Oláh János egyetemi docens:
Vajda Lajos és a Felmutató ikonos önarckép


Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe 2007 rendezvénysorozat, Zsidó művészet, zsidó művészek... című előadásán a Szentírás- és Talmudtudományi Tanszék  rendezésében. (Budapest, 2007. november 6)

Vajda Lajos életével, művészetével az utóbbi évtizedekben, években sokan, sok szemszögből foglalkoztak már. Számomra megmagyarázhatatlan módon azonban a festő zsidósága vagy említésre sem került, avagy az csak marginális tényként szerepelt, pedig ő maga, felesége és a hozzá közel állók szinte kivétel nélkül zsidók voltak. Ő maga írja: „…Vajda zsidó származású magyar, szerb hatásoktól befolyásolva…”i

Ki is volt Vajda Lajos? 1908. augusztus 6-án született Zalaegerszegen, egy zsidó család negyedik gyermekeként. Apja: Vajda Manó Emil, járásbírósági írnokként, majd szűcsként dolgozott, anyja: Fürst Judit (42 évesen szülte Vajda Lajost) - ki a hagyományos zsidó életvitelt képviselte a családban, például minden péntek este gyertyát gyújtott - a háztartást vezette. Vajda Lajos, a család „benjáminja”, az első elemit Zalaegerszegen végezte, de a másodikat már Belgrádban fejezte be, ugyanis a Vajda család az I. világháború alatt Szerbiába települt át. Belgrádban és Valjevóban német és szerb nyelvű iskolákba járt, végig kitűnő tanuló volt.

Vajda Lajos 1922-től ismét Magyarországon: Zalaegerszegen, majd Budapesten élt. 1923-tól az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) rajziskolájában képezte magát. Ez év telét a Magyar Izraelita Kézmű- és Földmívelési Egyesület (MIKÉFE) tanoncotthonában töltötte. 1924-ben Szentendrén telepedett le a csonka család, két bátyja ugyanis Szerbiában maradt, ott alapítottak családot.

1926-ban hétszer műtötték meg és hosszú ideig kórházban ápolták Vajda Lajost, mert csonttuberkulózist diagnosztizáltak nála. Ugyanezen évben veszítette el édasanyját is. 1928-tól a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Csók István növendéke volt, valamint részt vett a Kassák Lajos által vezetett Munka c. folyóirat köréhez tartozók tevékenységében, többek között itt ismerkedett meg a konstruktivizmussal is. Ez évben állították ki a Nemzeti Szalonban egyik csendéletét.

1930-34 között Párizsban tartózkodott és alkotott, ahol találkozott a modern művészet különféle irányzataival, mindemellett az ablakmosással, gumiköpeny-ragasztással, ólomkatonák festésével, amelyek szegényes megélhetését biztosították. 1934-től ismét Szentendrén élt nővére: Teréz házában, ahol tradicionális zsidó életvitel folyt. Bálint Endrével, későbbi meghitt barátjával, ugyanezen évben találkozott először.

1935 őszén ismerkedett meg Richter Júliával, ki Pozsonyban lakott, de Budapesten tanult. 1937-ben rendezte első kiállítását Ámos Imre és Anna Margit Rákóczi úti műtermében, ahol a tulajdonosok párizsi tartózkodása alatt lakott. 1938-ban házasodott össze Richter Júliával, kivel telente Budapesten éltek, a nyarakat Szentendrén töltötték.

1940 szeptemberében hívták be munkaszolgálatra, de 5 hét múlva „előrehaladott kétoldali tuberkulotikus folyamat” miatt leszerelték. Hosszú szenvedés, kórházi ápolás után 1941. szeptember 7-én halt meg a budakeszi tüdőszanatóriumban.

Bálint Endre így ír 1972-ben, 31 évvel Vajda halála után megjelent Emlékkönyvben: „Fájdalmasan gondolok egyik utolsó találkozásunkra: néhány nappal halála előtt felesége elvitte az Új Szent János Kórházból a Rákóczi úti albérleti lakásába. Vajda Lajos a felvonó rácsos ajtajához támaszkodott. Nem lehetett több harminc kilónál, szinte odatapadt a rácshoz. Csodálkoztam, hogy van benne még élet. Szemei lázasan csillogtak, és az alatt a pár nap alatt, míg ott a hatodik emeleti szobácskában feküdt, volt még ereje Kállai Ernővel a művészet kérdéseiről beszélgetni, és kibírt még egy ’expedíciót’ is, mert felesége a budakeszi Erzsébet királyné Szanatóriumba szállította, valami csodára várva még. De másnap már körmei lilásodni kezdtek, és az utána következő napon, 1941. szeptember 7-én Vajda Lajos harminchárom éves korában elment. Azután már csak a falusi temető hullaházában láttam kiterítve. Olyan volt, mint egy gótikus márványrelief, a csontok tiszta rajzolataival és a formák nemesen elnyúlt tagoltságával, mintha még halálában is gondja lett volna a Formára.”
ii

A másik jó barát és festőtárs: Ámos Imre szeptember 8-án így írt naplójában: „Vajda Lajos elment tegnap este közülünk. (...) Mint hozzá közel álló barátok, Bálint Bandival (Bálint Endre) intézkedtünk temetése körül. Budakeszin ott voltunk ketten az öltöztetésén, amit két szegény zsidó végzett a kis halottasházban. (...) Holtan úgy nézett ki, mintha aludna és mosolyogna álmában, semmi merevség a testében, s kezei úgy mozogtak mosdatás közben hajlékonyan, mintha élne.
iii

Nyughelye a rákoskeresztúri zsidó temetőben van a 17/C parcellában, a 4. sorban a 17. sír.

Vajda művészetében már Párizsban készült fotómontázsain megjelennek a szürrealista képszerkesztés jellemző megoldásai és a kor egyre embertelenebb arculatát leleplező képi elemek. 1934-es hazatérte után - az egyre nehezebb történelmi helyzetben - megpróbált a dolgok szilárd ősképéhez visszanyúlni és a tradíciót kereste, melyet a népi művészetben vélt megtalálni. Ekkor fogalmazta meg „konstruktív-szürrealizmusát”, melyben a népi- és a szakrális élet használati tárgyait, épületeit, archaikus emlékeit egyesíti a magyar, szerb és a zsidó motívumokkal. Ezekben az években készültek ikonjai és ikonszerű önarcképei. 1938-tól főleg maszkokat, madárszerű lényeket, vad és sötét látomásokat festett és „a maszkok vigyora, a nonfigurativitás határát súroló víziók megragadó formái minden hamis illúziót szétfoszlattak, egyéni jelrendszerkódja zárta magába mindazt, amiről már nem lehetett szólni.
iv

Utolsó művei, a főleg nagyméretű csomagolópapírra vetett szén- és tusrajzok már minden utalástól megszabadultan a végtelenbe vetettség, a sötét erők és a tisztaság drámai küzdelmét jelzik. „A démoni korra, a pokoli embertelenségekre, a háborús borzalmakra lávaszerű, fantasztikus, viharzó, tagolatlan vonalas látomásokkal, állati-növényi-kozmikus lények ábrázataival válaszolt.
v

Ekkor Vajda már nem követi a „konstruktív-szürreális sematika” tagolt rendjét, szerkezetiségét. Ezen művek - a Kállai Ernő által pszichorealista alkotásoknak nevezettek - formavilága inkább az organikus struktúrákkal állnak kapcsolatban. Visszatérve azonban néhány évet, megkísérelném egypár mondatban elemezni, fejtegetni Vajda Lajosnak 1936-ban, 28 éves korában alkotott, mindössze 90x62 centiméteres művét, a Felmutató ikonos önarcképet
vi.

Vajda 16 éves korától kísérletezett öndokumentálással, önarcképek alkotásával, és a még hátralévő 17 éve alatt 54 önarcképet készített, ennyit ismerünk. Vajon miért készített több mint félszáz önarcképet? Dokumentálni akarta talán önmagát? Megfejteni önmagát? Hátrahagyni önmaga alakját, képmását az utókornak? „A tükörkép, az arckép maga az ember. Az ember hasonmása a benne rejlő második én. Az önarckép: napló, önéletrajzírás, önvallomás jelenvaló önmagunkról, a múltról s a lehetséges jövendőről. Az önarckép énideál, az énnek önmagáról alkotott képe, az a lény, akinek magunkat képzelni szeretjük.vii

Az emberi alkotások, „csinálmányok” ősképe a világ teremtése. A Tóra
viii szerint Isten az embert a saját képmására, a saját „modellje” szerint teremtetteix. Az ember e szerint Isten „képmása”, tehát az arckép. Isten azonban ábrázolhatatlan, de a képmására teremtett ember alkothat önarcképeket, amelyekben Istent kísérli meg újrateremteni. A művész Isten képmását keresi önmagában, kvázi: megismétli a teremtést. Látjuk, tapasztaljuk, tudjuk: a világ nem tökéletes. Elrontotta azt az ember, már közvetlenül teremtése után, engedetlenségével. Jó volna ezt „visszacsinálni” és tökéleteset alkotni! Vagy talán érezte Vajda Lajos, hogy élete rövid lesz, hiszen gyerekkori csonttuberkulózisa és tüdőbaja nem vetíthetett előre szenvedések nélküli hosszú életet? És színre lépett, 1933-tól hivatalosan létezik, jelen van a világban a fasizmus, amely a „vajda-féléknek” nem szánt jövőt!

Minden mű kihívás a halál ellen” -írta André Malroux
x. Hiszen a halál legyőzhető, a képekben, önarcképekben biztosítható az örökkévalóság, hiszen időbeli korlátozottsága majd végtelenné tágítható. „Minden jó mű az időtlen létezés atmoszféráját sugallja, a halálon aratott - időleges - győzelmet kínálja, a világ újjá-teremtésének lehetőségét bizonyítja. Az önarckép végzetszerű felmutatás, kihívás a sors ellen…xi

Vajda Lajos Felmutató ikonos önarcképével - amelynek címét valószínűleg felesége: Richter Júlia adta, hiszen Vajda nem „nevesítette” ekkor már képeit, sem nem szignózta - egy többsíkú, enigmatikus alkotást hozott létre egy embertelen kor kezdetén, és alkotásával az emberként létezés és az isteni szubsztancia találkozását fogalmazta meg. A kép később adott-kapott címe három elemre utalhat: a kézfej egyedi tartásával adott jelre, ikonra és önarcképre. A kép önarckép, és valami más is egyszerre, hiszen modern (stílus), archaikus (téma) és egy „beleérezhető” vészterhes jövő víziója érinti itt egymást. Egy hármasságot érzékeltetnek a kép központi elemei: a középpontba helyezett arcok, fejek is. Sajátosan ingadozik így egy hármas jelentéstartalom. Vagy balra csúszott el a képet felező képzeletbeli függőleges tengelytől a halványzöld alaptónusú önarckép, vagy jobbra az azt részben takaró aranybarna alaptónusú gömb alakú ikonfej, miközben a dupla alak: egy árnyékkép, változatlanul és mereven, pontosan középen van. Növeli az elidegenítő hatást a képbe nyúló - mindenképpen idegennek tetsző - súlyos jelentést hordozni látszó fekete kézfej. A kép kompozíciója egyszerre véletlenszerű és koncentrált. Az álló formátumú kép közepét egy férfi felsőtest foglalja el. A bal alsó képnegyedet betöltő kéz kibillenti ugyan ezt a központi egyensúlyt, de a kéz gesztusa, az ujjakkal jelzett mozgásirány a kép közepe felé mutat, miáltal visszabillenti az egyensúlyt és mozgást visz az önmagában statikus központi motívumba. A kép három alkotórésze tehát nem formai, hanem asszociatív módon áll egymással összefüggésben. Ezért kelthet a kép egy érzelmi nyugtalanságot és indíthat el egy gondolatsort. A kép technikailag is és stílusában is összetett: absztrakt és antropomorf elemek kerülnek egymás mellé, így egyszerre archaikus és festői is.

A Felmutató ikonos önarckép vezérmotívuma lehet az emlékezés is. Ezért oldódnak fel az alakok egy homogén háttérben, ezért sejlik fel a központi figura egyszerre több, érzelmileg ellentétes alakban, ettől tűnik megfejthetetlennek a kéz gesztusa. A kép tere ezért nem valóságos, hanem inkább lelki tér. Az idő és a tér megszokott dimenziói helyett egyszerre jelennek meg az elmúlt és az eljövendő, a helyileg távol lévő és jelentésében különböző. Ugyanakkor az eltűnni látszó formák az örökkévalóság érzését kelthetik.

Vajda Felmutató ikonos önarcképén néhány motívum felhasználásával a kor történelmi kérdését egy általánosabb, elvonatkoztatottabb szférába emeli. Vajda Lajos írta „Most azzal kísérletezem, hogy különböző tárgyak más-más környezetből kiemelve, egy képsíkon összeszerelve hogyan hatnak (konstruktív szürrealista sematika), ezenkívül próbálkozom azzal is, amivel eddig az orosz filmteoretikusok foglalkoztak: hogyan hat egy tárgy, ha belehelyezzük egy más, 'idegen' objektumba.
xii

Lev Kulesov ismert kísérlete volt, amikor egy Iván Mosjukin nevű színész ugyanazon felvételét három teljesen különböző jelenetsorba montírozva vetítette le a nézők előtt, kik erre a színész árnyalt mimikáját dicsérték, holott valójában mindháromszor ugyanolyan rezdüléstelen arcot vágott. Kulesovnak ebből a kísérletből levont következtetése az, hogy nem egy-egy beállítás tartalma, hanem a többi jelenettel való kombinációja a döntő. Ez a híres orosz montázstechnika elméleti alapja. Amit Kulesov a húszas évek elején így kidolgozott, az alapján készítette ő maga és nyomában Dziga Vertov (eredetileg: Abel Kaufman) és még később Szergej Eizenstein a filmjeit. Talán erre gondolt Vajda, amikor az orosz filmteoretikusokról beszélt?

Felmutató ikonos önarcképén saját maga arcképe kerül egy szentkép, lényegére redukált motívuma mellé, illetve fordítva: egy szentkép motívuma kerül egy idegen objektumba: egy önarcképbe és e kettő egymásra hatásából keletkezik egy árnyékkép. A fenti idézet ugyan nem a szóban forgó képre vonatkozik, de a „tárgy” szó helyére beilleszhetők a fej-képek. Így Vajda Felmutató ikonos önarcképének számos eleme válik értelmezhetővé. Vajda Lajos e művében különböző tárgyakat, elemeket emel ki környezetükből. Az egyes finom pasztellszínű felületek, a sárgás háttér, a halványzöld alaptónusú önarckép és a sötétebb árnyékkép, a fekete kéz, az aranybarna ikonfej és a köröm, a szemek, illetve a vállkendő(?) fehér felületei mind megannyi elem.

A Felmutató ikonos önarckép inkább jellemezhető kétdimenziós síkként, mint egy térillúziót keltő festményként. Sem perspektivikus elemek nem találhatók a képen, sem az árnyékolás nem kelt mélységérzetet. Az egyes részelemek nem organikusan tartoznak össze, hanem a felületen eltolódnak, részben egymást fedve, részben véletlenszerűen egy táblakép felületére kerülve. Ezt a véletlenszerűséget, mesterkéltséget „összeszerelés”-nek is lehet nevezni, és a képen érezhető a kérdés is, hogy hogyan hatnak az „összeszerelt” elemek. Az ikon évszázadok alatt sematikussá merevedett ábrázolómódja itt egy új, modern sémába fordulva jelenik meg.

A XX. század első felének két olyan stílusirányzata, mint a konstruktivizmus és a szürrealizmus, sajátos képépítő technikákat használt. Vajda ezeket a technikákat fejlesztette tovább és ötvözte őket a saját és a helyi hagyományokkal telítve egy sajátosan kifejező, egyéni stílussá. A Felmutató ikonos önarcképnek több értelmezési kísérlete is született, ám a zsidó Vajda Lajost zsidó szemszögből és szempontok felhasználásával még nem értelmezték.

Erre teszünk most, hangsúlyozottan laikus műítészként, egy kísérletet. Először is nem értünk egyet a legközismertebb és legelfogadottabb - Mándy Stefániától, Vajda Lajos személyes ismerősétől és művészetének avatott ismerőjétől, a róla szóló legalaposabb monográfia
xiii megírójától - eredő értelmezéssel, miszerint a zsidó Vajda Lajos Krisztust és a Szentháromságot kívánta volna ábrázolni ezen az alkotásán. Noha Vajda többször is ábrázolta Jézust, de ezeken a képeken a szenvedő Jézus volt a domináns, az emberi szenvedés volt ezeken a hangsúlyos, mindenféle teológiai vonatkozások nélkül. Az tény, hogy a gömbfej az ikonfestészetben az istenséget jelképezi, de Vajda ebben az időben önmaga arcképétxiv is megrajzolta gömbfej formában.

Mi feltételezzük, hogy Vajda e pasztellképével inkább valami zsidó és egyben egyetemes mondanivalót kívánt megfogalmazni. Miért állítjuk azt, hogy zsidó és egyben egyetemes mondanivalót? 1936-ig nem ismerünk Vajda Lajos művészetében zsidó motívumot. 1937-től pedig nem ismerünk Vajda Lajos művészetében zsidó motívumot. E két év az, amikor felhasználta mondandójának illusztrálására önmaga zsidóságának képi lehetőségeit. 1936-ban kettő
xv, míg 1937-ben hat művénxvi találhatók meg konkrétan zsidó motívumok. 1936 tavaszán kezdte el fordítani a zsidó Marc Chagall: Ma Vie (Életem) című önéletrajzi könyvét. Saját kezűleg írt olvasmányjegyzékéből tudjuk, hogy Simon Dubnov: A zsidóság története című könyvét olvasta amely 1935-ben jelent meg magyar nyelvenxvii, valamint a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat is szerepelt olvasmányai között.

Meggyőződésünk, hogy téves lehet Mándy interpretációja ami a következő: „Krisztus a maga leglégiesebben ábrázolt képi formájában, sűrű színes pontokból szőtt, áttetsző fejével, mégis egyértelműen kirajzolódó alakjában jelenik meg. Felmutató kezének jellegzetes, szakrális mozdulatát bizánci és pravoszláv ikonokról ismerjük: a három ujj kissé egymás felé hajolva Atya, Fiú, Szentlélek hármas egységére utal.
xviii

Néhány „apróság”: A három ujj nem hajol egymás felé, hiszen a hüvelykujjon nem látható semmiféle görbület, a mutató- és a középső ujj pedig egy „V” betűt formáz, tehát egyértelműen távolodnak egymástól! A szerb ikonok Jézusának felemelt keze mindig a jobb kéz, márpedig itt a bal kézről van szó! Ott a tenyér szemlélője felé fordul, itt a fejek felé és csak három ujjat látunk kinyújtva, a másik kettő be van hajlítva. És vajon miért pont a Szentháromságot jelképezné? Megítélésünk szerint semmi nem indokolja ezt! Karátson Gábor elemzésénél
xix a kéz már legalább kéz! Ő így fejtegeti a kéz jelentését: „A kéz nem találja a helyét. Szeretne egyértelmű lenni, de nem tud. Szeretne önmaga lenni, de hiába, mert része egy még áttekinthetetlen összefüggésrendszernek; kitárt ujjakkal, úszóként lebeg az örvényben.” Ha ránézünk a képre, a kézre és az ujjakra nem láthatunk ott semmiféle „lebegést”! Határozottan a fejre mutat a mutató-, a középső és a hüvelykujj, hiszen így van megkomponálva, a kép hangsúlya a három fej = a három egyén.

Mezei Árpád, kinek sokáig a magántulajdonában volt e kép, a Vajda Lajos emlékkönyvben közölt tanulmányában a Vajdát üldöző Ördög képét véli felfedezni a kézben
xx. Hát feketének fekete, a két felfelé mutató ujj lehetne az ördög szarva is, fantázia kérdése. Mi maradnánk a kéznek kinéző kéznél! Egy fenyegetően felfelé meredő, görbült ujjú hatalmas, torz, aránytalanul nagy fekete kéznél, amelynek ujjai az emberi- az ikon- és az árnyékfejek felé mutatnak. Sőt nem csak mutatnak, hiszen beleérnek, két ujj már behatolt az árnyékfejbe és meg is sebezték azt, hiszen a hüvelykujj és a behajlított gyűrűs- és kisujj között „kifolyik” az árnyékfej anyaga.

E fekete kéz formailag mintegy előképe Vajda később festett rémisztően torz, zsigeri és ősi félelmeinek a haláltól és a kortól, amelyben zsidóként és emberként élt. A másik oldalon, a fejek másik oldalán, átellenben a fekete kézzel, egy fehér vállkendőt(?) látunk, mintegy ellenpólusul. Mi lehet-e vállkendő, amellyel tudtunkkal egyáltalán nem foglalkoztak kellő mélységben a műelemző szakemberek?! Miért pont vállkendő ez? Miért ne lehetne az elemzők által egyöntetűen vállkendőként leírt „valami” egy zsidó szakrális ruhadarab: egy tálit
xxi? Tálit, azaz egy zsidó férfi által az imája, Istenhez fohászkodása alatt magára terített „vállkendő”!? Az egyik oldali rémisztő fenyegetettség: a nagy fekete kéz és ellenpólusa: egy szakrális tárgy. E szakrális tárgy: a tálit, amely az Örökkévaló Isten embernek adott parancsait, elvárásait szimbolizálja, hordozzaxxii és a hozzá való szólás, könyörgés, fohászkodás egyik kelléke.

Egyik oldalon az irracionális és fenyegető, megsebző jelen; a másik oldalon az ember Istenhez szólásának egyik kelléke; és e kettő között az ember, az emberek. A halványzöld alaptónusú valódi ember: Vajda Lajos realisztikus önarcképe, az azt takaró aranybarna alaptónusú gömb alakú ikonfej, a szerb ikonok istenséget ábrázoló kifejezője, egy földöntúli lény, és e kettő kölcsönhatásából létrejövő árnyékfej az üres szemgödrökkel, „koponyalétben”. A hús-vér ember: Vajda Lajos, akire rátelepszik, beárnyékolja az időtlen istenség. És mi a jövő? Az árnyékkép, az üres, a semmibe néző szemek, az árnyékvilág! Vajda ebben az időben festi halálfejes önarcképeit
xxiii, tehát a halál, önmaga halála, nemléte ott van gondolataiban, ott van, jelen van képein, művein. A zsidóság, önmaga zsidósága a kép készítésének idejében a legdominánsabb, ahogy az imént kifejtettük. Az egyik oldalról a fekete fenyegető rém, a tüdőbaj, a nyomorúság, a meg nem értettség, a fasizmus fenyegető árnya; míg a másik oldalon az Istenhez szólás tiszta és fehér reménye, a hátha… Középütt pedig az ember! A még létező ember: a halványzöld alaptónusú valódi ember: Vajda Lajos realisztikus önarcképe; az időtlen istenség: az aranybarna alaptónusú gömb alakú ikonfej és az árnyékkép, amivé lesz az ember. Az istenség félig eltakarja az embert, azt az embert, kit az Isten a saját „modellje” szerint teremtett, aki hasonlatos hozzá. Az ember félig emberi, félig isteni tulajdonságokkal bír, emberi a halál; isteni a teremtés folytatása, az alkotás képessége, „csinálmányok” létrehozása. A kettő együtt létezik, és e kettő létrehoz egy másik idősíkban leledző árnyékképet, amit a fekete kéz megsebez.

Ám a másik oldalon ott van az árnyékképbe érőn a tálit, a zsidó férfi imasálja, az Istenbe vetett hit egyik jelképe. Ki fog itt győzni? Van itt egyáltalán győzelem!? Vajda Lajost idő előtt legyőzte a halál! Önmaga halála, testi betegségéből következő halála és nem a mások által, zsidó mivolta miatt őreá is kimondott halálos ítélet! Amit Vajda Lajos alkotott az túlélte őt, halála után is él, közöttünk él. És ismét feléledni látszik Vajda korának egyik szelleme is, amely el akarta pusztítani a „vajda-féléket”, hiszen újból látható, megint látható, megjelent a fekete kéz, a sebezni akaró kéz, az embernek ártani akaró kéz ismét felfelé mutat, rámutat emberek csoportjaira…


Irodalomjegyzék:
A modern festészet lexikona. (Corvina, 1974) 388 p.
Aradi N., Feuerné Tóth Zs., Galavics G., Marosi E., Németh L.: A művészet története Magyarországon. (Gondolat, 1983) 474-476 pp.
Bálint Endre: Vajda Lajos festő művészete. In: Múlt és Jövő, 1942. június 87-88 pp.
Bálint Endre: Vajda Lajos. In: Valóság, 1964/6. szám.
Éber Miklós: Conditio Humana. http://www.balkon.hu/balkon03_06-07/01eber.html
Éber Miklós: Indokolt-e narcisztikusnak tartani Vajda Lajost? In: Balkon, 2006/5. szám.
Éber Miklós: Vajda Lajos önarcképei. http://www.balkon.hu/balkon04_01-02/01eber.html
Éber Miklós: Vajda Lajos sírja. In: Élet és Irodalom. 48. évf. 41. szám
Frojimovics K., Komoróczy G., Pusztai V. és Stribik A.: A zsidó Budapest. (Városháza - MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995) 586 p.
Karátson Gábor: Hármaskép – Leonardo – Grünewald – Vajda Lajos. (Magvető, 1975) 177-182 pp.
Kállai Ernő: Egy festő halála. In: Az Ország Útja, 1941. október.
Körner Éva: Vajda Lajos művészete. In: Valóság, 1964/9. szám 44-54 pp.
Mándy Stefánia: Vajda Lajos: 1908-1941 (Album). (Corvina, 1971)
Mándy Stefánia: Vajda Lajos (A művészet kiskönyvtára). (Képzőművészeti Alap, 1964)
Mándy Stefánia: Vajda Lajos. (Corvina, 1983)
Mezei Ottó: Szürrealizmus és szürrealista látásmód a magyar művészetben. In: Passeron R. A szürrealizmus enciklopédiája. (Corvina, 1983) 275-277 pp.
Pataki Gábor: Vajda Lajos: Felmutató ikonos önarckép. In: Ars Hungarica, 2001/1. 157-168 pp.
Rózsa Gyula: Magányos páfrány. Kiállítás. http://www.nol.hu/kultura/cikk/407322/
S. Nagy Katalin: Önarcképek. A művész szerepváltozásai. (Palatinus, 2001) 6, 10 és 269-271 pp.
Szabó György: Vajda Lajos. (Nagy magyar mesterek). (Gondolat, 1995)
Vajda Lajos. http://mek.oszk.hu/05200/05262/html/index.htm
Vajda Lajos. In: Magyar Életrajzi Lexikon. http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/
Vajda Lajos (1908 - 1941) emlékkiállításának katalógusa. Bevezeti: Passuth Krisztina (1966)
Vajda Lajos emlékszám. Művészet, 1980/1.
Vajda Lajos emlékkönyv. (Magvető, 1972)


i 1936. augusztus 11-én írt levele későbbi feleségéhez, Richter Júliához. In: http://mek.oszk.hu/05200/05262/html/erdekes.htm#4
ii Idézi: Éber Miklós: Vajda Lajos sírja. In: Élet és Irodalom. 48. évf. 41. szám.
iii Idézi: Frojimovics K., Komoróczy G., Pusztai V. és Stribik A: A zsidó Budapest. (Városháza - MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995) 586 p.
iv Aradi N., Feuerné Tóth Zs., Galavics G., Marosi E., Németh L.: A művészet története Magyarországon. (Gondolat, 1983) 476 p.
v S. Nagy Katalin: Önarcképek. A művész szerepváltozásai. (Palatinus, 2001) 271 p.
vi Jelenleg Éber Miklós magántulajdonában található.
vii S. Nagy Katalin: Önarcképek. A művész szerepváltozásai. (Palatinus, 2001) 6 p.
viii Mózes öt könyve.
ix M. I. I,26.
x Idézi: S. Nagy Katalin: Önarcképek. A művész szerepváltozásai. (Palatinus, 2001) 10 p.
xi S. Nagy Katalin: Önarcképek. A művész szerepváltozásai. (Palatinus, 2001) 11 p.
xii 1936. július 23-án írt levele későbbi feleségéhez, Richter Júliához. In: http://mek.oszk.hu/05200/05262/html/erdekes.htm#4
xiii Mándy Stefánia: Vajda Lajos. (Corvina, 1983)
xiv Plasztikus fej -1937.
xv Madonna-torzó zsidó tojásmotívummal, Tojásalakú fűszertartó fából, héber felirattal.
xvi Könyvlap szomorúfűzzel, Bárányos kép betűszegéllyel, Kapu petróleumlámpával, Madaras kollázs, Madaras momtázs cirill és héber betűkkel, Képmontázs.
xvii Simon Dubnov: A zsidóság története az ókortól napjainkig. (Tábor kiadó, Bp.)
xviiiMándy Stefánia. Vajda Lajos. (Corvina, 1983) 95 p.
xix Karátson Gábor: Hármaskép – Leonardo – Grünewald – Vajda Lajos. (Magvető, 1975) 177-182 pp.
xx Idézi: Karátson Gábor: Hármaskép – Leonardo – Grünewald – Vajda Lajos. (Magvető, 1975) 177 p.
xxi Imakendő, imalepel vagy imasál. Négyszögletes, gyapjúból vagy lenből vagy selyemből készülő, a négy sarkán cicit-tel /rojt, bojt/ ellátott, zsidó férfiak által az ima közben magukra terített öltözet.
xxii A tálit négy sarkán lévő cicit /rojt, bojt/ önmagában emlékeztet az Isten összes, tehát 613 parancsára, melynek számát Rabbi Szimlájtól tudjuk meg a Talmudból (Mákot 23b). Ez az emlékeztetés úgy valósul meg, hogy a cicitet kétszer négy szálból fonják és öt csomót kötnek a szálakra, így megkapjuk a tizenhármas számot. A cicit szó héber betűinek számértéke: hatszáz. Így e két összeg summázata a 613-as számot eredményezi.
xxiii Pl.: Önarckép templommal (1935), Önarckép koponyával (1936).

Vissza a TUDOMÁNY-hoz