György Péter:

Az ismeretlen nyelv
A hatalom színrevitele
 

György Péter új könyvének műfaja nehezebben meghatározható eddigi munkáinál. Némileg szöveggyűjteménynek nevezhetnénk a Magvető kiadásában megjelent munkát, de ennél több benne - a gyakran új kutatásokra támaszkodó - önálló vélemény. A címében szereplő ismeretlen nyelv az idősebbek által oly jól ismert - de kevesebbek által értett - mozgalmi szóhasználatot jelenti, ez a zsargon amelynek tömörségét és direkt voltát a szerző elismeri, végső soron "nem mond semmit", még beszélői sem mindig értették, bár ez a csoport azért több volt "pár száz embernél" amelyre számukat ő becsüli. (11.l)

Talán az illegális kommunista párt létszámára gondol, ez tényleg nem volt nagyobb. A mű alcíme "A hatalom színrevitele" többek között a mindennapi élet teatralizálására vonatkozik, amelyet a következő részben két kommunistává vált zsidó fiatal levelezése mutat be. Önkritikájukban egyikük elismeri, hogy ő tulajdonképpen "burzsujivadék", de azért szerelmes leveleik fő biztatása: "légy bolsi.…"!

Később nagyon értékes megjegyzések hozzák közelebb az újkori zsidó történelmet hozzánk, pl. a Kossuth-kultusszal is részletesen foglalkozik. Ez a legterjedelmesebb fejezet A zsidóság színrevitele, amely az emancipáció történetének felvázolása után az 1935-ös országos neológ gyűlés és az 1950-ben rendezett egyesítő kongresszus jegyzőkönyve alapján érzékelteti a magyar zsidóság problémáit.

Idézeteiből a felszólalók neveinek változása mellett - közben volt a vészkorszak! - mindkét alkalommal kitűnik a hatalomhoz való feltétlen lojalitás, a Síp utcai dísztermet Horthy után Sztálin és Rákosi képe dekorálja, Hóman helyett már Ortutay mond barátságos üdvözlő beszédet.

Mindkét fórumon elítélik a cionizmust, pedig a háború szenvedései után azt a magyar közvélemény támogatta. (A kommunisták is, noha ezt a könyv a 100. lapon kétségbe vonja). Különbség csak annyi, hogy Horthy állóképe, helyett most a fentebb említett kommunista vezetők mellképe látható, de 1935-ben és 1950-ben is állva éljenzik őket - a jegyzőkönyv szerint részben ugyanazok.

Nem hagyja ki a könyv a hitközségi vezetők beszervezésének és jelentéseiknek szégyenletes ügyét. Olyan sokukat kényszerítették erre, hogy felmerül az olvasóban a kérdés: ki nem?

Az ismert nevek között Scheiber Sándoron kívül nehezen lehet olyat találni, aki erős maradt és elhárította a belügyi ajánlatot!

Újra egyesül a magyar zsidóság két irányzata, meglepő, hogy a vidéki zsidóság deportálása miatt tragikusan megfogyatkozott ortodoxia 1949-ben még konzerveket exportál a fiatal zsidó államba. Ezek az évek nagyon nehezek a zsidóság számára is, bizonyos intézkedések így az államosítások, majd a kitelepítés őket jobban sújtják.

Stöckler Lajos, a beszervezett ügynök is megjegyzi: "Nehéz feladat rávenni a rabbikat arra, hogy lelkes hangú prédikációkat tartsanak a rendszer mellett…" ! Előtérbe kerül Sós Endre, akinek részletes pálya- és jellemképét kapjuk. 1944-ben megjárta a Rabbiképző Intézet pincéjében berendezett toloncházat, majd gyorsan emelkedik a ranglétrán, feltétlenül engedelmeskedve a párt és az állami vezetés utasításainak.

Felvillannak közben tisztázatlan ügyek, pl. a Zsidó Múzeum tárgyainak gyanús fogyása, a Rabbiképző könyvtárának sorvadása, az elárvult zsinagógák kezdődő eladása és más dolgok. Nem csoda, hogy a hitközség vonzereje folyamatosan csökken ezekben az évtizedekben, a zsidóság nagyrésze "nem-zsidó zsidó" lesz. Vallási vezetői - a "felekezeti Csák Máték" -  folyamatosan marakodnak, közben az intézmények hanyatlanak, esetleg meg is szűnnek. Ezek adatai nem mindig pontosak, pl. a jesivák megszűnését egy lábjegyzet 1945-re teszi, holott a és a soltvadkerti 1956-ig "működött!

A IV. fejezet nem a zsidósággal foglalkozik, bár az érintett értelmiségiek zömmel zsidó származásúak, de pl. Sántha Kálmán professzor - aki súlyosan megbűnhődik azért mert felfedezi a sztahanovisták idegzavarait - nem.

A következő fejezet visszakanyarodik a zsidó emlékezethez és ezt már címében is jelzi. Rendkívül szórakoztató bár nehezen érthető szövegeket olvashatunk avantgárd alkotásokból, mélyenszántó kijelentésekkel. Pl.: "Nem eszünk tudatformát kocsonyásan", "Senki ne vigyen harapós pingvint a nép közé" "Afrika a miénk, mert miénk az afrik" és még jónéhány.

Az utószóban a szerző megkísérli összegezni a hazai zsidó értelmiség 1945 utáni helyzetét, a könyv egyes részeinek verstani vagy zenei jellegét hívja segítségül. Ajánlja a megértés, gyász és emlékezet igénybevételét a kor megismeréséhez.

Bár a könyv címe egy ismeretlen nyelvet említ, be kell vallani, hogy szövege legalább ugyanolyan nehezen érthető. Bonyolult szerkezetű körmondatok, intellektuális fejtegetések kötik össze az idézeteket, de a közölt rengeteg adat és esemény kárpótol a fáradságért.

Ki kell emelni a rengeteg tanulságos és magyarázó jellegű lábjegyzetet, amelyek jól kiegészítik az illető oldalak mondanivalóját. Záró képanyaga is nagyon érdekes, azóta történelemmé vált arcok néznek ránk, meglepő hogy az 1950-es gyűlés küldöttei általában nem viselnek kipát.

György Péter új könyve sokat segít azoknak, akik szeretnék végre megismerni a kor igazi történelmét, benne a magyar zsidóság ellentmondásokban gazdag jelenlétét!

Róbert Péter
2017.05.31



Vissza