Elhangzott: 2004, OR-ZSE Zsinagóga
"Ne dobj el engem, hogyha
megöregszem, midőn fogytán van erőm, ne hagyj el engem. " (Zsoltárok 71.9.)
Drámai mondat. Hogy kerül a zsidó liturgiába pont ez a nagyon mély indíttatású,
örök időszerűséget tartalmazó mondat? Mindannyian ismeritek azt a magyar mondást,
amely úgy hangzik, hogy "...egy szülő föl tud könnyen nevelni négy-öt
gyermeket...". De nem mindig van úgy,- hogyha eljön az idő,- hogy a négy-öt-hat
gyermek gondoskodik a beteg és segítséget igénylő szülőről.
Hálát kell adni az Istennek, hogy a mi köreinkben a zsidó valláshoz tartozóknál,
nagyon-nagyon nagy jelentősége van a szülő iránti kegyeletnek és tiszteletnek! Nem
véletlen, hogy a micvá, a parancsolat erejével olvassuk a Tízparancsolatban:
"Tiszteld apádat és anyádat".
Még "jutalom" is jár érte: "...mert hosszú életű leszel a
Földön!..." (M.I. 2O.12.)
A "Szentség törvényeiben", "fordított" sorrendben fogalmaz az
Írás:
"Mindenki az anyját és az apját
félje...!" (M.III. 19.3.)
Azaz, a mi közösségeinkben apa és anya között nincs különbség, a szeretet az
egyforma a szülők iránt.
E korszak egyik legnagyobb kérdése és gondja az, amelyet úgy hívnak: apák és fiúk
problematikája, azaz a generációs kérdés. Másképpen élnek a gyerekeink, az esetek
nagyobb részében, mint mi. Másképpen látják a világot, másképpen gondolkodnak, a
világról, s mi szülők nagyszülők, természetesen, megmondjuk nekik, hogy -
szerintünk - mi a helyes. Mindig hangsúlyozva és hangoztatva: mi csak a te javadat
akarjuk.
Gondolom ismerősek a mondatok. És akkor a gyermek, mert általában ezek jól nevelt,
intelligens, művelt gyermekek, beleegyező, néha kicsit talán lenéző mosollyal, de
elfogadják a mi feddő szavunkat, és néha visszakérdeznek: "Mondd apu, annak
idején neked nem ugyanezt mondták a szüleid?" Valóban ugyanezt hallottuk mi is, s
ez így megy generációk óta, van benne valami folytatólagosság. Nem más ez, mint a
szülők iránt érzett kegyelet és a szeretet.
Szabadjon egy személyes élményt megosztanom Veletek.
Környezetemben - Izraelben - él egy iraki származású, nagyszerű zsidó család. A
dédnagymama több mint 90 éves. A legidősebb "gyerek" 70 éves. És egyszer,
ezzel a 70 éves "gyerekkel" találkoztam, amikor ment az édesanyjához,
ápolni őt, beszélgetni vele egy kicsit, egyáltalán, együtt lenni azzal, kitől az
életét és emberségét kapta... A mi köreinkben ez szinte felfoghatatlan? Hogy egy 70
éves nőnek legyen édesanyja. Lehet-e nagyobb kegyelem az életben, mintha valakinek az
Istentől ez a "kiváltság" megadatik? A három vagy négy egymás melletti,
együtt élő generáció lehetőségét tönkretette, megakadályozta a XX. századi
történelem pusztításáradatot hozó eseménysora.
Ritkaság.
A mi Közép-Kelet európai miliőnkben nagyon ritka, hiszen közbeszólt a történelem.
Közbeszólt a Soá, a holocaust, midőn hat millió zsidót, s ezen belül hatszázezer
magyar zsidót megöltek. Habár ebben az országban ma ezt, időnként, egyesek
"szeretik" tagadni. Azt mondják, nincs bizonyíték. Legutoljára azt
hallottam: nem volt elég hamu a koncentrációs táborban...!?
Szerte ebben az országban, városokban, falvakban is vannak emlékművek, s rajtuk nevek.
A külvilágnak talán történelem. Nekünk azonban élő valóság. Talán mégis
történt valami???
Mindegyik név - egy ember. Egy ember, akit megöltek, meggyilkoltak és nem maradt utána
senki!!!
Ebben az esztendőben is egyetemünk majd 100 hallgatója kegyeleti úton vett részt
Auschwitzban. Soha "nem voltak" még koncentrációs táborban, csak
tanulmányaikból, illetve családjuktól hallottak róla, de amikor ott álltak Auschwitz
krematóriumánál és hozzáértek falához, egyik diákom azt mondta:
"Rektor úr, életemben először láttam sírni a falat. Ez a fal könnyeket
hullajtott. Akkor éreztem meg, hogy itt pusztultak el az én felmenőim. És láttam a
kemencéket, amelyeket úgy mutatnak be, mint múzeumi tárgyakat. Nekünk az más!
Nekünk az egészen más!!!"
Kialakult egy megrendítően szép szokás az elmúlt évtizedekben. A világ minden
részéről zsidó középiskolásokat elvisznek Auschwitzba, s onnan gyalog átmennek
Birkenauba, azon az úton, amelyet végigjártak a mi mártírjaink, majd elhangzik az
imádság a halottakért. Ezután nem hazamennek, hanem Jeruzsálembe a Kotelhez, a
Siratófalhoz, hogy lássák: egyik a múlt, a másik a jelen és a jövő.
És ez a holnap?
S ezek a hallgatók valami olyan élményben részesülnek, amelyhez gyenge az emberi
szó. Ott látják a nyomait a több millió zsidó pusztulásának, de Erecben szemtanúi
az újjászületésnek is.
Ünnepnapján, amikor elmondjuk majd az imádságunkat:
"...Ne hagyj el bennünket öreg
korunkban...", meggyilkolt hozzátartozóinkra is emlékezünk, mert bizony itt
vannak ők a mi lelkünkben. Ők, akikről öreg korukban nem mindig gondoskodhatunk.
A kommentár irodalom azt kérdezi, mit tegyen az az ember, akinek már nem él az anyja,
apja, nincs hozzátartozója. A zsidó hagyomány mond egy gyönyörű gondolatot. Az
eredeti forrás így hangzik:
(Idézi Kohlbach Bertalan az IMIT
Évkönyvében)
Érdemes megcsókolni az édesanya kezét ünnep köszöntésén.
Fizikailag vagy lélekben?
Kinek mi adatik meg. Mert "eltávolodhatnak", "elmehetnek" ők
tőlünk, de a szívünkben ott élnek. A lelkünkben ott élnek tovább. Ők, akiktől
kaptuk az életet. Ők, akik társunk voltak, s ők, akiket elrabolt a XX. század
traumája: a holocaust. Még néhány perc, és azokért szól az imádság, akik
elhunytak. Álljatok föl tehát, és szóljon érettük a szívünk mélyéről szóló
fohász. EMLÉKEZZÜNK!
Schőner Alfréd |