Szabó András:
AUSCHWITZ
KATARZIS A TEOLÓGIÁBAN
60 évvel az események
után, a holokauszt - irodalom nem apadása ékes bizonyíték arra mennyire
beágyazódott az emberiség közös emlékezetébe a vészkorszak feldolgozhatatlan és
lezárhatatlan szörnyűsége.
Mágnesként vonz, ösztönöz a vele való foglalkozásra. Különféle nézőpontból
közelítik meg a XX. század botrányát, magyarázzák a megmagyarázhatatlant.
Szabó András diplomázó evangélikus teológus hittudományi oldalról vizsgálja
milliók pusztulását, a történeti mítoszt, amely ugyanakkor nem illeszthető be a
történelem eddigi sémáiba, végzetes irracionalizmusa és a bűn nagysága okán.
A könyve címe: Auschwitz. Katarzis a
teológiában. Az ifjú szerző Nyugat-Európában és Amerikában folytatott
tanulmányokat a témában, felkészültsége meglátszik a közölt sok hivatkozáson és
néven, irodalomjegyzéke tudományos jelleget bizonyít.
Bevezetésében azt írja, hogy "bátor nyelvre van szükség, amely az igazság és
a szeretet fogalmában keresi az Istent."
Ő bátran fogalmaz, nem fél a felelősség kimondásától. De érzelmes, meleg hangon
szól az áldozatokról. Szürhisztorikusnak minősíti a holokausztot, de ez nem
akadályozza abban, hogy történelmi jelenségként elemezze, a tér és idő
küzdelmének aspektusában.
Sajnos kicsit leegyszerűsít, nem hagyva
ki a kínálkozó - de nem helytálló -párhuzamot a cigánysággal. Véleménye,
kritikája az egyház és társadalom akkori magatartásáról kemény és elítélő, a
felhozott bolgár és dán kivétel magyarázatra szorulna.
Sokszor lélektani alapon próbálja magyarázni a történteket, majd rátér 4 zsidó
teológiai koncepció bemutatására.
Kertész Imrével kapcsolatban József Attila egy teljes versét odailleszti. Vizsgálja s
holokauszt utóéletét is, kezdve a visszatérteket fogadó értetlenségen, ellenséges
cselekedeteken, amelyek nem korlátozódtak Lengyelországra - gondoljunk a háborút
követő szlovákiai jelenségekre vagy Magyarországon az ózdi, miskolci lincselésekre
és Kunmadarasra!
Felerősödik önkritikus szemlélete, ahogy a kérdés több évtizedes múltját
kutatja. Külön foglalkozik az általa terelésnek nevezett jelenséggel, amely a
"keresztény válaszokat" szerinte jellemzi. Ezen egyfajta kettősséget ért:
elismerik a genocídium megtörténtét, de feltételekhez kötik a saját
felelősségvállalást, ami megosztást és relatívizálást jelent.
Más diktatúrák későbbi bűnei nem igazolhatják az előzményeket. Ez nem fog előre
vezetni, a különböző történelmi korok vétkei gordiuszi csomóvá gabalyodhatnak,
helyette a kronológiai sorrend megtartását javasolja, ez segíthetne a minden ártatlan
áldozatra koncentráló emlékezés felelősségre ébresztő kultúrájának annyira
szükséges létrejöttében.
Külön foglalkozik a keresztény hitet felvett zsidó áldozatokkal. Edith Stein vagy
Sárközi György sorsa nem homályosíthatja el, hogy az áldozatok túlnyomó többsége
nem "zsidókeresztény" volt, hanem egyszerűen zsidó vallású.
Sürgeti a "nyílt emlékezet" kialakítását, bizonyos nosztalgiával a Nagy
Konstantin előtti korra, amikor a kereszt még nem volt hatalmi jelkép, nem került
pajzsokra, állami zászlókra, egészen a György- és Vaskeresztekig.
Sajnos a fogyasztói társadalom ösztönzi az amnéziára hajlamos magatartást, ezért
olyan fontos a keresztény - zsidó párbeszéd Auschwitz után. Annál inkább
eredményes lehet ez, mert a kereszténység felfogása a zsidóságról sokat változott
az utóbbi évtizedekben.
Elvezethet a párbeszéd ahhoz a katarzishoz is, amelyet a szerző műve címében
hangsúlyoz!
Róbert Péter
|