Vissza a RABBIK-hoz

EMLÉKEZÉS SÁVUOT, MÁZKIR NAPJÁN

bethe.gif (1004 bytes)

Elhangzott: 2004, OR-ZSE Zsinagóga

"Ne dobj el engem, hogyha megöregszem, midőn fogytán van erőm, ne hagyj el engem. " (Zsoltárok 71.9.)

Drámai mondat. Hogy kerül a zsidó liturgiába pont ez a nagyon mély indíttatású, örök időszerűséget tartalmazó mondat? Mindannyian ismeritek azt a magyar mondást, amely úgy hangzik, hogy "...egy szülő föl tud könnyen nevelni négy-öt gyermeket...". De nem mindig van úgy,- hogyha eljön az idő,- hogy a négy-öt-hat gyermek gondoskodik a beteg és segítséget igénylő szülőről.

Hálát kell adni az Istennek, hogy a mi köreinkben a zsidó valláshoz tartozóknál, nagyon-nagyon nagy jelentősége van a szülő iránti kegyeletnek és tiszteletnek! Nem véletlen, hogy a micvá, a parancsolat erejével olvassuk a Tízparancsolatban:

"Tiszteld apádat és anyádat". Még "jutalom" is jár érte: "...mert hosszú életű leszel a Földön!..." (M.I. 2O.12.)

A "Szentség törvényeiben", "fordított" sorrendben fogalmaz az Írás:

"Mindenki az anyját és az apját félje...!" (M.III. 19.3.)

Azaz, a mi közösségeinkben apa és anya között nincs különbség, a szeretet az egyforma a szülők iránt.

E korszak egyik legnagyobb kérdése és gondja az, amelyet úgy hívnak: apák és fiúk problematikája, azaz a generációs kérdés. Másképpen élnek a gyerekeink, az esetek nagyobb részében, mint mi. Másképpen látják a világot, másképpen gondolkodnak, a világról, s mi szülők nagyszülők, természetesen, megmondjuk nekik, hogy - szerintünk - mi a helyes. Mindig hangsúlyozva és hangoztatva: mi csak a te javadat akarjuk.

Gondolom ismerősek a mondatok. És akkor a gyermek, mert általában ezek jól nevelt, intelligens, művelt gyermekek, beleegyező, néha kicsit talán lenéző mosollyal, de elfogadják a mi feddő szavunkat, és néha visszakérdeznek: "Mondd apu, annak idején neked nem ugyanezt mondták a szüleid?" Valóban ugyanezt hallottuk mi is, s ez így megy generációk óta, van benne valami folytatólagosság. Nem más ez, mint a szülők iránt érzett kegyelet és a szeretet.

Szabadjon egy személyes élményt megosztanom Veletek.

Környezetemben - Izraelben - él egy iraki származású, nagyszerű zsidó család. A dédnagymama több mint 90 éves. A legidősebb "gyerek" 70 éves. És egyszer, ezzel a 70 éves "gyerekkel" találkoztam, amikor ment az édesanyjához, ápolni őt, beszélgetni vele egy kicsit, egyáltalán, együtt lenni azzal, kitől az életét és emberségét kapta... A mi köreinkben ez szinte felfoghatatlan? Hogy egy 70 éves nőnek legyen édesanyja. Lehet-e nagyobb kegyelem az életben, mintha valakinek az Istentől ez a "kiváltság" megadatik? A három vagy négy egymás melletti, együtt élő generáció lehetőségét tönkretette, megakadályozta a XX. századi történelem pusztításáradatot hozó eseménysora.

Ritkaság.

A mi Közép-Kelet európai miliőnkben nagyon ritka, hiszen közbeszólt a történelem. Közbeszólt a Soá, a holocaust, midőn hat millió zsidót, s ezen belül hatszázezer magyar zsidót megöltek. Habár ebben az országban ma ezt, időnként, egyesek "szeretik" tagadni. Azt mondják, nincs bizonyíték. Legutoljára azt hallottam: nem volt elég hamu a koncentrációs táborban...!?

Szerte ebben az országban, városokban, falvakban is vannak emlékművek, s rajtuk nevek. A külvilágnak talán történelem. Nekünk azonban élő valóság. Talán mégis történt valami???

Mindegyik név - egy ember. Egy ember, akit megöltek, meggyilkoltak és nem maradt utána senki!!!

Ebben az esztendőben is egyetemünk majd 100 hallgatója kegyeleti úton vett részt Auschwitzban. Soha "nem voltak" még koncentrációs táborban, csak tanulmányaikból, illetve családjuktól hallottak róla, de amikor ott álltak Auschwitz krematóriumánál és hozzáértek falához, egyik diákom azt mondta:

"Rektor úr, életemben először láttam sírni a falat. Ez a fal könnyeket hullajtott. Akkor éreztem meg, hogy itt pusztultak el az én felmenőim. És láttam a kemencéket, amelyeket úgy mutatnak be, mint múzeumi tárgyakat. Nekünk az más! Nekünk az egészen más!!!"

Kialakult egy megrendítően szép szokás az elmúlt évtizedekben. A világ minden részéről zsidó középiskolásokat elvisznek Auschwitzba, s onnan gyalog átmennek Birkenauba, azon az úton, amelyet végigjártak a mi mártírjaink, majd elhangzik az imádság a halottakért. Ezután nem hazamennek, hanem Jeruzsálembe a Kotelhez, a Siratófalhoz, hogy lássák: egyik a múlt, a másik a jelen és a jövő.

És ez a holnap?

S ezek a hallgatók valami olyan élményben részesülnek, amelyhez gyenge az emberi szó. Ott látják a nyomait a több millió zsidó pusztulásának, de Erecben szemtanúi az újjászületésnek is.

Ünnepnapján, amikor elmondjuk majd az imádságunkat:

"...Ne hagyj el bennünket öreg korunkban...", meggyilkolt hozzátartozóinkra is emlékezünk, mert bizony itt vannak ők a mi lelkünkben. Ők, akikről öreg korukban nem mindig gondoskodhatunk.
A kommentár irodalom azt kérdezi, mit tegyen az az ember, akinek már nem él az anyja, apja, nincs hozzátartozója. A zsidó hagyomány mond egy gyönyörű gondolatot. Az eredeti forrás így hangzik:

(Idézi Kohlbach Bertalan az IMIT Évkönyvében)

Érdemes megcsókolni az édesanya kezét ünnep köszöntésén.

Fizikailag vagy lélekben?

Kinek mi adatik meg. Mert "eltávolodhatnak", "elmehetnek" ők tőlünk, de a szívünkben ott élnek. A lelkünkben ott élnek tovább. Ők, akiktől kaptuk az életet. Ők, akik társunk voltak, s ők, akiket elrabolt a XX. század traumája: a holocaust. Még néhány perc, és azokért szól az imádság, akik elhunytak. Álljatok föl tehát, és szóljon érettük a szívünk mélyéről szóló fohász. EMLÉKEZZÜNK!

Schőner Alfréd

Vissza a RABBIK-hoz