|
"Mikor látta a nép, hogy Mózes késlekedik lejönni a hegyről,
összegyülekezett a nép Áron körül és mondták neki: kelj fel, készíts
nekünk Istent, aki járjon előttünk, mert ez a férfi, Mózes, aki
felhozott bennünket Egyiptom országából - nem tudjuk, mi történt vele"
(32:1).
 Ráv
Jichák Zeév Yadler szerint "az Aranyborjú készítői nem akartak bálványt
imádni, a bűnük valójában az volt, hogy egy közvetítőt szerettek volna
maguk és az Örökkévaló közé". Ilyen közvetítő szerepet a hagyományos
zsidó felfogás szerint nem tölthet be ember, hanem kizárólag a micvák
végrehajtása által tarthatunk kapcsolat az Örökkévalóval.
"És készítsd el azt a szentség kenetolajának…" (30:25). A kenetolajnak
fordított mishát kodes segítségével kellett a későbbiekben felkenni
Izrael királyait is, illetve a messiás, azaz felkent kifejezés is innen
van.
Ebben a fejezetben háromszor van említve a kenetolaj, ami a Chida (Rabbi
Chaim Joszef Azulaj, 1724-1807) szerint, akinek ma van a jahrzeit-je,
arra utal, hogy más rabbik véleményével (Radak, Abarbanel, Kli Jakar)
ellentétben az első három királyunk (Saul, Dávid, Salamon) mindegyike,
tehát Saul is azzal lett felkenve.
Ez nekünk meg leginkább azért lehet fontos, mert emlékeztet, hogy a
felkenés olajához hasonlóan nincs semmi olyan Istentől kapott, és/vagy
otthonról hozott elv, eszköz vagy gondolat, amely egyértelműen
meghatározna, hogy mire megyünk a későbbiekben. E folyamatot egyéni
erőfeszítéseink és az "Ég segítsége" (sziátá dismájá) befolyásolják, az
"induló csomag" csak lehetőséget és nem kizárólagosságot jelent.
"Mózes pedig vette a sátort és felvonta a táboron kívül, távol a
tábortól és elnevezte gyülekezés sátrának. És mindenki, aki kereste az
Örökkévalót, kiment a gyülekezés sátrához, mely a táboron kívül volt"
(33:7).
 Rási
és Rámbám a szokásoknak megfelelően nem értett egyet, igaz erről Rási
(1040-1105) nem tudott, csak Rámbán (1194-1270), a fenti esemény
időpontjának kérdésében. Rási szerint Mózes 2448. Támmuz 17-én törte
össze a Kötáblákat, majd másnap leszámolt a vétkesekkel (32:26-29).
Támmuz 19-én felment a Szináj-hegyre negyven napra, hogy könyörögjön a
zsidó nép megmaradásáért, Áv 29-én vissztért, hogy bejelentse: az
Örökkévaló megbocsátotta az aranyborjú bűnét és hajlandó másodszor is
Kőtáblákat adni.
Elul hónap első napján harmadszor, egyben utoljára felment Mózes a
Teremtőhöz negyven napra, és 2449. Tisri 10-én, az első Jom Kippur
alkalmával már a Kőtáblákkal tért vissza Izrael táborába. Másnap kivitte
a sátrat a táboron kívülre, és az ott is maradt 2449. Niszán 1-ig,
amikor is megkezdte működését a Miskán, vagyis a pusztai Hajlék.
A Rámbán viszont úgy véli, hogy Jom Kippur után felesleges lett volna
kivinni a sátrat, hiszen engesztelést nyertek a zsidó nép tagjai
vétkükre, és Mose rábénu valójában a Kőtáblák összetörését követően
költözött ki a táborből, amikor bizonytalan volt, hogy megtérnek-e a
zsidók és Isten elfogadja-e a t’suvát. Abban - mert ilyen is volt -
egyetért Rásival, hogy a Niszán 1-én tért vissza a táborba.
Este és holnap reggel olvassuk a Megillát, melyből az is kiderül, hogy
Eszter és társai böjtöltek a kritikus időszakban. Mi nem csak erre
emlékezünk azzal, ha böjtölünk, hanem módunk lehet zavartalanul, fizikai
igényeinkkel nem törődve végiggondolni, hogy - és innen közösségünk
kiváló tagját, Zivá Mirjám asszonyt idézem - "saját életünkben mire is
mutat rá ez a történet?
Képesek vagyunk-e kicsit Eszterként viselkedni és áldozatot vállalni,
kockáztatni? Ő megmentett egy egész népet. Nyilván ezt - jó esetben -
tőlünk nem várja el senki. Minden grandiózus nagy tett mellett azonban
vannak apró lépések is, amiket ha az illető nem tesz meg, akkor nem
kerülne sor az emlékezetes cselekedetére sem. Eszter idegen környezetben
élt, Perzsiában, méghozzá „reflektorfényben", a királyi udvarban.
Mégis megőrizte zsidó identitását… Mi ugyan nem élünk Susan királyi
udvarában és nem a mi vállunkat nyomja a zsidóság elpusztításának
megakadályozása. De vannak a saját életünket, belső világunkat
befolyásoló döntések, amiket meg kell hoznunk és fel kell vállalnunk,
hogy több nehézség, esetleges lemondás árán fogunk majd közelebb kerülni
saját zsidóságunk megerősítéséhez és a zsidó szellemiség
hétköznapjainkba történő beemeléséhez is.
Nem Izraelben élünk és nem áll a rendelkezésünkre minden sarkon egy
kóser üzlet, vagy étterem. Egyértelmű, hogy egy olyan út választása,
mint zsidónak lenni Magyarországon, hatalmas bátorságot követel meg,
alázatot és felelősségvállalást.
Eszternek több jutott osztályrészül, nem kétség. De cserébe mi mindennap
bizonyíthatjuk, hogy méltón emlékezünk az ő áldozataira: az apróbbakra
is, a hétköznapiakra - amiket nem királynéként tett meg, hanem zsidó
emberként. Lehet, hogy nem tudunk sorsokon változtatni, de nem szabad
lebecsülni a kis tetteket, kis döntéseket sem, mert ezek mutatják meg
igazán, hogy kik is vagyunk és ezek adják meg annak az örömét is, hogy
mindennap egyre inkább megéljük zsidóságunkat; ezzel pedig hozzáteszünk
a hazai zsidóság erősítéséhez, növekedéséhez. Talán hosszú távon mégis
csak egy egész közösség szellemi megmaradását szolgáljuk majd".
Hanukka és Purim ünnepe sok hasonlóságot mutat, de az egyik
legjelentősebb eltérés, hogy csak az előbbi alkalmával mondjuk el a
dicsőítő zsoltárfüzért, a Hallél-t.
A Talmud (Megilla 14a) szerint: "Rabbi Hijá bár Ávin mondta Rabbi
Jehosuá ben Korhá nevében: miként a szolgaságból szabadságba kerülő
zsidók dicséneket zengtek, úgy a halálból az életbe kerülőknek nem kell
annál inkább dicséneket zengeni? Ha így van, akkor nem kellene Hállél-t
mondanunk Purimkor? Nem, mivel nem mondunk Hállél-t olyan csodára, ami
Izraelen kívűl esett meg. Az egyiptomi kivonulás Izraelen kívül történt,
mégis mondunk éneket (Hállél)?! Ahogy a B’rájtában áll: amíg Izrael fiai
el nem érték az Országot, addig minden ország megfelelő volt ének
mondására, de miután bementek az Országba, már egyetlen más ország sem
volt megfelelő ének mondásra." Ráv Náhmán mondta: a Megilla-olvasás
egyenértékű a Hállél-lal.
"És őrizzék Izrael fiai a szombatot, hogy megtartsák a szombatot
nemzedékeiken át, örök szövetségül" (31:16). Aaron Levine ("Reisha Rav")
megjegyzi: a szombati tilalmak együttesen garantálják, hogy a sábát
munkától mentes pihenőnap legyen. A rabbi szerint a "pihenés nem
szükségszerűen jó dolog, valójában minden attól függ, hogy mit kezdünk
időnkkel egy munkától mentes napon. Néha maga a pihenés (s’vitá ácmá)
teszi lehetővé az embernek - a megszokott struktúra hiányában - hogy
bűnt kövessen el. A sábát-ot nem szabad terméketlen, vagy esetleg
destruktív idővé alacsonyítani, mert valódi célja az, hogy a szabad idő
által olyan spirituális célokra fordíthassuk energiáinkat, melyek
megvalósítására a hétköznapi rohanás során nincs időnk."
Sábát sálom, békés szombatot mindenkinek!
Darvas
István
rabbi |
