Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei V. Nemzetközi
Tanácskozásán, melynek címe: "A remény él..." volt. (Debrecen, 2003.
május 23-25.)
Ötödik alkalommal jöttünk össze, hogy közös dolgainkat ismét számba vegyük.
Gyorsan elrohant az esztendő, s már a tegnapi napon szomorúan állapítottuk meg, hogy
többen már nem lehetnek velünk, de örömmel tölt el bennünket, hogy újabbak
csatlakoztak hozzánk.
Az idei tanácskozásnak az elmúlt esztendőben az Elnökök Tanácsa azt a címet adta,
hogy "A remény él". Annyiban szeretném ezt a címet kibővíteni - amely úgy
érzem, eddigi tanácskozásainkat is magában foglalja - hogy Debrecen és határon túli
testvérhitközségeinek elemzései, vitái, mindig a holnapért szóltak.
Alig egy hónapja volt Pészách, amikor arra is emlékeztünk, hogy Isten jelet rendelt a
zsidó házakra, hogy a pusztítás angyala azokat elkerülje. Ahogyan szorgalmatoskodtak
egykori őseink, sokaknak szeget ütött a fejébe a messzemenő intés: Őrizzétek azt
az ügyet, törvényül neked s fiaidnak örökké.
Elmentek Mózeshez, s nyíltan megkérdezték, másért is kell majd ez a jegy, nem csak
azért, hogy Isten megvált bennünket a rabszolgaságból. Ha holnap szabadok leszünk,
holnapután már magunknak sem kell!
Mózes azonban így szólt: Őrizzétek meg, mert jelet kíván Isten, jelet, hogy tudja,
hogy a zsidó emberek az Istenné. A ti életetek más lesz, mint a többieké, ti lesztek
Isten népe, a megváltás népe. De nem ezé az eggyé, hanem a folytonos
megváltásoké, amíg el nem jön az egy, a végső, az igazi, az, amely nem is a tietek
lesz, hanem minden népeké, az egész emberiségé. Nem lesztek úgy nemzet, mint a
többiek.
Tetszett a szó a népnek, de mégis
kérdezte: Mi jár vele, ha nem lesz nemzet? Mózes erre megmutatta a jövő képét,
véres képeket látott a nép, véres Pészáchokat. Hát az Isten ígérte, hogy
házunkra nem engedi a pusztulást? Erre mondta Mózes: Mást ígér az isteni ígéret,
azt, hogy a zsidó házat, a zsidó szellemet megvédi az erkölcsi pusztulástól, a
történeti kipusztulástól. Elpusztulhatnak a zsidó házak, zsidó életek, de mint
zsidó házak, zsidó életek pusztulnak el - de a zsidó szellem, a történeti erő nem
engedi az erkölcsi, történeti kipusztulást.
A zsidóság kimenekült, de a jelről tovább is szólt és szól a Tóra szava: A
holnapért legyen meg a jel. Ma is mindig legyen meg, s mindig a holnapért.
A Midrás megjegyzi, hogy a holnap fogalmának kétféle formája van: az egyik a közeli
idő, nap, esztendő, évtized - a másik a messze idő, az álmok emberöltője, az
erkölcsi várakozások megvalósulásának ideje.
Úgy érzem, hogy a mi tanácskozásaink is már ötödik éve jel, jel arra, hogy mi
leszünk a holnap. S biztosan másként nézünk a holnap elébe, ha tudjuk, hogy mi
vagyunk ma. S ezt jó évről vére felmérni, magunkat megméretni.
Évezredekkel ezelőtt jelet tétetett a családi házakra Isten. S azóta kapott számos
jelet a zsidóság. Nem is kellett jel. Sokan vaktában is meglátták, hogy kit kell
támadniuk. Megbélyegzettek lettünk. S mégis követeljük a magunk külön jelét?
Annak ellenére követeljük, hogy egyesek azt mondják, hogy nem kell megakadályozni, ha
egyesek le akarnak válni tőlünk; egyesek nem éreznek már a zsidó lélek
érzésével, sem a vallásival, sem a népivel. S ennek okát a modernséggel
magyarázzák. S vannak olyan szülők, akik jó zsidók maradnak, de gyermekeiket már
nem jegyzik el a zsidósággal.
Mégis követeljük a jelet, hogy lelkünk zsidó legyen, a kultúrák közösségében az
egyéni zsidó szépségnek, szentségnek hordozója. Mert tudjuk az erkölcsi romlás
zsidója sohasem a zsidó szellem zsidó embere.
Tudom, egyesek azt mondják, s rámutatnak
egyes környezetükben lévő zsidókra, lehet-e rajongani a zsidó szellemért? Aki így
beszél zsidó embert lát, de nem a zsidó szellemet.
Sokan kérdezik mi lesz holnap. Büszkén mondjuk: zsidók leszünk. - A zsidó érzést
nem állíthatja meg a Mi leszünk? kérdése, az azt keresi, hogy Mi legyünk?
Zsidóság - Tóranemzet? - játsszunk a szavakkal: Nem zsidó a zsidóság, csak a zsidó
szellemben, a zsidó szellem nehezen bírja a nemzetet. A zsidó vallás az élet
szelleme, amely a szenvedések megbírására ihlette a lelkeket, a holnap hitére, a
végtelen holnapéra is. Ma is gyakran mondjuk: holnapra meglesz - csakhogy az a holnap
évezredek óta kitolódik mindig egy-egy nappal. Ennek ellenére a holnap hitének
vagyunk a népe, s aki nem nemzeti zsidó, annak nincs más erőssége, csak a hite. Ma is
nehéz a hitnek is a hívés. Nehéz, mert nehéz az élet. Sokszor szakad ránk a
sötétség - pokolból, égből - egyik nézet a tudást okolja, másik minden égi
tagadását, egyesek a modernséget. Az, ami biztos: gyűlölködés van, sokszor egymás
s a vallások között.
A Szinai kinyilatkoztatás óta a zsidóság zsidóság. Fényekben, hangokban megérezte
az egy Istent, s mindazok azóta megérzik, akik akkor nem lehettek ott, a végtelen
jövő zsidó lelkei. A Midrás azt mondja, hogy aki zsidóban semmi nincs a Szinái
megérzésből, annak lelke zsidóba tévedt idegen lélek.
Szináinál vallás lettünk, s felesküdtünk az erkölcsi éleslátásra. Kánaánban
nemzet. Azóta is vita, hogy a zsidóság a Szinái, vagy a nemzeti elvet követi-e? A
Tóra állami, nemzeti életet ígér, de igazában közösséghez szól. A nemzeti elv
nem követheti a Szinái elvet, hogy a megtérés, s nyugton maradás menti meg az
államot. S volt idő, amikor a nemzeti elv vérbe is fojtotta a Szinái szellem
tiltakozását, ölte a prófétákat, s mártír lett Ézsaiás is.
A zsidóságnál örök dilemma: nem gondol arra, hogy ne legyen állam, nemzeti élet, de
arra sem gondol, hogy a Szinái elvvel szakítson.
Nem véletlen, hogy a szétszóratás után
Jeremiás megfogalmazta: "Ott a hazátok, ahova eljutottatok. Rendezkedjetek be
ottan, házat építeni, családot alapítani, s dolgozzatok csak a város boldogulásán,
ahová fogságba rendelt benneteket Isten, s imádkozzatok érte a ti Istenetekhez, mert
az ő boldogulásában van a boldogulásotok."
A Szinái szellem a fogságban izmosodott idegenek között. Onnan került ki a második
Mózes, az írástudó Ezra, s ha Mózes meg nem előzi, Ezra adja Izraelnek a Tórát.
Mózes is, Ezra is idegen föld fia.
Sokféle anyag van a Szinái elvben: kedvességek, hangulatok, apró szokások, játékok,
álmok, évezredek meghittsége - meg súlyos komolyságok, felelősségek, lemondások,
örök problémák megfejtése, évezredek egy-egy igazsága. Ebben van a mozdulat, a szem
lehunyása, a gyertyák meggyújtása; egy csók a Tórának; a kenyér megváltoztatása
nyolc napra, a kenyér teljes tilalma egy napra, a nem kóser ételek tilalma minden idők
felett. S mindebben Isten megérzése, de az ember megérzése is: Mindig Isten, de minden
az emberért.
Isten az érző embert keresi, de az ember keresésének a lelke mégis csak az, hogy az
ember ember legyen. Az, hogy a zsidóság fennmaradt, az a zsidó szívnek köszönhető.
A Midrás költészete egyéni életet szán a fejnek, a szívnek, a szemnek meg a
többieknek, hogy a földi életből mind a maga külön emlékeit viszi magával a
sírba. Időnként aztán Isten maga elé bocsátja mindnyájat, hogy elsírják előtte
panaszukat, s felzokog ilyenkor a sok földi bántódás emléke.
Igazságot kerestem, igazságokat találtam
- mondja a fej - s bevertek, halálba is küldtek érte.
Az én gyönyörűségem - sír a szem - szép lett volna, de a tökéletes szépet, csak
elhunytamban láttam. A szeretet suttogásának, a vigasztalás szavának édes zenéjét
- mondja a fül - mindig, mindig megzavarta a szitok, az átkozódás, a gúnyos kacaj.
A kéz sebhelyet mutat fel: a szenvedőt simogattam, orvosságot nyújtottam neki, s
megmart, akin segítettem.
Mind elmondja panaszát, csak a szív hallgat. Hát neked nincs szavad? - kérdi Isten.
Hiszen, ami a többieknek fáj, azt te is érzed, s a szív panasza gyorsabb, mint a
szájé, gyorsabb mint a szemé, csak nem vagy a szívek közül való, akik utolsók az
érzésben?
Én - felelte a szív alig hallhatóan - én a zsidó szív vagyok.
Odanézett Isten: De hiszen régen ismerlek téged, zsidó szív; az vagy rég, első az
érzésben, s első a panaszkodásban. - Mi vagy hát te?
S odasúgta a szív: A szétszóratás zsidó embereinek vagyok a szíve.
Isten aztán elcsitítja a sok panaszkodót, de a vigasztalásnak első és legforróbb
szavával odafordul, akkor a szívhez is könnyezve szól: nagyon rég várlak már, az
vagy te, a legtökéletesebb szív, első az érzésben, s utolsó a panaszkodásban.
A példa is mutatja, ilyenek vagyunk mi, a
szétszóratásban élő zsidók.
Tisztelt Tanácskozás!
Amikor a pészáchi történetet olvastuk, arról is beszélt a Talmud, hogy amikor a
háborgó tenger árja, s az üldöző egyiptomiak közé szorult Izrael, négy pártra
szakadtak. Az egyik azt mondta, vessük magunkat a tenger hullámaiba. A másik azt
mondta: Hát vajon nincsenek sírok Egyiptomba? Kihoztál meghalni a pusztába? -
térjünk vissza rabságunk helyére. A harmadik párt azt hangoztatta, hogy verekedjenek
meg az ellenséggel, míg a negyedik, hogy ostromolják az eget imáikkal.
Ne féljetek - mondta Mózes. Aki a tengerbe akarta vetni magát, azt mondta: álljatok
meg szilárdan, s látni fogjátok az örökkévaló segítségét. Azoknak, akik vissza
akartak térni: amint láttátok az egyiptomiakat ma, nem fogjátok többé látni őket
soha.
A háborúpártiaknak: az Örökkévaló fog harcolni értetek. S azoknak, akik az imát
választották: Ti pedig hallgassatok! Pártokra szakadva még imátoknak sincs foganatja.
A történet tanulsága: ne akarja minden párt Isten harcát vívni! Isten harcol
értünk, mihelyt mi hallgatunk, s nem viszálykodunk.
Mózes szavai minden korra vonatkoznak.
Ma is pártokra szakadtak vagyunk, nincs egység a zsidóságban. Megmutatták ezt a
legutóbbi időszak választásai. Háborog a tenger, nyugtalan a népindulatok tengere, a
félelem hangjai hallhatók, miközben nagyon nehezen látni az istenhez, a Tórához
való visszatérést. Nem szolgáljuk Istent - inkább fitogtatjuk hazafiságunkat.
Mindent megteszünk, hogy beleolvadjunk a népek tengerébe: -verekedünk, párbajozunk
magunkkal és ellenségünkkel, s azt reméljük, hogy ha kiabálunk, a másik majd
hálából, kegyből befogad minket. Sokszor mondjuk haladni a korral, miközben nem a
célszerűségi szempontok, hanem a valláspolitika vezeti lépéseinket. Pedig úgy
kellene élnünk, hogy a vallásos érzés s élet forrassza egybe az ittlévőket. S ezek
azok, amelyek reménységet adó távlatokat adhatnak nekünk, s azon közösségeknek,
akik az úton együtt vagyunk, s együtt akarunk haladni.
|
