Schőner Alfréd:

A meggyalázott tóratekercsek üzenete
 

Elhangzott a Deák téri evangélikus gyülekezet dísztermében, 2009. 03. 18-án

1974-ben fiatal rabbiként kerültem hivatalosan Szegedre. Előtte már három és fél évig jártam le a Tisza parti városba. Abban az időben Szeged megválasztott rabbija, nemcsak ennek a gyönyörű zsidó közösségnek lehetett vallási vezetője, hanem egyben megtisztelték egy másik címmel: az Alföldi Izraelita Községkerület rabbija is volt. Magyarul ez annyit jelentett, hogy Szeged környékén, a szinte elnéptelenedett, vagy akkor azt hittük, hogy elnéptelenedett vidéki közösségekben az a különleges  adomány lett osztályrésze, hogy ott is végezhette rabbinikus szolgálatát. Tizenkét, egykoron virágzó, város tartozott hozzánk. Olyanok, mint Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Békéscsaba, Hódmezővásárhely, stb. Ma már jó néhány évtized messzeségéből, némi rátekintéssel azt kell, hogy mondjam, ezeken a helyeken nagyjából újjáéledt a zsidó közösségi élet. Ezeknek sorába beletartozott Makó is, amely a II. világháború előtt kiváló tudósokat, nagyszerű értelmiségeket, szorgalmas munkásembereket és kereskedőket adott Makó városának. A város zsidóságának sorsa, a II. világháború alatt ugyanaz lett, mint általában a magyarországi vidéki zsidóságé. Nagyobbrészt csak a temetők, és az elhagyott zsinagógák maradtak meg. 

1973- vagy 74-ben Makón voltam egy hétvégén, péntek este, illetve szombaton istentiszteletet vezettem le, vasárnap pedig a közösség megmaradt tagjaival egy gyülekezeti teremben leültünk és beszélgettünk. A szombat délelőtti istentiszteletnek volt számomra egy döbbenetes emléke, s engedelmükkel ezt mondanám el. Jobban megértik a történetet, ha a korábban már elmondott bevezetőt is figyelembe veszik.

Tehát: fiatal szegedi rabbiként Makón a helyi zsinagógában, szombaton, ahogy szokás, kivették volna a Tóraszekrényből, a Frigyszekrényből, Mózes Öt Könyvét, a Tórát, amely nem könyv formában, hanem tekercs formában használatos, s így olvassák fel az úgynevezett heti szakaszt, a soros részt. Azon a szombaton délelőtt azonban nem jött össze tíz férfi.

Hagyományőrző zsidó közösségben akkor tartanak istentiszteletet, ha tíz zsidó férfi van jelen. Ha csak kilenc férfi és száz nő van jelen, akkor sem lehet közös istentiszteletet tartani, ami nem zárja ki a közös imádságot, de a közös istentiszteletnek egyik alapfeltétele az, hogy tíz felnőtt férfi legyen jelen. A makói közösségben nem volt száz nő, még ötven sem, még tíz sem. Mindössze három, aki eljött oda az istentiszteletre, és talán nyolc férfi. Vallási törvényeink szerint tehát nem lehetett közös istentiszteletet tartani, közösen imádkoztunk hát.  Tórát olvasni sem lehetett, mert ahhoz tíz felnőtt férfi kell.

Kinyitottuk a Frigyszekrényt, hogy legalább megtekintsük vagy ránézhessünk a Tóra tekercsekre, és láttam ott öt-hat Tórát, régi tóraruhákba öltöztetve. A Tórának a kegytárgyai, a koronája, a mutatója elveszett, a helyiek szerint ellopták. Az istentisztelet vagy közös imádkozás végén a hívek már elhagyták az imatermet, amikor a helyi maradék közösség világi vezetőjével még néhány szót váltottam. Odafordultam felé és azt mondtam, elnök úr, én sírás hangját hallom. Rám nézett, körbe nézett és azt mondta, én nem hallok semmilyen sírást, itt nem sír senki. És én mégis sírást hallottam. Ő nem hallotta a sírást. Elhagytam a termet és eltelt egy hét, kettő, egy hónap, két hónap, és találkoztam egy általam nagyon tisztelt nagyra becsült emberrel, a közösségi élet akkori vezető személyiségével, és elmondtam neki az általam átélt történetet. Ő így szólt: fiam, te jól hallottad, mert nemcsak az emberek tudnak sírni, hanem a könyvek is, illetve a tóratekercsek.

Az elhagyott tóratekercsek, ha a közösséget elpusztítják, a magukra maradt tóratekercsek könnyeket hullajtanak, és hallatszik a sírásuk. Ez az emlék, ez az élmény jutott eszembe, amikor Szécsi József doktor felkért ennek az előadásnak a megtartására. Igen, a könnyező tóratekercsekről szeretnék szólni, és arról az üzenetről, amelyet e tóratekercsek számomra, a hívő ember számára, a gyakorló rabbi számára jelentenek.

I.

Az első tóratekercs, amelyet mutatnék Önöknek, Lovasberényből származik. Két-három esztendővel ezelőtt, lehet talán négy is, Lovasberényből kaptam egy meghívást a helybeli temető felavatására. Újraavatására.

Lovasberény, tóratekercs-töredék

Lovasberényben a II. világháború előtt kicsiny, de intenzív zsidó közösség volt. A II. világháború alatt Lovasberény teljes zsidóságát elvitték Auschwitzba, és mindenkit elpusztítottak. Talán két-három ember jött vissza. Mi maradt meg? A temető. A temetőből azonban a sírkövek eltűntek. Az értékes sírköveket ellopták, a kevésbé értékeseket szó szerint és a szó átvitt értelmében elnyelte a föld.

Miért használom ezt a kifejezést, hogy elnyelte a föld? Mert valójában ez történt. A különböző időjárási viszontagságok következtében ezek a kövek elsüllyedtek a földben, és mintha teljes mértékben eltűntek volna.

Lovasberényben a II. világháború előtt igen jelentős volt a sváb lakosság is. Még a zsidótörvények bevezetése előtt egy ilyen kis közösségben nem nagyon volt ellentét az ott élő emberek között. Nem nagyon törődtek avval, hogy kinek mi a vallása. Inkább azt nézték, hogy a másik milyen ember. Svábok és zsidók nagyobbrészt békességben éltek Lovasberényben a II. világháború előtt mindaddig, amíg a holokauszt be nem következett. Együtt játszadoztak a gyerekek. Az egyik sváb gyerek, aki zsidó gyerekkel is játszott, elbitangolt a többivel, és elmentek a zsidó temetőbe. S látták, hogy milyenek a sírok, hogy a betűk hogyan néznek ki. Ennek a sváb gyereknek az emlékezetében a sírkertbeli látogatás megmaradt.

A háború után nem jött vissza zsidó család, a svábokat nagyobb részt kitelepítették és az a bizonyos gyerek, akiről beszélek, - hadd mondjam meg a keresztnevét: Istvánnak hívták - Németországba került, és állatorvos lett. Valamikor a 70-es években már felnőtt emberként visszajött Lovasberénybe, s kereste az emlékeit. Kereste a barátait, de alig-alig talált. Végül elment a temetőbe, ahol gyerekként játszott, és látta, hogy a zsidó temetőből nincs semmi.

Ekkor úgy döntött, hogy jobban szemügyre veszi a temetőt. Kezébe vett egy ásót, leásott a földbe, és legnagyobb meglepetésére az ásó beleütközött egy sírkőbe. Elkezdte kézzel kaparni, s lassan előjött egy sírkő, majd egy második, majd egy harmadik. Visszament családjához, és szervezett egy csapatot, kb. tizenöt-húsz embert, akik Németországból eljöttek Lovasberénybe, és elkezdték a lovasberényi temető sírköveit kiásni a régmúltból. Körülbelül nyolcvan, száz sírkövet találtak meg, és mindegyiket helyreállították.

Amikor mindez elkészült, akkor kerültem én Lovasberénybe, hogy újra felavassuk a temetőt, hogy ismét legyen az emlékezésnek kertje. Maga az esemény döbbenetes volt, temetők emberek nélkül, temetők közösség nélkül. És mégis emlékeztetnek a múltra. Néhányan Budapestről jöttünk, néhányan az ország más részeiből, és nem utolsó sorban egy olyan ember, aki nem messze Lovasberénytől szolgál református lelkészként.

A temető újjáavatásának szertartása végén ez a református lelkész kért szót, és egy döbbenetes történetnek lehettem szem- és fültanúja. Kihúzott a táskájából egy tóratekercs darabot, megmutatta a közösségnek és elmondta a történetét. Ez a tóratekercs töredék Lovasberény környékéről került elő 1944 legvégén. Egy magyar kiskatonának volt a lábára rátekerve, amivel vérző sérülésekkel teli lábát próbálta védeni. Bekopogott lelkészünk édesapjához, aki szintén pap volt, és kért egy kis vizet. A lelkész leültette és látta, hogy a kiskatonának a lába be van bugyolálva valami furcsa anyagba. Észrevette a héber betűk borította pergamen darabot, mely a fiatalembernek a vérével volt átitatva. Ekkor a lelkész azt mondta a katonának, hogy a tóratekercs helyett odaadja neki az ingét, hogy azt tekerhesse a lábára, a tekercset pedig adja át neki. Megtörtént. A katona eltűnt, soha nem tudták meg mi lett a sorsa. Ez a tóratekercs töredék ott maradt a lelkésznél, akinek a fia ezen a temetőavatáson megmutatta azt a bizonyos tóratekercs darabot, mely nem egész három columna.
Mindig, amikor ilyesmit látok, keresem, vajon van-e valami üzenete ezeknek a tóratekercs részleteknek. Olyan szöveget tartalmaznak, amely minden misztikum nélkül a XXI. század emberének is szól. Végigolvastam a szöveget, és teljesen önkényesen kiválasztottam egy mondatot:


(Devárim 17.19.)

".Azért hogy megtanuld, és féld az Örökkévalót, a Te Istened, hogy megőrizd mindezeket a tórai parancsokat és a törvényeket, hogy megcselekedd azokat."

Amikor ezt a szöveget elolvastam, kicsit borzongott a hátam, mert éreztem, hogy üzenet értéke van ennek a mondatnak. Néhány olyan gondolat, amelyet engedelmükkel szeretnék megosztani Önökkel.

Az első "jilmad", tanulni, a második "lejirá", a tanulás alapján legyen meg szívedben az istenfélelem, a következő "lismor", megőrizni a törvényt, s a végén "lászotám", megcselekedni ezeket törvényeket. Úgy éreztem akkor ott, és most is, amikor Önök előtt beszélek, hogy ez a lovasberényi Tórának az üzenete. Ezeket a mondatokat küldi a gondolkodó és érző ember felé. Számomra a lovasberényi Tórának az első gondolatkörnek ez a konklúziója, amelyet szíves figyelmükbe ajánlanék.

II.

Előadásom elején rabbi pályám első éveiről beszéltem, amikor Szegedre vitt a sorsom. Szeged után Buda következett, ahol mintegy tíz esztendeig voltam rabbi, majd életem során Európa legnagyobb zsinagógájának lehettem rabbija, a Dohány utcai zsinagógának, öt éven keresztül. Külön anakronizmusa egy magamfajta rabbinus életének, hogy a világ egyik legnagyobb zsinagógájának lehettem rabbija, életem utolsó egységében pedig a világ talán legkisebb zsinagógájának vagyok a vallási vezetője, a Rabbiképző templomának.

Amikor Budán voltam rabbi, - ez úgy a 80-as évek közepén volt,- gyakran végeztem olyan funkciókat, amelyek szokványos, de soha nem megszokott rabbinikus funkciók, például: temettem. Sokat jártam ki Óbudára, az óbudai zsidó temetőbe, ahol sok-sok embernek van végső pihenőhelye, s amely a maga unikalitásával, minden egyes alkalommal mellbe vágott. A magunkfajta  ember számára is nehezen fogadható el a halál. Természetesen tudomásul vesszük, de az ember ilyenkor mindig életének egy részétől búcsúzik. Akiket én kísértem utolsó útjukra, nagyobb részt  a híveim voltak. Olyanok, akikkel, ha nem is minden nap, de minden héten együtt voltam. Úgyhogy amikor kimentem Óbudára a temetőbe, találkoztam egyik oldalon emberekkel, majd utána találkoztam sírkövekkel, melyek alatt, föld mélyén ott voltak a földi porhüvelyek. A lélek pedig már a magasságokban, valahol Istennél lakott.

Elmentem Schreiber Ignác, Óbuda nagytehetségű fiatalon elhunyt rabbijának sírjához, aki 1931-ben halt meg. Schreiber Ignác Óbudának volt a rabbija. Ő avatta fel az óbudai temetőt. Amikor megvásárolták a telket, odahozták Óbuda más területéről a XVIII-XIX. századi exhumált sírokat. Schreiber Ignác temetőavató beszédében azt a kérdést tette fel: vajon ki lesz az első ember, akit itt ebben az új temetőben eltemetünk? A kérdés drámai volt, sokan vettek részt az avatáson. Akkor még nem nagyon volt autó. Inkább konflis és villamos. Akkor a Bécsi úton villamos járt. Schreiber befejezte funkcióját, a táskájába tette reverendáját, jött a villamos, rohant utána, fel akart ugrani rá. Az ugrást elvétette, és a villamos halálra gázolta. ( Egyes korabeli hírforrások szerint autóbaleset volt a tragédia oka...) Fél órával korábban feltett kérdésére megérkezett a drámai felelet. Az első halott az óbudai temetőben Schreiber Ignác volt.

Majd később meglátogattam az Üvegház mártírjainak emlékművét. A meggyalázott tóratekercsek és emberi hamvak emlékhelyét. Magára hagyott, bogánccsal és tüskével körülvett sírkőhöz értem, ahol a következő szöveget találtam:


"…mert ő olyan, mint az olvasztónak  a tüze, vagy a ruhamosók lúgja."
(Máleáchi III. 2.)

 

MÁRTIRJAINK TETEMEIBŐL
1944-BEN VEGYSZERT KÉSZITETT
AZ EMBERTELENSÉG.
ILYEN MEGGYALÁZOTT HAMVAKAT
TEMETTÜNK ITT EL
EGY MEGSZENTSÉGTELENITETT
TÓRA-TEKERCCSEL EGYÜTT.

ISTEN KÜLDJÖN GYÓGYULÁST
SZÍVÜNKNEK.
GYÓGYITSA MEG AZ EMBERISÉG
LELKÉT BÉKÉVEL.

RIF szappan. Meggyalázott tóratekercs. Egy sírban.

III.

A harmadik epizódot is szeretném megosztani Önökkel: Kaposvár. Ez nem néhány évvel ezelőtt, hanem az elmúlt polgári év utolsó hónapjában, decemberben történt. A polgári év végén Hévízre utaztam, hogy egy kicsit kikapcsolódjak. Ebben az esztendőben hanuka egybeesett karácsonnyal. Vittem tehát magammal a hanuka gyertyatartót és benne a gyertyákat, hogy meg tudjuk gyújtani a hanuka mécset; első nap egyet, második nap kettőt és így tovább. Igen ám, de mi az ünnep második napján, hanuka ünnepének második napján mentünk el, és az elutazásom előtt egy nappal villant az agyamba, hogy a hanuka gyertyagyújtás negyedik napján nekem Jahrzeitom van, azaz halálozási évforduló az édesanyám után. Vallási kötelezettség ilyenkor, hogy a hívő ember közösségbe menjen imádkozni. Igen ám, de Hévíznek már nincsen zsidó közössége, hiszen a hévízi zsidóságnak is ugyanaz volt a sorsa, mint minden más vidéki közösségnek. S kezdtem a térképet nézni, hogy Hévíz környékén hol van egy olyan közösség, ahol még össze lehet hozni istentiszteletre tíz férfit. Megtaláltam Kaposvárt. Nincs olyan messze, talán egy óra autóval. Véletlenül a kaposvári Hitközség elnöke egyetemünk hallgatója volt jó pár esztendővel ezelőtt. Felhívtam telefonon, s megkérdeztem lehet-e hanukakor istentiszteletet tartani a kaposvári mini-zsinagógában?



Kaposvár, tóratekercs-töredék


A válasz pozitív volt, így a kaposvári közösségben hanuka ünnepséggel egybekötött istentiszteleten imádkozhattam édesanyám emlékére, ahol nemcsak tíz férfi jött össze, hanem húsz férfi, és nem negyven ember, hanem ötven-hatvan, értsd: másfélszer annyi hölgy is összegyűlt erre a nagyon szép eseményre, a hanuka ünnepének negyedik napjára.

Meggyújtottam a gyertyákat, és el tudtam mondani a halotti imát édesanyám emlékére, közösségben, ahogy illik. Ahogy kijövök a zsinagógából, látok a falon egy bekeretezett üveg alatt lévő tóratekercset. Abban a pillanatban odamentem a szöveghez, s rögtön vizsgálódni kezdtem, hogy vajon ez milyen tóratekercs részlet? S van-e üzenete? Kiderült, hogy ez is egy 1944-ben meggyalázott tóratekercs volt. Valaki őrizte, majd pár esztendővel ezelőtt a közösségnek adta, és a helybeliek ily módon őrizték meg.  Idézek a megmentett-megmenekült textusból:


(Mózes IV. 16. 19.)

"Az Örökkévaló dicsősége megjelent az egész gyülekezet előtt."

Amikor ránéztem erre a szövegre, próbáltam összefüggéseiben nézni és felidézni, hogy hogyan kerültem én Kaposvárra Budapestről hanuka negyedik napján. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy én elmegyek pihenni, amikor édesanyámnak halálozási évfordulója van, és nem maradok otthon, hogy el tudjam mondani a kaddis imát. Körbenézek és találok Hévíztől mintegy hetven kilométerre egy közösséget Kaposváron, ahol hónapokon keresztül nem volt istentisztelet. Egy hívó szóra eljöttek az emberek, s ahogy jövök ki a zsinagógából, s ránézek a falra, ott találom egy elpusztított tóratekercs maradványát, amelyen megtalálom ezt a kiemelkedő, szembeötlő mondatot: megjelenik az Örökkévalódicsősége a közösségnek. Nem tudom eleget hangsúlyozni, én nem vagyok misztikus világban elmélyedt ember. Nem vagyok a Kabbalának híve, de valahogy ezeknek a mondatoknak az aktualitása, ezeknek a mondatoknak az üzenete, egy kicsit mélyebben belevésődött a lelkembe, mint bármi másé.

Üzenet az utókornak. Üzenet a XXI századnak.
Vajon halljuk a meggyalázott pergamenek üzenetét?

Irodalom:

Újrakezdések.  Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig. Szerk: Bősze Sándor, Kaposvár, é.n. ISBN 963 219 542 6

Bató J. Lipót: Adalékok az óbudai hitközség és chevrák történetéhez. Magyar Zsidó Szemle, 1906. 146-153, 258-276, 350-358. o. 1907. 32-50. o.

Bősze Sándor [szerk.]: Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig. Kaposvár, Bét Olám Alapítvány - Somogy Megyei Levéltár, 2005.

Büchler Sándor: Az óbudai hitközség történetéből. MZSSZ. 1907. 176-177. o.

Gazda Anikó - Kubinyi András – Pamer Nóra - Póczy Klára- Vörös Károly: Magyarországi Zsinagógák Műszaki Könyvkiadó. Budapest 1989.

Neumann Sándor: A lovasberényi zsidó hitközség története 1708-tól napjainkig. Pallas. Bp. 1912

Somkuti Éva: A lovasberényi zsidó község 1798. évi privilégiumlevele. In: Farkas Gábor [szerk.]: A zsidók Fejér megyében 1688-1867 címmel 1986. szeptember 23-án Székesfehérváron tartott konferencia előadásai. Fejér Megyei Levéltár, Székesfehérvár, 1989.

Óbudai Izraelita temető: http://wikimapia.org/1015574/hu/%C3%93buda-izraelita-temet%C5%91


Sommer László: Környezetvédelmünk zsidó vonatkozásai. "…elfelejtett zsidó temetők" …Lovasberényi zsidó temető…in. http://www.or-zse.hu/resp/sommer-mtud2005.htm

Felbecsülhetetlen értékeket rejtenek a fővárosi zsidó temetők. … Óbudai temető: a budai oldal legnagyobb, működő izraelita temetője In http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=8718&print=1

Óbudai zsidó temető- in. http://www.angelfire.com/ia3/study/obuda.htm

 

Schőner Alfréd
2009.08.23