GLESZER Norbert - ZIMA András:
 OR-ZSE Doktori Iskola, III. évfolyam.:
Modernitásra és tradicionalitásra
törekvő diskurzusok az izraelita felekezeti sajtóban
(1882-1944).


A dolgozat első része !!!!

A dolgozat teljes egészében az Egyetem Könyvtárában tekinthető meg!

"Mostanság a tudományból támadt a vallás veszedelme; hogy a valláskereső modernség is nem tudja, mit kezdjen a vallások természet- és történetlátásának egynémely kritizálatlanságával." (Egyenlőség 1916. febr. 20./ 1.)

"A tóra törvényeit zsidó felfogás szerint mint kinyilatkoztatott felsőbb parancsokat kell teljesiteni, tekintet nélkül arra, hogy gyarló értelmünk fel tudja-e fogni a törvények észszerüségét” (Zsidó Újság 1926. ápr. 23./ 5.) „az uj tapasztalatokat is a régi és örök érvényü vallástörvények értékelése alá kell bocsátani." (Zsidó Újság 1926. febr. 12./ 7-8.)


 A modernitás új helyzet elé állította a vallási közösségeket. Gyökeres változások mentek végbe a közösségek életében. Megváltozott a jelenhez, általa pedig a múlthoz való viszony. Átalakult a hagyománnyal kapcsolatos attitűdök sora. Új értelmezési tőkék és keretek jelentek meg a vallással és a közösségeket körülvevő világgal kapcsolatban. Míg korábban a vallás intézményesített és laikus formái átfogó értelmezést nyújtottak a világról, s ez egy viszonylag állandó, stabil modelleket nyújtó hagyomány tapasztalatával egészült ki, addig az ipari forradalom, a felvilágosodás eszméi és a modernitás társadalmi változásai új, eltérő modellek és stratégiák keresésére késztették a közösségeket. Különösen szembetűnővé vált ez a vallási közösségeknél, amelyeknél a közösségi vallási és intézményhez közelálló világi elit figyelt fel rá leghamarabb. Magyarországot a modernitás vallási életet érintő tendenciái a 19. század elején érték el. Ezek a század közepére, általános, vallástól, felekezettől független, párhuzamos jelenségeket hívtak elő. Magyarországra negyedízben betelepülő zsidóság közösségeit a 19. század elejére szintén elérték a modernitás vallásgyakorlást érintő tendenciái.

Tanulmányunkban a változó társadalmi, történeti körülmények tükrében a modernitás új tendenciáira adott válaszokat vizsgáljuk a különböző stratégiákat követő magyarországi zsidó közösségeknél. A modernitásra adott válasz eszköze, a korszak új fóruma 19. század közepétől, felekezettől függetlenül a szemléletformálás szándékával fellépő felekezeti sajtó lett. Ez a felvilágosodás képviselőinek, a mászkiloknak korai kezdeményezéseitől héber vagy német nyelvű és a jüdisch-deutsch héber betűs lapoktól eltekintve a legkülönbözőbb zsidó csoportstratégiák széles nyilvánosságot nyert eszközévé Magyarországon a 19. század végére vált. E tanulmány az országos magyar nyelvű zsidó felekezeti lapokat vizsgálja a korszakhatárnak tekinthető 1944. évig. Központi kérdése a modernitás körüli elvi, intézményi és politikai viták racionalizációhoz, univerzalizmushoz, hagyományhoz és vallási autoritáshoz kapcsolódó vitáinak vallás-képe. Milyen szerepet kap a racionális természettudományos és történeti kritika a vallási megalapozó emlékezetnek és a hagyománynak a korszak tapasztalataival történő összeegyeztetésében? Miként jelenik meg az erkölcs és az etnikum fogalma a hagyományra törekvő és a tudatosan modernizáló csoportstratégiákban? Miként viszonyulnak a racionalizálódó világ közösségei a misztikumhoz? Másként fogalmazva: miként viszonyulnak a különböző magyarországi zsidó csoportok a modernitásnak a közösségek határain beszüremlő új tendenciáihoz?


Modernitás – hagyomány – vallási közösségek

A modernitás alapvető változásokat hozott a társadalom különböző közösségeinek vallási életében. Európa hirtelen népességnövekedése a társadalmi, vallási intézmények differenciálódásához vezetett, a funkció szerint tagolódó intézményrendszer pedig párhuzamos vallási tekintélyek sokaságát keltette életre.1 Ezek nem csupán egymással, de a világi tekintélyekkel is konfrontálódtak, amely kikezdte a vallási intézmények legitimitását. A vallás, a társadalmi élet elsődleges meghatározójának szerepéből mindinkább visszaszorult a magánszférába. Az állam szekuláris alapon szerveződött, a vallási közösségek tagjai pedig egyénként váltak a szekuláris társadalom tagjaivá.2 A természettudományos gondolkodás, a technika fejlődése, az életmód megváltozása a vallási hagyomány számos elemét szorította ki a mindennapi életből. A hagyományaikat a tudatosan modernizálódó vallási közösségek racionális és univerzalista kritikának vetették alá.3

A modernitás eltérő stratégiáinak kulcsa a jelen múlthoz való viszonya, valamint az egyén közösséghez való viszonya saját önmeghatározásának tekintetében.4 A modernitás új jelenségeként még a tradicionális közösségek a múlt függvényében meghatározott folytonosságukat hangsúlyozták, csoportjuk stabilitását és szerkezetét védték a társadalmi környezet változásaival, az újítások azon részével szemben, amely a közösség egységét veszélyeztette; addig a tudatosan modernizáló közösségek a múlt és a jelen közötti kontinuitás részleges felfüggesztését hirdették, amely az átalakulás, a változás egyén felől érkező törekvéseit legitimálta. Amíg a tradicionális közösségek – ez elsősorban a hagyományos vallási intézményi válaszokra értendő - a transzcendens, örök érvényű törvény és a megalapozó emlékezet biztos pontjának függvényében szemlélték saját korukat; addig a felvilágosult abszolutista állam szekularizáló tendenciái által támogatott tudatosan modernizáló csoportok a jelen függvényében tekintettek a világra, a változó közösségi struktúrával összhangban pedig megalapozó emlékezetüket és hagyományaikat felvilágosult racionalista történeti vagy természettudományos kritika alá vetették, amely egy újabb, de immáron szekularizáló világértelmezési modellként és közösségi emlékezetként szolgált. A modernitás társadalmi, mentalitástörténeti változásai így legdrasztikusabban a vallási közösségeket érintették.

A 19. század közepének Magyarországán, ahol egyik felekezet sem alkotott abszolút többséget, a kiépülő felekezeti sajtó katolikus és protestáns vonatkozásban egyaránt a vallási szocializáció megváltozásáról, az egyén vallási közösségi élettől való távolmaradásáról, a vallási autoritás hanyatlásáról és az intézményi legitimitás gyengüléséről számolt be. A vallási közösségeken belül pedig megjelent a felvilágosodás racionalizmusára, individualizmusára és univerzalizmusára támaszkodó újítók, valamint a közösségek integritását és korábbi társadalmi helyzetét védő hagyományokhoz ragaszkodók köre, amelyek között közvetítőként a különböző hatásokra egyaránt fogékony, vitákból kimaradók csoportja állt.5

A zsidóság esetében e szemléletbeli konfrontáció a zsidó felvilágosodás, a hászkálá német nyelvterület felől érkező hatásainak, valamint a pozsonyi talmudiskola és a kelet-európai chászidizmus által egyaránt képviselt tradicionalizmusnak, szakadásban végződött összeütközésében artikulálódott.6 A továbbiakban e szakadás intézményesülését követő időszak diskurzusait vizsgáljuk.

Modernitás és új eszköze – a felekezeti sajtó

A szakadás államilag legitimált intézményesülése 1869-1871 között játszódott le. A felvilágosult dualista állam lépéseként két jelentős pont továbbá az 1867-es emancipáció, amely a jogegyenlőséget biztosította a magyarországi zsidóság számára, és az 1895-ös recepció, amely a bevett felekezetek sorába emelte az izraelita közösségeket. Az egyházi-felekezeti keretek közé illesztés részeként báró Eötvös József által összehívott 1868/69-es Zsidó Kongresszus tekinthető a tudatosan modernizáló neológ (kongresszusi) közösségek intézményi létrejöttének. E közösségek az asszimilációt szorgalmazó felvilágosult állam részéről a korábbi vallási közösségek jogutódjaként ismertettek el. Ennek kapcsán a történetírás a tradicionalitásra törekvő orthodox közösségek kiválásáról beszél. A felvilágosodás újító zsidó képviselőitől és az államhatalomnak a közösségi vallási autonómiába beleszólni szándékozó törekvéseitől elhatárolódó orthodoxia államilag elismert intézményi önállóságára azonban csak 1871-ben került sor. A „szakadás előtti állapotok” megőrzésére törekvő közösségek köre status quo ante néven intézményesült, a diskurzusok szintjén azonban az orthodoxia részéről a neológiához soroltatott, míg a neológ Pesti Izraelita Hitközség konzervatívabb híveinek megtartására status quo besorolás alatt zsinagógát is emeltetett a Rombach utcában.7 A status quo antet a 19. század első felének – Kósa László által – köztes jelzővel illetett közösségeihez hasonlóan határozta meg a magyar nyelvű orthodox sajtó. Alatta "a legélesebb ellentétek is megférnek. (…) Egy részük a legszélsőségesebb újításoknak is kaput nyit és a legradikálisabb bibliakritikai álláspontnak hódoló lelkészei vannak."8

A modernitás új fórumaként és eszközeként megjelenő sajtót a zsidó felvilágosodás képviselői nézeteik terjesztésére már jóval a szakadás előtt felhasználták, valamint vitái és szemléletformáló szerepe révén az orthodox-neológ elkülönüléshez is kész kulturális modelleket kínált fel.9 Az intézményesülés idejének csoportstratégián belüli és stratégiaközi diskurzusait az országos magyar nyelvű budapesti izraelita felekezeti hetilapok fogalmazták meg, mind az integrálódó zsidóság, mind pedig a magyar társadalom felé. Zsengeri Samu (1840-1924) által szerkesztett, rövidéletű Szombati Ujság - Zsidó vallási, községi, társadalmi és közművelődési hetilap (1882-1883) mellett induló Egyenlőség - Társadalmi hetilap (1882-1938) Bogdányi Mór (1854-1923), majd Szabolcsi Miksa (1857-1915), valamint fia, Szabolcsi Lajos (1890-1943) szerkesztésében képviselte a neológia véleményét. Az Orthodox (Központi) Iroda fővárosi modernizálódó elitjének nézeteit 1891 és 1906 között a magyar nyelven Weisz Dániel (Viador, ?-1907), az Orthodox Iroda titkára által szerkesztett Zsidó Híradó - Orthodox zsidó felekezeti és társadalmi hetilap, 1914-ben Reiner Ignác szerkesztésében a rövid életű Hitőr - Felekezeti, társadalmi és szépirodalmi hetilap, az orthodox zsidó érdekek védelmére c. periodika, majd a belényesi gáon, Reb Áser fia, Groszberg Lipót (1869-1926), illetve halála után fia, Groszberg Jenő (1894-1982) szerkesztésében megjelent Zsidó Ujság/ Orthodox Zsidó Ujság10 (1925. október 16. - 1944. március 19.) fogalmazta meg.

A modernitás kifejezetten etnicista, szekularizáló megközelítését Magyarországon - a neológ és orthodox közösségek által egyaránt háttérbe szorított - cionista sajtó képviselte. Indulásának a Dömény Lajos (1880-1914) által szerkesztett budapesti Zsidó Néplap - társadalmi és szépirodalmi hetilap (1904-1905) tekinthető. A Magyarországi Cionista Szervezet lapját 1905-től eredezteti, amely 1911 és 1919 között Beregi Benjámin és Hammerschlag Oszkár szerkesztésében Zsidó Szemle címmel, 1919-ben Jövőnk - Zsidó társadalmi hetilap néven, 1920 és 1938 között pedig Lukács L. szerkesztésében ismét Zsidó Szemle - zsidó hetilapként jelent meg.

A vizsgált téma szempontjából szekuláris részről az Egyenlőségből kiszakadt fiatal neológok Patai József által képviselt köréhez tartozó Múlt és Jövő - Irodalmi, művészeti, társadalmi és kritikai folyóirat (1911-1944) válik fontossá kulturcionista, majd cionista irányvonalának vallási vonatkozásai által.
 
1 MCGUIRE 1997. 278-292.

2 RUBIN 1997: 19; vö. KONRÁD 2005: 1338.

3 Vö. EISEN 1994. Ma is visszatérő - részben a saját stratégia legitimációját szolgáló - modern zsidó értelmezés szerint a gyakorlat, illetve annak változása nem volt közvetlen hatással a hitre. Lásd: EISEN 1997: 1-20. Vö. ZIMA 2007. Ez a szemlélet azonban az orthodoxiára nem terjeszthető ki, ahol a hangsúly a parancsolatok teljesítésén, a Tóra megélésén, azaz a cselekvésen van.

4 Vö. LÖWITH K. 1996. 103-104.

5 Kósa L. 2002

6 Katz, J. 1999.

7 Vö. Konrád M. 2005. 1344., valamint az unifikációs viták kapcsán Hitőr 1914. ápr. 8./ 3-5. Orthodox és statusquo zsidóság. Irta: Fischer Fülöp, sárospataki főrabbi.

8 Hitőr 1914. ápr. 8./ 3-5. Orthodox és statusquo zsidóság. Irta: Fischer Fülöp, sárospataki főrabbi.

9 Bányai V. 2000., vö. Pietsch, W. 1999a és 1999b

10 Míg a Zsidó Újság "A magyar orthodox zsidóság hetilapja" -ként aposztrofálta magát, addig az Orthodox Zsidó Újság 1939. jan. 20-tól egyházi és hitbuzgalmi lapként jelent meg.
 

Vissza