Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából szervezett
rendezvénysorozatban, 36 igaz ember címmel
megrendezett tudományos ülésszakon (Budapest, 2010. november 3.)
Tartalom:
Bevezetés
1, Életéről
2, Mentő tevékenysége
3, 1944. dec. 27.
4, A Népbírósági per
Függelék
Bibliográfia
A
XX. század magyar történelmének volt három igazi csillaga.
Mindhárman Kassán születtek, majdnem egy időben. Schlachta Margit
1884-ben, Salkaházi Sára 1899-ben, Bernovits Vilma pedig 1901-ben.
Salkaházi Sára tagja volt a Schlachta Margit által alapított
Szociális Testvérek Társaságának, Bernovits Vilma elhatározta a
Társaságba való belépését. Salkaházi Sárát és Bernovits Vilmát a
nyilasok végezték ki a Duna-parton 1944. dec. 27-én. Schlachta
Margit, a rendalapító 1884. szept. 18-án született, Schalkaházi
Sárát pedig 2006. szept. 17-én iktatta a katolikus egyház a boldogok
közé, 62 évvel mártíromsága és 107 évvel születése után.
1, Életéről
Bernovits
Vilma édesapja Bernovits Viktor ágostai evangélikus volt. Édesanyja
Gölniczky Vilma pedig római katolikus. Bernovits Vilma 1901. ápr.
8-án született Kassán, a Kossuth L. u. 1. szám alatt laktak.
1911-ben beiratkozott Kassán egy polgári iskolába, az
Orsolya-apácákhoz. A négy polgári után is az intézet növendéke
maradt, itt érettségizett. 1930-ban a kétéves hitoktatóképzőt
végezte el Budapesten a Ward Mária Collégiumban. 1932-ben hitoktatói
oklevelet szerzett. 1936-1940 között az Andrássy út 120. (majd 130.)
sz. alatti „dr Bajusz Györgyné Kossányi Edit-féle nyilvános
leánygimnáziumban” volt óraadó tanár.
Édesapjának Kassán a Féja Dávid utcában gyára volt, több európai
országba szállította „Procento” nevű találmányát, egy kamatszámító
gépet, és az ugyancsak általa készített író- és számológépeket. A
háború után rövid ideig volt neki egy LAPLACE nevű villanyóra gyára
is.
Bernovits Viktor a munkásokat sohasem bocsátotta el. Szabadkőműves
volt, lányát óvni akarta az egyháztól, ezért vasárnaponként délelőtt
szobafogságot rendelt el. Vilma beceneve Tuci volt. Édesapjával
vitatkoztak egymással ebéd közben is, apja piszkálta őt a papok
miatt. Ha jött egy pap látogatóba, neki is kényes kérdéseket tett
fel. Vilma rájött, hogy az egyik templomban egy öreg szerzetes 12
óra után misézik, ide ment el apja tudta nélkül. Tizenhét évesen
elhatározta, hogy belép az orsolyák szerzetesrendjébe. Édesanyjának
ez tetszett, de mégsem akarták a szülők, hogy egyetlen gyermekük
apáca legyen. Vilma előtt három fiúgyermekük halt meg. Vilma
édesanyja, intelligens, kedves nő volt, egyúttal spiritiszta is,
amit Vilma nehezményezett, és a szeánszokon írott papírokat mind
megsemmisítette. Szüleit ellenben Vilma sohasem bírálta.
A szerzetesrendbe való jelentkezésekor a szülők megbeszélték az
alkalmasságot vizsgáló orvossal, hogy Vilmát találja alkalmatlannak
a szerzetesi életre.
Édesapjától az első világháború alatt elvették a gépeket, mert nem
akart fegyvereket gyártani és odaadták Weiss Manfrédnak. A háború
után a magyar állam nem volt hajlandó kártérítést fizetni, az
elkobzott gépeket föl sem használták. Kidobálták a háború végén a
vagonokból az utcára. Később 30 ezer koronát kínáltak fel neki, de
Bernovits Viktor nem fogadta el. Teljesen elszegényedtek. 1929-30
körül Bernovits Margit (Mihailovits Zsoltné) orvos nővére, Mária
hozta fel őket Kassáról Budapestre. Bernovits Viktor végleg Kassán
maradt. Vilmáék először Bernovits Margit nővérénél laktak, később
pedig a Bokréta utcában.
A család – amikor még jólétben élhetett - hintón járt Kassán.
Egyszer Tuci, vagyis Vilma elsóhajtotta magát, hogy de jó lenne egy
szökőkút a szobájába, és másnap jöttek a kőművesek a szökőkúttal.
Fiatalkorában a család egy barátjánál töltötték a nyarat. Naponta
eljárt a falu igen távolfekvő templomába és minden nap áldozott. Ha
a vendéglátóknál több vendég volt, barátnőjénél aludt, s a fél
éjszakát az éjjeliszekrény előtt térdelve töltötte. Egyszer, amikor
Kassán télen ment az utcán, és jött vele szembe egy asszony, aki
fázott, Tuci levetette a kabátját és nekiadta.
Kassán, a Dómnál, a szent Mihály-kápolna bejárata mellett áll egy
feszület. Ott ült mindig egy koldusasszony. Tuci, mielőtt bement
volna a templomba, mindig odament a koldushoz, és kezet csókolt
neki, aki megpróbálta elkapni a kezét. Ékszereit, fülbevalóját,
gyűrűjét odavitte és nekiadta. Vitt neki pénzt is, meg ennivalót.
Tuci akkor – a visszaemlékező szerint - 14-15 éves volt.
19 éves korában zongorázni tanult. Zongoratanárnője, Blaustein
Margit zsidó volt, később a barátnője lett. Pestre ment férjhez.
Tucinak volt egy Hamar Miklós nevű huszárszázados kérője, akit
meggyőzött, hogy nem szándékozik férjhez menni. Később egy Somogyi
nevű sátoraljaújhelyi főhadnagy is próbált udvarolt neki.
2, Mentő tevékenysége
Miután édesanyjával Budapestre jöttek és beköltöztek a Bokréta u.
3. sz. alatti otthonba, elvégezte a hitoktatóképzőt, és Salkaházi
Sára segítségével a „dr Bajusz Györgyné Kossányi Edit-féle nyilvános
leánygimnáziumban” volt. óraadó tanár.
Bernovits
Vilma az I. emeleten lakott édesanyjával. Az otthon egy nővére
napközben mindig meglátogatta édesanyját. Többször észrevette, hogy
a földön alszik. Azt mondta, azért, mert lánya mindig hoz valakit,
akinek hely kell. Mint anya, nehezményezte, hogy Vilma sokszor
megvonja magától a táplálékot, s elviszi azoknak, akiknek ennyi
sincs. Vilma is sokszor a földön aludt. Ha csak egynek adtak
szállást, olyankor mindig Vilma ment a földre.
Bernovits Vilma hitoktatónak a csillagviselésre kötelezett zsidók
érdekében végzett munkáját gyanús szemek figyelték. Tevékenysége
kezdetben abból állt, hogy a megkeresztelkedni szándékozókat
hittanból előkészítette alapvető ismeretekre. Gondoskodott
keresztelő papról és keresztszülőkről is. A keresztszülői szerepet
igen sokszor pótolta saját személyével. Híre elterjedt az
megbélyegzett üldözöttek között, egyre többen keresték fel lakásán,
illetve egy kis üzletben az Irányi utca és a Veres Pálné utca
sarkán, ahol egy ideig dolgozott. Az üzletben egyházi ruhákat,
kegytárgyakat, imakönyveket, írószert, iskolai könyvek, füzeteket
árultak. A csillagviselésre kötelezetteknek nem volt szabad
bármikor, bárhová belépni. A kegytárgyüzlet egy alkalmazottja
emlékszik, hogy az üldözöttek a belépéskor mindig eltakarták a sárga
csillagot ruhájukon. Ezután hátramentek Bernovits Vilmával a
raktárhelyiségbe.
Bernovits Vilma egy idő után a szükséges iratok beszerzésére
specializálódott. A Tábor nevű papírüzletet a szociális testvérek
vezették, itt találkozott az üldözöttekkel Bernovits Vilma. Az
üzletet az udvarról is meg lehetett közelíteni, mert odanyílt a
raktára. A vezető testvérrel megbeszélte, hogy mikor tartózkodik
ott. A helyiség megközelítése azért is jó volt, mert egy emeletes
ház kapuján át lehetett odajönni.
Amikor a sárgacsillag viselésére kötelezetteknek gettóba kellett
költözniük, Bernovits Vilma rendszeresen bejárt ezekbe a „csillagos
házakba”, és minden előkészítés nélkül keresztelt. Később, a
legveszélyesebb időkben, amikor csak percekre jelenhetett meg,
tetemes élelmiszercsomag kíséretében minden formalitás mellőzésével
adta át a rászorulóknak a keresztleveleket, melyeket – az akkor
hozzá közel áll Magyar Karola hitoktató tanúsága szerint – a pápai
nunciatúra révén szerzett.
Amikor a veszélyes és kockázatos munkájáért anyagiakat ajánlottak
fel neki, ezt nemcsak elhárította, de annak a 2 pengős
okmánybélyegnek az árát se engedte kifizetni, mely a plébánia
pecsétjével felülbélyegezve előre fel volt ragasztva a kitöltetlen
keresztlevelekre, házasságlevelekre. Egy ismerőse szemrehányást tett
neki, hogy ezek a megtérések nem őszinték, és belőlük a veszély
elmúltával kevesen maradnak majd. Válasza az volt, hogy ez nem
érdekli, a fontos, hogy életet mentsen, de éppen örül annak is, ha
csak egyetlen egy is keresztény marad.
A
zsidókat összeköltöztető miniszteri biztos aláírásával 1944. dec.
19-én négy pap kapott engedélyt, hogy saját felelősségére
lelkipásztori teendők ellátása címén a gettóba bemenjen: Tomek Vince
piarista, Köhler Ferenc lazarista, Havasi Lucius bencés és Deák
Bárdos Lénárd jezsuita atya. Korántsem veszélytelen tevékenységüket
hatósági engedélyek nélkül már korábban is végezték. Hamis iratokat
csempésztek, hatóságokat vezettek félre, embereket mentettek. Deák
Bárdos Lénárd atya így írt:
„Életünkért senki nem felelt. A gettóban és környékén a „nyilas
testvérek” töltött fegyverrel inzultáltak bennünket… Ilyen
szolgálati úton jutott Bernovits Vilma is hozzám. Sokat nem volt
szabad tudnunk egymásról, vagyis nem volt tanácsos a veszedelem
miatt, melybe egymás életét márthattuk. Megtudtam tőle, hogy
hitoktatónő, a Felvidékről jött, és a belvárosi asszisztenciához
tartozik. Láttam rajta, hogy nagyon rátermett a munkára, amit végez.
Buzgó, vakmerő és áldozatos. Elárulta idők folyamán, hogy nem zsidó
származású, de az embertelen üldözés mélyen érinti őt, és Krisztus
nevében szívesen halna meg érettük… Egyik gyámolítottja szerint a
zsidókért börtönbe menne, bár nagyon irtózott az ottani piszoktól és
élősdiektől.
Ábrahám György rendtestvérem egyszer általam kérette magához: akar-e
a szervezett nunciatúrai zsidóvédelemben részt venni. A koncepció
tetszett neki, de amikor arról volt szó, hogy akkor közös eljárás
alatt kell bizonyos „engedelmesség” alatt eljárnunk, ezt
határozottan visszautasította. Én úgy láttam, hogy ez nem
szabadosság nála, hanem a vállalt egyéni útjait nem akarta elhagyni,
sem esetleg nyilvánosságra hozni éppen életveszélyességük miatt. Nem
sokkal ezután jelezte, hogy a nyilasok razziájába került, és
kénytelen volt egy egész keresztlevelet megenni. Így, szóról szóra.
Különben azonnal az életével fizetett volna. Így is halállal
fenyegették meg és azzal, hogy most már nagyon figyelik. Ez az
elbeszélése volt az utolsó találkozásunk. Csak suttogó hírekben
kaptunk kivégzéséről bizonytalan híreket.”
Bleiziffer Lura visszaemlékezése szerint, aki ötven éve lakott már
1979-ben a Bokréta utcai házban elmondta, hogy tudta, hogy Salkaházi
Sára és Bernovits Vilma üldözött zsidóknak nyújtottak menedéket. Ha
Sára elment hazulról, a veszélyes ügyeket mindig Vilma intézte.
Tuci bejött hozzánk egyszer egy kéréssel: Mi, hitoktatók annak
idején többen is sebesült katonák mellett dolgoztunk. Amikor
beszerzitek a sebesültek okmányait, tudnátok papírokat,
keresztlevelet szerezni másoknak is. Mutassátok meg, hogy mennyi
felebaráti szeretet van bennetek!
Vida Lídia, egyik kolléganője így emlékezik vissza 1944-es egyik
találkozására Bernovits Vilmával: „1934-ben találkoztam először
Bernovits Vilmával. Ritkán és csak gyűléseken beszélgettem vele.
Szerény, szolgálatkész és buzgó hitoktató volt. Amikor 1944-ben
bezárták az iskolát, engem a belvárosi egyházközség irodájába
osztottak be. Ott dolgoztam az irodában, és három csoportot
készítettem elő a keresztség felvételére. Itt találkoztam újra
Vilmával. Ha jól emlékszem, négy csoportja volt. Gyakran
beszélgettünk, s egy alkalommal elmondta életét is… Azt is elmondta,
hogy be akar lépni a szociális testvérek közé. Utolsó
találkozásunkra azonban teljes bizonyossággal emlékszem… Délután 4-5
óra lehetett, amikor kiléptünk a plébánia kapuján. Ajánlotta, hogy
sétáljunk egyet. Éppen nagyriadó volt, az utak néptelenek. Lementünk
a Duna-partra… Elmondta, hogy gyermekkorában nagyon érdekelték őt a
vértanúk, s mindenáron ő is az akart lenni. De most… Ez egészen más,
ez az igazi vértanúság, ilyen gyalázatosan meghalni. A ma
vértanúinak nem állítanak fel soha szobrot, hanem mindenki
megvetéssel gondol rájuk. „Talán így kell majd nekem is vértanúnak
lennem…” Aztán elmesélte még, hogy mennyi üldözöttet rejteget, s
mennyi minden van a lakásán, aminek nem szabadna ott lennie. Közben
szakadatlanul bombáztak. Egy darabig elkísért, s aztán elbúcsúztunk.
Valóban nem gondoltam akkor, hogy örökre.”
Az Országos Katholikus Nővédő Egyesület Munkásvédő Otthona
1906-1944-ig működött a Budapest, (IX.) Bokréta u. 3. sz. alatt,
amikor is okt. 29-én a Dolgozó Lányok és Nők Országos Szövetsége (DLN)
vette át működtetését. Az Országos Katolikus Nővédő Egyesület
kezelésében 1914-ben 100 fiatal munkásnőnek és 20 árvának adott
otthont, utóbbiakat fölkészítette az ún. cselédmunkára,
varróműhelyében 40 varróleányt foglalkoztatott. 1929. jún. 16-án
Munkásnők Otthona néven újra megnyílt, Mészáros János budapesti érseki helynök szentelte föl. Az Actio Catholica
1943-ban megindított egy gyűjtést mindkét nembeli tanoncok számára
alapítandó tanoncotthonokra. Ennek a mozgásnak része volt a Bokréta
u. 3. alatti intézményben egy vezetőségváltás, amikor is Salkaházi
Sára szociális testvér került az intézmény élére. A háborús
események úgy hozták, hogy a régi vezetőség néhány tagja is a házban
maradt és az alkalmazottakat is megtartotta Salkaházi Sára. Az újak
és régiek között voltak súrlódások. A ház emeleti részét egy idő
után magyar katonaság is használta. Az üldözötteket a házban
takarítónőként, konyhai munkára alkalmazták. Az üldözöttek
gyermekeit biztosabb helyre, a szociális testvérek
Balaton-Jankovich-telepi üdülőjébe vitték.
3, 1944. dec. 27.
A
Szociális Testvérek mintegy ezer üldözöttet bújtattak. Valamennyi
rendházuk telve volt velük, közülük majdnem százat személyesen Sára
nővér mentett meg.
A
Bokréta utca 3. szám alatti házban
magyar katonákat szállásoltak be, vagy jártak be szállásra az
emeleti részbe, a ház többi lakói pedig a pincébe húzódtak a
bombázások alatt. Nem világos, hogy hány katona, mikor volt ott,
hogy 1944. dec. 27-én volt-e ott katona. Erről semmiféle
információnk nincs. Dec. 24-én az oroszok teljesen bekerítették a
fővárost. 150 férőhelyes Bokréta utcai otthon
20-25 menedéket kereső zsidót bujtattak általában.
Bernovits Vilmáról egy tanárnő barátnője ezt írta: „A karácsony
előtti időkben mindig meglátogattam. Reggel 9-10 óra körül lent
voltak az ebédlőben. Az ő asztalánál láttam egyeseket, akik
feltűnően olyan típusok voltak. Aztán körülnéztem, s láttam másokat
is. Amikor Tuci kikísér, mondtam neki: - Nézd, ilyesmit nem lehet
csinálni veszély nélkül. Csak akkor, ha mások nem tudnak róla.
Akármilyen rendes társaság is van itt, nem lehet tudni senkiről, mi
lakik benne. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha valahova elrejtitek
őket. – Ő akkor nagyon megütközött rajtam, és azt hiszem, egy kicsit
meg is volt sértve. Mert azt válaszolta, hogy amit mondok, az
lehetetlenség, a házban nincs senki olyan, aki elárulná őket.”
1944. karácsony másnapjának estéjén Salkaházi Sára figyelmeztetett
egy nőalkalmazottat, a 18 éves Dömötör Erzsébetet, hogy az otthonban
gyakran megforduló katonákkal szemben nem megfelelő a magatartása,
ti. az egyik katonához feljárt az emeletre. Megmondta a lánynak,
hogy mivel nem küldheti haza a szüleihez, hadműveleti területre, úgy
látja helyesnek, ha áthelyezi egy másik munkásnőotthonunkba. Ez
december 26-án történt. A következő nap, 27-én kora reggel Salkaházi
Sára részt vett a szentmisét, aztán egy szociális testvérrel elment
a Sára testvérrel elment a Liszt Ferenc tér 6. sz. ház II.em. 14.
lakásba, ahol a DL-otthon, a Dolgozó Lányok Otthona volt az
áthelyezés ügyében. Az ottani vezető ezt készséggel vállalta.
Visszafelé jövet meglátogatott egy ismerőst, és kora délután
érkezett a a Bokréta utcába. A háborús Budapesten Salkaházi Sárának
az volt a szokása, hogy mindenhova magával cipelt egy nagy bőröndöt,
hátha találunk valahol valami megvásárolhatót a konyha számára.
Ezúttal a koffer üres maradt. Bekanyarodtak a körút felől a Mester
utcába, onnan a Bokréta utcába. Az utcasarokról látni lehetett, hogy
a kapunkban egy fegyveres nyilas áll. Társa azt ajánlotta Sárának,
hogy tűnjön el. Sára azonban bement és nyugodt hangon kérdezte: „Én
vagyok az otthon vezetője. Miről van szó, kérem?” Akadálytalanul
bejutottak. Először a kápolnába mentek egy térdhajlásra a küszöbről,
de már üvöltöttek, hogy „Le az óvóhelyre!” Az alagsori tágas ebédlő
volt az óvóhely.
Mire leértek, ott zsúfolódott a lócákon az otthon összes lakója és
velük szemben a nyilasok főnöke, két térde között golyószóró, előtte
pedig egy felfordított ládán mindenféle iratok. Folyt az
igazoltatás. Éppen egy asszonyt igazoltattak, aki azért vált
gyanússá, mert túl sok irata volt. Születési igazolvány, vasúti
bérlet, házasságlevél, gyerekeinek keresztlevelei. Vesztére mindet
odatette a nyilas elé. Az meg vallatta és üvöltözött. „Hazudik!
Hazudik!” Sára testvér odalépett. „Ezt az asszonyt én alkalmaztam! A
mellékhelyiségek tisztán tartása a dolga!” A nyilas meg ráüvöltött:
„Ez is hazugság! Mindent tudok magáról!”
Később megengedték, hogy a konyhában megebédeljen. Visszament az
óvóhelyre és rózsafűzért imádkozott az ott lévőkkel. Beszaladt a
kápolnába, ahonnét a pártszolgálatosok kirángatták és a Ferenc
körúti nyilasközpontba, az Üllői út és a Ferenc krt. saroképületébe
vitték. Itt voltak estig, amikor sötétben levitték őket a Duna
partra.
Később derült ki, hogy az a lány, Dömötör Erzsébet, akivel Sára
testvérnek vitája volt, szaladt el a kerületi nyilasházba és
jelentette fel az otthont, amiért üldözötteket bújtattak az
otthonban álnéven, hamis papírokkal s legfőbb segítőjük az
otthonvezető Salkaházi Sára és a hitoktató Bernovits Vilma volt. Az
érintett panaszával először a régi vezetés egy tagjához, Borbás
Magdához fordult, és a népbírósági iratok szerint még egy másik
alkalmazotthoz is (Kádi Magdolna), fordult panaszával, aki/akik azt
javasolta/ák, hogy tegyen feljelentést a nyilasoknál.
A
razziát végző nyilas vezető mindjárt ki is nevezte Dömötör
Erzsébetet vezetőnek, Salkaházi Sárát pedig beállítatta a már
félreállítottak közé. Közöttük volt Bernovits Vilma hitoktatónő is,
aki szintén a Bokréta utcában lakott. Mindjárt el is vitték őket.
Kérdésre az egyik nyilas azt mondta: „A főnöknőt meg a hitoktatónőt
elvisszük jegyzőkönyv-felvételre, a többit meg oda, ahova valók.” A
nyilas még hozzátette: „Éjjel visszajövünk teherautóval a zsidó
vagyonért!” A nővér ezt válaszolta: „Itt aztán nincsen sem zsidó,
sem más vagyon. Akik itt vannak, azoknak minden vagyonuk belefér
egyetlen zsebkendőbe.”
A
visszaemlékezők szerint a letartóztatáskor különösen durván bánt
Vilmával egy nyilas, akiről úgy tudták, azelőtt hentes volt, s aki
Vilmáról már korábban is tudta, hogy részt vett zsidók mentésében.
Azok az üldözöttek, akik hamis papírjaikkal tudták magukat igazolni,
megmenekültek. A tudat, hogy besúgó van a házban páni félelmet
hozott, és még ezen az éjszakán tovább menekültek.
Hat személyt vittek el.: Salkaházi Sárát, az otthon vezetőjét, azzal
a váddal, hogy zsidókat rejteget a házban, Bernovits Vilma
hitoktatót azzal, hogy bejár a gettóba, ott hittant tanított és
esetenként keresztelt is, és akinek zsidómentő tevékenységéről már
korábban is tudomásuk volt, valamint Fischer Béláné Féderer
Leontint, dr Róna Andorné dr Jónás Magdolnát, és egy asszonyt a
fiával, mert a pincében lefolytatott kikérdezéskor nem tudták
meggyőzően bizonyítani nem-zsidó származásukat. A fiatalember neve
a visszaemlékezésekben „fűtő Pista” volt, a ház konyhafüzetébe dec.
22-én Sára testvér írta be a nevét. Az asszony neve Bátoríné
lehetett,
a fia neve így Bátori István. Hídvégi Máté mondta el, hogy megtudta:
István a lövések előtt a vízbe vetette magát és elúszott.
Megmenekült, valahol, a Bokréta utca környékén lakott és emlékezett
rá valaki az Üllői úti Örökimádás templomból. Már meghalt. Az a
bizonyos dec. 27. éjjel annyira megviselte idegileg, hogy nem mert
jelentkezni ebben az ügyben. Egy szemtanú szerint fejlövéssel
végeztek velük.
Másnap egy kifutófiú, suhanc elment a Bokréta utca házba és ezt
mondta: „Azokat még tegnap este főbe lőtték. Örüljenek a nővérek,
hogy nem látták, hogyan!”
Az 1967-es nyilas-perben egy vádlott szerint Salkaházi Sárát és
társait a Fővámház melletti Duna-partra vitték, le kellett
vetkőzniük és a Dunába lőtték őket. Sára testvér a kivégzés előtt
gyilkosai felé fordulva az égre emelt tekintettel nagy keresztet
vetett.
4, A Népbírósági per
1966-67 között folyt a zuglói nyilas per, melyben az egyik vádlott
kérdezés nélkül beszámolt a nők kis csoportjától, hogy volt egy
alacsony rövid fekete hajú nő, aki nyugalommal kivégzői felé fordult
egy pillanatra a szemükbe nézett, majd letérdelt és égre emelt
tekintettel széles, nagy keresztet vetett magára.
A
Népbírósági iratok tanúsága szerint: Dömötör Erzsébet 1945. júl.
19-től előzetes letartóztatásban volt, 18 éves rk. A Katholikus
Leányok Dolgozó Egyesületében dolgozott, 1944 dec. 27-én a Ferenc
krt. 41. sz. alatti nyilas-központban feljelentette Salkaházi Sára
főnöknőt, mert zsidókat rejtegetett. Borbás Magda 1945-ben 41 éves
egyesületi titkárnő ellen 1945. szept. 12-én az eljárást bizonyíték,
tanúk hiányában megszüntették, mert csupán a vádlott Dömötör
Erzsébet vallomása volt, amit más nem erősített meg. Dömötör
Erzsébet 1947. okt. 14-i Budapesti Népbírósági Végzés szerint
lakcímét megváltoztatta és ismeretlen helyre távozott. Ezért
távollétében hozott a Budapesti népbíróság ítéletet. 10 évi fegyház,
vagyonelkobzás, politikai jogoknak 10 éves felfüggesztése. Kádi
Magdolna 1944-ben 18 éves rk. Hajadont, aki Borbás Magdával adott
tanácsot Dömötör Erzsébetnek a nyilasoknál való feljelentésre,
tanúk, bizonyíték hiányában felmentették. Dömötör Erzsébetet a
Szabadság – folyóirat (1945.VII.17.2.) szerint letartóztatták.
Visszaemlékező (Móna Ilona) szerint internálták, ahonnét egy idő
után elengedték, ekkor a népbírósági iratok szerint lakcímét
megváltoztatta, ismeretlen helyre költözött és ezért távollétében
ítélték el: 10 évi fegyházra, vagyonelkobzásra, politikai jogainak
10 éves felfüggesztésére, de minderre nem került sor, mert eltűnt.
Bibliográfia
ADRIÁNYI, Gabriel: Fünfzig Jahre ungarischer Kirchengeschichte
1895-1945. Minz, 1974. 114.
BAJUSZ GYÖRGYNÉ KOSSÁNYI EDIT nyilvános jogú leánygimnáziumának
évkönyvei 1936-1940.
BOKOR Péter:
Hét fejezet a Bokréta utca mártírjáról. Népszabadság (folyóirat)
Budapest, 2006. aug. 18.
HETÉNYI Varga Károly: Amivel mártírjainknak tartozunk. Új Ember
(folyóirat) Budapest, 1979. ápr. 29.
HETÉNYI Varga Károly: Ki tud róla? Új Ember (folyóirat). Budapest,
1979. máj. 20. 2.
HETÉNYI Varga Károly: Salkaházi Sára szociális testvér. II.
Vigília (folyóirat) 1980. febr.
HETÉNYI Varga Károly: Salkaházi Sára és Bernovits Vilma
mártírhalála. Új Ember (folyóirat). Budapest, 1984. dec. 23.
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 125-141.
HETÉNYI Varga Károlyné: Egy elárult jótevő vértanúsága. Aki életét
adta az üldözöttekért. Keresztény Élet (folyóirat) 2009.nov.15. 3.
HÍDVÉGI Máté szerk. Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest,
2006.
KARSAI Elek (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a
magyarországi zsidóüldözés történetéhez III. 1944. június 30.-1944.
október 15. A budapesti zsidóság deportálásának felfüggesztése.
Budapest, 1967.
LÉVAI Jenő: Szürke Könyv. Budapest, 1946. 92.
LÉVAI, Jenő: Geheime Reichsache. Köln-Müngersdorf, 1966. 121.
MONA Ilona: ad Bernovits Vilma. Budapest, 2010. okt. 11. Kézirat
1-2. (Szociális Testvérek Társasága Levéltár)
MONA Ilona–SZEGHALMI Elemér: Salkaházi Sára élete és munkássága.
Budapest, 1989
n.n. Letartóztatták a Bokréta-utcai tömeggyilkosság felbujtóit.
Szabadság (folyóirat) 1945. júl. 17. 2.
PUSKELY Mária: Akik a jobbik részt választották. Róma, 1978. 229.
SCHÉDA Mária: Salkaházi Sára, a szociális szeretet apostola.
Kecskemét, 1988
SCHÉDA Mária: Boldog vagy, Sára? Budapest, 2004.
VASZILJEV, K.: Német-világ Magyarországon. Meggyalázott templomok,
elhurcolt papok.
Új
Szó (folyóirat) 1945. ápr. 4.
Népbírósági iratok:
A
Budapesti Népügyészségtől. Budapesti Népbíróságnak vádirata Dömötör
Erzsébet ellen. Budapest, 1945. szept. 12.
Budapesti Népügyészség Határozata. Borbás Magda és Kádi Magdolna
elleni eljárás megszüntetése. Budapest, 1945. szept. 12.
Budapesti Népbírósági Végzés Dömötör Erzsébet ellen. Budapest, 1947.
okt. 14.
A
budapesti népügyészségtől. Népbíróságnak indítványa Dömötör Erzsébet
ellen. Budapest, 1948. okt. 19.
Budapesti népbíróság. Ítélet Dömötör Erzsébet népellenes
bűntettében. Budapest, 1949. febr. 14.
Függelék
Bakó Sarolta feljelentése
1944. júl. 19-i dátummal aláírt feljelentés érkezett a budapesti
Érseki Általános Helytartósághoz. Ebben az időben több budapesti
hitoktatónő tényleges segítséget nyújtott üldözött zsidóknak a gyors
és lehető legkevesebb adminisztrációt igénylő megkeresztelkedéséhez.
A feljelentésben szereplő terhelő adatok és a velük egybecsengő
visszaemlékezések azt jelzik, hogy e feljelentés Bernovits Vilma
budapesti hitoktatónő ellen történt. A feljelentést tevő
eredménytelen személyes panasztétele után választotta az írásos
formát:
„Tekintetes és Főtisztelendő
Érseki Általános Helytartóság
Budapest
Legyen szabad az Érseki helynök úrnak a tegnapi szóbelileg tett
bejelentésemet a következő írásban leszögezni, illetve kiegészíteni.
F. hó 17-én Sór Andorné szül. Wallner Aranka, házivarrónő, a Dob
utca 89. számú zsidóház csillag viselésére kötelezett lakója,
tartalmilag a következőket mondta:
A
Dob utca 89. számú ház zsidó lakói mind ki fognak keresztelkedni. A
pápa átokkal sújtotta Magyarországot, amiért a zsidókat deportálta,
s a jövőben ezért enyhítik a zsidók elleni rendszabályokat, és
ezeket az enyhítéseket főként a keresztény vallású zsidókra
alkalmazzák. Ez okból jelentkeznek a zsidók tömeges
kikeresztelkedésre. Egy nő két napon át oktatja őket, ezután
megkereszteli őket a katolikus egyház, és keresztlevelet ad egy
kötelezvény ellenében, amelyben kijelentik, hogy három hónapon át
oktatásra fognak járni. Két zsidót ilyen alapon máris
megkereszteltek a Szent Rókus plébánián. A református egyház nem
vállalta az ilyen keresztelést. Ő – Sór Andorné – bár tudja, hogy
alávalóság, amit tesz, szintén meg fog keresztelkedni ilyen alapon,
gyermekére való tekintettel. A ház lakói azt a felfogást vallják,
hogy csak legyen meg a keresztlevél, eszük ágában sem lesz oktatásra
járni, és ha megváltoznak a viszonyok, úgyis visszamennek zsidónak
Az érseki helynök úr azt felelte bejelentésemre, hogy tudjam meg, ki
volt az a két zsidó, akit megkereszteltek, mert ilyen konkrét adat
hiányában nem járhat el. Megjegyeztem, kereszténynek nem szabad
zsidóházba menni, mire kijelentette, hogy igenis szabad.
Mindamellett nem áll módomban ilyen megbízatásnak eleget tenni, mert
az utcákon kifüggesztett rendőrhatósági plakát szerint zsidóknak
lakásukban látogatót fogadni tilos, továbbá Sór Andorné
természetesen gyanút fogna, ha meglátogatnám és megkérdezném tőle a
neveket, s azokat vagy nem mondaná meg, vagy kereken megkérdezné, mi
célból kellenének nekem e nevek. Legyen szabad azonban tisztelettel
javasolnom, hogy a Szent Rókus plébánián vizsgálja felül az Érseki
Helytartóság az anyakönyvi bejegyzéseket.
Voltam bátor felhívni az Érseki helynök úr figyelmét arra, hogy a
keresztség szentség és eltörölhetetlen jellegű lévén, akár adnak ki
keresztlevelet, akár sem – az Érseki helynök úr megjegyezte, hogy a
resztlevelek kiadása tőle függ és ő csak szabályszerű oktatás után
ad ki keresztlevelet -, az illetők keresztények lesznek, mert a
keresztség érvényes lesz. Az Érseki helynök úr elismerte, hogy ez
így van. Kérdezem, ha ez így van, nem fogja-e majd ezeket a
megkeresztelteket is, akik nyilvánvalóan nem meggyőződésből
keresztelkedtek meg, hanem enyhítések reményében azzal a hátsó
gondolattal, hogy amúgy sem fognak keresztényként élni,
keresztényeknek tekinteni? A zsidók három napon belüli
megkeresztelkedését egyrészt a keresztség szentségének
szentségtörésig menő profanizálásának, másrészt a fennálló törvényes
rendelkezések súlyos kijátszásának vagyok kénytelen minősíteni.
Tudom, hogy a Katholikus Egyház feltételezi a jóhiszeműséget
mindenegyes keresztelésre jelentkezőben és nem utasíthatja azokat
vissza. Azonban az érseki helynök úr saját szavai szerint mostanában
azért van annyi zsidókeresztelés, mert a németek bevonulásakor
zsidók tömegesen jelentkeztek áttérésre. Ismét kérdem, nem
félelemből és érdekből tértek-e át ezek? Azok, akik meggyőződésből
lettek keresztényekké, kitartottak volna a megismert igazság mellett
akkor is, ha valamely okból nem 3, hanem 6, 9 vagy 12 hónap után
keresztelték volna meg őket, természetfölötti szempontból pedig, ha
előbb halnak meg, a vágykeresztségben részesültek volna. A Dob utca
89. számú zsidóház lakóinak keresztelésre való jelentkezése nem
meggyőződésből, hanem bevallottan az enyhítések elnyerése reményében
történik.
Kötelességemnek tartottam az Érseki helynök úr figyelmét e súlyos
visszaélés elkövetésének veszélyére felhívni. Tisztelettel kérem az
egyházi hatóságokat, találjanak utat és módot a keresztség szentsége
profanizálásának és a Katholikus Egyházra ebből származó súlyos
bajoknak megakadályozására. Lelkiismeretemmel össze nem egyeztethető
bűnpártolásnak éreztem volna, ha nem jelentem a készülő visszaélést.
Tiszteletteljes véleményem szerint megakadályozható volna egy újabb
sajtóközlemény által, amely esetleg egy esztendő elteltét követelné
meg a jelentkezéstől a keresztelésig, és felhívná a figyelmet arra,
hogy az illetéktelenek által kiszolgáltatott keresztség úgy egyházi
büntetést, mint a világi hatóságok által való súlyos felelősségre
vonást vonna maga után. Úgyszintén – tekintettel arra, hogy már
széltiben-hosszában beszélnek Magyarország pápai átok alá való
helyezéséről a zsidókérdéssel kapcsolatban – célszerű lehetne egy
ilyen irányú helyreigazító nyilatkozat.
Befejezésül legyen szabad megjegyeznek, hogy az angol-orosz
győzelmet óhajtó és minden elképzelhető eszközzel előmozdító belső
ellenség, zsidók mozgási szabadságát növelő bármilyen intézkedés, a
legsúlyosabb veszélyt jelenti Magyarország és annak nemzsidó
lakossága számára. A német győzelem, amelyet ennélfogva minden
tisztességes magyarnak óhajtani és előmozdítani kell, viszont súlyos
egyházüldözést vonhat maga után, ha az egyházi hatóságok az
állambiztonság érdekében kiadott törvényes rendelkezéseknek a zsidók
által való kijátszását lehetővé teszik. Míg az angol-orosz győzelem
a katholikus vallású felsőbb társadalmi rétegek teljes kiirtására
vezethetne és a katholicizmusnak Európában való fennmaradását is
kétségessé tehetné, az esetleges egyházüldözést is súlyosan
megsínylené a katholikus lakosság, mint a misztikus test tagjai.
Mindezeket lelkiismeretem szerinti kötelességérzetből írtam le,
egyrészt, mint mindennapos áldozó kongreganista, másrészt mint
olyasvalaki, aki majdnem húsz évet töltött sajtóval kapcsolatos
diplomáciai munkával, úgy Magyarországon, mint külföldön, s
ennélfogva módjában állott úgy a nemzetközi politika, mint a
zsidókérdés területén az átlagoson túlmenő informáltságot
megszerezni és fenntartani. Legyen szabad megjegyeznem, hogy
hasonlóképpen köztelesség érzetből – miután Egyházamat és hazámat
egyaránt súlyos veszélynek kitéve látom – közlésem egy másolatát
vagyok bátor a Hercegprímás úr őeminenciájának, mint Magyarország
legfőbb egyházfejedelmének és egyben legmagasabb közjogi
méltóságának, megküldeni.
Budapest, 1944. július 19.
Mély tisztelettel:
Bakó Sarolta
külkereskedelmi előadó
Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara
V. Szemere utca 6.”
Az idézett feljelentésnek volt alapja. A Szent Rókus plébánia
anyakönyve szerint 1944. júl. 1-19-ig 172 keresztelés közül 114
felnőtt-keresztség volt. Egyházvezetési intézkedés azonban nem
történt, mert a későbbiekben még emelkedett a felnőtt keresztelkedők
száma. 1944. nov. 11-én, tehát egy napon pl. 80 keresztelést
jegyeztek be. A Belvárosi Főplébánia Templomban, az 1944 júl. 11. és
okt. 11. között 24 üldözöttnek a bejegyzés szerint Bernovits Vilma
volt a keresztanyja.
GÖLNICZKY Gyula – Budapest, 1979.júl.10. in. HETÉNYI Varga
Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 136.
Özv. VERESS Endréné (Závodszky Klára) – Miskolc, 1979. máj. 21.
in. HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi
sorsok a horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest,
1985. 137.
MIHAILOVITS Zsoltné (Bernovits Margit) közlése, Budapest, 1979.
júl. 11. in. .HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az
igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a nyilaskereszt
árnyékában. Budapest, 1985. 135.
Dr DEMETROVITS Ferencné (Rokiczky Magdolna) Bp. 1979.júl.11. in.
.HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi
sorsok a horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest,
1985. 137-8.
MICHAILOVITS Zoltánné (Bernovits Margit) - Budapest, 1979. júl.
11. in. .HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért.
Papi sorsok a horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában.
Budapest, 1985. 135-6.
GÖLNICZKY Gyula – Budapest, 1979. júl. 10. in. .HETÉNYI Varga
Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 136.
PEITL Róza Katalin, Bp. 1979. júl. 15. in. HETÉNYI Varga Károly:
Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a
nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 138.
Mint szociális nővér 1937/38-ban
dolgoztam a Bokréta utca 3-ban.
Peitl Róza Katalin szociális
testvér, aki a húszas évek végén volt a Bokréta utcai otthon
vezetője, mondta el, hogy Bernovits Vilma már akkor,
édesanyjával együtt a Bokréta utcai otthon lakója volt. Vilmáról
elmondta, hogy hihetetlenül segítőkész volt, ha kicsiny
szobájukban vendég volt, akkor Vilma a padlón aludt.
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok
a horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985.
127.
MONA Ilona: ad Bernovits Vilma. Budapest, 2010. okt. 11. Kézirat
1-2. - Szociális Testvérek Társasága Levéltár
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok
a horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985.
129.
Deák Bárdos Lénárd - Dabas, 1979. okt. 7. in. HETÉNYI Varga
Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985.
130-1.
BLEIZIFFER Lura - Budapest, 1979. júl. 13. in. HETÉNYI Varga
Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985.
138-9.
VIDA Lídia visszaemlékezése. Budapest, 1979. jún. 20. in.
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok
a horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985.
133.
Katholikus Nővédő Egyesület, Munkásnők Otthona. Tulajdonosa: a Katholikus Dolgozó Nők- és Dolgozó Lányok Országos Központja. A
központ vezetője: Salkaházi Sára, főtitkára: Jolsvai Hedvig
voltak.
TURCHÁNYI Hedvig - Budapest, 1979. máj. 8. in. HETÉNYI Varga
Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 130.
- Bernovits Vilma másnak pedig
elmesélte, hogy a Margit-híd felrobbantásakor éppen rá akart
lépni a hídra. - MIHAILOVITS Zsoltné (Bernovits Margit) -
Budapest, 1979. júl. 11. in. HETÉNYI Varga Károly: Akiket
üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a
nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985. 135.
MONA Ilona: ad Bernovits Vilma. Budapest, 2010. okt. 11. Kézirat
1-2. Szociális Testvérek Társasága Levéltár
BOKOR Péter: Hét fejezet a Bokréta utca mártírjáról.
Népszabadság (folyóirat) Budapest, 2006. aug. 18.
MONA Ilona: ad Bernovits Vilma. Budapest, 2010. okt. 11. Kézirat
1-2. Szociális Testvérek Társasága Levéltár
HETÉNYI Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok
a horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985.
133.
HÍDVÉGI Máté szerk. Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest,
2006. 262.
HÍDVÉGI Máté szerk. Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest,
2006. 262.
HÍDVÉGI Máté szerk. Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest,
2006. 263.
KARSAI Elek (szerk.):
Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi
zsidóüldözés történetéhez III. 1944. június 30.-1944. október
15. A budapesti zsidóság deportálásának felfüggesztése.
Budapest, 1967. 215-8. Részletét idézi: HETÉNYI
Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a
horogkereszt és a nyilaskereszt árnyékában. Budapest, 1985.
127-9.
|