Félix Anikó: Büntetett elő(ít)élet

Vélemény

A járványügyi helyzet miatti kényszerű bezártság emlékeztethet minket arra, hogy a Föld lakói közül sokan sokféle módon élnek fogvatartva, sokszor egész életükön át: az állatkerti állatoktól a különböző szociális intézményekben élőkön keresztül azokig, akik a saját családjukkal való kényszerű összezártságot élik meg fogvatartott helyzetként, mint a családon belüli erőszak elszenvedői. Míg ezekkel a csoportokkal inkább empatizálunk vagy semlegesen viszonyulunk irányukba, vannak ezen a nagycsoporton belül olyanok, akikkel szemben rendületlennek tűnik az ellenszenv: a büntetőeljárás keretében fogvatartott, valamint a már szabadult büntetett előéletű emberek. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a különbség az előbbi és utóbbi csoportok között a bűnelkövetés ténye, ami az ellenszenv alapját is adhatja. Vannak azonban olyan vetületei az (ex-)fogvatartottakkal szembeni hozzáállásnak, amiről nem vagy csak kevéssé beszélünk.

Magyarországon a büntetett előéletűektől való társadalmi távolságot az elérhető adatok szerint utoljára 1995-ben mérték, amikor 19 megnevezett külcsoport közül a 4. legelutasítottabb volt ez a csoport. Az elutasítás ugyanakkor nem magyar sajátosság. És ha a büntetett előéletűekkel szembeni attitűdök negatívak, akkor a jelenleg is büntetésüket töltőkkel szembeni attitűdökről már ne is beszéljünk. Az általános sztereotípia szerint az elkövetőket az emberek többsége veszélyesnek, illetve megbízhatatlannak látja. Ezentúl, az amerikai kutatásokban sokszor előkerül – leginkább a fehér válaszadók körében –, hogy az elkövetőket valamely kisebbséghez tartozóknak, leginkább afro-amerikaiaknak vizionálják.

Ezen ellenérzéseket használják ki egyes politikai erők, amikor retorikájukban a szigorúbb büntetésekre, a halálbüntetésre vagy éppen a börtönlakók jogainak megkérdőjelezésére helyezik a hangsúlyt, leginkább a szavazatszerzés reményében, amit a szakirodalom büntető populizmusnak (penal populism) nevez. Így szolgálják ki és erősítik egyben újra a meglévő előítéleteket a büntetett előéletűekkel szemben.

Nem kis számú embercsoportról beszélünk: világviszonylatban az Egyesült Államokban van a legtöbb ember fogvatartva, Magyarországon a legfrissebb elérhető adat szerint átlagosan 17 251 főből állt ez a csoport 2018-ban. Egy beszédes mérőszám a börtönök telítettségének mértéke. Európán belül Magyarországon voltak a legzsúfoltabbak a börtönök 2017-ben, 124%-os telítettséggel, ami 2018-ra már lecsökkent 113%-ra, feltehetőleg részben a nemzetközi nyomás következtében.

A bebörtönzöttek száma és a börtönök zsúfoltsága azonban nem feltétlenül tükrözi a bűnelkövetők számát, sokkal inkább arról árulkodik, hogy az adott társadalom mit kíván kezdeni a deviánsnak ítélt emberekkel. Tágabb értelmezésben beszélhetünk kirekesztő és befogadó társadalmakról, ami többek között összefügghet a gazdasági berendezkedéssel is. A „kinti” és „benti” társadalom közti párhuzam meghúzása nem újdonság: Michael Foucault a börtön mint totális intézmény működési elvét hozta párhuzamba a modern társadalom egészének működésével (i.e. fegyelmező társadalom), amennyiben a folyamatos megfigyelés érzésére épít mindkettő. Ez biztosítja ugyanis, hogy a bennelévők mindig megfelelően viselkedjenek.

A konkrét számadatokon túl egy adott társadalom, illetve politikai vezetés fogvatartottakkal szembeni attitűdjeit leginkább a velük való bánásmódban lehet tetten érni. Heves társadalmi viták övezik, hogy milyen jogok, így például, hogy milyen kulturális jogok illetik őket. Hiszen, míg az általános vélemény továbbra is az, hogy a bűncselekményt büntetés kell hogy kövesse, kevesebb szó esik arról, hogy a börtönbéli körülmények, illetve az ott megtapasztaltak miatti traumatizáltság a későbbi visszailleszkedés esélyét nagy mértékben befolyásolják, ami pedig össztársadalmi érdek kellene hogy legyen. És akkor még nem is beszéltünk arról a tényről, hogy a büntetésüket töltők között felülreprezentáltak a traumatizált emberek, amely traumatizáltság sokszor egyenes utat jelent a bűnelkövetéshez. Az előzetes traumatizáltság foka nyilvánvalóan összefügg bizonyos szocio-demográfiai változókkal, mint nem, etnikum vagy lakókörnyezet, illetve ezek együttesen hatnak az illető személyre, aki sokszor éppen az ezen tényezők okán elszenvedett diszkriminatív büntetéspolitika következtében kerül a büntetésvégrehajtás spiráljába.

A társadalom elutasító attitűdje azonban nem csak a „bemeneti”, de a „kimeneti” oldalon is megjelenik, megnehezítve ezen személyek társadalomba való visszaintegrálódását is, például a munkaerőpiacra, ami persze csak egy a sok tényező közül. Kutatások bizonyítják továbbá, hogy a megvetés az adott személyen túl annak családjára, sőt, akár tágabb környezetére is kiterjedhet.

Az általánosan elutasító attitűd következtében összességében kevés sikerük van azoknak a mozgalmaknak világszerte, amelyek azon dolgoznak, hogy segítsék a börtönök már eleve traumatizált populációját traumáik feldolgozásában, és ezáltal a majdani visszailleszkedésüket a társadalomba. Ilyen a Compassion Prison Project, amely kifejezetten a börtönök lakóinak kíván segítséget nyújtani traumáik feloldásában, de idetartoznak a különböző felekezetek rehabilitációs projektjei is.

A Compassion Prison Project tevékenysége közben

A börtönviselt személyek pszichés segítésén túl a társadalom tudatának formálása is szükségszerű ahhoz, hogy a társadalomba való visszailleszkedés mértéke világszinten javuljon. Ezt segítik Magyarországon például a kontaktus pozitív hatására építő börtönlátogatások vagy Iskolai Élő Könyvtár program, amelynek több, valamilyen szempontból hátrányos helyzetű vagy diszkriminált csoporthoz tartozó könyve között börtönviselt „könyve” is van, akivel a foglalkozás során a diákok beszélgethetnek. Talán bízhatunk abban is, hogy a mostani kényszerű bezártság sokakban hasonlóképpen fogja némiképp árnyalni a börtönben lévőkkel és a börtönviseltekkel szembeni előítéleteket, ami reintegrációjukat is elősegítheti.