Holokauszt témájú monodráma az OR-ZSE-n

Február 10-én az OR-ZSE-n is megtekinthető lesz a Kislány a pokolban c. monodráma. Dunai Nikolett interjúja Kriszt Lászlóval, az előadás rendezőjével.


Igazán különleges előadáson jártak az OR-ZSE hallgatói tavaly decemberben, a Fészek Művészklubban. Egy 15 éves kislány, Sárdi Mária történetét ismerhettük meg, amely a vészkorszakot követően egy naplóban maradt fent. A darab 14 éve van műsoron, s ami külön dicséri a rendezőt, Kriszt Lászlót (az OR-ZSE zsidó kultúratörténet mesterszakának másodéves hallgatója), hogy azóta is ingyenesen teszik elérhetővé minden érdeklődő számára.

S hogy mi teszi a darabot különlegessé? Talán az, hogy a monodráma az ember szívéig, lelkéig hatol, s a néző együtt sír a darabot alakító kislánnyal, Gunyecz Anna fiatal, tehetséges színésznővel. Ő mellesleg egyáltalán nem sír a monodrámában, („nem sírtam, már nem tudtam sírni sem” – mondja), de ez a nézőkre már nem annyira igaz. A darab színházi sikeréről, a leendő OR-ZSE bemutatóról, és persze a színfalak mögötti valóságról beszélgettem a darab rendezőjével.

– Hogy esett erre a darabra a választása, hiszen valljuk be, holokauszt monodrámát nem sok rendező választ?
– Ennek hosszú a története, hiszen mindez immár tizennégy éve történt. A lényeg az, hogy a kezembe került ez a napló, s azonnal megfogott, rögtön láttam magam előtt a színpadi változatot olvasás közben. Azután lehetőséget kaptam a Fészek Művészklubban a bemutatóra. Budai Tünde játszotta az ős-premiert, akinek játéka azóta is mértékadó. Röviden ennyi.

– Akkor az általam látott fiatal művésznő már a sokadik szereposztás?
– Természetesen, hiszen azóta eltelt több mint tizennégy év, és Budai Tünde, Szabó Eszter, majd Dombrádi Alina nagyszerű alakításai után vette át a stafétát a most közreműködő Gunyecz Anna. Úgy vélem, a fenti színésznők életében is mérföldkő volt ez a holokauszt monodráma.

– A fiatal színésznő letaglózott őszinte, hiteles, magával-ragadó játékával.
– Ő az egyik legtehetségesebb növendéke a Mindenki Színháza színészképző stúdiónak, de hozzáteszem, a legszorgalmasabbak egyike is. Tudja, hogy a tehetség önmagában mit sem ér, ha nem párosul szorgalommal, kitartással. Anna mellesleg egyetemre jár, és dolgozik. Nem várja a sült galambot, fiatal színész korosztálya egyik példaképévé vált, hiszen még csak 20 éves.

– A monodráma mondanivalója annyira megható volt, hogy nem volt olyan, aki száraz szemmel jött volna ki az előadás végén.
– A színház egyik feladata, hogy hatással legyen a nézőre, alakítsa, jobbá, többé tegye. Ha valaki úgy jön ki, ahogyan bement, akkor az nem igazán színház, az valami más. Mi mindenesetre törekszünk olyan színházat csinálni, amelynek van tartalmi mondanivalója, amely nem kirekeszt, amely nem általánosít, amely nem vulgáris. Muszáj, hogy a színházművészet, amelyet képviselünk, megtartsa a „művészet” szó jelentését. Sok helyen ma már ez nem is létezik, csak a közönség – rosszul felfogott – kiszolgálását láthatjuk, pedig nekünk épp az a feladatunk, hogy értékkel bíróan mutassunk utat. Nem a műfajokról beszélek, hanem arról, hogy amit alkotunk, legyen az bármelyik műfaj, színvonalasan legyen a néző elé tárva.

– Holokauszt monodrámát előadni, gondolom, másfajta szerepmegformálást igényel.
– Teljesen. Ez egy külön játékstílus igényel, hiszen maga a téma annyira zsigerekbe hatoló, hogy nagyon óvatosan kell feldolgozni és színpadra alkalmazni, mert ha egy kicsit is túllövünk a célon, akkor az kontraproduktív lehet. Nem véletlenül nem játszanak szinte sehol sem holokauszt témájú darabot, pedig óriási irodalmi merítés áll rendelkezésre. Ugyanakkor ha megnézzük a filmipart, akkor ott – ellentétben a színházzal – több Oscar-díjas, holokauszt témájú filmet lehet látni, megjegyzem, egyik jobb mint a másik.

– A nagyszerű színészi alakítás hatását még tovább növelte az igényesen kialakított színpadi tér, az előadást segítő fénymegoldások, és a kiemelkedő zenei aláfestések.
– A színház belülről egy csapatmunka, segítők, társalkotók nélkül csak nehezen működik. Erre a darabra is jellemző, hogy több munkatárs segített létrehozni. Olyanok mint Galambos Zoltán, Vég András, Faltusz Alexandra, Gergely Zsófia, Telegdy István. Az ő segítségük nélkül biztosan nem valósulhatott volna meg ez a mostani előadás sem.

– A kultúra nem nyereséges, minden színház különféle támogatásokból tarja fent magát. Önök milyen anyagi támogatással bírnak?
– Bár ez a kérdés nem tartozik szorosan a darabhoz, maradjunk annyiban, hogy a Kazán István Kamaraszínház mint magánszínház nem kap állami támogatást, egyáltalán nem kap sehonnan semmilyen támogatást. Ezt hosszú lenne kifejteni. A lényeg, hogy a hitünk, szívünk, a szakmaszeretetünk, a színésznövendékek hihetetlen hozzáállása az, ami fenntart még bennünket. Abban természetesen reménykedem, hogy egyszer lesz változás, s megteremtődik az infrastrukturális bázis, az anyagi háttér arra, hogy kielégítő körülmények közt tudjunk dolgozni. Ez most nem így van, sajnos.

– Ha jól tudom, ebben az évben végez a zsidó kultúratörténet mesterszakon. Mik a tapasztalatai?
– Hát gyorsan megy az idő. Nem is olyan régen, másfél éve, izgatottan felvételiztem Lichtmann és Uhrman tanár urak előtt, akik végülis felvettek. Jó osztályba kerültem, ahol diplomás, értelmes, okos évfolyamtársakat ismerhettem meg. Ugyanakkor itt az egyetemen több nagyszerű, hihetetlen tudású fiatal és tapasztaltabb tanártól tanulhattam. Jó pár főiskolai és egyetemi szakon végeztem már, de ez volt a legnehezebb, hozzáteszem a legtöbbet adó is.

– Nemsokára az OR-ZSE hallgatói is megtekinthetik az előadást.
– Igen, nagy örömömre szolgál, hogy 2020. február 10-én 17 órai kezdéssel bemutatjuk az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Scheiber Sándorról elnevezett dísztermében. Minden hely, ahol újonnan játsszuk, másfajta kihívás, hiszen minden hely más légkört képvisel, tehát az előadótól is másfajta játékstílust igényel. Nagy várakozással tekintünk az előadás elé, s reméljük, ugyanazt az élményt tudjuk majd nyújtani, mint az elmúlt 14 évben.

– Köszönöm a beszélgetés, és találkozunk az egyetemi bemutatón!