Vissza

Rabbi Snéur Zálmán: Zsidó kabbala és misztika.
Tánjá – Likuté Ámárim.

TÁNJÁ – A KÖZEPESEK KÖNYVE

A Hábád hászidizmus alapjai

A hászid szellemiség alapvető és részletekbe menő kifejtése, amelyet a Ljádiba való Snéur Zalman rabbi (1747-1812), a haszidizmus Hábád irányzatának alapítója írt. A könyv több cím, elnevezés alatt ismert. Legáltalánosabban elfogadott címe a Tánjá. A zsidó hagyományos irodalomból, de legfőképpen a Tórából jól ismert, hogy egyes könyveket a kezdő szavak után neveznek el; így történt Snéur Zalman rabbi művével is, a Hábád “Bibliájával”, amely így kezdődik: “Tánjá : másbi’im oto – tihje cáddik, v’ál tihje rásá […]”, vagyis “Tanultuk: Megesketik őt, - légy cáddik [vagyis jó; Isten-félő], és ne légy rossz […]” Ezt a sikerkönyvet, amely alig pár esztendő híján kétszáz éve állandóan kézközelben van minden lubavicsi hászidnak, első ízben 1796-ban adták ki a korábban Lengyelországhoz, majd (s ekkor) Oroszországhoz tartozó Szlavutában, és másodszor 1798-ban Zolkijevben. Ettől kezdve számtalan kiadása jelent meg héber, jiddis, angol és talán más nyelveken is, a világ több országában. Magyar fordításban (egyelőre a könyv első része) 2000-ben, illetve az impresszum szerint 2001-ben jelent meg Budapesten a tizenegy önálló könyve és több társszerzőként jelzett műve révén Magyarországon jól ismert izraeli író és elkötelezett lubavicsi hászid, reb Naftali Kraus fordításában. A könyv eredeti címe , amely a héber nyelvű kiadásokon főcímként szerepel: Likkuté amarim (Összegyűjtött értekezések, de címvariánsként, illetve alcímként a Széfer sel bénonim (Közepesek könyve) is szerepel a kötéstáblákon, címlapokon. Ez utóbbi cím a könyv első tartalmi egységére utal, amely a “közepes ember” (bénoni), vagyis az átlagember vallásos állapotát vizsgálja; önmagával vívott küzdelmét és a nehézségek, problémák feloldásához, megoldásához vezető utat írja le. Ezt követően a Tánjá még négy további részt tartalmaz: Sá’ár ha-jihud v’há-’emuná (Az egység és hit kapuja), ’Igeret há-t’suvá (A bűnbánat levele), Igeret há-Kodes (Szent levél), valamint Kuntrész Áháron (Befejező értekezés).

A könyv azzal a kimondott szándékkal veszi kezdetét, hogy a “közepes ember” meríthessen belőle, támaszt leljen benne szellemi problémái megoldásához, gondolkodásának helyes mederben tartásához. Snéur Zálmán rabbi már rögtön munkája elején megvilágítja, hogy nem az általános szóhasználatnak megfelelően, nem annak szellemében használja a “közepes ember” fogalmát, eltávolodik annak konvencionális jelentésétől. Snéur Zálmán meghatározása szerint a “bénoni”, a közepes nem az olyan ember, akinek a cselekedetei részben erényesek, erkölcsösek, de ugyanakkor részben bűnösek, helytelenek. Ellenkezőleg, a közepes ember sohasem követ el bűnt gondolatban, beszédben, vagy cselekedetben. Ha ez így van, akkor miféle különbség van közte és a cáddik, a teljességgel igaz ember között? A bénoni és a cáddik között abban rejlik a különbség, hogy a bénoni belsejében, szellemi-lelki megnyilvánulásában gyakran érzi, tapasztalja a konfliktust az általa felismert, maradéktalanul elfogadott isteni akarat és a saját fizikai és önös, én-központú vágyai között. Ennek megfelelően a bénoni és a cáddik között lévő különbség nem a nyilvánvaló viselkedésben, a magatartásban mutatkozik meg, hanem a tudatállapot, a lelki működés mélyebb szintjein. Ennek alapján a Tánját gondolkodás- és viselkedés-pszichológiai tanulmánynak is nevezhetnénk. Az eszményi állapot, amelyet szem előtt tartva vázolja a követni való ösvényt, nem más, mint a bénoni, a közepes ember teljes személyiségének átformálása a belső konfliktus által jelzett állapotból az őszinte, az egyenes összhang, a valóságos lelki-gondolkodásbeli harmónia irányába.

A permanens belső konfliktus forrása – a szerző gondolatmenete szerint – abban a tényben keresendő, hogy a zsidó két lélekkel van megáldva; konkrétabban megfogalmazva: az öntudatnak, a tudatosságnak két központjával rendelkezik. A nefes há-b’hámit (állati lélek) oly formában tartozik a zsidóhoz, mint a teremtett világ része. Ugyanúgy, ahogy a véges és fizikai-testi adottságú világ lényegét tekintve elrejti, rejtve tartja az isteni végtelenséget, a nefes há-b’hámit is magában rejti ezt, ami tudati szinten úgy nyilvánul meg, mint az egyén Istentől való elkülönültsége, vagyis olyan érzésben, mely szerint az ember önmagában és önmagáért létezik.

Snéur Zalman rabbi oly módon fejezi ezt ki, hogy elmagyarázza: az állati lélek a k’lippot, vagyis az Örökkévaló végtelenségét kagylószerűen magukba rejtő héjszerű burkok terméke. A nefes elóhit (isteni lélek) ezzel szemben a Teremtő valóságos, “szerves” része, a zsidóban eleve meglévő tudat – tudatos, vagy tudattalan –amely szerint ő teljességgel egységet alkot Istennel. Ez a legbelsőbb magva a zsidók vallásos személyiségének olyannyira, hogy bármilyen messzeségbe kerültek, vagy távolodtak a hitüktől, nem-tudatosan (divatos, de pontatlan kifejezéssel: a tudatalattijukban) lényegében megmaradtak Istenhez fűződő kötelékeik, az önmaguk előtt is rejtett istenszeretet és istenfélelem.

A lélek ezen kettéosztottsága jelenti a kulcsot a zsidók szellemi, értelmi, lelki problémáihoz. A nefes há-b’hámit a gonosz forrása, minthogy a gonosz testesíti meg azt az állítást, mely szerint függetlenek vagyunk Istentől, valamint a gonosz a felelős testi (érzéki) vágyainknak önös kergetéséért. Mindaddig, amíg a zsidók megengedik, hogy lelküknek ez a fele megnyilvánulhasson, egy fajta feszültséget éreznek, valamint a bennük rejlő, velük született istenszeretettől és istenfélelemtől való kényszerű elsodródást. Ezt kétféle módon küzdhetik le: az állati lélek elfojtásával, vagy ennek finomításával, vagyis átszellemítésével, szublimálásával.

Az elfojtás, elnyomás az a mód, amelyet a bénoni választ, akinek állandóan hangsúlyoznia kell az isteni lélek fölényét természetének állati része felett. A cáddik útja az átszellemítés, vagyis a szublimálás. A cáddik oly mértékben képes átalakítani nefes há-b’hámit-ját, hogy annak gondolata, szenvedélyei, kedvtelései teljességgel megváltozott jellegükkel kelnek életre Isten akaratából.

A továbbiakban azt körvonalazza a szerző, hogy melyek azok a “segédeszközök”, gyakorlati módszerek, amelyek felhasználásával az említett átalakulás elérhető. Ezek között különösen fontosnak tartja a Tóra tanulását, a meditációt, valamint az imádkozást; az állati lélek minden fajta jelentkezésének megfékezését, és mindezek mellett erőteljesen hangsúlyozza, hogy az előírások teljesítése, végrehajtása örömmel, erős örömérzet kíséretében kell, hogy történjen. Snéur Zalman gyakorlati útmutatásokat is ad segítségül a kétségbeesés, az elkedvetlenedés elkerüléséhez, valamint az örömérzet és vidámság felkeltéséhez. A könyvben mindvégig azt hangsúlyozza, hogy az érzelmi élet fő iránymutatója az elmélkedés és annak magasabb szintje, a meditáció.

Az elmondottakból látjuk, hogy a Tánjá első része az egyént tartja szem előtt; a lélek vizsgálatával, elemzésével foglalkozik. A második rész, Az egység és hit kapuja, a világmindenséggel, mint egésszel foglalkozik, valamint Isten és a teremtett világ kapcsolatát vizsgálja. Központi témája Isten egységének eszméje. Ennek kifejtése során sokkal tovább megy, mint a monoteizmus eszméjének egyszerű kinyilvánítása; annak megerősítése, hogy csak egyetlen Isten létezik. A Tánjá azt az állítást tartalmazza, hogy csakis Isten létezik: Rajta kívül semmi sem valóságosan létező. A világegyetem és Isten nem két különböző dolog, mert minden, ami létezik egyetlen egység, vagyis Isten. Ennek az egységnek két aspektusa, vagyis két megjelenési formája van. Az “alsóbb egység” a világ állandó, folyamatos függősége Isten teremtő tevékenységén. Az az elképzelés, mely szerint a teremtés egyszeri, egyetlen esemény volt, ami a történelem kezdetét jelenti és erre korlátozódik, nem más, mint hibás szemlélet szülte tévedés, ami abból adódik, hogy mindent az ember teremtésének fogalmain keresztül látunk. Az iparos megmunkálja a nyersanyagot, és így állít elő új terméket. A világ teremtése azonban ex nihilo, a semmiből történt – nemcsak a teremtett alakzatok és lények, hanem maguk az anyagok is a semmiből teremtettek. Ebből következik, hogy míg a művészi, vagy ipari termékek elkészülte után előállítójától függetlenül létezik, addig a világ folyamatosan és szüntelenül függ Istentő. Reá van utalva; valójában a folyamatos újrateremtés állapotában, illetve folyamatában van. Isten fenntartó és megtartó ereje nélkül azonnal a nemlét mélységeibe hullana.

A “magasabb egység” még ezen is túlmegy. A luriánus (ld. Jichák Luria) kabbala szembekerült azzal a problémával, hogy egy véges világ miképpen eredhet egy végtelen Istentől. Amennyiben a végtelenség megtölt és áthat minden dimenziót, hogyan lehetséges, hogy ott hely lenne fizikai objektumok létezéséhez? E kérdésre adott válasz volt a cimcum (összehúzódás) fogalma, illetve tétele, ami azt jelenti, hogy Isten visszavonult Önmagába, így helyet hagyva a véges világ számára, hogy az isteni fény alkotta korlátok vég nélküli sora folytán létrejöhessen. Snéur Zalman rabbi elutasította, hogy ezt a tételt néhány elődjéhez hasonlóan szó szerint tolmácsolja. Tette ezt azért, mert véleménye szerint, ha ez a tétel ilyen formában igaz lenne, akkor belőle bukkanna fel éppen az a probléma, amelynek megoldása a feladata lenne. Tartalmazna egy korlátozást – bár önként vállaltat – az Éin Szóf, vagyis a végtelen Istenség mindenütt és mindenkor való jelenlétében. Ehelyett – írja Snéur Zalman – a cimcum sokkal inkább egyfajta elrejtőzése, mint visszahúzódása az isteni fénynek. Isten nem távollévő, hanem elrejtőzött fizikai érzékeink elől. Ennek folytán mi, akik az érzékek sűrűn szövött fátylán keresztül látunk, úgy észleljük a fizikai világot, mintha valóságos lenne – a szöveg szerint jés (van) – és Isten szellemi jellegét pedig távolinak és megfoghatatlannak, nem érzékelhetőnek – a szöveg szerint éjn (nincs). Isten szemszögéből azonban pontosan az ellenkezője igaz: a végtelen a valóságos, és a fizikai jelenség olyan, mintha nem létezne. Luria tantételének ebben a radikális olvasatában Isten egysége teljes, feltétlen és korlátlan. Őrajta kívül, Tőle függetlenül nem létezik világ. Mi csupán hisszük, hogy a világ valóságos, - és ez a jelentése Isten elrejtőzésének.

Ez a tantétel szorosan kapcsolódik az egyén pszichológiájához, ahogy az kifejtésre kerül az első részben. Az egyén önmagát egy mindentől függetlenül létező személyiségként látja gondolataiban. A megfelelő mélységű elmélkedés során meglátja, rájön arra, hogy ez nem így van. Ez a folyamat az “önmagam” képzetének elhagyásához, a bittul há-jés-hez (a lét megszüntetése) vezet, ami viszont egy bensőséges magatartás, az Isten iránti végtelen szeretet és egyben az istenfélelem megszilárdulásához vezet.

A harmadik rész, a “Bűnbánat levele”, a bűnök bevallásának fontosságát hangsúlyozza. A t’suvá itt nem a közismert és erősen körülhatárolt jelentésében, vagyis az éppen aktuális bűn megvallásában fordul elő, hanem arra hívja fel a figyelmet a szerző, hogy a t’suvá- folyamatosan, szüntelenül kell hogy kísérje a zsidót. Nem csak akkor, amikor éppen elkövetett egy helytelen cselekedetet, hanem mindig jelen kell lennie, gondolván az isteni jelenlét közelségére.

A Tánjá két befejező része különféle misztikus fogalmakról szóló leveleket és párbeszédeket tartalmaz.

Miért fontos mű számunkra a Tánjá?

A könyv jelentősségét a következő megállapítások indokolják: 1.) A Tánjá a hászid irodalom első olyan műve, amely rendszerezi a mozgalom “teológiáját”, és feltérképezi, kimutatja a korábbi kabbala kozmogóniája és a hászid gondolkodás emberközpontúsága közötti kapcsolatot; 2.) A Tánjá lefektette a Hábád haszidizmus alapjait, amelyek ma is sarokkövei a mozgalom gondolatrendszerének; 3.) A zsidó gondolkodás általános megújulásának ha nem is elindítója, de előhírnöke volt, aminek hatása kifejlete után messze túlterjedt a hászid világ határain.

Ez a rendkívüli könyv végre magyar nyelven is megjelenik. Első része (I-XVII. Fejezet) már kezünkben is van. Naftali Kraus gördülékeny, könnyen érthető fordítását, Jegyzetek és Fogalmak elnevezéssel magas szintű magyarázatok kísérik, amelyek a Talmud-lapok mintájára helyezkednek el a főszöveg mellett. A fordító a megértést segítő magyarázatait – ahol szükség volt rá – a főszöveg egy-egy mondata után is odaszőtte. A kötet végén, függelékként, olvashatjuk Naftali Kraus 1991-ben megjelent művének, Snéur Zalman rabbinak, a Tánjá szerzőjének életrajzát, átdolgozott kiadásban.

Sajnáljuk, hogy e jelentős kiadvány nem mentes néhány formai hibától. A könyv tulajdonképpeni címe (Tánjá – Likuté Ámárim) alcímként szerepel a reklámízű “Zsidó kabbala és misztika” önkényesen választott főcím alatt. A Hábád főművének magyar fordítása megérdemelt volna egy értő lektorálást és szakszerű szerkesztést, így a sajtóhibák elmaradtak volna. Mindezek azonban nem vonnak le semmit Naftali Kraus fordítói teljesítményéből és az ügy érdekében kifejtett odaadó munkájának értékéből. Várjuk a mű további részeit!

Borsányi Schmidt Ferenc