Az utóbbi évtizedekben kevés szó esett Aczél Henrikről, a festőről és iparművészről. Nagyváradon született 1876-ban (130 éve) és Budapesten hunyt el, túlélve a vészkorszakot, 1946-ban (60 éve).

Első rajzleckéit szülővárosában Szamossy Elek festőtől, Munkácsy felfedezőjétől és  első mesterétől kapta. Ő irányította a műiparosokat képző Iparművészeti Tanodába, amely az 1871-ben létrejött Országos Magyar Mintarajziskola és Rajztanárképző, tehát egy felsőoktatási intézmény keretében működött. A törekvő vidéki fiatalember nem töltötte haszontalanul az időt: Morelli Gusztávnál tanult fametszést, de jártasságot szerzett a bőrművészetben is. Vonzotta festészet, még Benczúr Gyula is elfogadta tanítványának.

Elvégezve a budapesti iparművészeti iskolát, tehetségét felismerő tanárai ott  marasztalták, majd Székely Bertalan és Lotz Károly irányításával dolgozott. Tovább akarta képezni magát, ezért Itáliába utazott, ahol az iparművészet sajátos ágaival, mint a bőrszobrászat, bútortervezés és csipkekészítés) foglalkozott. Festészeti tudását a kor magyar képzőművészeinek mintájára Münchenben fejlesztette ki.

A millenniumi időkben 1896-1899 között az Iparművészeti Múzeum alkalmazottja, az intézmény ekkor költözött mai otthonába és Radisics Jenő igazgatása alatt nagy fejlődésnek indult, aki nagy gondot fordított munkatársai megválogatására. Restaurátorként, tárcaíróként, a Szabad Lyceum tanáraként,
tárlatszervezőként is tevékenykedett.

Aczél Henrik mégis nagyobb önállóságot akart, vidékre ment. Szabadkát választotta, a nagy lendülettel fejlődő bácskai várost. 1903-ban portrék festésével alapozta meg jó hírnevét (ekkor épült Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján a ma is csodált hatalmas zsinagóga), majd lefestette a régi városházát, amelyet az új elkészültével le akartak bontani. Sokat építettek ezekben az években, a „boros-poros” mezőváros később Szerbia egyik legszebb városa lett. Aczél Henrik díszokleveleket tervezett bőrből, restaurált, függönyt festett a szép új színház számára. Körtefába metszette a ma is megjelenő Bácsország folyóirat címoldalát, még kékfestő- és mézeskalácsdúcokat is faragott. De nemcsak a kezével alkotott! Kiállításokat szervezett, képző- és iparművészeti tanfolyamokat indított, titkára volt a Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesületnek. Sokat tett az oktatásért, szeretett tanítani. 1910-ben létrehozta a Szabadkai Felső Nőipari és Iparművészeti Főiskolát, amelynek ő lett az első igazgatója. Amikor az általa alapított iskolát megfosztották iparművészeti jellegétől elhagyta Szabadkát. Visszaköltözött Budapestre, ahol főleg táj- és arcképeket, ritkábban életképeket festett.

Magyar László levéltáros így róla könyvében: „Több volt átlagos festőművésznél: próféta, lázadó és lázító, mindenes volt, aki rendkívül éberen figyelte a társadalomban lejátszódó eseményeket, a társadalmi rendellenességeket is…” 

Megérdemli az utókor megbecsülését!

Ady Ender ezt írta róla 1902-ben:

171. EGY NAGYVÁRADI PIKTOR

Van nekünk egy zseniális, fiatal piktorunk, Aczél Henrik, akit jobban kellene ismernünk nekünk, nagyváradiaknak, mint ahogy ismerjük. Amellett, hogy komoly, tartalmas művészember, ötletes bohém is a mi piktorunk s nagy mestere a művészbravúroknak is. Egyik kollégánkat a múltkor lámpafény mellett s alig háromnegyed óra alatt festette le. És ez a kép van olyan pompás, mint sok arcképfestőnek öthetes munkája. Tessék ezt a művész-bravúrt megnézni. A Berger-féle könyvkereskedés kirakatában sokan megbámulják.

Nagyváradi Napló 1902. január 15.