Bevezetés


Dolgozatom témája a zsidóság halottak feltámadásában vetett hite, melyet - mint ahogy választott címem is mutatja - egy Dániel könyvéből vett idézeten keresztül szeretnék elemezni.

A pontos idézet a nagykanizsai Izraelita temető főbejáratának kapuja fölött is megtalálható. Így szól: "És sokan a föld porában alvók közül föl fognak ébredni". Nagykanizsán az Izraelita Hitközség az 1700-as években alapult. A II. világháborúban a zsidóság életét dokumentáló anyag nagy része elpusztult, és a temető is megrongálódott egy légitámadás következtében. Annyit azonban tudunk, hogy az akkor uralmon lévő Batthyány Lajos gróftól temetkezés céljából telket kért a hitközség 1784-ben. A kegyúrtól kért telket megkapták. A temetőt a jelenlegi helyén 1786 év óta használják. Idővel a területét jelentősen kibővítették, ugyanis az egyre növő Hitközségnek a temető vonatkozásában is terjeszkedésre volt szüksége. A ravatalozó épületét minden bizonnyal Ludvig Schőne bécsi építész tervezte. Ugyanis a korabeli újsághírek szerint az 1880-1890 évek között, a Casinó épületét és több polgári lakóház terveit készítette Nagykanizsán Schőne. Az általa tervezett épületeken azonos formajegyek találhatók, azonkívül valamennyi épület építtetője egyben a helyi Zsidó hitközség vezetője is volt.

A temető kapuja fölött található ótestamentumi idézet kiválasztása természetesen nem véletlen. A zsidóság kultikus gyakorlatában fontos szerepet töltenek be a különböző temetkezési szokások. A halott sír nélkül olyan, mint az ember ház nélkül: örök bolyongásra van ítélve. A temető kapuja egyfajta terra incognitába, azaz egy ismeretlen világba vezet át, ami félelmeket ébreszt, vágyakat kelt a szorongásokkal és reménykedéssel teli földi halandóban. A temetkezési szokások nemcsak a mágikus hatalmak távoltartását, hanem az elhunyt új identitásának megteremtését is szolgálják. A kapu fölött található idézet egyfajta segítségként szolgál ennek az új identitásnak a megtalálásában, és rámutat a zsidóság feltámadásba vetett hitére is. A végső dolgokról (eszkatológia) való gondolkodás a legrégibb időktől fogva szinte minden népnél felmerült és erre különféle alakban keresték a megoldást. Nemcsak az a kétségbeejtő gondolat, hogy a rövid lét után a megsemmisülés következik, indította az embert arra, hogy a tapasztalat és természet világán túl keressen vigasztalást és megnyugvást, két egyéb ok is közrejátszott még ebben. Az egyik, hogy az ember sohasem találta magára nézve a világot a lehető legjobbnak (amint ezt a Tóra tanítja a teremtéstörténet kapcsán) és ez szülhette a gondolatot, hogy valamikor létezett egy "aranykorszak", amely a távoli jövőben ismét visszatérhet, hiszen csak az ember bűne okozta eltűnését. A másik okot, mely az embert egy ismeretlen világ feltételezésére ösztönözte, abban találhatjuk, hogy a földön nem látta az igazságot végrehajtva, amelyen egész erkölcsössége alapult. A gonosz (rossz) igen gyakran boldogul, míg az igaz (jó) a balsors által üldöztetik; a halállal tehát nem lehet mindennek vége, hanem kell, hogy még azon túl is létezzék élet és igazságszolgáltatás.

A középkor legnagyobb zsidó tudósa Maimonidész - akiről majd később teszek részletesebben említést dolgozatomban - is rámutat arra, hogy a holtak feltámadásába vetett hit szerves és nélkülözhetetlen elve a Tórának. Rámbám ezzel kapcsolatban idézi Dániel könyvéből a nagykanizsai temető főbejáratán is megtalálható ígéretet, amire az angyal azt mondta Dánielnek: "Te pedig menj a vég felé, s nyugodni fogsz, és fel fogsz támadni sorsodra a napok végén!" (Dániel 12:2-13.)





Bővebben Dániel könyvéről


Dániel könyve tartalmilag két részből áll. Az 1-6. fejezetben Dániel és társai megpróbáltatásokon mennek keresztül, amelyektől életük és hírnevük függ, és a pogányok dicsérik az Istent, aki megmentette őket. A jelenetek Babilonban történnek Nebukadnezár, a "fia" Baltazár és ennek utódja, a "méd Dárius" alatt. A 7-12. fejezetek látomások, amelyeket Dániel szemlélt: a négy vadállat, a kecskebak és a kos, a hetven hét, a harag napja és a végső nap látomása. Ezek is Baltazár, a méd Dárius és a perzsa Cirusz idejéhez kapcsolódnak. Az írás időpontjában világosan meghatározó a 11. fejezet. A Szelekuidák és Lagidák közötti háborút és Antiochusz Epifánész uralkodásának egy részét mondja el nagy részletességgel. A könyvet tehát Antiochusz Epifánész üldözése alatt, de ennek a halála előtt, írták, még a makkabeusi győzelem előtt, tehát 167-164 között. A könyv kétnyelvű, héber nyelven kezdődik, majd a 2. fejezet 4.versében átvált arám nyelvre, mely egészen a 7. fejezet 28. verséig tart. A kétnyelvűségre különböző okokat hoznak fel a kommentárok. Történeti kutatásoknak köszönhetően az utóbbi években fény derült az Újbabilóni Birodalom társadalmi szerkezetére és így nyilvánvalóvá vált, hogy kaldeus származású katona nép tartotta kezében a hatalmat. Az uralkodó osztály tagjai arámi nyelvet beszélő, Dél-Mezopotámiából származó kaldeusok voltak. Ez magyarázza azt, hogy a királyi udvar emberei arámul beszéltek és nem babiloni nyelven. Ez alapján feltételezhetjük, hogy a könyv szerzője arám nyelven kezdte meg mondanivalóját, majd később már héber nyelven írta le. A könyvben 15 perzsa eredetű szó van. Ezeknek a perzsa jövevényszavaknak a jelentése egyáltalán nem különös, ha figyelembe vesszük, hogy Dániel élete végén kapott parancsra állította össze könyvét, amikor perzsa környezetben élt. Görög jövevényszavak is előbukkannak, és mindegyik hangszert jelöl. A kisázsiai görögök zenei téren kiemelkedő tehetségűek voltak, így Mezopotámiában is szívesen alkalmaztak görög művészeket. Ezek ismertethették meg a görög hangszereket Babilonban, ahol a hangszerrel együtt a nevüket is könnyen átvehették. A Holt-tengeri tekercsek között az első barlangban talált több száz töredék közül három töredékes példány Dániel könyvéből származik. A könyvnek a célja az volt, hogy fenntartsa a hitet és a reményt a zsidókban, akiket Antiochusz Epifánész üldözött. Dániel és társai ugyanolyan megpróbáltatásoknak voltak alávetve: a törvény megtagadása, a bálványok imádására kényszerítés, de győztesen kerültek ki, és régi üldözőik kénytelenek voltak elismerni, az igaz Isten hatalmát. Az igazak, a hivő és tettre kész zsidók, akik hűségesen kitartottak a törvények mellett és ellenálltak, elnyerik az örök életet. Dániel kimondta a feltámadás elvét, amely szerint a halál után a lélek visszatér a testbe. Maimonidész szintén ezt fogalmazta meg 13 hittételének utolsó pontjaként.


Maimonidész

Mose Maimonidész (Mose ben Maimon rabbi, akit általában neve héber rövidítésével RáMBáM-ként említenek) a középkori intellektuális és vallási élet egyik magasan kiemelkedő alakja volt, 1138-tól 1204-ig élt. Törvénykönyve megalkotásán kívül kitűnt a filozófiában, a tudományban, az orvoslásban, a szentírás-magyarázatban és a közösség vezetésében is. Spanyolországban, Cordobában született, de a vallási indíttatású üldöztetések elől családjával még fiatal korában elmenekült. Előbb a marokkói Fezben állapodtak meg, majd nem egész egy évig Izraelben lakott, s végül Egyiptomban telepedett le. Maimonidész irodalmi munkái között található egy filozófiai logikával foglalkozó mű; egy judeo-arab nyelvű kommentár a Misnához; a Tóra 613 parancsának felsorolása; a Misné Torá törvénykönyv; A tévelygők útmutatója című judeo-arabul írt filozófiai értekezés, továbbá számos levél és válaszlevél, amelyeket különböző zsidó közösségeknek írt. A Misné Torá-n tíz teljes évig (1168-1177) dolgozott, és egészen élete végéig javítgatta. Misna-kommentárja, amit judeo-arabul, az arab judaizált és héber betűkkel írt dialektusában írt, a maga idejében úttörő jellegű munka volt, ugyanis a babilóniai akadémiákat követő zsidók köreiben nem volt szokásos gyakorlat a Misnának a Babilóniai Talmudtól független, önálló tanulmányozása. Maimonidész arra törekedett, hogy mindegyik Misnát a Talmud által adott értelmezések fényében mutassa be. Mivel a Talmud gyakran egymásnak ellentmondó Misna-magyarázatokat rögzít, és azokat bonyolult vitákban mutatja be (sokszor különböző traktásukban, megosztva), ezért Maimonidésznek el kellett döntenie, hogy melyik magyarázatot fogadja el mérvadónak. Maimonidész kommentárja emiatt sok tekintetben olyan, mint egy irányadó törvénykönyv, és sokan Maimonidész saját összefoglaló törvénykönyve, a Misné Torá előzetesének tekintik. A kommentár világos, tömör stílusban íródott, hogy ne csak a szakértők értsék, és hogy segítse a haladó tanulókat a Misna talmudi magyarázatainak felidézésében. Maimonidész, az örök racionalista, többnyire a téma általános elveit részletezi, majd kimutatja, hogy ezek miként tükröződnek a Misnában tárgyalt konkrét példákban. Tekintettel néhány traktátusra, amelyeket a Babilóniai Talmud nem tartalmaz, Maimonidész tudta, hogy ezeknél a traktátusoknál a többi talmudi traktátusban és rabbinikus irodalmi művekben kell megkeresnie az idetartozó magyarázatokat. A Misna Szánhedrin traktátusához írt bevezetőjében Maimonidész megalkotja híres tizenhárom hittételét, a Slosá ászár ikárim-ot. Dolgozatom témája szempontjából a 13. tétel a legfontosabb, mely a következő: 13. Hogy a halottak életre kelnek. Rámbám ezzel rámutat arra, hogy a holtak feltámadásába vetett hit szerves és nélkülözhetetlen elve a Tórának. Ahogy azt már dolgozatom előző fejezetében írtam, Rámbám ezzel kapcsolatban idézi Dániel könyvéből a nagykanizsai temető főbejáratán is megtalálható ígéretet.

Befejezés 

Visszatalálás Izrael spirituális népéhez

A végső dolgokról való gondolkozás a legrégibb időktől fogva szinte minden népnél felmerült. Az embereket kétségbe ejtette a gondolat, hogy a rövid lét után megsemmisülnek. Az ember sohasem találta magára nézve a világot a lehető legjobbnak és ez szülte a gondolatot, hogy valamikor létezett egy "aranykorszak" amely a távoli jövőben ismét visszatérhet. Összefoglalásként elmondható, hogy a hagyományos zsidóság hisz az "Eljövendő Világ"-ban (Olám Hábá), azaz az ígért és várt Szabadító korában és a halottak feltámadásában, de a hitek részleteikben eltérnek. Némelyek hiszik, hogy az igazak lelkei a mennybe (Gán Éden - Éden Kert) kerülnek vagy újraszületnek, míg a gonoszok a saját maguk által készített pokolban szenvednek, vagy éppenséggel halva maradnak. Mások úgy hiszik, hogy Isten feltámasztja az igazakat, hogy a földön éljenek miután a Messiás megtisztította a világot a "Gonosztól". A liberális zsidók is hisznek az eljövendő világban és a messiási korban, de nem hisznek egy személyes Messiásban.

Dániel könyvében azzal a gondolattal találkozhattunk, amely a feltámadást kiterjeszti mindazokra, "akik a föld porában alszanak" (Dániel 12:1-3), vagyis a Seól valamennyi lakójára. Az elhunyt visszatalál Izrael népéhez, s a spirituális nép többé már nem engedi el őt. A halottak feltámadásának tana szorosan kapcsolódik Izrael feltámadásának reményéhez, és vált annak szimbólumává. 

A fogság és Izrael reménységének az értelmezése

Izrael hite mindig eszkatológikus jellegű volt, olyan értelemben, hogy az Örökkévaló üdvtervének és uralmának a beteljesedését várta. A fogság előtti időkben ennek a reménynek a tárgya maga a nemzet volt, és beteljesülését a nemzet fennállásában és célhoz érésében látták. Hitték, hogy az Úr megerősíti Izraelt, győzelmet ad minden ellensége felett és örök boldogságot ad az ő áldásos uralma alatt. Ilyenek voltak a népies remények, amelyeket az Úr napjához és a Dávidi állam teológiájához fűztek, amiben a messiás fogalma is gyökeredzett.

A fogság azonban mindezeknek véget vetett. A nemzet bukása szertefoszlatta a nemzeti kultuszban és dinasztikus teológiában gyökerező reményt. Izrael reménysége azonban fennmaradt, a fogság prófétai tovább táplálták ezt a reményt. Az új kivonulásról beszéltek, amikor az Örökkévaló kiszabadítja népét a szolgaságból és helyreállítja saját uralma alatt.

A fogságban élő zsidók Babilon bukásának és Izrael szabadulásának nagy napját várták. Így az Úr napja, mely egykor a nemzet érvényesülésének a napja volt, és amelyet a proféták a nemzet megítélésének a napjává tettek, új értelmet kapott, és azzá a nappá lett, amelyen az Örökkévaló megítéli a zsarnok hatalmat, és népét visszaviszi az ősi földre.

A hazatérés azonban eltávolodott attól a valóságtól, ami a proféták ígéreteiben rejlett. A templom újjáépítése után a remény valóráválása továbbra is a jövőben rejtőzött. A judaizmus reménye ettől fogva nem tapadhatott többé a régi nemzeti formákhoz, és nem ölthetett testet a jelenben sem, vagy abban, ami a jelenből kialakulhatott volna. Egy alapvető fordulatot várt és egy új és egészen más jövő benyomulását a jelenbe.

A fogság utáni korban az ószövetségi kor végén az eszkatológia fejlődése más irányt vett. Azokat a kifejezéseket, amelyekkel a reményt régebben kifejezték, már alig használták. A zsidó eszkatológia természetétől fogva nemzeti érzületű volt, így magától érthetően visszatért a Dávidi eszményképhez. A fogság utáni kor uralkodó váradalma tehát a már említett Örökkévaló napja volt. Ennek az eseménynek az ábrázolása sohasem egységes a prófétai irodalomban, egyszer a nemzeti megújulást jelenti másszor az Isten tisztogató ítéletét a népe felett, vagy a teremtés megújulását az ítélet után. Valamennyi ábrázolás közös vonása a népek végső támadása Jeruzsálem ellen, melybe Isten katasztrófákkal és csodákkal beavatkozik, az ellenségeket öldöklő csatával legyőzi, a népet békességben örökre megtartja.

A messiásról alig esik szó az Ószövetségben Haggeus és Zakariás után. Ez nem jelenti azt, hogy nem várták volna a messiást. A messiásnak azonban már nincs döntő, vagy akár fontos szerepe a zsidó eszkatológiában. A messiás az apokalipszisben ("kinyilatkoztatás") olvad egybe a végső napokban várt mennyei szabadítóval.




A messiáshit, messianizmus

A messiáshit a zsidóság életében az egyik legfontosabb elem, ami a világ végső céljáról, az emberiség boldogabb jövőjéről való gondolkodást, a jeruzsálemi Szentély újjáépítését és a világszerte szétszóródott zsidó diaszpóra egybegyűjtését foglalja magába. Maimonidész szerint (Hilchot Mláchim, 11. fej.) előbb eljön a Messiás, felépül a Szentély és csak ezt követően, történik meg a szórványok összegyűjtése. A próféták szerint az Örökkévaló ígéretet tett népének: "Visszatérek Cionba, és ismét Jeruzsálemben fogok lakozni". A zsidóság messiáshite a mai napig megőrizte a történelem végén, a történelem színterén, ám itt, a való világban bekövetkező megváltás- gondolatát. A judaizmus "minden formájában és alakjában, mindig ragaszkodott egy olyan megváltásfogalomhoz, amely azt a 'nyilvánosság előtt' zajló folyamatnak fogta fel." A zsidóság történelme lineárisan telitett, nincsenek kitüntetett pontjai, ami miatt módosulna, az "üdvtörténet" folyamatos. A kereszténységben, ezzel szemben az üdvtörténet centruma Jézus eljövetele. A megváltás spirituális fogalom, az egyén világában, a láthatatlanság birodalmában zajló titokzatos átalakulás.

A zsidóságot a messiáshit köti össze a kereszténységgel, de egyúttal az választja is külön. A messiás eljövetele a zsidóságban ugyanis mindmáig azt jelenti, hogy általa a világ és benne az ember alapvetően megjavul, megváltozik, és saját népi reményei is megvalósulnak. A zsidó messiáshit arra buzdít, hogy ne csak lélekben újuljunk meg, hanem igyekezzünk folyvást megjavítani önmagunkat és embertársainkat. Ne csak hirdessük a szeretetet, hanem gyakoroljuk is, hiszen ahogy a Talmud egyik alapelve hangsúlyozza -"nem a magyarázat fontos, hanem a cselekedet." A zsidóság számára tehát elsősorban a messiási kor és nem a Messiás személye iránti vágy a döntő jelentőségű. Ez a vágyakozás azt is jelenti, hogy a világnak és az emberi életnek célja van, és, hogy a Mindenható ad célt és értelmet az embernek és az egész világnak. Három szellemi erő létezik, amik kihatnak a messianizmusra: a konzervatív, restaurációs és utópisztikus erők. A konzervatív erő elsősorban a halachában hat, a törvényekben megtestesülő konzervatív erő szabta meg a zsidóság életét a fogságban. A törekvés arra, hogy a nép a Szináj- hegyen kapott szellemiséghez hű maradjon. A 70-es háború után megszűnt a vallási központ, a szétszórattatásban a megőrzés, a hagyományokhoz való ragaszkodás és a repetitív megfogalmazások biztosítják a szellemi mozgást. A restaurációs erő célja egy elmúlt, ideálisnak tekintett állapot visszaállítása, egy a nép emlékezetében tökéletesnek mutatott állapotnak. Minden nép mitológiájában van egy ilyen tökéletes állapot (aranykorszak). A bűn, a rossz valahogyan megjelent és ez összedöntötte az ideális állapotot. Ez az ideális állapot a zsidó hagyományban a megromlott jelennel szemben állítódva van jelen, értékvesztett állapotként. Célként is jelen van, amihez jó lenne visszatérni, restaurálni az állapotot. A remény a múltra irányul.

Az utópisztikus, megújító erő a jövőre irányul, egy soha nem volt állapot a cél. A messianizmuson belül a legkisebb jelentősége a konzervatív erőnek van, de fontos a hagyomány fenntartásához. A restaurációs és utópisztikus elemeknek fontos szerepük van, sokszor egymásban is fellelhetőek, például az utópiában sok restaurációs elem is van. Az utópisztikus jelenthet radikálisan újat, de az ősrégi visszaállítását is.

A messiáseszme nem csak a megváltás eszméjét fejezi ki, mindig konkrét történelmi összefüggések kísérik. A próféták jövendölései részben a reménységet fejezik ki, részben pedig reflektálnak a szegénységre az adott világ kritikájaként. A jobb kor látomása jelenik meg az idők végén, ahol kiegészül az utópisztikus a restaurációssal, ez az eszményi Dávidi kor visszaállítása. A messiási gondolat az apokaliptikával szorosan jelenik meg. Az ószövetségi kor végén a zsidó eszkatológia új kifejezési formája az apokaliptikában teljesedik ki. Az ótestamentumban az apokaliptikus irodalomnak csak egy művét találjuk ez a dolgozatomban már ismertetett Dániel könyve. Az apokaliptikus irodalomban Dániel könyve mentén megjelennek azok a nézetek, amelyek a holtak feltámadásával, az utolsó ítélettel, a pokollal és a mennyországgal foglalkoznak. Az apokaliptika a rejtett isteni tudás a végső dolgokra vonatkozóan. Az ószövetségi korban a prófétáknak nyilvánosan hirdetniük kellett Isten szavát, az apokaliptikában viszont titokká válik, egyfajta ezoterikus tudássá. Azt ígéri, hogy a beavatottak számára érthető nyelven feltárja a titkokat, és közli azoknak a végső eseményeknek rendjét, amelyeknek bekövetkezése a küszöbön áll. Amikor az apokaliptika megjelent a messiás -eszmében, a végső katasztrófa utáni megváltott világ leírása kezdetben titoknak minősült, később azonban a tanházakban is elterjedt, és nyílt gondolatcserék tárgyává vált. Az apokaliptikával dúsított messiáseszme mindig sokkal többet tartalmazott, mint a régi idők puszta helyreállítását. A messianista utópia egyrészt a halacha kiegészítésének mutatkozik, ennek értelmében csak a megváltott világban lesz betartható a törvényeknek az a része, ami a fogság idején lehetetlen volt, és a látszólag értelmetlen törvények is értelmet nyernek.

Bibliográfia

http://nyitottegyetem.phil-inst.hu

http://hu.wikipedia.org/wiki/Judaizmus 

http://zsido.com

IMIT-Biblia (Budapest, Makkabi kiadó)

Nagykanizsai Múzeumi Levéltár

John Bright: Izráel története. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1983

Budapest, 200-05-18

Gerő Szandra,
zsidó művelődéstörténet előadó szak II. évfolyam