Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VI. Nemzetközi
Tanácskozásán, melynek címe: "Találkozások..." volt. (Debrecen, 2004.
május 7-9.)
Teológiai és sémi-filológiai
tanulmányaim után érdeklődésem a zsidó szentírás-magyarázat felé fordult.
Egyszerűen benyitottam a József krt.
27-be, a Budapesti Rabbiképző Intézetbe és felmentem a második emeletre. A folyosón
összetalálkoztam Scheiber Sándor professzorral és a díszterem utáni ablak
mélyedésben elmondtam neki néhány mondatban biográfiámat és azt, hogy érdekel a
zsidó szentírás-magyarázat. Azt mondta: Gyere, ülje be az órámra ! Ott ültem öt
éven át, amikor csak időm engedte.
Már nem sok tanár tanított a Rabbiképzőben, hiszen a holocaust megtette a magáét
ezen a területen is: úgy láttam, ahogy meghal egy tanár, úgy meghal egy tantárgy is.
Mindenkinél tanultam, még annál is, akinél nem mertem megkérni, hogy engedjen be az
órájára.
Ez Salgó László főrabbi volt, aki a Sulchán Áruchot tanította. Reggelenként
odaálltam az ajtó elé, ahol tanított, a díszteremmel szemben, és hallgattam az
óráját. Úgy ordított, hogy nekem jobb volt hallgatni, mint annak aki előtte ült.
Tanultam Weisz Dávid gyöngyösi főrabbitól Talmudot, pontosabban a Bróchájsz
traktátusból részeket, vagy Csulótól, kevésbé ismert nevén Berger Istvántól
hébert és Bibliát, és Schweitzer József professzortól történelmet. Ő mindig
megkért, egy idő után, hogy fáradjak ki, mert most olyan órarész következik, ami
engem úgy sem érdekelne. Ez talán a homiletika lehetett.
Domán István főrabbi úr a Pöszóchim trakátust tanította, Scheiber professzor a
Biblia mellett Talmudot is tanított, mégpedig a Sábbát traktusát.
Mivel emellett az Operaházban énekeltem, Scheiber Sándor igazgató úr elirányított
Ádám Emilhez, a Rabbiképző kórusának karnagyához. Érdekelt a zsidó liturgikus
zene, de Ádám Emil nem értette, hogy ez engem miért érdekel, hiszen nem vagyok
zsidó, és így nem lehetek kántor sem a zsinagógában. El kezdtem járni a kórus
próbáira és egyszer elmentem péntek este a Rabbiképző zsinagógájába
istentiszteletre, életemben először. Annak rendje módja szerint meglepődtem.
Tele volt zsidóval. Az élet különböző területein találkoztam zsidókkal, de csak
zsidóval, és ennyivel még nem. Ez nem csapásként sújtott, de revelációszerű
élmény volt. Megfogott a zsinagóga, pontosabban a Rabbiképző zsinagógájának
hangulata.
Rendszeres látogatója lettem a kiddusoknak péntek este és szombat délelőtt is
meg-megjelentem. Végül az akkori kántor, Feleki Rezső tiszteletbeli zsidóvá
nyilvánított.
Scheiber Sándor kiddusai köztudottan New Yorktól Tel-Avivig legendás hírűek voltak.
Scheiber Sándor kitűnő előadó volt, kifogyhatatlan anekdotakincs és a zsidó
tudományok élő komputere. Dobálta a majcit és visongtak az idősebb hölgyek, amikor
elkapták.
Egyszer november 7-én ott volt Alen Ginsberg, és szavalt. Szavalt a Csehszlovákiát
lerohanó gépemberekről, mi meg álltunk a könyvszekrények mellett, ott az átkos
érában, és pislogtak egymásra a zsidók, hogy ezt most mennyire szabad nyilvánosan
élvezni! Életveszélyes volt vele közlekedni. Teljes nyugalommal keresztülvágott a
nagykörút bármely pontján és körülötte leállt a forgalom. Egyszer autóbuszon
utaztunk és jegyet akartam lyukasztani mindkettőnknek. Lefogta a kezem, mondta, hogy
eszembe ne jusson. A következő megállóban felszállt az ellenőr. Scheiber Sándor
teljes meggyőződéssel ezt mondta a jegyellenőrnek: Uram, ha hiszi, ha nem, a barátom,
aki a jegyet nekünk kezelte, pont most szállt le ! Az ellenőr elhitte.
Scheiber Sándor professzor megkért arra, hogy vegyem kezelésbe a könyvtárat,
kinevezett főkönyvtárosnak. Nem volt könnyű helyzetem. Egyszer csak elkezdtem
személyi igazolványt kérni, és visszakérni a kivitt könyveket. Kezdetben úgy
éreztem, hogy hülyének néznek, aztán megszokták. Egyszer bejött egy hölggyel
Scheiber igazgató úr, hogy bemutassa neki a könyvtárat. A hölgy megkérdezte: Drága
igazgató úr, hány könyv van itt ? Scheiber Sándor válaszolt: 100.000 kötet. Egyszer
ismét bejött egy hölggyel, egy csinosabbal, aki szintén egy idő után a kötetek
száma felől érdeklődött. Scheiber Sándor válasza ez volt: 120.000 db. Végül
egyszer egy nagyon jó nővel jött be, neki 150.000 kötetről számolt be. Ez végleges
is lett, a következőkben mindenütt 150.000 kötetre becsültük az állományt. A
könyvek rendezésénél tanultam a legtöbbet, igazán itt találkoztam a
hebraisztika-judaisztika világával.
Scheiber Sándor órái nagyszerű hangulatban teltek. Néha feltett kérdéseket,
melyért pénzjutalmat helyezett kilátásba. Ki tudja megmondani, hogy a következő
mondat, szó, hol szerepel a Szentírásban, vagy az imakönyvben? 1975 körül
járhattunk az időben, és a díj 30 Ft volt. Senki nem jelentkezett. Emelte a tétet 50
Ft-ra. Senki nem mozdult. 100 Ft az utolsó ajánlat. Ekkor jelentkezett Kertész Pista,
és pontos választ adott, de mindig csak a harmadik ajánlat után.
A Rabbiképző természetesen olyan volt, mint egy újság szerkesztősége: jött boldog,
boldogtalan, bel- és külföldről. Voltak nehéz esetek, akiket nem rosszindulatból, de
az egyszerűség kedvéért csak bolondnak hívtak. Ha nem bírt velük Scheiber Sándor,
akkor beküldte hozzám a könyvtárba. Én is hallgattam egy ideig az illetőt, majd
útjára bocsátottam. Gyakran jött tévé, rádió riportot csinálni Scheiber igazgató
úrral belföldről és külföldről egyaránt. Egy alkalommal a Magyar Rádió
készített vele riportot legendás irodai foteljében. A kérdés így hangzott:
Igazgató úr ! Hogyan látja, milyen az izraelita hitfelekezet és a magyar állam
viszonya? - Kérdezték ezt Scheiber Sándortól a szocialista Magyarországon. Scheiber
Sándor elgondolkozott, majd lassan felemelte tekintetét a plafonra és így szólt: Úgy
érzem, mi most nászúton vagyunk ! - A riporter egy mondatot se mert ezután kérdezni
tőle.
Egyszer elhunyt Scheiber Sándor egyik közeli hozzátartozója és a család
elhamvasztatta. Scheiber Sándor, miután nem temethette el, megkért arra, hogy az
általa írt beszédet mondjam el. Elmondtam. Túl jól sikerült. Egyszer csak
jelentkezik nálam valaki, hogy Scheiber Sándor küldte, meghalt a férje,
elhamvasztották, legyek olyan jó és temessem el, mondjak egy beszédet.
Rabbi nem hajlandó eltemetni, mégsem lehet csak, mint a kutyára, ráhúzni a földet,
temessem el.
Megszántam, mondtam egy beszédet a temetőben. Kérdezték, hogy mennyit kérek ezért.
Mondtam, hogy semmit. Én ezt komolyan gondoltam, mert többek között azért nem lettem
a teológia elvégzése után pap, azért nem vállaltam a szentelést, mert amivel
egyetértek, vagyis a meggyőződésemet nem pénzért akarom tovább adni, hanem ingyen.
Tehát, mint egy normál zsidó, mint pl. Pál apostol, aki sátorszövő volt, és nem az
igehirdetéséből élt meg, vagy mint a zsidó tudomány sok ókori nagysága, akiknek
saját civil mesterségük volt, és mellette végezték, művelték a zsidó tudományt.
A család viszont nem kívánt nekem adósom maradni, adtak végül valami pénzt.
Ez még 4-5 alkalommal megismétlődött, volt úgy hogy egy 500 Ft-ossal kergetett meg a
könyvtárban egy elhunyt hozzátartozója.
Szóval a hátam közepére kellett az egész. Ekkor jött az égi segítség. Salgó
László főrabbi a soros hitközségi rabbi-értekezleten bejelentette, hogy
"pénzért temet" a Szécsi és ha nem hagyja abba, akkor ő majd
kontárkodásért föl fogja jelenteni. Ez akkor történt, amikor beindult az ún.
demokratikus ellenzék elleni rendőri adminisztrációs gépezet, és Konrád Györgyöt
akkor éppen kontárkodás vádjával próbálták meg elítélni. Innét vehette
ötletét Salgó László, örömömre, mert többet nem temettem.
Ekkor jöttem rá, hogy vannak ilyen temető "nemzsidók" hamvasztás esetén,
addig ezt sem tudtam.
Én nagyon sokat tanultam az ajtón kívül Salgó főrabbitól és ezért hálás vagyok
neki. Nem mindenki kedvelte, volt is egy vicc Pesten, hogy ti. miért tették akkoriban a
választásokat szombatra ? Ti. hogy ne lehessen a Salgót kihúzni. Ez azonban nem
antiszemita vicc volt, hanem csak egy zsidó-zsidó anekdota.
A tanulók jó társaságot alkottak: Schönberger András, vagyis Schönbi, Polnauer
Sanyi, vagyis Patona, ezt a nevet Scheiber Sándor adta neki, Deutsch Laci, Deutsch Robi,
vagyis Jidu és Fröhlich Robi. Tanultak külföldiek is egy idő után, köztük a
legszorgalmasabb Daniel Mayer volt, vagyis Dani. Később azt írták róla, hogy a cseh
illetékesek beszervezettje volt. Holt biztos vagyok benne, hogy a légynek sem ártott.
Voltak a Szovjetunióból való zsidó növendékek is, ők mindig ketten jöttek, az
egyikük tanult, a másik sétált, úgyhogy könnyen meg lehetett állapítani ki miért
jött, vagy miért küldték. A későbbi moszkvai rabbi, Adolf Sájevics, amikor év
végén hazautazott, mindig vitt egy kisbőröndnyi könyvet, mert odahaza nem nagyon
volt.
Elmesélte, hogy a határon az egyik alkalommal, mint az egyik legveszedelmesebb iratot,
elkobozták tőle a Pirké Ávót-ot, az Atyák Tanítása c. Talmud traktátust, ami
ráadásul minden imakönyvben benne van.
A demokratikus ellenzék zaklatása idején állásából kitették Kis Anikó
filozófust. Scheiber Sándor felvette könyvtárosnak. Egyszóval jó csapat volt.
Scheiber Sándor volt az, aki megihlette első tudományos próbálkozásaimat a
keresztény-zsidó vallástudomány világában. Ekkor készült el a Miatyánk és a
zsidó ima c. dolgozat is. Néha megfogott egy-egy biblikus anekdotája és írtam belőle
novellákat. Néhány hónap múlva külföldön megjelent tudományos publikációit
hozta, és mutatta a zsidó mesemotívum magyarországi továbbélését, vagyis novellám
bibliográfiai idézését. Ezután már könnyen ment a dolog: Ő mondott egy anekdotát,
én írtam egy novellát, Scheiber Sándor pedig idézett. Egyszer valami miatt érdekelt
a zsidó válás, és tanulmányoztam a vonatkozó talmudi traktátust.
Scheiber Sándor az ország első házasságközvetítője volt. Engem a "get"
csak teológiailag érdekelt, ő azonban azt hihette talán, hogy válást forgatok a
fejemben. Megnyugtattam, hogy engem csak a "get" érdekel.
Péntek este egyszer elhívtak egy fiatalok alkotta zsidó közösségbe, ahol
gitároztak, énekeltek és boldogok voltak. Később itt egyszer hanuka idején egy
kiselőadást én tartottam meg. Volt még egy-két másik közösség is, egyik valamely
hétköznapon volt Antalfy Máriánál, a grafikusnál, a keramikusnál, másik pénteken
máshol. Nem egy-csomóban, részletekben távoztunk, néha romantikus útvonalakon.
Az ún. rendszerváltás idején ezen néhány kis közösséget megpróbálták
szétverni, a rendszer utolsó rúgásaként. Ez egyébként keresztény részen is
hasonló módon ment végbe. Meghívtak zsidó esküvőkre énekelni barátaim a
Rabbiképzőbe. Nem sok esküvői kidduson énekeltem, de akién énekeltem, azok rövid
idő múltán alijáztak Izraelbe. Szakmailag, énekesi szempontból a produkciók jók
voltak, de kezdtem félni, hogy ebből baj lesz.
Eljött azonban 1986 és a Goldmark Kórus kiutazott Izraelbe. A Goldmark Kórus,
tulajdonképpen az Ádám Kórus, mert Ádám Emil volt a lelke, egy zsidó közösség
volt, mely együtt énekelt, szerepelt. Jó volt együtt lenni. Ez a Kádár rendszer
engedményeinek egyik gyümölcse volt. Ádám Emil egy jelenség volt. Mentünk a
körúton és egyszer megkérdezte: Mond, hány gyereked van ? Mondtam, hogy öt. Megállt
a körúton, megölelt és ezt mondta: Fiam, te úgy élsz, ahogy mi éltünk !
Egyszer Debrecenbe utazott a Goldmark Kórus. A vagonrészre, melyet előre lefoglaltak a
kórus szervezői, a MÁV egy kicsiny cetlit ragasztott ki, ezzel a felirattal: Országos
Rabképző Intézet. Dugig volt a vonat. A mi kupénkban sok üres hely volt, nagyon
kényelmesen utaztunk. Senki nem mert bejönni, ott szorongtak az utasok az ajtó előtt,
belül pedig vidám rabképzős zsidók énekeltek velem együtt. Goldmark Károly
Keszthelyen született. Egyik keszthelyi koncertünkön a helyi kulturális központ
teljes megrökönyödésére, Ádám Emil átrendezte a színpadot, középre rakta a
zongorát, vagyis ahogy érezte, berendezte a termet. Tudta, hogy mit akar és azt meg is
valósította.
Tel-Avivban, a Izraeli Televízió épületében felvételt csináltak a kórussal. Ádám
karnagy úrnak nem tetszett a izraeli rendező elképzelése, és két kézzel
hozzákezdett a stúdió átrendezéséhez. Megpróbálták erről hosszasan lebeszélni,
kezét lefogni, nem sikerült. Mondták, hogy nehezek a dobogók, ezeket nem lehet csak
úgy mozgatni, mire ő azt mondta: Majd az én fiaim átrendezik ! És átrendeztük a
fél izraeli televíziót. Rájöttek, itt egy valódi zsidóval találkoznak, jobb lesz,
ha félreállnak. Egy idő után a fél izraeli tévé azt csinálta, amit Ádám Emil
mondott. És ez imponált a kórusnak.
Natanján is volt egy szép koncertünk. A közönség szétszórva helyezkedett el, sokan
távol, elől kevesen ültek. Ádám karnagy úr kérte őket, hogy fáradjanak előre.
Nem jöttek. Erre kiment a nézőtérre és egyenként előre hozott mindenkit. A hajfai
egyetem tetején készült egy fénykép a Goldmark Kórusról. Fröhlich Robi kerített
egy izraeli géppisztolyt és azzal állt be a kórus-fotó közepébe. Már akkor
mindenki tudta, hogy dandártábornok lesz.
Ádám Emil fontosnak tartotta, hogy mindenki tudja az előadandó műveket, ha kellett
egyenként tanította énekeseit. Mérei Feri bácsi, a kórus egyik öregje, amikor a
"Sir hámálájsz"-ot énekeltünk, mindig ezt mondta Ádám karnagy úrnak:
"Sírsz, ha majd látsz !"
Scheiber Sándor meghalt. Halála előtt még néhány órát tartott otthonában, ahol
kezének simogatásával mutatta Arany János kötetét. A zsidóságot Scheiber Sándor
közvetítette az életembe.
Egyszer elmentem télen az ortodoxokhoz, a Kazinczy utcába, szombat reggel, az imára,
istentiszteletre, a kis imaterembe. Leültem, kézbevettem az imakönyvet és én is
mondogattam.
Aztán a rebe felhívott a Tórához. Erre a megtiszteltetésre nem számítottam.
Megpróbáltam elhárítani, de nem hagyták annyiban. Mindig mondtam, hogy nem-nem
köszönöm.
A végén megkérdezték, mi a zsidó nevem, mondtam, hogy nem-érdekes. Erre
megkérdezték, hogy tényleg nem tudom (?) Van ilyen, de ekkor már gyanút fogtak, és a
mellettem álló megkérdezte, mondja maga zsidó egyáltalán ? Mondtam, hogy nem.
Ami ezután történt, azt egy filmben nem lehet megrendezni. Mindenki odafordult a
másikhoz és ezt mondta: "Ez nem is zsidó ! Ez nem is zsidó !" - Ez
dülöngélő körfolyamként többször áthullámzott az egész gyülekezeten. Égett a
bőr a képemen.
Ekkor fordult a kocka. A mellettem ülő megkérdezte, hogy voltam-e már zsidó
közösségben ? Mondtam, hogy igen, a Rabbiképzőben. Nem dicsért meg, hanem
legyintett, és elkezdett tanítani héberül, mert elfelejtette, hogy már egy órája
motyogok mellette. Mondta, hogy ez az első nyelv a világon, etc. Mindenre bólintottam.
Azóta többször voltam a Kazincyban és jó barátok vagyunk.
Ádám Emil is elment, és lánya, Marika folytatta a megkezdett munkát. Hannoverben, a
zsinagógában szerepeltünk egyszer. Se ortodox, se neológ, illetve ez-is az is, tehát
egy vegyes összetételű gyülekezet. Kiderült, hogy mi is vegyesek vagyunk, ti.
vegyeskar, és a karnagy ráadásul nő.
Ádám Mária természetesen a templomtérben, jól látható helyen kívánta
szerepeltetni az együttest. Erre a keményebb mag azt mondta, hogy az lehetetlen,
kizárólag a karzaton lehet, ott legalább nem látnak bennünket.
A zsinagóga két táborra szakadt. Az egyik egyetértett, azzal, hogy lent szerepeljünk,
a másik csak azzal értett egyet, hogy fent, a karzaton.
Felálltak egymással szemben, egymástól kb. másfél méter távolságra párhuzamosan,
mint a vonatsín, a frigyszekrény előtt és ami belefért, mondták egymásnak, nem
recitálva, hanem "Salgó-effektussal". Mindnyájan azt hittük, hogy a
következő pillanatban széttépik egymást.
Ekkor valaki egy óriásit üvöltött. Ez, mint később kiderült, az elnök volt. Erre
mindenki békésen helyre ment, a Goldmark Kórus pedig felállt lent a templomtérben,
és nagysikerű koncertet adott.
Aztán jött a keresztény-zsidó párbeszéd, amibe önhibámon kívül keveredtem bele,
egyszerűen minden képzettség nélkül rájöttem, hogy mit és hogyan kell csinálni.
Ehhez Scheiber Sándor adta meg az alapot. Ez azonban egy külön történet, bár már
lassan másfél évtizede tart.
Néhány évvel ezelőtt újra benyitottam a Rabbiképzőbe. A rektor neve Schőner
Alfréd. Ifjúkorunk hajnalán találkoztunk először. Hanuka volt Újpesten, és ő
arról beszélt, hogy Újpesten hanukai csoda történt, mert jött valaki és csinált
trenderliket, éppen annyit, ahány kisgyerek a Talmud-Tórára járt. Én pedig a hanukai
koncerten egy Mozart áriát énekeltem: "Most pedig vége a szép időknek, nem
csapod a szelet már a nőknek..." és részleteket a Hegedűs a háztetőn c.
musicalből.
Tehát újra benyitottam, a Rabképzőbe. Schőner Alfréd, vagyis Frédi, tudom, hogy ezt
egy rektorra nem illik mondani, de ő mindig nevetett, mindig jókedvű volt és jó volt
vele együtt lenni. Meghívott tanítani, azt amit tudok. Gyakorlatilag létrejött egy
tantárgy, ami unikum az egész magyarországi teológiai-vallástudományi oktatásban,
és hiányzik a teljes keresztény felsőfokú teológiai oktatásból, pedig nem ártana.
Sokan, megszámlálhatatlanul sokan kérdezték 1975 óta, hogy engem befogadnak ott a
Rabbiképzőben, nem probléma, hogy nem vagyok zsidó ?
Nem volt probléma. Soha nem volt probléma. Nem volt probléma, mert nekem nem merült
fel kérdésként, hogy itt zsidók vannak, hogy ők zsidók és én nem. Nem a nemzsidót
látták bennem, akik zsidók, hanem egy másik mókust, aki teszi a dolgát.
Én azt hiszem, hogy jó, katolikusként a zsinagógában. Nekem az.
|
