Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe 2010 rendezvénysorozat,
Brésit - kezdetben... konferenciáján a Szentírás- és Talmudtudományi
Tanszék rendezésében. (Budapest, 2010 november 23)
Tóbit könyve számos irodalmi
forrásból összeszőtt áltörténeti, mesei novellisztikus jellegű
elbeszélés. Az elbeszélő szálra más műfajú darabokat is fűzött a
szerző: a narratív részeket a bölcsesség-irodalomból ismert rövid
mondásgyűjtemények és költői részek, imák szakítják meg.
A források műfaji változatossága és az elbeszélés néhány
következetlensége ellenére Tóbit könyve homogén mű. Hasonlóképpen
egységes a mű szemlélete is.
Tóbit mint deuterokánonikus (protestáns szóhasználattal: apokrif) mű
sosem volt része a héber nyelvű szent iratoknak. Az ókor óta csak a
Septuaginta görög fordításából és Szent Jeromos latin
Vulgata-szövegéből volt ismert, noha feltételezték, hogy a mű
eredetijét sémi nyelven írták. A sémi szöveg aztán előkerült a
qumráni 4. sz. barlangból, Ben Szíra, 1Henok, és a Jubileumok
könyvének társaságában. Tóbit qumráni szövegeit négy arámi
(4Q196-199) és egy héber (4Q200) kézirat töredékei képviselik.
A teremtés mint aktus és a teremtett
világ leírása - ezek a témái két imának Tóbitban. Az elsőt Tóbit
mondja, miután elűzte a Sára vőlegényeit megölő démont (Tob 8:5-8).
A második Ráguél áldása, lánya házasságának elhálása után (Tob
8:15-17). Mindkét ima formája: áldás.
Az áldás nem puszta beszédaktus. A kimondott szavaknak megkötő
erejük van, amely erő biztosítja a biztonságot és jólétet az áldás
tárgya számára. Az áldás visszavonhatatlan és hosszú távú, érvényes
távolabbi nemzedékekre is. Az áldás-forma különösen gyakori a
Második Szentély korának irodalmában. A patriarcháknak adott áldás
utódokról és Kanaán földjének birtoklásáról szól. Mint ilyennek,
kulcs-szerepe van a patriarcha-elbeszélésekben, melyek darabait az
áldások összekötik.
Ugyanígy áldások kötik össze a Zsoltárok kisebb gyűjteményeit.
A qumráni szövegek különösen gazdagok különböző személyek által
mondott áldásokban. Isten megáldja az embereket, „szent lakhelyéről”
(1QSb 3:25). Az áldás birtokosai a kiválasztottak, az „örök
szövetség” tagjai (1QSb 1:3). Az „áldani” (brk) ige azonban nem csak
Istennel kapcsolatos; az emberek is mondanak áldásokat, Istenhez
Címezve. Ez a forma jelen van a Zsoltárok gyűjteményében is (pl.
Zsolt 26:12), de par excellence formává a qumráni szövegekben válik.
Az imaszövegek Istent mint a világ urát és nagy királyt áldják.
Ezek az áldások Isten a múltban cselekedett megmentő tetteinek
himnikus felsorolásai; a jövőbeli segítségre és megmentésre a
korábbi megmentések szolgálnak alapul.
A „dícséret és áldás” (hll wbrk) forma némelykor emberi áldáshoz
kapcsolódik.
A qumráni, Istenhez intézett emberi áldások ugyanakkor a
kiválasztottság gondolatához is kapcsolódnak. Isten távol van a
bűnösök gyülekezetétől.
Istent áldják mindazok, akik elnyerték „a tudás értelmét”,
hogy megértsék és előszámlálják Isten csodáit,
kegyelmének
bőségét.
Az emberek „értelmük szerint” áldják Istent.
A qumráni szövegekben gyakori a felhívás Isten áldására. A
Világosság Fiainak serege is áldásokat intéz Istenhez az eszkhatologikus háború során Tóbit első imája, amelyet a démonűzés után mond, a következőképpen
hangzik (Tob 8:5-8):
“Áldott vagy,
atyáink Istene! Áldott a te neved örökkön-örökké! Dicsőítsenek az
egek és mind a teremtmények mindörökké. Te teremtetted Ádámot, és
hűséges segítőül mellé adtad a feleségét, Évát. Tőlük származik az
emberiség. Azt mondtad: nem jó az embernek, ha egyedül van.
Alkossunk mellé hozzá hasonló segítőtársat. Uram, én most nem
rendetlen vággyal veszem el nővéremet, hanem tiszta szándékkal.
Engedd, hogy irgalmat találjon és találjak én is, és együtt
öregedjünk meg.”
Akkor Ráguel e szavakkal magasztalta
az ég Istenét:
„Áldott légy,
Uram, minden tiszta ének zengje dicséretedet örökkön-örökké! Áldott
légy, mert örömben részesítettél, s amitől rettegtem, az nem történt
meg velem, hanem nagy irgalmasságod szerint bántál velünk. Áldott
légy, mert megkönyörültél ezen a két egyetlen gyermeken. Ezentúl is
légy hozzájuk, Uram, irgalmas és
oltalmazd őket! Örömben és kegyelemben éljék le életüket!”
Közösen rámondták: „Úgy legyen, úgy legyen!”
A második ima, Ráguel áldása, a házasság elhálása után, a következő (Tob
8:15 17):
“Akkor
Ráguel e szavakkal magasztalta az ég Istenét: „Áldott légy, Uram,
minden tiszta ének zengje dicséretedet örökkön-örökké! Áldott légy,
mert örömben részesítettél, s amitől rettegtem, az nem történt meg
velem, hanem nagy irgalmasságod szerint bántál velünk. Áldott légy,
mert megkönyörültél ezen a két egyetlen gyermeken. Ezentúl is légy
hozzájuk, Uram, irgalmas és oltalmazd őket! Örömben és kegyelemben
éljék le életüket!”
A
két áldást Sára vőlegénye és apja mondja, a lány házasságát
megelőzően, és a házasság consummatioját követően. Az áldásoknak
mágikus szerepük van; az első előrevetíti a teremtő Isten győzelmét
a démon fölött, és Tóbiás és Sára házasságának beteljesedését. A
hivatkozási alap: Ádám és Éva, az emberi faj ősei. Analógiaként
idézi fel őket, az új pár házasságának sikeréhez. A második áldás az
isteni hatalom erejét igazolja a démoni erők fölött. A két
himnuszban egy sor kifejezés utal a teremtésre – a teremtésre mint
aktusra , valamint a teremtéskor létrejött dolgok rendjére és
természetére. Ezeket a témákat visszhangozzák a narratív részek is;
általános jelentésüket pedig az imákban fejtik ki, amelyek a
narratív részekbe beékelve vannak. A témák a következők:
- az Ég és a teremtett világ istene
- Ádám és Éva teremtése és a házassági kapcsolatok jellege
(kulcsszavak: ‘rokon nő; ‘nem rendetlen vággyal,
hanem tiszta szándékkal’; ‘együtt megöregedni’; ‘két egyetlen
gyermek’).
- Emberek a teremtett világban (kulcsszavak: ‘kiválasztottak’,
‘Isten kegyelme’)
1. Az Ég Istene és a
teremtett világ Istene
Mindkét ima úgy írja le Istent
mint az ég Istené-t, a világegyetem urát. A démon kiűzése
után Sárából, Ráguel és családja “áldották az ég Istenét” (theos tou
ouranou) (Tób 8:15).
Tóbiás buzdítja „az egeket (hoi ouranoi) és az egész teremtést (kai
pāsai hai ktiseis sou)” hogy áldják Istent mindörökké (Tob 8:5). A
13. fejezet himnusza a „az égi
királyság”-ról (basileia tou ouranou) beszél (Tób 13:9 GI), és
Istent az Igazságosság Urának nevezi (ho kurios tēs dikaiosunēs),
úgy mutatva be, mint aki fenntartja a teremtett világ rendjét (Tób
13:7).
Az ég Istenét nem csupán az emberek áldják, hanem “az egek” (hoi
ouranoi) is, sőt, annak “összes teremtménye” (kai pāsai hai ktiseis
sou) is (Tób 8:5).
A Gen 1-re
alapozott bibliai hagyomány úgy említi Istent mint a kozmosz
teremtőjét. Utóbbi nem csak az eget és a földet foglalja magában,
hanem minden bennük levőt is: égitesteket, elemeket, a légi és földi
szféra elemeit, levegőt, vizeket, az azokban élő növényeket és
állatokat, valamint az embereket.
A qumráni himnuszok ismételten úgy mutatják be Istent, mint akit
teremtményei áldanak, ezek között említve nem csak az embereket,
hanem égi lényeket, különböző neveken. Az Istenhez az égi lények –
az ’élim, a „legszentebb szentség szellemei”
(rwhy
qwdš ), valamint angyalok
(ml’kym) –
részéről címzett áldások - a témái a qumráni Berakhot (Áldások) gyűjteményének.
Ennek az elképzelésnek egy speciális kifejezése a Szombati
Égőáldozat Dalai címen ismert angyali liturgia, amelyben angyalok
áldják Istent, emberi lények társaságában.
Az égi liturgia a későbbi misztikus zsidó irodalom (az ún.
merkábá-irodalom) állandó témája. Az égi és földi lények által
közösen mondott áldások, valamint a teremtett lények, mint az
Istennek mondott áldás forrásai közös témája számos qumráni műnek.
Szellemi lények, angyalok, szintén részei a teremtett világnak és
abban speciális funkcióval rendelkeznek. Angyalok szerepelnek Tóbit
narratív részében is, Rafáél angyal képviseli őket. Rafáél tanításai
azonban a mű végén egy egész angyali seregre és angyali hierarchiára
utalnak. Rafáél önmagát a hét „szent angyal”(hagioi aggeloi)
egyikének nevezi,“aki mindig készen áll arra,
hogy az Úr fölséges színe elé lépjen” (Tób 12:15). Szavai egy
égi szentély elképzelésére utalhatnak, az angyali imádat speciális
helyére, amely szolgálatot a hierarchia csúcsán álló angyalok
vezetnek. Rafáél feladata, hogy Isten elé hozza az emberek imáit és
feljegyezze azokat, és hogy regisztrálja az emberek kegyes
cselekedeteit (Tób 12:12-15). Ugyancsak Rafáélt küldi Isten a
földre, hogy Tóbiást elvezesse Rágesbe, hogy visszaszerezzék Tóbit
ott elhelyezett pénzét. Ő ad tanácsot Tóbiásnak a gyógyítást és
démonűzést illetően is. Neve („Isten meggyógyít”) tipikus
funkció-név, amely gyógyító feladatára utal.
Rafáél bizonyára nem az egyetlen angyal, akit Tóbit szerzője ismert,
azonban ő az egyetlen, akit név szerint is említ a szöveg. Tóbit
könyve nem szól az angyalok eredetéről. Rafáél a transzcendens
világhoz tartozik és szellemi természetű. Az emberek között emberi
formában jelenik meg. Ugyanakkor természete különbözik az
emberekétől: nincs szüksége sem ételre, sem italra. Az evés és ivás
az ő esetében csak látszat (horasis) az emberek számára (Tób 12:19).
Mint spirituális lény képes repülni, fölszállni az égbe (Tób 12:20).
Rafáél mindentudással rendelkezik, mind térben, mind időben. Ismeri
Tóbiás útjának célját is a médiai Rágesbe, sőt, tud a fiú rokonairól
is, akik az út közelében élnek, és hozzájuk vezeti a legényt. Ő az,
aki ismeri a titkot Tóbit vakságának meggyógyításához, és Sára
démonának elűzéséhez.
Tanító funkciója is van, amikor Tóbitot és Tóbiást Isten dícséretére
(eksomologein) tanítja, hogy dicsőítsék Őt, mondjanak neki
köszönetet mindazért, amit tett (erga), és magasztalják Őt (Tób
12:6). A tettek említése bizonyára Isten műveire vonatkozik a
történelemben, a példákra, amikor megmentette népét.
Rafáél titokban (kryptōs) adja át tanításait, később azonban
tanításai mindenki számára hirdetendők (Tób 12:6).
Tóbit könyvének angyal-képe hasonló ahhoz, amit a Második Szentély
korabeli forrásokból, főként az átfogó képet adó Jubileumok
könyvéből ismerünk. A Jubileumokban Isten a teremtés első napján, az
ég és a föld megteremtésekor alkotta meg azokat a szellemeket,
amelyek Őelőtte szolgálnak, vagyis az angyalokat. Meghatározott
funkcióra teremtette mindegyiküket: a Jelenlét angyalait, a
Megszentelés angyalait, a tűz angyalait, és az egyéb elemek és
természeti jelenségek (szelek, felhők, sötétség, jégeső, fagy stb.)
fölött álló angyalokat, és a naptári egységek angyalait (Jub 2.1-8).
A Jubileumok könyvében valamennyi angyalnév funkció-név, az angyal
által betöltött feladat nevéből. Két fő rendjük mindig jelen van a
szombat megszentelésénél (Jub 15.27). A Jubileumok könyve egyébként
ismeri a Virrasztóknak nevezett angyalok történetét is, akik az
itt olvasható elbeszélés szerint
azért jöttek a földre, hogy igazságosságot tanítsanak, szándékuk
azonban az ellenkezőjére fordult (Jub 4.14-15).
A
démonokat Tóbitban ugyancsak egyetlen alak képviseli, Aszmodaiosz.
Az alak eredetéről semmit sem olvashatunk; a szöveg csak mint „Aszmodaiosz,
a gonosz szellem”-et (Asmodaios to ponēron daimonion)” említi (Tob
3:8). Az ókori Keleten a démonokat, az angyalokhoz hasonlóan
spirituális lényeknek tartották. Aszmodaiosz valószínűleg
állandóan Sára közelében tartózkodik (így lehetséges csak, hogy a
lány valamennyi vőlegényét megöli, amikor azok a nász-szobába
lépnek); lehetséges az is, hogy, a közkeletű nyugati sémi elképzelés
szerint a lány testében lakik, megszállva tartja áldozatát (Tób
6:15). A démon elűzése ima és materia magica segítségével történik.
A démonokról Tóbit könyve is föltételezhetően azt tartja, hogy
repülni tudnak, hiszen az exorcizmus után Aszmodaiosz Egyiptomba,
egy Médiától távol levő országba menekült.
Rafáél angyal üldözőbe vette, utolérte, és
megkötözte kezénél-lábánál (kai edēsen auto ho angelos)” (Tob
8:3).
A
démon Tóbit elbeszélésében nem független erő. Valójában ő Isten
eszköze, hogy megakadályozza Sára nem-endogám házasságait, hogy
visszatartsa a lányt az endogám rendszer ideálja szerint nem
megfelelőnek ítélt személlyel. Ezért nem bántja a démon Sárát, és
ezért öl meg mindenkit, aki közelíteni mer a lányhoz (Tób 6:15). A
démon Tóbit könyvében része egy relatív dualisztikus rendszernek.
Nem független, hanem Isten hatalmának alárendelt. A démon kiűzése
Tóbitban Tóbiás imádságára történik, a materia magica (az
elégetett halmáj füstje) csak járulékos eleme a szertartásnak (Tob
6:17-18).
Istent Tóbit szövege többször
nevezi a történelem istenének. “Atyáink Istené”-nek
(theos tōn paterōn hēmōn)” nevezi, akinek neve áldott “örökkön-örökké”
(eis tous aiōnas)”, amint azt Tóbiás imájában olvashatjuk (Tób
8:5.). “Uralma örökké tart” (eis tous
aiónas)” (Tób 13:1). Minden korszakok istenének is nevezik, örök
uralmát pedig “örök királyság”-nak (basilea
tōn aiōnōn) nevezi (13:7 GII). A görög kifejezésekben szereplő aiōn
terminus jelentése “korszak”; valószínűleg a héber qs (Pl. qsym)
“idő, vég, korszak” terminus görög fordítása. Utóbbi jelentéssel
(“korszak”) a szó gyakor a qumráni szövegekben, meghatározott
korszak, periódus jelölésére (sajnos, a terminus sem a Tóbit-könyv
héber, sem az arámi szövegben nem maradt fenn). A qs szó legtöbb
említése a qumráni szövegekben az emberi történelem korszakaira
vonatkozik. Ezeket a korszakokat a bennük zajló emberi tevékenység,
bűn vagy erény jellemzi. A qumráni elképzelések szerint a
történelmet korszakok sorozata alkotja, jellemezve az etikai elvek
alapján értékelt emberi tevékenységgel.
Az előre meghatározottság eszméje is megjelenik Tóbitban. Rafáél a
következőképpen érvel Tóbiásnak Sárával kötendő házassága mellett:
“Ne félj, hiszen öröktől fogva neked szánták,
neked kell ma megmentened” (Tób 6:18).
Ez arra enged következtetni, hogy az időt és az emberi sorsok
eseményeit/bizonyos eseményeket Isten előre meghatározott.
Ilyenformán az idő és a történelem ugyancsak a teremtés művéhez
tartozik. A világ dolgainak előre meghatározottsága ismétlődő
motívum a qumráni hálaadó himnuszokban (1QHodayot).
A történelemben a viszonzás elve érvényesül.
Tóbit, akit fiatalemberként vittek fogságba Ninivébe, megéri még
Ninive bukását (Tób 14:14-15). A 13. fejezet látomása egy távoli
korszakot fest, amelyben az emberi társadalmat érintő radikális
változások történnek. A változásokat kozmikus felfordulás vezeti be,
amelyet a népek összegyűjtése követ a világ minden sarkából. Ez
örömteli változás lesz: „Ragyogó
világosság támad a föld minden táján. Eljön számtalan nép,
messziről, a föld határairól, hogy Urunk, Istenünk szent nevének
közelében lakjék. Ajándékot hoznak a kezükben, ajándékot az ég
Királyának” (Tob 13:11). Jeruzsálem Isten székhelye lesz
ebben a korban: „Hiszen Jeruzsálem újra fölépül,
és az ő háza is minden időkre” (Tób 13:16). „Izrael
minden fia, aki addig megmarad, tiszta szívvel gondol Istenre.
Eljönnek és Jeruzsálemben gyűlnek össze, és attól kezdve
biztonságban lakják majd Ábrahám földjét, és az a tulajdonuk lesz”
(Tob 14:7). A történelem utolsó, örökké tartó korszakában az emberek
békében élnek majd.
2. Ádám és Éva teremtéstörténete és ennek recepciója Tóbit könyvében
Tóbiás imája a kozmosz teremtésére utal, Gen 1 ún. hat napos
teremtéstörténetének hagyománya alapján.
Ezt követően Gen 2 hagyományát idézi, amikor Istent mint az első
emberpár, Ádám és Éva alkotójaként említi. Ádámon és Éván keresztül
Isten az emberi faj teremtője. Tóbiás imája kiemeli a teremtés
harmóniáját: az ég és a kozmosz teremtett dolgai mind áldják
Istent. Más események Gen 2-3 hagyományából – mint pl. a bűnbeesés
és benne Éva szerepe – nincsenek említve. Tóbiás imája Évát egyedül
csak „segítőtárs” minőségében említi, Ádám
társaként, „aki hozzá illő” (‛zr kngdw) (Gen 2:18).
A kifejezésben szereplő ngd szó jelentése „szemben, ellenében”, és a
kngdw kifejezés a kontextusban „kiegészítője, hozzáillő része”. Ez a
megfogalmazás azt sugallja, hogy Évát nem csupán Ádám segítőjének
tartották, hanem hozzáillő, őt kiegészítő résznek. Tóbiás házassága, amely az elbeszélő részben olvasható, arra
szolgál, hogy párhuzamot alkosson az első emberpár fenti
ábrázolásához. Évát ez Ádám feleségének nevezi (’šh „asszony”, az ’š
„férfi” szó nőnemű alakja) Gen 2:24-25-ben. A házasság tehát része a
teremtés rendjének.
Tóbiás végül is elnyeri azt a nőt, aki neki lett teremtve régtől
fogva, és aki kiegészítője, hozzáillő párja. A hozzáillő pár
megtalálása Tóbitban az endogám házasságot jelenti, vagyis közös
felmenőkkel rendelkező, rokon nőt találni menyasszonynak –ahogyan
Éva is Ádám bordájából származott (v.ö. Gen 2:21-22). Tóbiás ezt a
motívumot hangsúlyozza, amikor ezt mondja: „Uram,
én most nem rendetlen vággyal veszem el nővéremet (adelphē),
hanem tiszta szándékkal” (Tób 8:7). A görög adelphē „nővér”
főnév az adelphos „fivér” nőnemű alakja. A héber és arámi
Tóbit-töredékek az ’hh „nővér” szót használják, az ’h „fivér” szó
nőnemű alakját.
Tóbiás házasságának motiválója, amint arra ő maga utal „nem
rendetlen vággyal (ou dia porneian) hanem tiszta szándékkal (all’
ep’ alētheias)” (Tób 8:7). Jóllehet Tóbiás választása a saját
akaratából történt, a Sárával való házasság tervét az őt kísérő
angyal, Rafáél sugallta neki. Úgy látszik, Tóbiás nem ismeri fel
kísérője kilétét közös utazásuk ideje alatt. Tóbiást Rafáél vezeti,
és nem csak Médiába juttatja el, hogy megkaphassa apja pénzét, hanem
meggyógyítja apja szemét is, a fiatalember számára pedig hozzáillő
menyasszonyt talál. Ez utóbbi lehetőség induláskor még Tóbiás
számára sem ismert. Útjuk céljához közeledve az angyal elárulja a
fiúnak, hogy az éjszakát Ráguél, Tóbit rokonának házánál fogják
tölteni. Rafáél beszél Ráguél egyetlen leányáról és örököséról,
Sáráról is.
A lány legközelebbi rokona Tóbiás, így a fiú az, akinek joga van a
lányra, és aki jogot formálhat arra, hogy a lány apja vagyonát
megörökölhesse (Tób 6:10-12a). Emellett Ráfáél elősorolja a lány jó
tulajdonságait, legvégül említve annak szépségét: „A
lány nyíltszívű, bátor és bájos teremtés, és az apja nagyon szereti”
(Tób 6:12b).
Az angyal késznek mutatkozik tárgyalni a házasság ügyében a lány
apjával (Tób 6:13). Amikor Tóbiásnak a Sárával való házasság tervét
ajánlja, az angyal a mózesi Törvényre hivatkozik, amely előírja az
endogám házasságot. Ráguel tehát nem tarthatja vissza lányát
Tóbiástól, és nem ígérheti őt más férfinak, mert ezzel halálos
büntetést vonna magára (Tób 6:13). Tóbiás ismeri Sára történetét,
hogy a lányt „már hétszer is férjhez adták, de a
férje mindig meghalt a nászszobában. Akkor este halt meg mindegyik,
amikor belépett a szobába” (Tób 6:14).
Ismeretei szerint a démon nem árt Sárának „Őt
magát nem öli meg, mert szereti” (Tób 6:15).
Rafáél most az atyai tanításra utal, amely szerint Tóbiásnak apja
nemzetségéből kell feleséget vennie (Tób 6:16). Felvilágosítja
Tóbiást a módszerről, hogyan űzze el a démont, és isteni védelmet
ígér a fiúnak (Tób 6:17-18). Nyomatékosan ismétli, hogy Tóbiás ne
féljen, hiszen Sára „öröktől fogva” neki van
szánva,
és Tóbiásnak kell a lányt megmentenie, a házassággal helyreállítva a
teremtés rendjét (Tób 6:18).
Az endogám törvény, amelyre az angyal mint „Mózes könyvében” levőre
utal (Tób 6:13) nem szerepel a mózesi Tóra előírásai között. Nincs
másik olyan törvénykönyv, amelyet az említett Mózes könyvével
lehetne azonosítani, és amely az endogámia parancsához forrásként
szolgálhatna.
A törvény megszegése a természet rendjének megszegését jelentené. A
démon e rend megszegésének büntető eszköze.
Nem saját akaratából működik, hanem az isteni akarat eszközeként.
„Nem rendetlen vággyal” – ez azt jelenti, hogy Tóbiás elhatározása
az endogámia követelménye miatt történt, a házasság jogi alapja
miatt, és nem a fiú saját érzékei és ösztönei sugallták. Ugyanakkor
az érzelmeknek is szerepük van a Sárával való házasság elhatározását
megelőzően. „Ahogy Tóbiás meghallotta Ráfael
beszédét és megtudta, hogy Sára a nővére, apja családjának a rokona,
annyira megszerette (hē psukhē autou ekollēthē autē sphodra),
hogy szívét semmi sem tudta elfordítani tőle”
(Tób 6:18). Az arámi szöveg ezen a helyen nem a lélekre (görög
pszükhé) utal, hanem a wlb <dbq> bh l[hd]’ kifejezést használja,
vagyis „szíve <ragaszkodott> hozzá [Sárához] [nag]yon” kifejezést
tartalmazza (4Q197 f4 iii:1). A „szív” említése ismét csak Tóbiás
értelmére, és nem érzelmeire való hivatkozást takar. Az ókori keleti
gondolkodásban ugyanis a szív az ész és az értelem központja volt –
és nem az érzelmeké.
Tóbiás érzelmei nem az érzékei, hanem a Tóra iránti szeretete nyomán
támadtak, és azért, mert megértette a Törvény előírásait. Tóbiás
elutasítja az érzékek vezetését és nem helyezi azokat az endogámia
parancsa elé.
A „nem rendetlen vággyal” motívumának kiemelése a történetben
ugyanakkor rejtett utalás olyan példákra is, amelyekben az érzékek
erősebbek voltak az isteni törvényeknél.
Ilyen eset volt az istenfiaké, akik, megpillantván a földi nők
szépségét (Gen 6:2), vágyukat követve leszálltak azokhoz, és
gyermekeket nemzettek velük (Gen 6:1-4). Az égi lényekről és földi
nőkről szóló hagyomány megtalálható a Henok-gyűjteményben is,
pregnánsan kifejezett mondanivalóval (1Hen 6-11).
Az égi lények, vágyukat követve elhagyják helyüket, megszegik a
szabályokat. A vágyból született, és az isteni akarat ellen való
kapcsolatok anomáliákat eredményeznek, mindent felfaló óriások
megjelenését.
Tóbit szerzője nyilvánvalóan jól ismerte a két helyen (Genesis,
1Henok) is megfogalmazott hagyományt – legalábbis erre engednek
következtetni Tóbiás fenti szavai. Ugyancsak a mű szerzőjének
endogám ideáljára utalhatnak az angyal szavai a Tóbiás házasságából
születendő leszármazottakról: „lesznek tőle
gyermekeid, akik olyanok lesznek majd neked, mint a testvérek”
(Tob 6:18),
a fogság-beli közösség tagjainak szokásos elnevezésére utalva.
Az együtt megöregedő Tóbiás és Sára az első emberpárhoz hasonlók, és
megismétlik azok feladatát. Amazokhoz hasonlóan ők is közös tőről
erednek, és egymás számára lettek teremtve, házasságuk “az égben
köttetett”. Ezek alapján együtt is kell megöregedniük. A Genesis
nemzetségtáblájában az utalás Ádám hosszú életidejére és magas
életkorában született gyermekeire (Gen 5:3-5) arra utal, hogy a pár
együtt ért meg idillien magas életkort; Tóbiásnak saját házassága
számára ez az ideál. Ráguel imája szerint Isten ebben a házasságban
két, egyetlen gyermeket egyesített (Tób 8:17). Ahogyan Ádám és Éva
egyetlen képviselői voltak fajuknak, úgy Tóbiás és Sára is egyetlen
képviselői családjuknak.
Az
elbeszélés tehát arra szolgál, hogy bizonyítsa az endogám házasság
isteni eredetét, amelyet maga Isten teremtett, és modellje Ádám és
Éva kapcsolata volt. Ez a racionáléja „az égben köttetett”
házasságnak. Ugyanakkor az érzelmek sincsenek kizárva ebből a
kapcsolatból. Tóbiás érzelmei Sára iránt a Rafáéltől kapott
információ nyomán támadnak fel. A történet szerint, a törvény
követelményei és az érzelmek összhangban vannak egymással.
Csoportjuk egyetlen képviselőiként endogám házasságot kötve Tóbiás
és Sára együtt öregszenek meg, az ősszülőkhöz hasonlóan.
3. Emberek a
teremtett világban
Ráguél áldása Istent „minden tiszta áldással” áldja az isteni
kiválaszottak (hoi eklektoi sou) részéről (Tób 8:15). A narratív
rész Tóbitot és családját mint jámbor személyeket mutatja be, akik
szigorúan megtartják a mózesi törvényt, különösen pedig a kultuszra,
a szociális gondoskodásra és a rokoni kapcsolatokra vonatkozó
előírásokat. Szükségükben Isten segíti őket, angyali közvetítéssel.
Az emberi kapcsolatokat Isten meghatározta még a teremtés előtt (így
Tóbiás és Sára endogám házasságát, amelyre többször is történik
utalás). Az út ennek megvalósításához azonban akadályokkal terhelt.
Rafáél “az Úr fölséges színe elé” vitte és
felolvasta Tóbit és Sára könyörgéseinek jegyzékét. Ugyanígy tett
korábban is, amikor Tóbit kegyeletből eltemette a halottakat. Az
angyali följegyzések nyomán határozott úgy Isten, hogy megsegíti
Tóbit családjának tagjait, és elküldte hozzájuk Ráfáél angyalát.
Rafáél feladata még ekkor is az
volt, hogy próbára tegyeTóbitot és családját (Tob 12:11-15).
A
kiválaszottak felismerik (vagy nem ismerik fel) a hozzájuk küldött
isteni küldötteket. Úgy tűnik, Tóbit felismeri az angyalt Azarja
személyében amikor biztosítja feleségét, hogy Tóbiás épségben fog
hazatérni az útról – noha érvelésében nem az angyalra, hanem a
rokonsági kapcsolatok tökéletes megbízhatóságára hivatkozik (Tob
5:21). Tóbiás és a többi szereplő nem látszanak felismerni az
angyalt; Tóbiás azonban habozás nélkül követi tanácsait. A
kiválasztottak felismerik az isteni segítséget életük eseményeiben,
és köszönetet mondanak érte, hiszen – mint Ráguél mondja - „amitől
rettegtem, az nem történt meg velem, hanem nagy irgalmasságod
szerint bántál velünk” (Tob 8:16).
A
kiválasztottakat mindenek előtt a Törvény betartása jellemzi, életük
minden pillanatában. Az elbeszélés gazdag példatárat hoz erre, a
példák mindenek előtt Tóbittal kapcsolatosak, aki “egész élete során
igaz úton járt, s a jót tette” (Tób 1:3). Szigorúan
megtartotta vallásának előírásait: északi létére, rokonaitól
eltérően (akik az északi Dán-i szentélybe jártak) ő a jeruzsálemi
szentélyt látogatta, tizedet adván pontosan az előírások szerint (Tob 1:5-8). A fogságban élve
betartotta az ételtörvényeket (Tob 1:10-11). Különösen ügyelt a
szolidaritást illető törvényekre, alamizsnát osztva a rászorulóknak
(Tob 1:17). Aggályos szigorúsággal tartotta be a tisztasági
előírásokat, minden részletükben (Tob 2:4). Tetteiért még halálos
veszélyt is vállalt (Tob 2:7-8). Mind ő, mind fia, Tóbiás endogám
házasságot köt.
A jámbor élet jutalma a siker.
Saját üzleti sikereit Tóbit jámbor életmódjának tulajdonítja (Tob
1:12-13).
Azonban a jámbort is csapások érhetik. Tóbit, szenvedései ellenére
sem lázadt soha Isten ellen.
A szenvedések tartós elviselésében olyan kiváló elődök szolgáltak
számára példaképül, mint Ahiqár . A jámbor tanítások Tóbit
könyvének egyik központi témáját jelentik.
A szövegbe iktatott mondások a bölcsességirodalom műfaját
képviselik és annak ideális életről való fogalmát tükrözik: “ Fiam,
légy mindig hű az Úrhoz. Ne vétkezz, és ne szegd meg a parancsait.
Egész életedben a jót tedd és ne járj az igazságtalanság útjain ”
(Tób 4:5). Mindazok, akik e szerint cselekszenek, virágozni fognak
minden tevékenységükben (Tób 4:6).
A gyermekáldás és -nevelés az élet teljességét jelenti: Tóbiás és
Sára házasságát hét fiúval áldotta meg Isten (Tob 14:3). Az embernek
nem szabad gyermektelenül meghalnia, és nem halhat meg a gyermek sem
szülei előtt (Tob 6:15). Egy egyetlen gyermek halála, netán
öngyilkossága a szülő halálát is okozná; a halálnak ez a fajtája
nagyon különbözik attól, amit egy befejezett emberi élet utáni
halálnak tartottak.
A leszármazottaktól kapott megfelelő temetést igen fontosnak
tartották (Tób 4:2). A feleség helye a férjéé mellett volt, a sírban
is (Tób 4:4).
Tóbit teljes életet élt, hiszen 120 éves korában
halt meg Ninivében (Tob 14:2). A teljes, befejezett élet olyan ideál
volt, amelyet a kiválasztottak érhettek el. Az ember halandó voltát
természetes dolognak fogták fel, a meghalás mikéntje azonban nem
volt mindegy. A természetes halált, a magas korban megtörtént
‘elalvás’-t ‘jó halál’-nak tartották. A túlvilági
élet milyenségét a személy életében cselekedett tettei határozták
meg: „Az alamizsna ugyanis megment a
haláltól és attól, hogy a sötétségre (to
skotos) kerülj” (Tob 4:10). A kérdés tehát nem az
elkerülhetetlen meghalás volt, hanem a halott túlvilági sorsa, örök
kárhozat, a Sötétségre menés – vagy egy ennél kedvezőbb sors,
amelyet közelebbről nem ismerünk.
Isten megmenti választottait. Azonban a jámbor is szenved életében
érdemtelen csapások miatt. Látszat és valóság éles kontrasztban
vannak. Mind Tóbit, mind Sára a „szenvedő igaz” képviselői, akiket
nem csak fizikai csapások sújtanak, hanem emberi gúny is.
Elkeseredésük mélypontján mindketten a halált kérik Istentől (Tób
3:1-6; 3:10-15). Az emberi imák felmennek az égbe, és az egy időben
mondott imák találkozhatnak.
Isten képes helyreállítani a tengelyéből kizökkent világot. Rafáélt
azért küldi, hogy meggyógyítsa a két szenvedő embert: Tóbitot,
leszedve szemeiről a fehér hályogot, hogy ismét láthassa Isten
világosságát; és Sárát, Ráguél leányát, férjhez adva őt Tóbiáshoz,
Tóbit fiához, és megszabadítva őt Aszmodaiosztól, a gonosz démontól
– mivel Tóbiás volt hivatva bírni őt endogám házasság keretében, a
törvényi előírások szerint.
A Tóbit-történet célja elmesélni, hogyan
állítható vissza a kizökkent világ egyensúlya. A történet során az
olvasó megismerkedik a a teremtés műveivel és a kozmikus
világrenddel: a kozmikus szférában működő angyalokkal és démonokkal,
valamint egy pár történetével, Ádám és Éva párhuzamaival, akik
egymásnak lettek rendelve még a teremtés műve előtt, és akik endogám
házasságot kötöttek, a Törvény előírásai szerint.
A 4Q196-199 jelzetű kéziratok töredékei képviselik az arámi
szöveget, a héber szöveg a 4Q200 jelzetű kézirat töredékeiben
olvasható. A négy arámi szöveg egyikét papiruszra írták, hármat
pedig bőrre; a héber szöveget ugyancsak bőrre írták. Az összes
példány Kr.e. 100 és 50 között készülhetett. A nyelvészeti
elemzés Tóbit arámiját középarámiként határozta meg, a hébert
késői fogság utáni héberként, ld. Joseph A. Fitzmyer, The
Aramaic and Hebrew Fragments of Tobit from Qumran Cave 4, CBQ 57
(1995) 655-675. Az arámi és héber töredékek kiadása: Joseph A.
Fitzmyer, in DJD XIX. Qumran Cave 4. XIV. Parabiblical Texts,
Part 2, Oxford: Clarendon Press 1995, 1-76. A héber és arámi
töredékek fényében készült kommentár: J.A. Fitzmyer, Tobit.
Commentaries on Early Jewish Literature 8, Berlin: Walter de
Gruyter 2003. Tóbit szöveghagyományáról, az újabb leletek
fényében ld. S. Weeks, S.J. Gathercole, L.T.
Stuckenbruck (eds.), The Book of Tobit: texts from the
principal ancient and medieval traditions, Berlin: Walter de
Gruyter 2004; Michaela Hallermayer, Text und
Überlieferung des Buches Tobit, Berlin: Walter de Gruyter 2008.
A könyvet egy áldás nyitja meg (Zsolt 1:1-2), és a gyűjtemény
mindegyik része áldással zárul, az utolsó rész pedig
áldás-sorozat, ld. Zsolt 41:14; 72:18–19; 89:5; 106:48, 144–50.
4Q258 X.2-8; 4Q427 f7 I.18-23; 1QHª XXVI.1-3, XXVII.5-13.
1QHª X.30-32, utalva Zsolt 26:12-re.
A második teremtéstörténet a föld, a növények és az emberek
teremtésének történetét mondja el részletesen, v.ö. Gen 2:4b-25.
Ez a témája a qumráni Áldások (Berakhot) gyűjteményének, ld.
4Q286 f2:4; 4Q286 (4QBer-a) f7 I:7-8 (az ’elim);
4Q287 (4QBer-b) 2a, b:5
(rwhy qwdš);
(4Q287 (4QBer-b) f3 1 (ml’kym).
A démonűzésről ld. C.A. Moore, Tobit. A New Translation with
Introduction and Commentary. The Anchor Bible, 40A, York,
Doubleday, 1996, pp. 211-15. Tipikusan nyugati sémi elképzelés a
testben lakó démon hiedelme. Ezt tükrözi számos újszövetségi
exorcizmus-történet, és szerepel qumráni szövegben is, a Genesis
Apocryphonban (1Q20.16-29).
Egyiptom az ókorban a mágia hazájaként volt híres, v.ö. Ex 7:11,
1QapGen 20:20. Az óriások, a bukott Virrasztóktól származó
démoni lények az elképzelések szerint képesek voltak repülni,
amint azt a Henok-gyűjteményhez tartozó néhány arámi szöveg
tanúsítja (4QEnGiants/b) III.4-5). A démonokat rendszerint
szél-természetű lényekként képzelték el, v.ö. 1Hen 15.4-12.
Benedikt Otzen, Tobit and Judith, Sheffield: Sheffield Academic
Press, 2002, 40; Gerard P. Luttikhuizen,
The creation of man and woman: interpretations of the biblical
narratives in Jewish and Christian Traditions. Themes in
Biblical Narrative, Leiden: Brill 2000, 35-39.
Az arámi támogatni látszik GI (hoti daimonion philein autēn) és
GIII (hoti philei autēn) szövegét: [dhl ’nh mn šd’ dn] dy r[h]m
lh (4Q196 14 i; 1.4). A motívumról ld. Beate Ego, „Denn er liebt
sie” (Tob 6,15 Ms. 319): Zur Rolle des Dämons Asmodäus in der
Tobit-Erzählung, in: A. Lange, H. Lichtenberger (eds.), Die
Dämonen – Demons: Die Dämonologie der israelitisch-jüdischen und
frühchristlichen Literatur im Kontext ihrer Umwelt - The
Demonology of Israelite-Jewish and Early Christian Literature in
Context of Their Environment, Tübingen: J.C.B. Mohr (Paul
Siebeck), 2003, 309-317.
„Mózes könyve”-ként a Pentateukhoszra utal 2Krón 35:12, Ezra
6:18. Más források ugyanezt a gyűjteményt „Mózes törvénye”-ként
említik, ld. 2Krón 23:18, 30:16. A Pentateukhosz azonban nem
tartalmaz semmiféle törvényt az endogámiát illetően. A Tóbit
könyvében említett referencia lehetséges forrásáról ld. Johann
Gamberoni, Das „Gesetz des Mose” im Buch Tobias, In: G. Braulik
(ed.), Studien zum Pentateuch. Walter Kornfeld zum 60.
Geburtstag, Freiburg im Breisgau: Herder Verlag, 1977, 227-242.
J.J. Collins úgy véli, hogy a mózesi törvényre való utalás
mögött nem egy speciális törvénycikk áll, hanem a szokásjog,
amelyet a mózesi törvény tekintélyével legitimálnak, ld. John J.
Collins, The Judaism of the Book of Tobit, in: G. Xeravits, J.
Zsengellér (eds.), The Book of Tobit: Text, Tradition, Theology.
Papers of the First International Conference on the
Deuterocanonical Books, Pápa, Hungary, 20-21 May, 2004.
Supplements to the Journal for the Study of Judaism, 98, Leiden,
Brill, 2005, 23-40, esp. p. 32. A narratívákban megnyilvánuló
jogmagyarázat, mint pl. a Jubileumok könyve ugyancsak kiemeli az
endogámia követelményét, ld. Gabriele Faßbeck,Tobit’s Religious
Universe between Kinship Loyalty and the Law of Moses, Journal
for the Study of Judaism 36 (2005) 173-196, kül. 194-95.
Az endogámia központi téma és követelmény Tóbit könyvében. A
szokás eszközül szolgált a diaszpora-közösségeket fenyegető
veszélyek elhárítására. A közösségekben az ön-meghatározások
leszármazási (és nem területi) alapokon nyugodtak, ld. Amy-Jill
Levine, Diaspora as Metaphor: Bodies and Boundaries in the Book
of Tobit, in: J. Andrew Overman, R.R. MacLennan (eds.), Diaspora
Jews and Judaism, Atlanta, GA: Scholars Press 1992, 105-117. A
bibliai – narratív, jogi, és tanító – szövegekben megnyilvánuló
endogámia-ideált elemzi Thomas Hieke, Endogamy in the Book of
Tobit, Genesis, and Ezra-Nehemiah, in: Xeravits, Géza G.,
Zsengellér, József (eds.), The Book of Tobit: Text, Tradition,
Theology. Papers of the First International Conference on the
Deuterocanonical Books, Pápa, Hungary, 20-21 May, 2004.
Supplements to the Journal for the Study of Judaism, 98, Leiden,
Brill, 2005, 103-120. Az ön-meghatározás és a környezettől való
elhatárolódás eszközei az ételtörvények, a szociális
gondoskodást és szolidaritást szolgáló intézmények, valamint a
család és endogámia intézményei, ld. Beate Ego, The Book of
Tobit and the Diaspora, in: G. Xeravits, J. Zsengellér (eds.),
The Book of Tobit: Text, Tradition, Theology. Papers of the
First International Conference on the Deuterocanonical Books,
Pápa, Hungary, 20-21 May, 2004. Supplements to the Journal for
the Study of Judaism, 98, Leiden, Brill, 2005, 41-54, esp.
47-51. A házasság eszméjéről Tóbit könyvében ld. Tobias Nicklas,
Marriage in the Book of Tobit. A Synoptic Approach, in: Xeravits,
Géza G., Zsengellér, József (eds.), The Book of Tobit: Text,
Tradition, Theology. Papers of the First International
Conference on the Deuterocanonical Books, Pápa, Hungary, 20-21
May, 2004.
Hans Walter Wolff, Az Ószövetség antropológiája, Pápa: Harmat
2001.
„A bojtok ezt jelentsék nektek: ha rájuk
tekintetek, emlékezzetek az Úr parancsaira, hogy azok szerint
járjatok el, ne szívetek és szemetek vágyait kövessétek, s így
hűtlenségbe essetek” (Num 15:39), amelyre a Damaszkuszi
irat a következőképpen utal, „…hogy
tökéletesekként járjatok az Ő [Isten] minden útján, és ne
térjetek le a bűnös ösztön és a ‘parázna szemek’ hatására”
(CD 2:15-16).
Tóbit a Genesis és Jób könyveinek motívumait idézi fel.
Részletesen erről ld. Devorah Dimant, Use and Interpretation of
Mikra in the Apocrypha and Pseudepigrapha, in: M.J. Mulder, H.
Sysling (eds.), Mikra: Text, Translation, Reading and
Interpretation of the Hebrew Bible in Ancient Judaism and Early
Christianity. CRINT 2: The Literature of the Jewish People in
the Period of the Second Temple and the Talmud 1, Assen
Minneapolis, MN: Royal Van Gorcum: Fortress Press, 1988,
379-419, esp. 417-19.
Ugyanakkor Ahiqárt a könyv Tóbit unokaöccsének mondja (és nem
fordítva). Ahiqár egyben a hálás unokaöcs példája, a hálátlan
Nádin ellentéte, aki Ahiqár történetében Ahiqár unokaöccseként
szerepel, és aki nagybátyja életére tör, hogy annak pozícióját
megszerezhesse. Az Ahiqár-történet elemeiről Tóbit könyvében ld.
J.C. Greenfield, Ahiqar in the Book of Tobit, in: H. Cazelles (ed.),
De la Tôrah au Messie, Paris: Desclée, 1981, 329-336; Ingo
Kottsieper, „Look, son, what Nadab did to Ahikaros...”: the
Aramaic Ahiqar tradition and its relationship to the Book of
Tobit, in: D. Dimant, R.G. Kratz (eds.), The dynamics of
language and exegesis at Qumran. FAT II.2, Tübingen: Mohr
Siebeck, 2009, 145-167.
V.ö. Ábrahám említése, aki „barát”-ként „ment fel” (CD 3.2),
valamint az utalás Dávid tetteire, amelyek „felmentek”(‛lh),
Uriás megöletésének (CD 5.5). Az előző kifejezések arra
utalhatnak, hogy a tetteket feljegyezték az égben, és ezek
alapján remélhetett a személy égi viszonzást.
|