Don Péter:
Lovagias ügyek. Magyar írók és újságírók párbajai
(1834-1920)
Régmúlt időket felidéző könyvekben, filmekben gyakran találkozunk a sérelmek
fegyveres elintézésének módjával a párbajjal. Eredetileg csak a
nemesek párbajozhattak, de a rossz szokások ragadósak: később a
polgárság felső rétege is fegyvert ragadhatott, ha úgy vélte, hogy
jogtalanul megbántották. Az emancipált zsidóság friss
egyenjogúságához a párbajképességet is megkapta.
Don Péter: Lovagias ügyek. Magyar írók és újságírók párbajai
(1834-1920) című, a Corvina kiadó gondozásában nemrég megjelent
könyve rengeteg olyan penge- vagy golyóváltást mutat be, ahol az
egyik vagy mindkét fél ehhez a felekezethez tartozott. Különösen az
újságíróknál volt ez gyakori, sokszor a sérelem is zsidóságuk miatt
érte őket. Még Vázsonyi Vilmos is párbajozott joghallgatóként,
amikor még Weiszfeldnek hívták. Bogdányi Mór az Egyenlőség első
szerkesztője az antiszemita irányzatú Függetlenség munkatársát hívta
ki pisztolyra, Kazár Emil író egy hölgy miatt lőtte el egy gróf
fülét. Istóczy Gyöző, a zsidóellenes politikai mozgalom vezetője
Wahrmann Mórral az első zsidó vallású képviselővel váltott golyót.
Utóbbi noha nagyon rosszul látott mindig helytállt a zsidóságért ha
kihívták. Néhai Scheiber Sándor mesélte, hogy egyszer nem is látott
el a hajnali ködben ellenfeléig, ezért azt kérdezte segédeitől: "Wo
stéht e gaj?", aki viszont nagyot hallott és izgatottan tudakolta
tájszólásban: "Lűtt már a zsidó?"
Gajári Ödön politikus és publicista többször fegyvert ragadott
amikor szóvá tették a Bettelheim rabbicsaládból való származását.
Gárdonyi még szegedi újságíró korában vívott kardpárbajt Újlaki
Antal nevű zsidó kollegájával, de utána újra barátok lettek. Kóbor
Tamást is kihívta egy földbirtokos, de a párbaj elmaradt. Vészi
Józsefnek, aki a magyar újságírás nagy alakja és a híres Izraelita
Magyar Irodalmi Társulat vezetője volt több párbajáról olvashatunk a
könyvben. Béldi Izor zenekritikus a Népszínház karnagyát Konti
Józsefet sebesítette meg karddal - pedig nemcsak pályatársak, hanem
hitsorsosok is voltak mindketten. Szomaházi István nemcsak
regényeiben ábrázolta a dzsentrivilágot, amelyhez pedig származás
szerint nem sok köze volt, maga is párbajjal intézte el vitáját egy
képviselővel. Említi Osvát Ernő és Hatvany Lajos párbaját, amelyben
mindketten megsebesültek, Molnár Ferencet és Csortos Gyulát a
segédek kibékítették.
Csak néhányat említettem a könyvben szereplő sok párbaj közül,
hiszen Magyarország ebben a korban paradicsoma volt, a monarchia más
részeiből is idejöttek lovagias ügyeket elintézni a felek. Ennek a
"párbajturizmusnak" az volt az oka, hogy a magyar
büntetőtörvénykönyv az osztráknál sokkal enyhébben ítélte meg ez a
feudális csökevényt. Így váltak a párbajok olyan gyakoriságúvá, hogy
még a korabeli zsidó sajtó is foglalkozott velük. Általában örömmel
vetté ha a zsidó fél megvédte magát, de elítélték ennek az alapjában
idegen magatartásnak az átvételét, amely különösen a zsidó fiatalok
között terjedt. Egyébként olvastam rövid újsághírt, hogy a
kikeresztelkedését a rabbinak hivatalosan bejelentő zsidó
joghallgató, a "hücpeség" rekordjaként párbajra hívta ki az őt
hitehagyásáért keményen korholó lelkészt.
Első világháború után leáldozott a párbajok divatja. Az erősödő
antiszemitizmusnak nem volt szüksége kihívásra és segédekre, hogy
fizikailag bántalmazzák a zsidókat. Don Péter könyve még a békebeli
évtizedeket hozza közel az olvasóhoz, sok érdekességgel és adattal.
Érdemes elolvasni!
Róbert Péter
2013.09.24