Róbert Péter:
Egyenlő jog a hősi halálra
|
Róbert
Péter történész a fenti alcímű és Egyenlő jog a hősi halálra főcímű könyvét
érdeklődéssel - ahogy mondani szokták: együltében - olvastam el. Második és
harmadik ültömben elgondolkodtam, hogy mi ezen írás végeredményben.
Védekezés? Vagy regisztrálása a tényeknek? Esetleg vádirat, hogy egyáltalán
kétségek merülhetnek fel annyi év után osztály- és felekezetre tekintettel
az egységes kötelesség vállalásában volt-e különbség. A szerző az előszóban
megokolja szándékát. Közeledünk 2014-hez, a századik évfordulóhoz, de még
nem vagyunk benne, tehát nem köt minket az ilyenkor szokásos ünnepélyesség.
Viszont elég idő telt el ahhoz, hogy mindent meggondolva, megfontolva
objektíven közelítsünk a témához. A demokratikus légkör ehhez a feltételeket
biztosítja.
Mindez igaz, mégis megzavar engem egy friss hír. Bizonyos szélsőségesnek
ismert személy tárgyalásán egy asszony leköpte a bírót, mert
meghosszabbította a vádlott előzetes letartóztatásának idejét. Az embernek
akaratlanul a Dreyfusz-per jut eszébe, amikor leköpték az azóta is
köztiszteletben álló Zolát - akinek halála sem egyértelműen tisztázott -
mert védelmébe vett egy faji okokból ártatlanul megvádolt tisztet. A hasonló
mozzanat vajon azt jelenti, hogy bár kétségtelenül steril a légkör, mégis
megzavarja a szemet háborító, levegőt szennyező szmog, amelynek mértéke
helyenként annyira zavaró, hogy védekezésül szájat, esetleg szemet is helyes
bekötni, fiatalokra gondolva különös figyelemmel. Ha őszinte akarok lenni,
az írás indítékának ezt az okát sem zárhatom ki.
A világháború előtt jelentős személyiségek keresték a zsidók helyét a
társadalomban. Szabó Dezső, akinek a tehetsége vitathatatlan, de nézetei ma
is vita tárgyát képezik, tanácsolta, hogy a zsidók a tiszteletreméltó
hagyományokat helyezzék múzeumba, hagyják az ócskaságokat, Jehovát, akkor
akár megválthatják a világot. Természetesen azonnal vitába szálltak vele.
Hangsúlyozták az egyet nem értők, hogy vallás nélkül nincs zsidóság, ez
tartja meg már több ezer éve.
A szekuláris felfogás hatástalan. Kényelmes
dolog a korlátokat lebontani, sokan még azt hiszik, hogy ezzel jót tesznek a
környezetnek, pedig ez az asszimilálódás útja. A fiak már vegyes házasságra
lépnek, az unokák nem is sejtik hovatartozásukat. Aztán csodálkoznak, ha
nagyszüleikre tekintettel őket is a gettó, valamint a vagonok várják. Tisza
István megértőbb volt. Szerinte tudomásul kell venni, hogy a zsidók
felfogása széles skálájú, az ateizmustól a vakbuzgóságig árnyalatok
sokaságából mutat fel szellemi törekvéseket.
Általában a háborúval kapcsolatban tartózkodó a felekezet. Áron is a békét
szorgalmazta, a Sálom - béke - közkedvelt köszönéssé vált. Ennek ellenére,
mivel az emberek éltették a háborút, megtorlást követeltek a főhercegi pár
haláláért. Figyelembe véve Jeremiás intését, hogy mindent meg kell tennünk
azon város (ország) jólétéért, ahol élünk; valamint lojalitást Ferenc
Józsefhez, akinek a zsidókkal megértő volt a viszonya, minden rabbi és
hitközségi vezető felhívása - irányzatokra tekintet nélkül - a haza
védelmére illetve harcra szólított fel.
A könyv megemlít egy példát. Valahol a csatatéren egy őrmester vitézségi
érdemérmet érdemelt és nyert. Ferenc József megkérdi tőle, miért nem
léptették elő. Kiderül, hogy származása miatt. Azonnal hadnagynak nevezte
ki. Ez a háború volt az első, amikor minden alkalmas férfi hadi kötelezett
lett.
De vajon a zsidók, akiket lassan két évezrede nem vontak be a seregbe,
fegyvert nem adtak a kezükbe, sőt szembe kellett nézniük a
fegyverviselőkkel, milyen katonává válhattak? Meg kell jegyezni, hogy 1848 -
49-ben önként jelentkeztek a szolgálatra. Először tartózkodás volt a válasz,
de amikor már nyilvánvalóan szükségessé vált, hadba léphettek. Görgey,
Klapka elismerése bizonyítja hűségüket és helytállásukat. Fizikai
tekintetben tudjuk, hogy a zsidókból is lettek kiváló sportolók, Hajós
Alfréd, és a nevek még sorolhatók. Mégis az étkezési szabályokhoz való
ragaszkodás, a sok-sok mellőzésből és tanulástól meggörnyedt hát problémákat
jelentett számos zsidó ifjúnak és felnőttnek, amelyet mélyített alacsony
fokozatú előljárók visszaélése.
El is terjedt a nézet közöttük: zsidónak
lenni rossz dolog, katonának lenni rossz dolog, de a legrosszabb zsidó
katonának lenni. Tiszt viszonylag kevés volt közöttük, bár a hitközség
anyagilag fedezte a ludovikai zsidók képzését, egy sor kiválóság a karrier
érdekében a kikeresztelkedést választotta. Kivételek akadtak. Sweitzer Ede
altábornagy vagy Alexander Eiss lovag még Ferenc József asztalánál is
elvárták a kóser étrendet.
A könyv részleteket közölt kiváló írók, költők - például Molnár Ferenc,
Patai József - műveiből. Az előbbi, tőle szokatlanul, a kisembert veszi
észre a fronton. Az utóbbi az ünnepi imába foglalja fohászait. A
hadikölcsönök sorára buzdítottak jeles egyházi személyiségek. Mégis már a
kezdetben elhangoztattak visszás hangok és később, ahogy tornyosultak a
gondok még inkább, pl. 1918-ban Prohászka Ottó püspök szerint: "minél
közelebb jutunk a fronton, annál több a keresztény, minél hátrább kerülünk,
annál több a zsidó, aki óvja az irháját a jövendő magyar kultúra javára".
Az igazság, hogy a foglalkozás, iskolai végzettség, testi adottság döntött a
szolgálati beosztásban. Jelen sorok írójának apja és nagyapja szanitécként
szállította a betegeket az első vonalból, az előbbi élete végéig elkísért
betegséget szerzett. Ahogy előre látható volt a háború elvesztése, annál
nagyobb teret nyert a bűnbakok keresése. A hadianyag-szállítókkal szemben is
erős ellenérzés merült fel. Pedig Weiss és Wolfner gyárosokat bárói rangra
emelték. Másokat is elismeréssel tüntettek ki.
Téma lett a papírbakancs és a
mundér posztójának gyenge minősége. Ellenérv lehet, hogy a zsidó termelőtől
a nem zsidó tiszt vette át, tehát a felelősség őt is terhelhette. Ezt a
könyv említi is. Szerintem ennél szélesebb kör érintett az ügyben. Arról
volt szó, hogy villámháború lesz. "Mire lehullanak a levelek, addigra
hazatérhettek családotokhoz". Ez hangzott jelszónak. A levelek vagy
négyszer, sőt ötször hullottak le és újra nőttek, a harcok elhúzódtak.
Elfogytak az állatok, nem volt bőr, posztó, tartalék anyag. Általánossá vált
a pótlás keresése. Kb. ekkor találták fel az impregnált papírpoharat, amely
nem engedi át a vizet.
Ez adta az ötletet a papírbakancsra, amelyet csak
terepen lett volna szabad használni, az utasítás is így szólt, és
bakancsszeget nem verni bele, ahogy ezt sok helyen tették. Tudott erről a
legfelsőbb vezetés is. A háború velejárója a műrostos áru. Erre a második
világháborúban is volt példa. Emlékszünk a kakaót pótló ovomaltinra, a
melaszra, a planta teára, ahogy Vas István írta: fogsor, fogsor, műfogsor;
planta, planta, műplanta; nemzet, nemzet, műnemzet.
Minél többet említik e tisztes szót, annál kevesebb a súlya. Az ellenségnek
juttatott információ is szerepelt a rágalmak között. Tudni vélték, hogy
egyes jiddis szavaknak titkos jelentése van. Például: nebich - menetszázad.
Mázül - hadifogoly. Hüpe - tengeralattjáró, stb. stb. Természetesen jött a
számháború, mennyi volt a zsidók aránya a háborúban, mennyi volt a hősi
halottak száma. A legvalószínűbb a tízezer. de ennél több is lehet. Volt,
aki elfogadta, hogy a zsidó katona aránya több, mint amennyit hivatalosan
mondanak, de hozzátették, ezért vesztettük el a háborút. Mivel a hősi
emlékművek és kiadványok, mint az Arany Lapok, a harmincas évekre készültek
el, nem lehet tudni, hogy ez már válasz a zsidó törvényekre, vagy a kegyelet
kifejezése. 1931-ben készült el a Hősök Temploma és a jelképes sírkert,
amely 1944-ben tényleges sírkertté változott.
Persze másra is van példa. A művészeket sokszor csak az ügy érdekelte. Sokan
sétálnak Dombóvár utcáin, megállnak a világháborús szoborcsoport előtt és
nem is gondolják, hogy a hanyatló sebesült katona modellje Neiser József
zsidó fiú volt. A dicsérő hangokról is beszámol a könyv. Idézi Baltazár
püspök, Csernoch János bíboros meleg szavait, valamint Juhász Gyula és más
költő-írók, tárgyilagos mondatait. Sorolnám még a könyv tartalmát, de erre
nincs terem. Azonban megjegyzem, hogy Izsák Gábor gazdag magángyűjteményének
képes lapjai jellemzően illusztrálják a mondanivalót.
Remélem, eléri célját a könyv és mire sor kerül a centenárium évére, a
mérgező szmog már nem bántja a szemet, onnan lekerülhet kendő, sőt még a
szájat sem kell takarni, mert csak igaz és az eseményhez méltó hangok
hallatszanak majd el. Komolyan gondoljuk, hogy az objektivitás legyőzi a
dühödt demagógiát? A választ ne siessük el, mert a tárgyilagosságnak nincs
alternatívája. Legyünk optimisták.
Deutsch Gábor |