BESZÉDES SZÁMOK

Elhangzott: KOL NIDRÉ ESTÉJÉN, AZ OR-ZSE ZSINAGÓGÁJÁBAN 5770 - 2009.szeptember.27

Nagyünnepi imádságunk egyik legszebb gondolatát ajánlom valamennyiötök figyelmébe.

„Emet, ki Átá hu Dáján...”  magyarul:

”Szent igaz, Te vagy Alkotónk. Ismered a szív hajlamát. Hisz húsból, vérből valók. Az ember létalapja por, s a vége por. Élte árán szerzi élelmét, múlandó és a törékeny cseréphez hasonlatos, mint a fű elhervad, mint a bimbó elfonnyad, mint az árnyék elsuhan, mint a felhő szétfoszlik, mint a szellő elillan, mint a füst eloszlik, mint az álom elszáll.”

Kol Nidré estéjén vajon mi érzékeltethetné jobban az emberi lét mulandóságát, mint az imaköltő imént elhangzott néhány veretes sora. A Kol Nidré szövegének és dallamának felcsendülése után szóljon az ünnepi tanítás. Ünnepi tanítás a számokról, a számok üzenetéről. Vannak történelmi számok, melyeknek üzenet értékük van.
Ha azt mondom 1526, az évszám önmagáért beszél.
Ha azt mondom 1848, az évszám önmagáért beszél.
Ha azt mondom 1948, és még hozzáteszem Izrael Állam megalakulása, az évszám önmagáért beszél.
Ha azt mondom 1956, az évszám önmagáért beszél.
Ha azt mondom 1989, az évszám önmagáért beszél.
Ha azt mondom szeptember 11, és hozzáteszem ikertornyok lerombolása, az évszám önmagáért beszél.
Sorjáznak előttem a számok, torlódnak a számok, a történelem részei. Példázatomat ma este mégsem a történelemből merítem, hanem a mindennapokból, a mindennapok történetéből.

1991 késő őszén, egy verőfényes késő délutánon, szinte néhány perccel azelőtt, hogy a nap aranyló korongját a távoli messzeségben magához ölelte a Földközi- tengeri hullámáradat, családommal sétáltam a Dizengoff-al párhuzamos újonnan épített tengerparti sétányon, amely egészen Jaffo-ig húzódik ma már, s éreztem, hogy a sós víz lehelete nem csak a bőrömig hatol el.
Akkor még nagyon sok külföldi látogatta Tel-Aviv-ot.
Ez jóval korábban volt, mint a bombamerényletek sorozata, az éveken keresztül tartó gyáva bombamerényletek áradata. A sétány vonzotta az érdeklődőket, egymást követték az attrakciók. Gyengécske festményeket árult egyik helyen egy új orosz bevándorló. Odébb alkalmi zenészekből verbuválódott zenekar szórakoztatta a nagyérdeműt. Amott ügyes kezű grafikus 15 sékelért rajzolta le az érdeklődőket, természetesen profilból. Egy helyen azonban nagyon sokan voltak. Valakit, valamit körülvett a tömeg. Odasodródtam és érdeklődtem, itt mi történik. A feltett kérdésemre adott válasz egyetlen akkor még ismeretlen szó volt csupán: tattoo. Nem ismertem mit jelent ez a kifejezés. Ma már persze én is tudom, mint mindenki, hogy ez a tetoválás egy jellegzetes formája. A bőrbe itt nem égetik a betűk szám kombinációit, hanem ráfestik. Persze formákat, emberi alakokat, esetleg állat képét, vagy bármit, amit a kedves vendég óhajt.

Negyvenes férfi ült a székre és jellegzetes akcentusával azt mondta, hogy neki számot fessenek a felső karjára. Mégpedig egy nagy m betűt kötőjellel és az 1972-es számot. Az ún. „művész” előkészítette a terepet és szép lassan, mintegy jól begyakorlott mérnök, gyönyörű  m betűt kerekített, majd utána a kért számot: 1972. A mű elkészült, és a magamfajta érdeklődő kérdéssel ostromolta a karját tetoválásra felajánló férfit: vajon mi ez, vajon mi a betű és a szám összefüggése. Az első asszociációm az volt, talán az m betű Münchent jelenti, 1972 pedig az olimpia évét, amikor palesztin terroristák nemcsak izraeli sportolók életét oltották ki, hanem majdnem az olimpiai eszmét is felrobbantották.
A válasz meglepő volt. Az m betű nem Münchent jelenti, hanem Moszkvát, és 1972 nem a szörnyű emlékű olimpia végét, hanem e negyven körüli ember alijázásának évét. 1972-ig számos kísérlete volt, hogy Izraelbe vándoroljon, megtagadták tőle. 1972-ben kivándorolhatott. Kivándorlása előtt néhány héttel meghalt az édesapja. Egyik nap még Moszkvában mondta a kádist, a másik nap már Tel-Avivban. S miért e szám – kérdeztem én. Elhangzott a válasz: emlékezésből és kegyeletből.
Emlék és kegyelet.
Megrendített akkor és ott ez a két szó, és magyarázatot is vártam. Hősünk édesapja Kárpátaljáról származott. Sok tízezer sorstársával együtt őt is elvitték a haláltáborba, s a karjára betű és szám kombinációját égették. Újsütetű ismerősöm, aki egyébként történelemtanár volt, a következőt mondta: az ókori barbár Rómában, - barbárnak nevezett Rómában - megbélyegezték a tolvajt. Homlokára két betűt véstek: c és f, azaz cave furem.
Magyarul: vigyázz, mert tolvaj.
A barbárnak mondott Rómában a tolvajt megbélyegezték. A modernnek és haladottnak tartott Európában a zsidót bélyegezték meg. Karján és a lelkében. Én - mondotta újsütetű ismerősöm – kegyeletből festettem a karomra e számot emlékeztetőül. És addig marad ott, amíg én – mondta enyhe mosollyal – el nem távolítom.

A másik szám, amelyről most szólok nektek, a másik évszám 2004 és a helyszín dél-Magyarország egyik legszebb kisvárosa. Valamikor nagy zsidó közösség élt ott, sorsuk ugyanaz lett, mint a teljes vidéki zsidóságé. A deportálás. Jó néhány évvel ezelőtt azonban e helyen rendbe hozatták a zsinagógát kívülről, belülről és nem vívóterem, nem uszoda, nem technika háza, sőt még csak nem is könyvtár, hanem az, ami volt, zsinagóga. Az újraavatási szertartáson az a megtiszteltetés ért, hogy mint a községkerület egykori rabbija, szólhattam a jelenlévőkhöz. Beszédemet a helyi közösség kis létszámú, élő és aktív helyi közösség hitközségi elnökének szavai követték. Személyes hangvételű hozzászólása megható volt. Az ő gondolatát kölcsönzöm most. „Helyreállítottuk a zsinagógát - mondta, és benne a Frigyszekrényt, az örökmécsest és az egykori zsinagógai padokat.”

A felújított hódmezővásárhelyi zsinagóga

A megszámozott, a számokkal ellátott zsinagógai padokat. Azt a padot is, amelyen a 145. szám látható. Ezen a helyen ült áldott emlékű édesapám – mondta ő. Most is itt látom magam előtt, büszke vagyok, hogy a fia lehettem, büszke vagyok, hogy mellette ülhettem. Szeretnék ezután odaülni a 146. sorszámmal ellátott padra ahol gyermekkoromban ültem. Érezni fogom magam mellett édesapámat, a szülői áldó kezet, és mindazt, amit ő adott nekem, amit ők adtak nekünk. Ismét az emlékezés és a kegyelet érzete hatotta át a fohászokkal teli falakat.
Értettük a perc üzenetét, a feladatot, amely az utódokra vár.
Emlékezni, emlékeztetni, a kegyelet magasztos eszméjét átörökíteni az utódoknak. A történelem emlékezete beleégett az emberi testbe és belefagyott az emberi szívekbe. A kegyelet fennkölt érzése ébren tartja a lelkiismeretet és üzen az utókornak.
Zsinagógákat kell rendbe hoznunk, közösségeket kell újraépítenünk.
A hagyományos formák és az új kihívások harmóniáját kell megteremtenünk.
A XXI. század elején a múltjára méltán büszke és a jövőjét kereső új generáció tevékenységét támogatnunk.
A Margitsziget fái alatt nemrég újból olvastam a legszebben író magyar költő fennkölt szavait. Így hangzik:

„Kinek az ég alatt már senkije sincsen,
Ne féljen, felfogja ügyét a Jóisten”       (Arany: Toldi, 7. 1)

Nekünk az ég alatt még vannak temetőink, vannak iskoláink, vannak otthonaink, van családunk.
Vannak újkori történelmi traumáink, néha félelmeink.
A Jóisten pártfogolja ezt az ügyet, és a magyarországi zsidóság nagy lehetősége, felelőssége, hogyan viseli gondját jelenének, hogyan talál vissza őseinek hitéhez, hogyan erősíti a lankadó kezet, segíti a rászorultat, és megfogyatkozva és időnként megtörten, de valóra váltja az elődök álmait.