olyan eset is volt, amikor a kilépő (Austritte)
megmaradt ortodox zsidónak. Természetesen a nácik számára ők is
ugyan úgy zsidónak számítottak.
Aztán azok is sok fejtörést okoztak, akiknek szintén mind a négy
felmenői zsidók voltak, de már ők maguk áttértek valamilyen
keresztény hittre. Ők voltak a keresztény vallású, de a faji
törvények alapján zsidónak számító "nemzsidó zsidók."
Gondot okozott azoknak a megítélése is, ahol a felmenők keresztények
voltak ugyan, de betért, a zsidóságból áttért keresztények. Nem csak
az állami bürokráciának, de a családoknak, családok titkolt
múltjának sem tett jót ezeknek az adatoknak a bolygatása. Sok ezer,
tízezer család meglepetéssel fedezte fel az ősök által titkolt zsidó
származását.
Persze, nem csak a tisztán zsidó ősök okoztak a szortírozóknak
fejtörést, hanem inkább azok, ahol az ősök is keveredtek vegyes
házasságok révén. A náci ideológia által vezérel logika visszanyúlt
a végtelen múltba, ahol azonban mindig felbukkant egy vagy több
zsidó (vagy más, "nem árja") ős. A "tudományos kutatás" egyik ága
azzal foglalkozott, hogy vajon az áttért nagyszülők leszármazottaik
szempontjából faji vagy vallási elkülönítést kapjanak-e. Néhányan
amellett érveltek, hogy túl kell menni a nagyszülők generációján és
a nyolcadrész de lehetőség szerint a tizenhatod rész zsidó fogalmát.
Ez az igény késztette a Judenkartei összeállítóit arra, hogy az
adatokat egészen 1645-ig visszamenőleg gyűjtsék. Ezekkel az
anomáliákkal együtt végül a genealógiai kutatások határát a négy
nagyszülőnél húzták meg. Ez azt jelentette, hogy ha a nagyszülő
áttért, akkor a vizsgált személy árjának számított inkább, mint
"reaktivált" zsidónak. Ez a bürokratikus állásfoglalás azonban
ellentmondott az "ideológiának," amely a végtelen múltba vesző árja
tisztaság felsőbbrendűségét hirdette. Talán ez a németeknél ritkán
tapasztalható elmélet-gyakorlat közötti ellentmondás eredményezte,
hogy a rendszer bizonyos esetekben mutatott némi flexibilitást.
A
tényleges zsidó ősöktől származó zsidók száma a Harmadik Birodalom
egyik folyamatosan felszínen tartott vitája volt. Az első
nekifutásra 1933-ban hozott un. árja meghatározó rendeletek sokkal
szélesebben határozták meg a nem árja fogalmát, mint a
későbbi, 1935- törvények. Az első, 1933-ban hozott rendeletek
szerint, a nem árja fogalommal felruházott csoportban meg
kellett különböztetni negyed,- fél,- háromnegyed, és teljes
zsidókat. Később, 1935-ben az úgynevezett Szeptemberi Nürnbergi
Törvényekben már a negyed és néhány estben a fél zsidó fogalmát
kivették a nem árja kategóriából. Itt és ebben a kontextusban
érhető tetten a nagyon ritka, bürokratikus skizofréniából adódó
lazább zsidó-politika némely összetevője.
A
fentieknek praktikus értelmet adva, azt mondhatjuk, hogy 1933-ban
senki sem tudta, hogy Németországban hány zsidó van. A hivatalos
zsidó közösségek taglétszáma kb. félmillió zsidót számolt, (minkét
oldali zsidó felmenőkkel) és körülbelül ugyan ennyi lehetett a nem
árjának számító, vegyes "hátterű" zsidók száma is. Végeredményben
közel egymillió német állampolgárt lehetett valamilyen szinten
zsidónak bélyegezni.
A továbbiakban, a háború alatt a negyed-zsidókat vissza
árjásították és a fél-zsidók lekerültek a kitelepítendők (majd
megsemmisítendők) listájáról. Igaz, ez utóbbiak, csak időlegesen
élvezték ezt a privilégiumot és ők is a haláltáborokba kerültek. A
történeti hűség kedvéért, meg kell jegyezni, hogy közülük elég
sokan, mivel csak később került rájuk a sor, a háború "gyors"
befejezésének köszönhetően túlélték a borzalmakat.
Árja származást igazoló okirat
Az Oranienburger
Strasse zsinagógában tett látogatásunk emlékére, a megadott források
és Deborah Hertz kutatásainak felhasználásával írta : Friedmann Sándor
Deborah Hertz:
Hogyan lettek a zsidók németek
Fordította: Friedmann Sándor