Hogy kerültem én előre? Hogyan kerülhettem én előre, mikor félős, visszahúzódó, a szerepléstől szinte betegesen félő gyerekként emlékszem vissza magamra. Azt hiszem gyerekként még a fodrászt is nyilvános szereplésként éltem meg, ezért elkerültem mikor eljött volna az ideje, ahogy néha az iskolát is. De mégis, akkor mit keresek én elől? Mit keresek én itt elől, mikor már felnőtt és viszonylag konszolidált emberként a ritkán megélt, de néha kötelező többszemélyes várakozáskor, sorban álláskor bölcs és megengedő arccal (álarccal?) mindig a sor végére álltam, kissé lenézve az első helyekre tülekedő, tolakodó (életrevaló) társaimat, mondván magamban, ennyi előnyt azért adhatok nektek. Lehet, hogy a felnőttkori és a gyerekkori azonos tőből fakadnak? Tényleg, akkor hogyan is kerültem én előre? És mi az, hogy elől? Hol elől?

Na, de ez a kis írás végső soron nem pszichoanalitika akar lenni, pláne nem lélekkurkászás. Ezért a fenti kérdésekre a válasz majd később, (vagy igen, vagy nem) most inkább lapozzunk bele az utazásra megfelelően előkészített, vagy ellenkezőleg, spontán felvillanó gondolatok albumába, a reflexiók rendezetlen virtuális fotóalbumába, ahol olyan képek sorjáznak, amiket csak elölről, az első ülésről, az első sorból, a (z idegen)vezető pozíciójából lehet észlelni és készíteni. Onnan elölről, ahonnan minden egy kicsit más. Elölnézetből.

Trieszt

Itt, ahol kavarog, jön-megy a nép,
kocsmából haza vagy a bordélyházba,
hol áruk és emberek áradatja
egy nagy kikötő hordaléka,
találom én meg, áthaladva,
az alázatosság végtelenét.

Umberto Saba: Óváros, Jékely Zoltán fordítása

Lipicát éppen csak elhagytuk, amikor, az aktuális zenét elhallgattatva (azért aktuális, mert úgy gondoltam, hogy a 60-70-es évek zenéje nekünk, lassan szép korúaknak kellemes nosztalgia, míg a fiatalabbaknak tanulság) Triesztről kezdtünk beszélni. Arról a Triesztről, amely nekem is csak mostanában mutatkozott be szinte véletlenül a Szlovénián átvezető autópályájának köszönhetően. Eddig Budapestről Velencébe Ausztrián, az Alpokon keresztül vezetett az autóút. Ez az újabb, a Szlovénián át vezető út rövidebb is, jobb is, biztonságosabb is és nem utolsósorban Trieszten át vezet Olaszország belsejébe. Azon a városon, ahol a maiak társbérletben élnek a városban egykoron élt nagyok szellemeivel, ahol egy dublini ír felfedezte egy olasz-sváb, nem mellesleg zsidó író tehetségét és amelynek utcáit egy német (zsidónak betért) apa és egy olasz zsidó anya gyermekének verseit olvasva akár otthon karosszékünkben ülve, bejárhatjuk és megismerhetjük. Azon a városon, melynek utcáiban, házaiban békésen élt (él) egymás mellett többség és kisebbség, különböző nyelvű és hitű csoportok és ahol az őszinteség még alapvető norma és a modor alapvető eleme az előzékenység.[1]

A fenti megállapítást már csak azért is el kell fogadnunk, mert olyan ember tollából származik, aki walesi-angol létére itt érezte leginkább jól magát, ezt a várost érezte leginkább magáénak és ennek a városnak a lakóit kedvelte leginkább azok tolarenciája, megértése és befogadó magatartása miatt.

James Morris, 20-21 évesen, 1946-ban, befejezve Oxfordot, a győztes Brit Hadsereg katonájaként találkozott először Trieszttel, amikor a győztesek ismét Kelet és Közép Európa kikötőjeként, a Közel-Kelet kapujaként kezdték használni és újjáépíteni Triesztet.

Tanult újságíróként figyelte környezetét és az eseményeket. Megfigyeléseit leszerelése után úti élményként, útleírásokként tette közzé, majd később más nagyvárosokról, -Tokió, London, New-York, Párizs, - és országokról irt kitűnő bédekereket. Megírta három kötetben a Brit Birodalom történetét, amiért a Birodalom Lovagja kitüntetést és számos egyetemtől díszdoktori címet kapott.

Hogy miért is volt különösen érzékeny környezete toleráns viselkedésére, az őt körülvevő emberek másságot befogadó képességére?

Mert James Morris időközben, az 1960-as évek vége felé, megházasodva, öt gyerekes családapaként rájött; ahogy ő fogalmazott, mindig éreztem, hogy fölösleges dolgokkal vagyok fölszerelve, "wrongly aquipped"[2] írta magáról két önéletrajzi regényében, amit "Egy gubancos élet örömei" és a "Talány"[3] címen adott ki. Pár évnyi gyógyszeres előkészítés után, 1971-ben átoperáltatta magát nővé ezért természetesen (az akkori törvények szerint) el kellett válnia feleségétől.

Hogy ne sokat időzzek az írónő életének fenti talányos fejezeténél (bár, mint identitás-kérdésekkel foglalkozó és kutakodó embernek, igazán érdekes empíria lenne), de azért, hogy hiteles legyen az írónő mondanivalója, megemlítem még a nemrégiben lezajlott eseményeket.

A londoni Daily Mail a következő cikket jelentette meg 2008, júniusában: "Jan Morris írónő ismét összeházasodik feleségével, akit még, mint férfi vett el. A cikkből megtudjuk, hogy a kötelező válásuk után továbbra is együtt éltek egy kis walesi faluban, (mint sógornők) Ibsen nevű macskájuk társaságában. "59 évvel ezelőtt tettem házassági esküt, amit azóta sem szegtem meg"- mondta Morris felesége Elizabeth, májusi, újbóli házasságkötésük alkalmával. A házaspár már megtervezte örök nyugvóhelyüket, házuk mögötti egy kis szigetecskén, sírkövükön a következő felirattal: "Egy élet befejeztével, itt nyugszik két barát."

Ha ennek a történetnek a vége kissé szentimentálisra, kissé giccsesre sikeredett volna, talán mindez Trieszt kisugárzásának, egy olyan életérzésnek köszönhető, ami az írónőt is rabul ejtette, és amit könyvében megpróbált érzékeltetni, az olvasónak átadni.

Jan Morris: Trieszt és a Sehol sincs értelme[4] 8. fejezet. Egy éjszaka a Risierában.[5]

Természetesen a part menti hosszan futó sínpárokról a zsidók jutnak eszembe. Még most is, mikor az emlékezet torzító szemüvegén keresztül gondolok az 1950-es évek utolsó koszos vagonjaira, miközben azok hangos kattogással görögtek tova a halpiac felé, lelki szemeimmel látom a halálba vivő vagonok fényeit, ahogy pöfékelve tűnnek el a keleti erdőkben, útban Auschwitz felé.

Gondolataimban Trieszt és a zsidók mindig is összetartoztak. A mai városképet gyümölcsöző együttműködésük alakította ki, legalább is számomra tűnik ez így, azokban a pillanatokban, amikor elbűvölnek a fenti gondolatot igazoló épületek, intézmények és a város szellemisége.

A Habsburg időkben Trieszt zsidó városnak minősült és magam is így gondolok rá még mindig. Azt mondják egy zsidó képes elhagyni a száműzetést, de a száműzetés soha sem őt.

Lényegében úgy százötven éven keresztül, de legalább is nagyobbrészt, a trieszti diaszpóra boldog prosperitásban élt. Sokféle értelemben a zsidók adták meg a hely stílusát.

Miután VI. Károly szabad kikötővé nyilvánította a várost, Mária Terézia bátorította a zsidók letelepedését, mert már más kikötő-városok fellendítésével- Livorno, London, Hamburg, Amsterdam, Bordeaux, stb.- bizonyították értéküket a helyi közösség fejlesztésében, ami különösen fontos volt a kontinentális birodalmak határain. Itteni letelepedésük esetén külön engedményben, kivételekben részesültek: a Birodalom egyéb területén érvényes, mindenféle restrikció alóli felmentés a zsidók számára, katonai szolgálat alóli felmentés, teljes hitéleti és befektetési szabadság. Természetesen a magasan kvalifikált és gazdag zsidókat a hatóságok előnybe részesítették.

A trieszti zsidók, nem utolsósorban az említett előnyök hatására, külön, sajátos, máshol nem található kategóriát képeztek a Császárság területén és a zsidóságon belül is virágzó, hamar tekintélyessé váló közösségükkel. Az Olaszok, Németek, Angolok, Szlovének és Horvátok szolgáltatták a tengerészeti gyakorlatot és tudományt, a Görögök a kereskedelmi ismereteket és mindenekelőtt a zsidók voltak azok, akik felépítették a modern Trieszt pénzügyi struktúráját. Nagyon hamar prominensei lettek a trieszti Kereskedelmi Kamarának, megalapították és természetesen irányították a biztosítási iparágat, ami hamarosan Trieszt legbiztosabb bevételi forrása és a város gazdagságának alapja lett. Noha a középkori városnegyedben, kis fallal körülvett Gettó volt található, a város társadalmi elitjéhez tartozó zsidó családok e falakon kívül, divatos házakban, villákban éltek, létrehozva a város polgári arculatát.

Zsidó családok és személyiségek lettek a városi polgárság meghatározó magja, szinte az egész Császárságban egyedülálló módon. Kivételesen nagy számban képviseltették magukat a művészi és az értelmiségi területeken, nem ritkán üzleti, pénzügyi háttérből indulva. Itt már 1797-ben megjelent Alexander Pope: Essay on Man (Az embernek próbája) című költeménye héber nyelven, s a fordító nem volt más, mint Jozef Morpurgo, kinek családi neve Triesztben a gazdagság szinonimája volt, a biztosítás területén szerzett óriási vagyonuk alapján.

James Joycenak nagyon sok barátja volt a város zsidó közösségéből. Itt elkezdte írni az Ulyssest, amit legalább olyan mélységben inspirált Trieszt, mint maga Dublin. Joyce, később egy kritikusnak úgy mutatta be a kész regényt, mint: két nép eposza.[6]  

A közösség gazdagsága és ereje a 10-es években érte el csúcspontját, amikor (1912) megépítették Európa egyik legnagyobb és legpazarabb Zsinagógáját, a város szívében, egy saroknyira a Café San Marcotól, ahol a közösség tagjai olyan gyakran megfordultak, hogy számukra kóser élelmiszereket is fel tudtak szolgálni.

Ez volt a legelső zsinagóga, amibe valaha is beléptem. A csodálatos épületnek amely, ahogy a bédekerek írják Szír -Babylon stílusban épült, Bizánci jegyekkel, magas központi kupolája, kastélyszerű tornyai, és óriási- Dávid csillagot formázó rózsaablaka volt. A többi korabeli európai zsinagógáktól eltérően ez az épület nem akart beolvadni a környezetébe, nem akart elbújni, nem akart lakóháznak látszani. Fenségesen és büszkén adta a járókelők tudtára, hogy ő a Héberek Temploma.

Nagyszerű volt még 1946-ban is, amikor kissé megilletődötten beléptem hatalmas, keletiséget sugárzó és visszhangos kupolája alá. A várost elfoglaló németek természetesen bezárták, majd később aranyrudak tárolására, bank trezorként használták. Semmilyen kárt nem tettek benne, ezért most a Brit hadsereg Zsidó Brigádjának káplánja segítségével, az amerikai és az angol zsidó katonák hitéletének biztosítására, újra megnyitották. Minden nagyszerűsége ellenére éreztem valamiféle szentségvesztést, a metafizikus kisugárzásnak a hiányát. Az anyagok megkoptak, a szent relikviák helyei üresen tátongtak s fennköltnek sem volt igazán nevezhető a belső tér.

Hirtelen rájöttem, hogy mindez miért van, és hogy jó okkal van. Mert nem csak a szent relikviák, de a zsidók is hiányoztak a Zsinagógából, Trieszt zsidói, kiket elüldöztek vagy elpusztítottak.

Amikor Európára rossz idők kezdtek járni, a 30-as években Trieszt komoly szerepet vállalt Közép-Európa zsidóinak megmentésében. Akkoriban kb. ötezer zsidó lakosa volt a városnak. A cionista szemlélet erős volt a városban és a közösség, amelynek a vezetője Carlo Morpurgo volt, egy Segítő Egyletet hozott létre a Palesztinába menekülő emigránsok segítésére. Hosszú szerelvények hozták az embereket a kikötőbe, ahol a Lloyd Triestino hajóival mentek tovább az Ígéret Földjére (ami akkoriban szó szerint volt értendő, a Balfour- nyilatkozat okán), vagy az Egyesült Államokba. Ekkor kapta Trieszt a Cion Kapuja megtisztelő elnevezést. Még egy ideiglenes zsinagógát is építettek a San Giusto domb oldalán, a via del Montén az átutazóknak, kikből egy kevesen maradtak és itt telepedtek le. De a többség tovább ment, köztük Albert Einstein is.

A trieszti zsidók nem szálltak hajóra, nem mentek el. Egész 1938-ig nem volt rá okuk. A Rómában székelő fasiszta kormány nem igazán törődött velük, minden intézményük működhetett; a kórház, a segélyező egyletek, iskolák, öreg otthonok, még a nyári ifjúsági táboruk is, melynek fönt az Opicinán a Fasiszta Ifjúsági Csoport tábora adott otthont két hónapra...   

1938 után, amikor már az Olaszok is meghozták a maguk fajvédő törvényeit és ezzel egy időben a Britek lezárták a Palesztinába vezető utakat, a trieszti zsidóság, már ha akart volna sem tudott elmenni. A történelem csapdája 1943-ban zárult be, mikor is a háború negyedik évében az olaszok ki akartak ugrani a Tengelyből és fegyverszünetet kötöttek a Nyugati hatalmakkal. A következő napokban (1943, szeptember) Triesztet elfoglalták a Németek. A zsidó lakosok közül pár százan elmenekültek délre, vagy megpróbáltak átjutni Svájcba, páran megpróbálták illegalitásban, bujkálva Triesztben átvészelni a nehéz időket. Kb. hétszáz embert küldtek haláltáborba a németek, vagy deportáltak.

San Sabbánál, ahol Joyce nézte az evezősök versenyét, áll egy néhai rizshántoló üzem, vöröstéglás falaival szépen belesimulva az ipari és a kikötői környezetbe. Raktárak bádogteteje, teherautók, konténerdaruk, ipari sínpárok, aszfalt és földutak. Ezek közé az amúgy banális épületek közé költözött be maga az ördög 1943-ban. A nácik először rendőr laktanyának használták, majd itt rendezték be Olaszország egyetlen koncentrációs és megsemmisítő táborát, noha Triesztet nem tekintették Olaszország részének, hanem a Reich integráns területének deklarálták. Amikor először jártam Triesztben, a San Sabbai Risiera körül még nem fejlődött ki a mai ipar-negyed, még az épület uralta a környéket, de sosem gondoltam volna, és akkor senki sem említette nekem, hogy az előző két évben itt zsidók százait pusztították el vagy küldték a távoli halálba.        

A Sehol fővárosa. 16. fejezet.

(Az értelmezéshez: az előző, az utolsó előtti fejezetben a szerző számba veszi Trieszt új, 21. századi látványosságait, materiális fejlődését.[7])

Természetesen a 21. század csodái számomra, (és könyvem számára) teljességgel lényegtelenek. Anakronisztikusnak hatnak számomra (és a témám számára is), mert találkozásom ezekkel valamiféle újraszületés (amit nem akarok) képzetét keltik, csak kötelességből veszem számba őket. A régi dolgokat és a régi helyeket kedvelem.

Akárhogy is, már régen kialakítottam saját elképzelésemet a város létének igazi okáról, vagy még inkább céljáról. Úgy gondolom, hogy ez az egzisztencialista felfogás magasan felette áll a gazdasági, turista vagy tudományos, de akár a köldökzsinórt jelentő kikötő érdekeinek, vagy ha nem is felette, de mindenképpen elkülönülve ezektől. Ha Trieszt valaha is rá lesz szorulva az út menti információs táblák hirdetéseire, (úgy, mint a francia városok esetében, a város katedrálisa, barlangja, vagy a város langusztája) csak annyit kell mondania magáról "Triesztiek". Az én felfogásomban a város maga az egzisztencializmus, létezésének oka önmaga, azért van, hogy önmaga legyen. 

Mindenhol vannak emberek, akik létrehozzák a maguk negyedik világát, a maguk diaszpóráját. Áldottak ők. Mindenféle színben léteznek. Lehetnek keresztények, hinduk, muszlimok vagy zsidók vagy pogányok vagy akár ateisták. Lehetnek fiatalok, vagy öregek, férfiak vagy nők, katonák vagy pacifisták, gazdagok vagy szegények. Lehetnek patrióták, de soha se lehetnek soviniszták. Megosztják egymással (átívelve nemzetiségük különbözőségén) a humor és a kölcsönös megértés alapvető értékeit. Ha köztük vagy, tudod, hogy nem leszel nevetség, gúny tárgya, nem leszel kiközösített, mert köztük soha sem érdekes fajod, hited, nemed, vagy nemzetséged. Még a bolondot is elviselik, ha nem is örömmel, de legalább empátiával. Könnyen nevetnek. Könnyen éreznek hálát. Soha sem aljasok. Értékítéletüket nem befolyásolja a divat, a közvélekedés vagy a politikai korrektség. Száműzöttek ők a saját közösségükben, mert mindig ők a kisebbség, de ez a kisebbség - akaratlanul- egy igen tekintélyes nemzetet alkot. A Sehol sincs népet, a Sehol sincs nemzetet. Arra a következtetésre jutottam, hogy e nemzetnek a természetes fővárosa, Trieszt.

Az a meghatározhatatlan életérzés, amit itt érzékelek, valójában a történelem megpróbáltatásainak, tragédiáinak katyvaszából született igazi civilizáció, vagyis a polgári lét illata. Sok város "jellegzetes szagát" próbáltam írásaimban visszaadni, eddigi életem során, mindeközben arra a meggyőződésre jutottam, hogy Triesztet, sajátságos történelmi és ingatag geográfiai helyzete tette azzá a decens várossá, amilyennek ma, a 21. század elején látjuk. Az őszinteség itt még alapvető norma, a modor alapvető eleme az előzékenység, bigottság általában kordában van tartva, az emberek általában jók egymáshoz, legalább is a felszínen. Joyce mondta: sehol sem találkozott ennyi kedvességgel, mint itt Triesztben. Mahler úgy gondolta, hogy itt az emberek borzasztó kedvesek.

Én is így vagyok ezzel. Ugyan én csak egy kívülálló vagyok itt, és reflexióim akár naivnak is mondhatók, de folyamatosan elámulok a város polgárainak egymás iránti empátiáján, ami egész kis dolgokban, a mindennapok apró dolgaiban nyilvánul meg, ahogy egymásnak integetnek a sofőrök, miközben várakoznak, hogy az Opicina befejezze átváltozását városi villamosból drótkötél vontatta vasúttá, vagy, ahogy a nők rámosolyognak a tökéletes idegenre, ha az beáll mögéjük a sorba.

Időről időre, Triesztben ismeretségeket kötök, megszólítanak, az irányt kérdezik, vagy az időt és máris pár mondatos beszélgetés kerekedik ki a dologból. Egyszer egy idős úriember megállt mellettem, miután látta, hogy kezemben egy régi kiadású Baedekert tartok, s én máris értesültem arról, hogy mennyire jobbak a régi útleírások, mint a mostaniak és persze ez szinte minden régi dologgal így van, világosított fel most már hosszabb beszélgetésünk során az idős úriember.

Egészen ámulatba ejtett egyszer, ahogy a Triesztiek körbeálltak egy Szlovákiából érkezett cigányzenekart, amint azok az utcán zenéltek. A nagy tömeg hamar megtöltötte a perselyként üzemelő hegedűtokot aprópénzzel, órákon át hallgatták őket s közben a ritmusra ingatták fejüket, testüket, látszott legszívesebben beállnának a körbe egy jót táncolni, ha nem tartottak volna attól, hogy bolondot csinálnak magukból.

Jelentheti-e mindez a Sehol sincs fogalmát? Értelmezhető mindez a Sehol sincs-ként? Lehet-e igaz, ez a félig valóságos, félig vágyott, félig elképzelt utópia? Igazat kell adnom Joycenak, amikor a szeretet legnemesebb megnyilvánulásának nevezte ezt a fajta patriotizmust. 

A minap lelépve a járdáról megbotlottam és elestem úgy, hogy a kalapom, a kezembe tartott diktafonom és a fényképezőgépem szanaszéjjel repültek és körülöttem landoltak az aszfalton. Nem éreztem különösebb fájdalmat, de hogy ne okozzak az odasereglő, sajnálkozó Triesztieknek csalódást, még egy ideig laposan a földön fekve, szememet becsukva, az aszfalton maradtam. Feküdtem még egy ideig, a szanaszéjjel repült holmim romjai között, csukott szemmel, szétvetett karral, nagyon is sajnálatraméltón. 

Nem akartam megbántani a tucatjával odasiető, segíteni akaró, zsebkendőjüket nyújtó, részvétteljesen hümmögő Sehol sincs ország hű polgárait, patriotizmusuk kiélésében.     

Umberto Saba: Trieszt Trieszti köz, hol a szomorúságnak hosszú napjain nézelődnöm oly jó, a Lazzaretto Vecchio út. A házak között, mind, mint egyforma ósdi menhely utcák végének legmélyén a tenger. Rozzant külsejű butikokból fűszer s kátrányszag árad; hajókötelekre és hálókra alkudoznak; egy műhely fölött zászló a cégér: bent, a boltból kifelé a járókelőkre lesve, kik egy pillantásra méltatják olykor őket, vértelen arccal rágörnyedve a mindenféle nemzeti színekre, munkásnők töltik a lét büntetését, életfogytiglan: ártatlan rabok vad komor sora varr vidám lobogókat. Trieszben, hol oly sok a tájban s égben a szépség, s szomorúság, van a Via del Monte, egy kaptatós meredélyen. Elején egy zsinagóga, a végén egy klastrom, félúton kápolna; itt a rétekről fürkészőn a mélybe nézvén egyszerre látod az élet sötét, vad nyüzsgését körben: hajókat, a tengert, partfokot, tömeget, árusbódékat…

Ám a partján e hirtelen meredeknek van egy kihalt temető, hová nem ment szent menet régen, s ahol nem temetnek, mióta eszemet tudom: a régi zsidótemető ez; lelkem becézi, ha egyarcú s - lelkű öregjeimre emlékszem, kik aprócska üzleteknek s nagy kínoknak múltán, most itt pihennek. A Via del Monte szentelt érzéssel telt utca -  az öröm s szerelem mindig a Rosetti Domonkos utcán lépdel. E széles, zöld kültelki út, mely színét napról napra mindig jobban veszti, s így mindinkább város s mind kevésbé vidék, őrzi még elmúlt szép évei báját, az első szétszórt villácskák, s a ritka csemete-fasorok üde varázsát. Ki ott sétál, e késő nyári este (mikor minden ablak sarkig kinyitva nyit szép kilátást, s bennük kötögetve, olvasgatva ülnek), úgy véli: újra élet s szerelem örömére gyúlna itt a kedvese, s őt, csak őt szeretné; meg hogy e tájon kisfiának arca is egészségesebb rózsákra kapna. (Három utca. Maróti Lajos fordítása)

Saba köztünk... (Balázs Edit fotója)

Velence

"Az átlagos turista azért megy Velencébe, hogy megnézze a Rialtót, a Lidót, de a zsidók azért mennek oda, hogy megnézzék a Gettót".

Eli Wiesel: Előszó, Riccardo Calimani, A Velencei Gettó című művéhez.

Mi, a budapesti Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem velencei tanulmányi kirándulásra ideérkező csoportja is így gondoltuk. Még a Gettóban lévő Zsidó Múzeumban székelő udvariatlan, felületes tudású és főleg anyagias idegenvezetők sem tudtak ebbeli (velük, hetekkel korábban egyeztetett) szándékunktól eltéríteni. Már csak azért sem, mert más, külsős, "csak" tisztességtől és empátiától vezérelt, vagy pusztán szakmai érdeklődésből felkészült idegenvezetők kedvessége, udvariassága, felkészültsége, emberi hozzáállása kompenzálta, feledtette velünk, közös történelmünket ma Velencében megélő és folytató "testvéreink" nem helyénvaló viselkedését és hozzáállását.    

Ahogy a dolgokat én láttam. Elölnézetből.

Ha becsukom a szemem...

Anno...1797, május 12-én, pénteken, a Serenissima Repubblica di Venezia, vagyis a Velencei Köztársaság Nagytanácsának tanácskozásán a várható események fontosságára tekintettel, az 537 tagból csupán öten hiányoztak. A Tanács tagjai a tanácsterem ablakából kinézve ugyan nem láttak rá Napóleon rájuk meredő ágyúira, de lelki szemeikkel már látták a torkolattüzeket, az ágyúgolyóktól lerombolt várost, a romos és kiégett palotákat, s hogy mindezt elkerüljék 512-20 arányban megszavazták a megadást, a város átadását Napóleonnak. Ezzel megszűnt egy ezer éves, 927 és 1797 között folyamatosan fennálló, s valamikor szebb napokat is látott köztársaság létezni. Béke vizeire.

1797, július 7.-én Velence új forradalmi vezetése bejelentette a vastag és nehéz, fából ácsolt, vaspántokkal erősített kapuk lebontását melyek századokon át záródtak be esténként és választották el a város zsidó népességét a város többi lakosaitól. Lelkesedéssel és idealista buzgalommal, mely egyébként váratlanul rövid ideig tartott, a jakobinusok kinyilvánították elkötelezettségüket, hogy "lerombolják a város zsidó és nem zsidó lakosai közötti elkülönülés jeleit, mert ilyenekre már nincs szükség."[8]

Három nappal később 1797, július 10.-én az újonnan alakult Polgárőrség, közösen néhány tébláboló "hódító franciával" és pár, most már munkanélkülivé vált egykori hajóáccsal, bemasíroztak a Gettó szívében lévő központi térre, a Campo del Ghetto Nuovora, ahol a forradalmi tanács néhány zsidó tagja lelkesítő és optimista beszédet tartott az esemény tiszteletére. A beszédek után az ácsok nekiestek a négy nagy fa kapunak szekercéikkel darabokra szedték, majd a tér közepére cibálták a fa monstrumok darabjait, ahol tüzet gyújtottak a darabokból és

"szabadság, éljen a szabadság kiáltások kíséretében körbetáncolták a tüzet. Az öröm-táncban mindenki részt vett nemre tekintet nélkül, sőt néhány Mózes kinézetű rabbi is önfeledten táncolt, ami még nagyobb örömre sarkalta a zsidó polgárokat."[9]

Valamilyen ősi ösztöntől vezérelve, csak úgy spontán a történelmi tett súlya alatt a felhevült forradalmárok még aznap egy fát ültettek a téren, amit elneveztek a "Szabadság fájának" és a területet magát átnevezték Gettóról a sokkal optimistábban hangzó Újraegyesülés negyedre. 

A Jakobinus segítséggel megteremtődött hirtelen szabadságnak természetesen örültek a Gettó nyomorából és zsúfoltságából szabaduló zsidók. Azonban, volt bennük némi szorongás is az új lehetőségekkel kapcsolatban. Egyrészt a zsúfolt gettó-lét, főleg a Köztársaság utolsó éveiben szinte ellehetetlenítette az ott lakók életét; betegség, járvány, szegénység, halál kart karba öltve "jártak" a Gettóban, másrészt a tradíciójában homogén közösség érdek azonossága és az egymás iránti segítőkészség révén az idegen kultúrájú és gyakran ellenséges keresztény környezetben a biztonság (és bizonyos mértékig az egészség) szigeteként is működött ez a körülkerített világ. A gazdagok és a kapcsolatokkal rendelkezők már korábban kimerészkedtek és a környék házaiban, villáiban éltek.

Nem kellett sokáig "küszködniük" a Gettó zsidóságának a hirtelen jött szabadsággal. Három hónappal a "felszabadulásuk" után, a Campo Formio-i békekötés értelmében a napóleoni hadak átadták Velencét az Osztrákoknak, akiknek az ember-jogi kérdésekben, pláne a zsidók jogainak értelmezésében egészen más volt a szemléletük, mint a forradalmi franciáknak. Noha a kapuk nem kerültek vissza a helyükre, a "szabad" zsidók lehetetlennel szembesültek, amikor ingatlan tulajdont akartak vásárolni a "területen" kívül, vagy ha bizonyos foglalkozást űzni, netán tanulni akartak, pláne ha kormányzati adminisztratív állásért folyamodtak. Az Osztrákok hamarosan visszaállították a legtöbb korlátozó intézkedést, sőt alig egy év múlva a terület visszakapta a Gettó elnevezést. Mindezen ismételten bevezetett korlátozások ellenére a libikóka időszak után, (mikor is a Franciák 1806 és 1814 között visszafoglalták Velencét, de Napóleon bukásával ismét az Osztrák kétfejű sas terjesztette ki szárnyát a lagúnák felett) a velencei zsidóság egyre dominánsabb szerepet vívott ki magának a város gazdasági életében. Meglepő módon sok zsidó vett részt a Habsburg-mentes és egyesített Olaszországért küzdő polgári mozgalomban,[10] mely 1848-ban még elbukott, de 1866-ban már végleges sikert ért el. Frissen szerzett gazdasági és társadalmi reputációjuk lehetővé tette, hogy már korán, 1818-ban elérjék a teljes jogú polgár státusát és ettől kezdve gazdasági lehetőségeik függvényében fokozatosan hagyták el a Gettót és telepedtek le a város közepén nagypolgári lakásokban és felújított palotákban.

Olaszország egyesítésének idejére,[11] Velence zsidóságának közel harmada már nem a Gettó területén élt.

Az azóta eltelt idők nem igazán voltak kegyesek az így kialakult, vegyes képet és földrajzi elhelyezkedést mutató velencei zsidó közösséghez, mely megpróbált úgy kapcsolódni a Gettón kívüli világhoz, hogy ne szakítson tradicionális, kulturális eredetével, mely a Gettóban lévő intézményekben és a Gettóhoz kapcsolódó emlékezetben gyökerezett.

  Az Első Világháború előestéjén kb. 3000 lelket számolt a velencei közösség. Ez a szám folyamatosan csökkent, először csak lassú ütemben, majd a század történéseivel párhuzamosan egyre meredekebben. A megszűnéshez közeli állapot nem csak a náci uralomnak volt köszönhető, nagy szerepet játszott az asszimilációs törekvés.

Ma (2000-es évek közepe) kb. 500 magát zsidónak valló ember él Velence történelmi központjában, ebből is kb. 25-30 fő a Gettó területén. Közülük a többség a Campo del Ghetto Nuovo területén található idősek otthonában, a Casa di Riposo épületében él.[12]   

Ahogy a dolgokat én láttam. Elölnézetből.

Személyes érdeklődésem meghiúsulásáért csakis magamat hibáztathatom. A velencei közösség "főhadiszállásának" bezárt kapuja előtt, kaputelefonon ismételgetve, hogy ki fia borja vagyok, miért is jöttem és nem utolsósorban, hogy mit is akarok. (Illetve, kérek) Persze a bürokrata cerberusokat, sem az hogy Budapestről jöttem, sem az, hogy honnan (Zsidó Egyetem), nem hatotta meg, az meg pláne lepergett a kaputelefon érdektelen, hideg fémfelületéről, hogy két hónap múlva egy 50 akárhány fős csoport szeretne itt, egyrészt turista, másrészt szakmai szemmel körülnézni (tanulni) és bizonyos szolgáltatásokat igénybe venni. Gondoltam, ha már itt kiveszett a "ferhájpn a micve[13]" gondolata, a piaci gondolkodás (50 fő belépője stb.) csak megnyitja előttem a kaput. Tévedtem. Mert nem jelentkeztem be előre. Csak előre megbeszélt és egyeztetett időben áll módjukban fogadni és meghallgatni, hangzott a válasz. Ezért mondom, hogy csak magamat hibáztathatom. (Megjegyzem: az előzetes két e-mailemre, amin jeleztem érkezésemet és kérésemet, nem érkezett válasz)    

Az én kapcsolatteremtési felsülésemmel szemben, a szállásunkat (tehát az ez ügyben nem érdekelt, szívességből segítő) budapesti utazási iroda kedves ügyintézője, sikeresen vette az akadályokat és megkapta csoportja számára (nekünk) az engedélyt a negyedik, a Szefárd (a legérdekesebb belterű) zsinagóga meglátogatására. A Szefárd zsinagóga turista látogatását az utóbbi időben a velencei rabbi nem engedélyezi, lévén az egyetlen zsinagóga Velencében, ahol Istentiszteletet tartanak ünnepekkor és ahol néha szombatonként is összejön a minyen. A rabbinak egyetlen kérése volt csupán, a csoport imádkozzon a zsinagógában. Valószínű, hogy saját (de lehet, hogy a közösség) turista tilalmát feloldó engedélye így nem tűnt ambivalenciának, mivel, akkor és ott átértékelődtünk imádkozó kehilává és nem bámész turistáknak számítottunk.

Nagy kár, hogy a Zsidó Múzeum idegenvezetői, egész Velencében kizárólagos engedéllyel rendelkeznek a gettóbeli zsinagógák bemutatását illetően, így nincsenek kitéve a gazdasági verseny jótékony hatásainak és úgy gondolják, hogy a mostani helyzetük örökké tart ...      

Inkább becsukom a szemem...

VIII. Henrik és a velencei responzumok.

Többnyire minden történelmi munka, akár tudományos, akár népszerű, elfeledkezik VIII. Henrik, Anglia Tudor-házbeli királyának nőügyeit és a történelmet befolyásoló politikájának egy igen fontos történeti aspektusára, amit szemérmes hozzáértők szeretnek elhallgatni.  És itt, a szemérmesség fogalma alatt nem a feleségek, szeretők, ágyasok történelmi szerepének megkerülésére gondolok.

A 16. század első harmadának vége felé, Anglia királyának első feleség váltó nyílt és intrikus kampánya a zsidó házasság-jog (azon belül is a jibum,[14] (a levirátus házasság) tanításait, előírásait és magyarázóit, mint érveinek alátámasztóit, a nemzetközi politikai élet figyelmének középpontjába állította.

VIII. Henrik el akart válni feleségétől Aragóniai Katalintól és feleségül akarta venni Boleyn Annát, a királynő egyik udvarhölgyét. Nagy ügy. És mi ezzel a probléma?- kérdezi a ma embere. Ami ma egyszerűnek tűnik, az a 16. századi Angliában annyira nem volt egyszerű, hogy a kérdés megoldása befolyásolta a történelem menetét.[15]

Aragóniai Katalin II. Ferdinándnak és Kasztíliai Izabellának, Spanyolország uralkodóinak a lánya volt, akit már négyéves korában eljegyzett és később feleségül is vett Anglia trónörököse II. Henrik fia, Arthur herceg. Arthur korai halála miatt az özvegyen maradt Katalin és az egész királyság a fiatalabb testvérre, Henrikre maradt, akit eredetileg- lévén másodszülött,- papi pályára adtak. A házasságra Angliának, a Spanyol- Angol tengeri egyezmény miatt, feltétlen szüksége volt.

Azonban ennek a diplomáciai és házastársi egybekelésnek volt még egy nagy akadálya; a levirátus házasság, (levir, latin, azt jelenti: a férj bátyja) amit a Szentírás, a Leviticus, vagyis Mózes III. könyve, (20:21) így szabályoz: amely férfi elveszi fivérének feleségét, fertőzet az; fivérének szemérmét fedte föl, gyermektelenek lesznek. A Biblikus tilalom ellenére és Kasztíliai Izabella türelmetlen sürgetésére II. Julius pápa bullában adott felmentést a fiataloknak az egybekelésre, azzal az indokkal, hogy az özvegy előző házassága érvénytelen, lévén a férj halálakor még csak 15 éves volt, a házasság (valószínűleg) nem lehetett abszolválva, (elhálva.)[16]

A házasság megköttetett, de gyümölcsöt Henrik szemében nem hozott, mert "csak" egyetlen leánygyermek született a több sikertelen terhesség mellett és így Henrik nem látta megoldottnak az utódlása kérdését. Pláne, miután megismerte Boleyn Annát a válást fontolgatta. De, az egyház tiltotta a válást. Egyetlen lehetőség maradt; a házasságot érvényteleníteni kellett. Henrik egyenesen VII. Klement pápához fordult, hogy érvénytelenítse házasságát és ezzel együtt az azt érvényesítő, előző pápa bulláját. Indokul ismét Leviticus 20:21-et hozta fel, amely tiltja egy férfi kapcsolatát testvérének feleségével, csakhogy most azt állította, hogy Katalin és Arthur házassága bekövetkezett és a levirátusi tiltás áthágása miatt, büntetésképpen, nem lehet Katalinnak tőle gyermeke. Tudván, hogy a zsidó jog részletesen foglalkozik a kérdéssel, Henrik a zsidókhoz fordult, érveinek teológiai megerősítéséért. De mivel kéznél, vagyis az 1530-as évek Angliájában (sem Spanyol, ill. Franciaországban) közösség híján nem voltak rabbik, vagy bármiféle hivatalos zsidó teológiával foglalkozó autoritás, a király titokban Itáliába, közelebbről Velencébe és Páduába küldte teológiai érveit segítendő magyarázatok begyűjtésével megbízott ügynökeit.

Nemsokára a mellette érvelők táborába tudhatta Rabbi Elia Menahem ben Abbamare Halfant (Halphon), az orvost és tudóst Calonimos ben Davidot (Maestro Calo), egy bizonyos Benedict Measkenazt (Calonimos apósa), valamint egy velencei rabbit, Baruch Bendit Axelradot. Nem kis támogatást nyújtott az ügyben egy velencei kitért rabbi, Marco Raphael,[17] aki később Angliába került, Henrik udvarába, mint hebraista.

A fenti felkért (javadalmazott) érvelők nem csak azt igazolták Henrik érvelésében, hogy a Leviticusban leírtak a vérfertőzés tiltását jelentik (ezzel, mintegy Henrik érvelésének adtak igazat), hanem a vitába idézték a Deuteronomy, vagyis 5M 25: -et, mely megengedi ugyan bizonyos esetekben a levirátus házasságot, de ritkán, akkor is csak bizonyos öröklési érdekekkel a 4M 36[18] összefüggésben. 

Mivel már egyszer kapott Henrik felmentést egy pápától a vérfertőzést tiltó bibliai törvények alól, kevés volt annak a valószínűsége, hogy most egy olyan pápa, aki ráadásul V. Károly, a Szent Római Császár, Katalin unokaöccse udvarában él, annak kegyeitől függött, megváltoztassa elődje határozatát a feleség kárára. Sőt, látva Henrik melletti állásfoglalások sokaságát, a pápa 1530 márciusában hivatalosan beszüntetett minden vitát Henrik király házasságáról és kifejezetten megtiltott mindenféle zsidó részvételt a vitában. Mivel ez időben Velence Spanyolországgal és a Császárral szövetséges volt, a Serenissima betiltott bárminemű rabbinikus állásfoglalást az ügyben, ezzel elejét vette Halphon és társai további érvelésének.

Ugyanakkor, a másik oldalon is találhattunk rabbinikus érveket. Jacob Raphael ben Jehieh Haim Peglione Modenából, (aki eredetileg támogatta Henriket, amikor annak ügynökei felkeresték, de azóta "Saul-fordult" és Jacob ben Samuel Mantino (aki később komoly kompenzációban részesült a pápa támogatásáért; kinevezték a pápa személyes orvosának) most már a levirátus házasság Deuteronomikus felfogását, tehát annak érvényességét támogatták Henrik annullálási kérésével szemben.[19]

Úgy tűnt ezt az ügyet már tovább bonyolítani nem lehet és Velence szerepe ezzel le is zárult, de a színfalak és a paloták falai mögötti további események életben tartották, sőt felerősítették a levirátus házasság teológiai és társadalmi szempontjainak nemzetközi, politikai aspektusait.

1524-ben egy keletről jött zsidó utazó (és Messiás jelölt), David HaReuveni, Velencéből kiindulva, fehér lovon belovagolt Rómába, ahol VII. Kelemen pápa fogadta, hogy megbeszéljék a keleti zsidóság hadrafoghatóságának (Reuveni bátyja vezetésével) lehetőségét a Törökök ellen. Megbeszélésük eredményeként a pápa ajánlólevelet adott Ha Reuveninek, III. János portugál királyhoz, abba a Portugáliába, ahol 30 évvel korábban kiűztek vagy áttérésre kényszerítettek minden zsidót és ahova mostanában tervezi a pápa egy vizsgáló iroda (Inkvizíció) felállítását a sok kripto-zsidó miatt. Portugáliában Ha Reuveni nagy feltűnést és érdeklődést váltott ki, több kripto-zsidó visszatért a Judaizmus kereteibe. Egyikük Diego Pires elindult Portugáliából, beutazta a világot és prédikált, próféciákat intézett zsidókhoz, keresztényekhez, vitákra, eszmecserékre késztette az embereket. Még VII. Kelemen is elismeréssel nyilatkozott róla. Pires (aki most már Solomon Molchó-nak hívatta magát) és HaReuveni tevékenysége megosztotta a zsidó társadalmat. Sokan reményeiket látták bennük megvalósulni, míg mások gyanakodva fogadták őket.

Velencében 1530-ban ismét együtt voltak és találkoztak a már említett Halphonnal és Jacob Mantinóval. Halphon egyértelműen segítette Solomon Molchót (Pirest), sőt ő kezelte a levelezését és az ő címén levelezgetett Molchó a világgal. Ezzel szemben Jacob Mantino (emlékezzünk, belőle lesz később a pápa orvosa) odáig "fajult", hogy feljelentette Molchót az Inkvizíciónál. A velencei zsidóság Molchó és HaReuvenivel kapcsolatos, véresen komoly rivalizálásnak köszönhette megosztottságát és tulajdonképpen Jacob Mantinó Molchó ellenessége vitte Halphont a Henrik igazát hirdetők táborába.

Természetesen a zsidó családi élettel és a házassággal kapcsolatos jogvitákban nem Henrik király esete tette a velencei rabbinikus állásfoglalásokat mérvadóvá az egész galut területén, hanem a számos többi, a levirátusi házassággal, a zsidó tradíció és a befogadó társadalom kapcsolatával foglalkozó egyéb döntéseik, Hamburgtól le egészen a Nápolyi királyságig.       

folyt. köv.

Friedmann Sándor
doktorandusz
2010.06.10