György Péter:
Az ismeretlen nyelv
A hatalom színrevitele
|
György
Péter új könyvének műfaja nehezebben meghatározható eddigi
munkáinál. Némileg szöveggyűjteménynek nevezhetnénk a Magvető
kiadásában megjelent munkát, de ennél több benne - a gyakran új
kutatásokra támaszkodó - önálló vélemény. A címében szereplő
ismeretlen nyelv az idősebbek által oly jól ismert - de
kevesebbek által értett - mozgalmi szóhasználatot jelenti, ez a
zsargon amelynek tömörségét és direkt voltát a szerző elismeri,
végső soron "nem mond semmit", még beszélői sem mindig értették,
bár ez a csoport azért több volt "pár száz embernél" amelyre
számukat ő becsüli. (11.l)
Talán az illegális kommunista párt
létszámára gondol, ez tényleg nem volt nagyobb. A mű alcíme "A
hatalom színrevitele" többek között a mindennapi élet teatralizálására vonatkozik, amelyet a következő részben két
kommunistává vált zsidó fiatal levelezése mutat be.
Önkritikájukban egyikük elismeri, hogy ő tulajdonképpen
"burzsujivadék", de azért szerelmes leveleik fő biztatása: "légy bolsi.…"!
Később nagyon értékes megjegyzések hozzák közelebb az
újkori zsidó történelmet hozzánk, pl. a Kossuth-kultusszal is
részletesen foglalkozik. Ez a legterjedelmesebb fejezet A
zsidóság színrevitele, amely az emancipáció történetének
felvázolása után az 1935-ös országos neológ gyűlés és az
1950-ben rendezett egyesítő kongresszus jegyzőkönyve alapján
érzékelteti a magyar zsidóság problémáit.
Idézeteiből a
felszólalók neveinek változása mellett - közben volt a
vészkorszak! - mindkét alkalommal kitűnik a hatalomhoz való
feltétlen lojalitás, a Síp utcai dísztermet Horthy után Sztálin
és Rákosi képe dekorálja, Hóman helyett már Ortutay mond
barátságos üdvözlő beszédet.
Mindkét fórumon elítélik a
cionizmust, pedig a háború szenvedései után azt a magyar
közvélemény támogatta. (A kommunisták is, noha ezt a könyv a
100. lapon kétségbe vonja). Különbség csak annyi, hogy Horthy
állóképe, helyett most a fentebb említett kommunista vezetők
mellképe látható, de 1935-ben és 1950-ben is állva éljenzik őket
- a jegyzőkönyv szerint részben ugyanazok.
Nem hagyja ki a könyv
a hitközségi vezetők beszervezésének és jelentéseiknek
szégyenletes ügyét. Olyan sokukat kényszerítették erre, hogy
felmerül az olvasóban a kérdés: ki nem?
Az ismert nevek között Scheiber Sándoron kívül nehezen lehet olyat találni, aki erős
maradt és elhárította a belügyi ajánlatot!
Újra egyesül a magyar
zsidóság két irányzata, meglepő, hogy a vidéki zsidóság
deportálása miatt tragikusan megfogyatkozott ortodoxia 1949-ben
még konzerveket exportál a fiatal zsidó államba. Ezek az évek
nagyon nehezek a zsidóság számára is, bizonyos intézkedések így
az államosítások, majd a kitelepítés őket jobban sújtják.
Stöckler Lajos, a beszervezett ügynök is megjegyzi: "Nehéz
feladat rávenni a rabbikat arra, hogy lelkes hangú prédikációkat
tartsanak a rendszer mellett…" ! Előtérbe kerül Sós Endre,
akinek részletes pálya- és jellemképét kapjuk. 1944-ben megjárta
a Rabbiképző Intézet pincéjében berendezett toloncházat, majd
gyorsan emelkedik a ranglétrán, feltétlenül engedelmeskedve a
párt és az állami vezetés utasításainak.
Felvillannak közben
tisztázatlan ügyek, pl. a Zsidó Múzeum tárgyainak gyanús
fogyása, a Rabbiképző könyvtárának sorvadása, az elárvult
zsinagógák kezdődő eladása és más dolgok. Nem csoda, hogy a
hitközség vonzereje folyamatosan csökken ezekben az
évtizedekben, a zsidóság nagyrésze "nem-zsidó zsidó" lesz.
Vallási vezetői - a "felekezeti Csák Máték" - folyamatosan
marakodnak, közben az intézmények hanyatlanak, esetleg meg is
szűnnek. Ezek adatai nem mindig pontosak, pl. a jesivák
megszűnését egy lábjegyzet 1945-re teszi, holott a és a
soltvadkerti 1956-ig "működött!
A
IV. fejezet nem a zsidósággal foglalkozik, bár az érintett
értelmiségiek zömmel zsidó származásúak, de pl. Sántha Kálmán
professzor - aki súlyosan megbűnhődik azért mert felfedezi a
sztahanovisták idegzavarait - nem.
A következő fejezet
visszakanyarodik a zsidó emlékezethez és ezt már címében is
jelzi. Rendkívül szórakoztató bár nehezen érthető szövegeket
olvashatunk avantgárd alkotásokból, mélyenszántó
kijelentésekkel. Pl.: "Nem eszünk tudatformát kocsonyásan",
"Senki ne vigyen harapós pingvint a nép közé" "Afrika a miénk,
mert miénk az afrik" és még jónéhány.
Az utószóban a szerző
megkísérli összegezni a hazai zsidó értelmiség 1945 utáni
helyzetét, a könyv egyes részeinek verstani vagy zenei jellegét
hívja segítségül. Ajánlja a megértés, gyász és emlékezet
igénybevételét a kor megismeréséhez.
Bár a könyv címe egy ismeretlen nyelvet említ, be kell vallani,
hogy szövege legalább ugyanolyan nehezen érthető. Bonyolult
szerkezetű körmondatok, intellektuális fejtegetések kötik össze
az idézeteket, de a közölt rengeteg adat és esemény kárpótol a
fáradságért.
Ki kell emelni a rengeteg tanulságos és magyarázó
jellegű lábjegyzetet, amelyek jól kiegészítik az illető oldalak
mondanivalóját. Záró képanyaga is nagyon érdekes, azóta
történelemmé vált arcok néznek ránk, meglepő hogy az 1950-es
gyűlés küldöttei általában nem viselnek kipát.
György Péter új könyve sokat segít azoknak, akik szeretnék végre
megismerni a kor igazi történelmét, benne a magyar zsidóság
ellentmondásokban gazdag jelenlétét!
Róbert Péter
2017.05.31
|